A rendszerváltás után sem volt menekvés a történelem öleléséből

Szakadó hóesésben kezdődött, csontvelőforraló kánikulában végződött az MCC kolozsvári képzési központjának Románok és magyarok a közös múlt tükrében című történészkerekasztal-sorozata. A szervezők célja az volt, hogy ezeken az alkalmakon a romániai magyar és román történészek párbeszédére építve, összehasonlító és kiegyensúlyozott nézőpontból vizsgálják Románia, illetve Erdély történelmének azon vitatott kérdéseit, amelyek a két nemzeti történetírásban hosszú időn át eltérő értelmezéseket kaptak.

– írták a szervezők az esemény beharangozójában.

Ez elég is volt arra, hogy úgy döntsek: ott a helyem az első előadáson, amely után azt írtam, hogy példátlan kezdeményezésről van szó, mivel a román és a magyar történészek közötti szakmai párbeszéd, a közös kutatási projektek és azok eredményeiből alig jutnak el a közvéleményhez. Az is megfogalmazódott bennem, hogy a hiánypótló projekt jóval messzebbre is mutathat az ismeretterjesztésnél – a köztudatba emelheti azt az új kutatói generációt, amely a kritikai történelem és a metatörténeti összefüggések felől közelít a közös múltunkhoz.

Nem tudom, hogy a beszélgetéssorozat szakmai kurátorának, moderátorának kiválasztásakor mekkora verseny volt, kik voltak a jelöltek, de telitalálatnak bizonyult dr. Marius Turdára, az Oxford Brookes Egyetem orvosbiológia-történeti professzorára, a Royal Historical Society tagjára osztani a házigazdaszerepet. Akik jelen voltak, vagy olvasták a beszámolókat, azok tudják, hogy miért, akik még nem, azoknak ajánlom, hogy visszatekintéskor erre a szempontra is figyeljenek.

Az előadás-sorozat előtt nem gondolkodtam azon, hogy afféle krónikásnak felcsapva számolok be minden alkalomról. Hogy mégis így történt, azt valahol a harmadik-negyedik előadás után tudatosítottam. Mindez azonban nem változtatott a lényegen: a részvételemet kezdetektől fogva a szellemi otthonosság élménye motiválta, jól éreztem magam abban közegben, és mindig kaptam valami mélyebbet a szakmai csemegéken túl – a közösségé alakulás fázisainak megélését, finom derűvel átszőtt, gondolati humorban oldott inspiráló beszélgetéseket, és valódi emberi kapcsolódásokat. Szívügyemnek tartottam, hogy egy alkalmat se mulasszak el, ez talán a beszámolók hosszúságán is meglátszik. Vagyis nem igaz, hogy karakterszámra fizetnek, ahogy azt kommentben megkaptam. (LOL)

Örömmel tapasztaltam, hogy ezzel az élménnyel nem voltam egymagam, hanem a hallgatóság soraiból formálódó kis közösség tagjai is hasonlóan rezonáltak. Az a közönség, amelynek enyhe többségét – számomra némileg meglepő módon – a románság adta. A magyarokon és a románokon kívül a bánsági svábokat is képviselték, így ha nem is pompázott teljes színeiben

Ami szintén meglepő volt, az a kezdeti nagy médiaérdeklődés szinte teljes hiánya. Az első alkalmat leszámítva talán két további előadás érte el a sajtó ingerküszöbét. A helyzet az utolsó felvonásra sem változott, ami különösképpen senkit sem zavart. Jó ideje mindenki úgy érkezett ide, mint a templomba – még ha késett is, és tömve volt a terem, üresen várta a megszokott helye.

Marius Turda több alkalommal is hangsúlyozta, hogy ezek az előadások nem a merev, zárt, akadémiai szekcióüléseket hivatottak megidézni, hanem inkább oldott légkörű, valójában egymást kiegészítő, mintsem egymással szemben álló narratíván és földrajzi hagyományon keresztül zajló párbeszédek. Ezt a szellemiséget a házigazda viselete most is hitelesen képviselte, Turda a zárásra AC/DC-s nyakkendőben ült pódiumra, és elkezdődött A nacionalizmus kísértetei a rendszerváltás után: Fekete március és Úzvölgye című kerekasztal.

A beszélgetés résztvevői dr. Gabriel Andreescu politológus, a Temesvári Nyugati Tudományegyetem Filozófia, Szociológia és Politikatudományi Doktori Iskolájának docense, emberi jogi aktivista, 1989 előtt antikommunista disszidens, dr. Horváth István szociológus, az MCC oktatója, a BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézetének egyetemi tanára, és dr. Kántor Zoltán szociológus, politológus, egyetemi oktató, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója, a BBTE, az NKE és az ELTE oktatója voltak.

A házigazda értékelte, hogy a felkonferáláskor a tizedik alkalmat emlegették, és nem az utolsót, különösen, hogy remélte, a sorozat inkább kezdet, mintsem vég.

– mondta Marius Turda, hozzátéve, hogy az eseménysorozat célja éppen az volt, hogy közös teret teremtsen a párbeszédnek. Egy olyan, a sorozaton túlmutató dialógusnak, amely nemcsak a szakértők, hanem olyan emberek között is zajlik, akiket közös eszmék, ideálok, földrajzi kötődések, polgári szellem, moralitás és etika vezérelnek.

A címválasztás bevallottan Vladimir Tismăneanu politológus munkásságából ihletődött, aki a kommunizmus kísérteteiről beszélt korábban. Ezek a múlt dohos odvaiban tanyázó szellemek mindig előbújnak a szoba vagy a kollektív lelkünk rejtett sarkaiból. Megvan ez a kettős természetük, hogy egyesek látják, érzékelik a jelenlétüket, mások nem, de ettől függetlenül a kísértetek újra és újra életre akarnak kelni.

– adta meg az alaphangot a házigazda, felidézve a kilencvenes évek tudományos, intellektuális klímáját.

Harminc éve ismerte meg Budapesten az első megszólalót, Kántor Zoltánt, egy fiatal erdélyi egyetemi hallgatói csoport tagjaként. Azokban az időkben került a társadalomtudományi érdeklődés fókuszába a nacionalizmuselméletek tanulmányozás, reakcióként Jugoszlávia felbomlására és a délszláv háborúra. Szerencsés generációnak mondhatják magukat, hisz személyesen találkozhattak a téma legnagyobb szakértőivel, Ernest Gellnerrel, Eric Hobsbawmmal, Anthony Smith-szel és Walker Connorral is.

Turda arra kérte Kántor Zoltánt, hogy kutatóként és a korszak tanújaként beszéljen arról, miként élte meg az 1990 utáni politikai átrendeződést, a román–magyar viszony új kereteit, és azoknak a bizonyos nacionalista szellemeknek a felbukkanását, amelyek végül az 1990. márciusi eseményekhez vezettek.

Temesváriként egy kifejezetten multietnikus közegben nőtt fel. Édesapja magyar, édesanyja német, teljes békességben éltek együtt a román többséggel. 1989 után azonban, ahogy a politikai térben megjelent a nacionalizmus, és ő maga is a helyi magyar diákszervezet tagjaként azzal szembesült, hogy a székelyek sokkal „nemzetibben” gondolkodnak, mint ő. Ekkor kezdte keresni a magyarázatokat, és ez motiválta arra, hogy elméleti síkon is elkezdjen foglalkozni a témával, hogy a különböző elméleteket a román–magyar viszonyrendszerre alkalmazza.

Kántor Zoltán egyik legfontosabb célja, hogy megmentse a nacionalizmus fogalmát a tudomány számára, hiszen – ahogy fogalmazott – a közvélemény gyakran csak a zászlólengetéssel azonosítja ezt a kifejezést. Szerinte a nacionalizmus valójában egy sokkal mélyebb, „nemzeti alapon történő intézményesítési politika”, amelyet az ilyen átmeneti időszakokban lehet a leginkább tanulmányozni.

A posztkommunista romániai helyzet elemzésekor Kántor Zoltán Rogers Brubaker amerikai szociológus gyakran idézett hármas sémájához nyúlt: eszerint meg kell vizsgálni a többségi nemzetállam nacionalizmusát, az anyaország nacionalizmusát és a nemzeti kisebbség nacionalizmusát is. Utóbbiak ugyan nem szeretik, ha a követeléseiket nacionalizmusnak címkézik, tudományos szempontból ezek az aspirációk is ide sorolandók.

A szakértő szerint az 1989-es átmenet messze túlmutatott a politikai és gazdasági rendszerváltáson. Nem csupán arról volt szó, hogy az egypártrendszert a többpártrendszer, a központosított gazdaságot pedig piacgazdaság váltotta fel, hanem a közösségeknek egy sokkal mélyebb, nemzeti kérdésre is válaszolniuk kellett:

A többségnek választ kellett adnia arra, hogy ki is ő, milyen a kapcsolata az országban élő nemzeti kisebbségekkel, és azok hogyan viszonyulnak a határokon kívül élő honfitársaihoz, akikkel közös a nyelve, a kultúrája és a társadalmi beágyazottsága. Értelemszerűen, ebből adódóan viták alakultak ki. Ezek a kérdések a többségen belül is éles vitákat generáltak, például az autochtonizmus és a modernizmus hívei között.

Az 1989-es események után a kisebbségek számára a legfőbb kérdés az volt, hogy a tárgyalások útját válasszák-e, vagy radikálisabb eszközökhöz nyúljanak. Kántor felidézte Brendan O'Leary nemzetközi konfliktuskutató visszatérő kérdését: miért nem választották az erdélyi magyarok az erőszak útját, mint ahogy azt Észak-Írországban vagy Spanyolországban tették, ahol a fegyveres harc közelebb vitte a kisebbségeket az autonómiához. Szerencsére Erdélyben nem ez a forgatókönyv valósult meg.

Ehelyett a forradalom a magyar Tőkés Lászlótól indult, és szinte azonnal megjelent az RMDSZ, és az autonómiát, a magyar nyelvű egyetemet követelő magyar hangok váratlanul érték a román társadalmat. Ezeket a követeléseket ugyanis egy olyan lakosság felé is megfogalmazták, amely – a korábbi évtizedek propagandája miatt – jórészt nem is tudott arról, hogy egyáltalán élnek még magyarok Erdélyben.

Marius Turda itt vetette közbe, hogy

Utalt egy kilencvenes évekbeli budapesti, Moszkva téri személyes emlékre, amikor a helyiek őszintén megdöbbentek azon, hogy az erdélyi Kántor Zoltán magyarul beszél, hisz a magyarországiak közül sokan abban a hitben éltek, hogy az erdélyi magyarságot a román diktatúra már teljesen elnemzetietlenítette. Kántor hozzátette, hogy Magyarországon két generáció nőtt fel úgy, hogy az iskolában semmit sem tanultak az erdélyi vagy más szomszédos országokban élő magyarokról.

Szóval ebben a felkészületlen, tájékozatlan közegben jelent meg pillanatok alatt az RMDSZ, amely etnikai alapú pártként lépett fel, és nemzeti követeléseket fogalmazott meg egy olyan lakosság felé, amely nemigen tudta, hogy Erdélyben magyarok is élnek. Az események láncreakciót indítottak el, amely pillanatok alatt nacionalizmussal itatta át a romániai közélet és a politikai teret.

Amikor 1990 februárjában több tízezer magyar tartott békés, könyves-gyertyás tüntetést Marosvásárhelyen a magyar iskolákért, azonnal színre lépett a radikális nacionalista Vatra Românească szervezet. Ezzel párhuzamosan megjelent a România Mare folyóirat, amely elárasztva a nyilvánosságot, tovább szította a feszültséget. Kántor Zoltán megjegyezte, hogy bár a magyar állam ekkor még nem játszott számottevő szerepet a történetben, a nemzeti kérdés végérvényesen az asztalra került.

Ekkorra már közbeszédben többé senki nem kerülhette meg a témát, mindenkinek állást kellett foglalnia. Valójában innen indul a történet, és ez a nacionalizmus újjáéledése határozza meg a közelgő márciusi eseményeket, a későbbi politikai csatározásokat, és a következő évtizedek román–magyar viszonyrendszerét is.

Az 1990-es évek eleji krízis megértéséhez elsősorban azt kell megvizsgálni, ki ragadta magához valójában a hatalmat Bukarestben – kapcsolódott be a beszélgetésbe Horváth István. A politikai irányítást egy szűk, mindössze 1-1,5 százalékos technokrata értelmiség vette át, amely a korábbi kommunista pártvezetés másodvonalához sem tartozott.

A folyamat legnagyobb vesztese a korábbi pártállami kulturális elit lett – például a kultúrházak igazgatói, a pártoktatási központok tisztviselői, ideológiai és pedagógiai háttérmunkásai –, akik hirtelen elveszítették igazodási pontjaikat, megélhetésüket és társadalmi státuszukat a megváltozott keretek között. Ez a pozícióit vesztett, a hatalmi struktúrákból kiszorult kulturális elit a magyar törekvésekkel szemben az erdélyi román érdekek védelmezőjeként fogalmazta újra önmagát, és a Vatra Românească megalakításával új politikai alternatívát teremtett.

Az önszerveződés azért lehetett rendkívül sikeres, mert valós, zsigeri félelmekre épített az erdélyi románok körében. A román lakosság jelentős része attól tartott, hogy a hetvenes-nyolcvanas években megszilárdult egyensúlyok hirtelen felborulnak és megbillennek, különösen azt követően, hogy a magyar elitek 1989 decemberében és 1990 januárjában elkezdték visszaszerezni a korábban elvesztett pozícióikat.

Horváth Istvántól nem áll távol az anekdotázás, elérkezett az ideje egy viccnek a forradalom napjaiban tapasztalt őszinte román–magyar testvériség gyors elpárolgásának érzékeltetésére. A kontextus a következő: 1989 decemberében fordult elő egyetlenegyszer, hogy Csíkszereda főterén igazán őszintén énekelték el a székelyek a román himnuszt. Azonban ez a hangulat hamar semmivé foszlott, azóta a versszakokat is már rég elfelejtették.

Két székely feketén dolgozik Magyarországon. Elkapják és megverik őket a rendőrök, majd arra kötelezik őket, hogy énekeljék el a román himnuszt. A székelyek otthon mesélik a történteket, mire kérdezték őket, hogy miként cselekedtek:

Az erdélyi bázisú nacionalista elit egyre jobban intézményesült és megerősödött a nacionalista retorikával, ezért a bukaresti vezetés lépéskényszerbe került. Ion Iliescu bár 1989 decemberében még autonómiát és kisebbségi jogokat ígért, januárra radikálisan megváltoztatta a retorikáját, és élesen elítélte a magyar szeparatizmust. Horváth István hangsúlyozta, ez a pálfordulás nem Iliescu személyes gonoszságából fakadt, hanem színtiszta, pragmatikus politikai számításból.

A reálpolitikus Iliescu látta, hogy aminek nem tud gátat szabni, annak kifizetődőbb az élére állni, és a saját hatalmának konszolidációja érdekében úgy döntött, szövetségre lép ezzel az erővel. Ez a megfontolás indította el azt a folyamatot, amely a 2000-es évek elejéig meghatározta a román politika széljárását.

1990 januárjában a bukaresti értelmiség még teljesen a decemberi forradalom hatása alatt élt,

Az utcán mindenki azzal volt elfoglalva, hogy mi lesz a Szekuritátéval vagy a Kommunista Párttal – folytatta a rahovai börtönből 1989. december 22-én a tüntetők nyomására kiengedett Gabriel Andreescu. Hozzátette, Bukarestben és a Regátban teljes mértékben hiányzott a multikulturalizmus. A lakosság nem ismerte Románia etnikai sokszínűségét, és a magyar, roma vagy német szavakhoz nem tudtak valós identitást társítani.

A nemzetiségek közötti feszültség első, még erőtlen jele Bukarestben a marosvásárhelyi Smaranda Enache interjúja volt a Román Televízióban, aki figyelmeztetett a közelgő veszélyre. Andreescu szerint az interjú még őszinte megdöbbenést és együttérzést váltott ki a körülötte lévő fővárosi értelmiségiekből. Január második felében, legkésőbb február elején valami megváltozott a politikai vezetésben, ekkor alakult meg a Vatra Românească. Az akkori események sűrűjében lévő Andreescu egy fontos részletet említett: a Vatra erdélyi megalakulása mögötti háttérbeszélgetések valójában Bukarestben folytak.

Marius Turda itt jegyezte meg, hogy bár Bukarestben is élt egy jelentős számú magyar közösség, a magyarellenesség paradox módon gyakran azon románok körében volt a leghevesebb, akik életükben nem találkoztak még magyar emberrel. Ennek oka a mesterségesen szított, Erdélyből délre leszivárgó félelem volt, az a meggyőződés, hogy a magyarok fegyverekkel, tankokkal jönnek és elfoglalják Erdélyt. Ion Iliescu retorikája a magyar szeparatizmusról olaj volt a tűzre, az idegek pattanásig feszültek.

Gabriel Andreescu szerint mivel nem voltak magyar barátaik, nem is tudták, mit jelent a magyarság. A közvetlen tapasztalat, a tudás hiánya óriási sérülékenységet okozott a többségi társadalomban, hisz a nyilvános teret már régóta magyarellenesség töltötte be. Mindez Ceaușescu tudatos, magyarellenes politikájának egyenes következménye volt, amely a magyar nevek térképekről való eltávolításától odáig terjedt, hogy egy adott ponton túl már a csángókra és a székelyekre sem lehetett nyíltan hivatkozni.

A román rendvédelmi szervek és az állambiztonsági apparátus mentálisan és eszköztárát tekintve is az ellenségképzésre volt kondicionálva, hiszen a román kommunizmus évtizedekig erre a propagandára építette a saját legitimációját. A nacionalista propagandát használta fel arra, hogy áldozati szerepben tetszelegjen és ellenséget találjon magának. Ennek az apparátusnak az érzékenységi foka például abban is megmutatkozott, hogy a România Mare hetilap minden „érzékeny intézményben”, minden íróasztalon ott feküdt. Az újság pedig gátlástalan gyűlöletet és megvetést terjesztett.

A korhangulat érzékeltetésére Andreescu felolvasott egy idézetet Corneliu Vadim Tudortól, aki 1990 októberében egyenesen népszavazást követelt azon állampolgárok azonnali kiutasításáról, akik bűnösek a nemzeti méltóság megsértésében, a román állam elleni összeesküvésben, és Románia létfontosságú érdekeinek elárulásában.

Míg a másik idézet szerint,

Gabriel Andreescu ezen a ponton azt is elmondta, hogy őt magát ez a tapasztalat terelte a kisebbségi jogvédelem felé, úgy hozta az élet, hogy fontosságot tulajdonított a magyar kérdéseknek. „Szörnyű sértettséget” érzett amiatt, ahogy ezek a gyűlölködő emberek a románok nevében, az ő nevében is beszéltek. Úgy érezte, érdemes minden tőle telhetőt megtenni, hogy szembeszálljunk azzal az emberi nyomorúsággal, amelyet mindannyian el kellett viselniük.

Kántor Zoltán visszaemlékezése szerint a márciusi eseményekkor a diákszervezeti vezetők társaságában indultak el a marosvásárhelyi Tudor negyedbe, ahol a magyarok kifüggesztettek egy molinót, amelyre magyarul azt írták, hogy magyar egyetemet kérnek. Alighogy kihelyezték a bannert, egy román férfi rohant oda és megverte a magyart, aki kifüggesztette a feliratot. A politológus szerint ez volt a szikra, ami után órákig nem történt semmit. Később azonban hirtelen hírét vették, hogy jönnek a románok a Tudor negyedből. A politológus itt tréfásan jegyezte meg, hogy először túlértékelték a saját jelentőségüket, mert azt hitték, hogy a tömeg csak őket, a diákszervezetet akarja elzavarni, ám gyorsan kiderült, hogy a magyarokat akarják kiverni Erdélyből.

– skandálták sokan Marosvásárhely utcáin a fáklyákkal felvonulók, és a látvány Kántor Zoltán számára sokkoló volt, akinek semmiféle értelmezési kerete nem volt ezekre az eseményekre.

Mivel Kántor nemcsak diákszervezeti vezetőként, hanem újságíróként is jelen volt, egy barátjával elmentek a rendőrségre, hogy interjút készítsenek a rendőrfőnökkel. Két-három órát várakoztak, végül érdemi válasz helyett végül csak közöltek velük, hogy vége a játéknak, menjenek onnan. Ezen a ponton értették meg valójában az események súlyát. A vásárhelyi élmények azért is hagytak mély nyomot benne, mert a zsigeri etnikai konfliktus éles kontrasztban állt azzal a román–magyar testvériséggel, amelyet ő maga személyesen is megtapasztalt 1989 decemberében, a temesvári forradalom idején.

Horváth István hozzátette:

Ez azonban nem következett be, aminek a legfőbb oka az volt, hogy a romániai társadalomban – szemben a volt Jugoszláviával – nem volt hagyománya a társadalmi fegyverkezésnek, az alulról felfele tartó mozgósításnak, a második világháborúban gyökerező partizántradíciónak. Ehelyett ezen a téren stabilitás uralkodott, a társadalom nem volt felkészülve egy fegyveres konfliktusra.

Ennek ellenére léteztek olyan csoportok, akár a magyarok között is, amelyek tudatosan egy „politikai helyzet” megteremtésére törekedtek. Voltak, akik hideg fejjel azt számolták, hogy egy esetleges lázadás mekkora járulékos veszteséggel járna. Számukra az erőszak a politikai célok elérésének és egy új politikai helyzet kikényszerítésének az eszköze volt. A marosvásárhelyi konfliktus pontosan egy ilyen szituáció volt, és az erőszak fenntartása többek fejében valós forgatókönyvként élt.

A szociológus szerint a kiterjedt, országos erőszak azért is maradt el, mert Erdélyben mindössze két-három olyan város volt, ahol egy ilyen etnikai összetűzés egyáltalán megvalósulhatott volna. Ezek közül az egyik legfőbb színtér Marosvásárhely volt, amelynek teljesen sajátos volt a története, és nagyon gyors, mesterséges demográfiai változásokon ment keresztül. Horváth Eric Hobsbawm hűtőszekrény-elméletével írta le a városra jellemző állapotokat: a közvélemény éveken át teljesen be volt fagyasztva, nem volt tér a vitákra, majd amikor az emberek hirtelen a szabadságra ébredtek, a feszültségek azonnal a felszínre törtek.

hiszen ez volt a Maros–Magyar Autonóm Tartomány központja. Ebben a specifikus történelmi kontextusban először a helyi románok váltak frusztrálttá, majd a megváltozott viszonyok között később a magyarok is frusztráltak lettek. Horváth ugyanakkor kiemelte a tágabb erdélyi demográfiai realitást is, amely tompította a konfliktusok kiterjedésének esélyét: ekkoriban a magyarság nagyjából 70 százaléka olyan településeken élt, ahol helyi szinten eleve ők alkották a többséget.

A fekete március sokkhatása azonban így is több nagyvárosra is átterjedt. Horváth István felidézte, hogy 1990 márciusában Kolozsváron is teljes volt a rettegés a Vásárhelyhez hasonló erőszakos konfliktusok kirobbanásától. A mindennapi feszültség annyira tapintható volt, hogy kis híján hajba kaptak a román szobatársával.

– szúrta közbe Marius Turda.

Az erdélyi konfliktuskeltési kísérletek a fekete március után is folyamatosak voltak. Gabriel Andreescu emlékeztetett arra, hogy 1991 őszén például a marosvásárhelyi események után létrehozott Román Hírszerző Szolgálat (SRI) kiadta a hírhedt Har-Cov (Hargita-Kovászna) jelentést, amelynek egyértelmű célja egy országos félelemkeltés volt. Erdélyben mozgósították a 4. hadsereget, és olyan feszültség izzott, amely látszólag egy újabb etnikai konfliktus felé mutatott.

A politológus szerint míg Jugoszláviában a végső egyensúlyvesztést az okozta, hogy a szimbolikus jelentőségű szervezetek – a szerb írószövetség, a történész akadémia – beálltak Slobodan Milošević mögé. Romániában ez nem történt meg, mert Andreescu szavaival élve, véletlenül a hazai írószövetség élén a magyarpárti Mircea Dinescu állt, aki nem engedte, hogy a szervezet magyarellenes álláspontra helyezkedjen. Ugyanígy a Temesvár Társaság is magyarpárti álláspontot képviselt egy olyan pillanatban, amikor maga a szervezet és Temesvár is hatalmas presztízzsel bírt. Marius Turda szerint akkoriban magyarpártinak lenni egyet jelentett a demokráciapártisággal.

Gabriel Andreescu rávilágított az erőszak mögött meghúzódó cinikus, pragmatikus célokra: a politikai tőkekovácsolásra és az új titkosszolgálati struktúrák legitimációjára. A régi Szekuritáté egyik részét a hadseregbe integrálták, a másik feléből létrehozták a Külügyi Hírszerző Szolgálatot (SIE). A belső elhárításnak azonban sürgősen szüksége volt egy belső ellenségképre és egy alapító mítoszra: a marosvásárhelyi tragédia közvetlen ürügyén így hozták létre rohamtempóban a Román Hírszerző Szolgálatot (SRI).

A kilencvenes évek első felének forrongása végül fokozatosan alábbhagyott, és a születő civil társadalom, valamint az elitek közötti párbeszéd a politikai kompromisszumok irányába fordult. Marius Turda itt külön kiemelte a Smaranda Enache nevéhez köthető Pro Európa Ligát és a kétnyelvű Provincia folyóiratot, hangsúlyozva, hogy ezek a civil társadalom reflexszerű válaszai voltak a történtekre, és az egymásra utaltságra, az együttműködésre és a racionális dialógusra fektették a hangsúlyt.

Kántor Zoltán elmondta, hogy a Provincia-jelenség Molnár Gusztáv filozófusnak az Erdélyi kérdés című nagy vitát kiváltó tanulmányából és Gabriel Andreescunak az arra adott reflexióiból nőtt ki. Bár ezek az írások nem jutottak el a szélesebb néptömegekhez, megteremtették az őszinte, tabumentes értelmiségi dialógus alapjait, amelyhez később olyan román újságírók is csatlakoztak, mint Sabin Gherman.

A Provincia elméleti szinten felvetette egy erdélyi interetnikus párt lehetőségét, illetve azt a kérdést is, hogy módszertanilag megírható-e Erdély közös – román, német és magyar – története. Kántor Zoltán szerint ugyanakkor fájó pont, hogy mindössze 30-40 olyan román és magyar értelmiségit tudna név szerint felsorolni, akik ebben a korai közeledésben aktívan, arccal és névvel részt vettek. Ezt a kört rendkívül szűknek tartja, és szerinte a jövő feladata feltárni az akkori értelmiségi elzárkózás mélyebb okait.

Gabriel Andreescu szerint kulcsszerepe volt a Bálványosi Nyári Szabadegyetemnek és Diáktábornak (a későbbi Tusványosnak) abban, hogy a magyar és a román politikai, illetve értelmiségi elit tagjai személyesen megismerhessék egymást. Szerinte Bálványos nélkül elképzelhetetlen lett volna a Demokratikus Konvenció (CDR) megalakulása – az az 1991-ben létrejött ellenzéki összefogás, amelynek deklarált célja a kommunista utódpárt választási legyőzése volt.

A CDR 1996-ban meg is nyerte a parlamenti választásokat, Emil Constantinescu pedig legyőzte Ion Iliescut az elnöki székért. Az RMDSZ 1991-ben alapító tagja volt a CDR-nek, majd 1995-ben – jórészt az autonómiakérdés körüli belső feszültségek miatt – kivált a szövetségből. Az 1996. novemberi választásokat követően azonban a CDR, a Szociáldemokrata Unió és az RMDSZ közösen alakított kormánykoalíciót, amely egészen 2000-ig hatalmon maradt. Andreescu kiemelte, hogy több politikus – például Adrian Severin egykori külügyminiszter vagy Victor Babiuc egykori védelmi miniszter – a Bálványoson megtapasztalt baráti, együttműködő légkört a későbbi politikai egyeztetésekbe is továbbvitte.

Horváth István ezt azzal egészítette ki, hogy

Pontosan ezért volt óriási jelentősége a már említett a civil kezdeményezéseknek, mert ezek létrehoztak egy alternatív nyelvezetet és egy alternatív vitateret. Ebben a térben végre meg lehetett fogalmazni nyilvánosan is érzékeny problémákat, még akkor is, ha konkrét megoldásokig nem jutottak el.

A nagypolitikai változások kapcsán Horváth emlékeztet arra, hogy a román külügy még 1991-ben egy jószomszédsági, együttműködési és barátsági szerződést kötött a Szovjetunióval. A dokumentumot 1991. április 5-én írta alá Ion Iliescu és Mihail Gorbacsov a Kremlben. A szerződést a román parlament végül soha nem ratifikálta. Azonban a tényleges külpolitikai reorientáció 1993-ban történt meg, amikor Románia határozottan a nyugati integráció mellett kötelezte el magát, és felvételt nyert az Európa Tanácsba. Ettől kezdve jelentkezett a nemzetközi nyomásgyakorlás, hogy a kisebbségi kérdést napirendre kell tűzni és megoldást kell találni rá.

A hírhedté vált Neptun-találkozó szintén kísérlet volt arra, hogy az RMDSZ és a kormányzó szociáldemokrata párt (PDSR) másodvonalbeli vezetői között valamiféle párbeszéd induljon el. Ez a kezdeményezés túlmutatott a magyar közösség szűkebb érdekein: azt célozta, hogy a kisebbségi kérdést politikai szintre emeljék, bekerüljön a napirendbe, és érdemi vita, majd megoldás szülessen róla.

Szintén ezt a küzdelmes időszakot illusztrálja az 1995-ös oktatási törvény is, amely kapcsán Horváth István felidézte, Ion Iliescu hiába kérte a saját pártjának parlamenti képviselőit, hogy „adjatok a magyaroknak, amennyit csak tudtok, amit akarnak, csak ne az egyetemet”, mégis egy olyan oktatási törvényt szavaztak meg, amely kevesebb pozitív előírást tartalmazott a magyar kisebbség számára, mint az 1978-as, kommunista rezsim alatti törvény. Ettől függetlenül – összegzett a szociológus,

Szóba kerültek az 1996-ban Temesváron aláírt román–magyar alapszerződés kulisszái mögötti diplomáciai játszmák is. Gabriel Andreescu elmondta, hogy a román vezetés – Ion Iliescuval és a külügyminisztériummal az élen – az elején szabotálni próbálta az alapszerződést. Ennek érdekében megpróbáltak egy Magyarország-ellenes diplomáciai frontot is létrehozni Szlovákiával.

Amikor 1995-ben napirendre vették a NATO és az Európai Unió lehetséges bővítését, a román vezetés attól tartott, hogy kimarad az első hullámból.

A román külügyminiszter, Teodor Meleșcanu – a szlovák fél kezdeti elutasítására hivatkozva – bejelentette, hogy Románia sem írja alá a Magyarországgal tervezett alapszerződést, mivel az abban szereplő, kisebbségi jogokra vonatkozó rendelkezéseket nemzetbiztonsági fenyegetésnek tekinti. A szlovák kormány azonban az utolsó pillanatban mégis aláírta saját szerződését Magyarországgal – 1995. március 19-én, Párizsban –, így Románia szövetséges nélkül maradt a nemzetközi porondon.

A nemzetközi nyomás és a közelgő NATO-bővítés árnyékában Iliescuék kétségbeesett erőfeszítéseket tettek a diplomáciai kudarc helyrehozására. Végül az 1996. szeptember 16-án aláírt magyar–román alapszerződés már tartalmazta az Európa Tanács vitatott 1201-es ajánlását, amelyhez Magyarország mindvégig ragaszkodott, igaz, Románia egy záradékot is beépített a szövegbe, amely leszögezte, hogy az ajánlás nem jelent kollektív jogokat, és nem kötelezi a feleket etnikai alapú területi autonómia biztosítására.

Andreescu szerint a román politikai magatartás és az elvi kifogások teljes álszentségét az bizonyítja a legjobban, hogy alig kilenc hónappal később, az 1997. június 2-án aláírt román–ukrán szerződés megkötésekor már maguk a román hatóságok ragaszkodtak ahhoz, hogy ugyanezt az 1201-es ajánlást – szó szerint ugyanazzal az értelmező záradékkal – vegyék bele a dokumentumba, immár a Romániában élő ukrán kisebbség, illetve az Ukrajnában élő román kisebbség védelmében

Kántor Zoltán a román–magyar alapszerződés következményei kapcsán megemlítette, hogy a megállapodás kritikája segített megnyerni a Fidesznek az 1998-as választásokat, és egyértelműen jobboldali irányvonalra állította a pártot. Ezután következett a 2001-es státusztörvény, amely újabb komoly diplomáciai harcokat generált Románia és Magyarország, valamint Szlovákia és Magyarország között. Ezt a folyamatot Kántor a forradalom után újjáéledő nacionalizmus újabb állomásaként értelmezte.

Elérkeztünk az úzvölgyi katonatemetőben tapasztalt 2019-es jelenetekhez, amelyek kapcsán Horváth István úgy fogalmazott: az eset tökéletesen rávilágított arra, hogy a román–magyar együttélés szinte kizárólag politikai szinten működik, míg az oktatás és a társadalmi átalakulás szintjén aligha lehet erről beszélni. A történelemfelfogásban továbbra is ugyanazok a klisék, logikák és percepciós minták élnek tovább, mint korábban.

Az incidens egy jól megrendezett politikai forgatókönyv volt – folytatta a szociológus, aki a bevezetőben említett Benedict Andersonra hivatkozva elmondta, az ismeretlen katona azért zseniális politikai eszköz, mert bárkié lehet, és a létezését sem kell történelmileg bizonyítani. Sőt, az illetőnek még csak eltemetve sem kell lennie ott, ahol, elég, ha a (feltételezett) sírját tisztelik. Ha pedig a magyarok ez ellen tiltakoznak, az azonnal igazolja a konfliktusgerjesztők narratíváját, és politikai tőkét generál számukra.

Horváth szerint – a politikai tőkéjét az úzvölgyi honvédsírokon is megalapozó – AUR nem feltétlenül és kizárólag magyarellenes párt, hanem egy stratégiai vegyes felvágott, de az eset világosan megmutatta, hogyan működik náluk ez a forgatókönyv. A szakértő úgy vélte, a nyolcvanas évek retorikája a modern kommunikációs csatornákon keresztül napjainkban talán még hatékonyabban is működik, hiszen a politikai legitimáció fenntartásához mindig szükség van egy „örök ellenségre.”

Horváth István ugyanakkor hangsúlyozta a román–magyar kapcsolatok politikai, jogi és intézményi szinten jól működnek, és viszonylag hosszú távú stabilitást teremtettek, például az RMDSZ folyamatos kormányzati jelenlétével. Ugyanakkor a kultúra, az oktatás és a történelmi tudatosság,

A valóban működő multikulturális modellek alapja a kölcsönösség – reagált Marius Turda, aki egyetértett abban, hogy a romániai multikulturalizmus azért is vallott kudarcot, mert ez a viszonosság nem valósult meg.

Ezzel együtt a házigazda nem akart pesszimista hangulatban búcsúzni, és a jövőre vonatkozó tanulságok vonatkozásában legfontosabb elemként a közös múltat emelte ki. Úgy fogalmazott, hogy a közös, fontos, minket meghatározó román–magyar történelem létezik, akkor is, ha egyesek tagadni szeretnék. A nacionalizmus, az etnonacionalizmus egyértelműen növekszik.

Gabriel Andreescu szerint a mai Románia már egyáltalán nem az az ország, ami az 1990-es években, vagy akár a 2000-es évek elején volt.

Az EU-s integráció mindent megváltoztatott: az erdélyi magyaroknak ma már nincs úgy szükségük a román államra, mint korábban. Életük pragmatikus része Magyarországhoz kötődik, és ha Nyugatra utaznak, azt Kolozsvárról Budapestre repülve, vagy Budapest érintésével teszik, nem pedig Bukaresten keresztül. Itt szúrta közbe Marius Turda, hogy az erdélyi románok többsége is pontosan ugyanezt teszi, hiszen ők sem Bukarestbe mennek, ha például Bécsbe akarnak eljutni.

Andreescu ezután egy új, szerinte igen komoly problémát említett, ami már nem a román–magyar viszonyt, hanem a magyarok önmagukkal való kapcsolatát érinti. Úgy vélte, hogy paradox módon az Orbán-kormány Magyarország Európától való elfordulásához vezetett, és ezzel éles kontrasztban Románia sokkal decensebbnek, tisztességesebbnek tűnik. Szerinte a jövő igazi vitatere az, hogy miként tudnak a romániai társadalmon belüli románok és magyarok megállapodni egy közös európai jövőben, és újraértékelni azokat a közös európai értékeket, amelyeket „az Orbán-kormány elárult.”

A hangsúly áthelyeződött a tisztességes Európáért folytatott közös román–magyar párbeszédre. A beszélgetés legvégén, Andreescu egy nézői kérdésre reagálva azt mondta, hogy ideje végleg lecserélni a korábbi évtizedek szenvedéseire reflektáló megbékélés fogalmát a pragmatikus együttélés kifejezésére.

Horváth István azzal indította zárógondolatát, hogy egy bizonyos értelemben továbbra is fenntartja a „pesszimista tónust”, mivel úgy látja, hogy a nemzetről szóló érdemi vita elmaradt, és helyette egy „kvázi középkori” állapothoz érkeztünk el. Az emberek sokszor kettős vagy hármas állampolgárok, a lojalitások különböző szinteken mozognak, ami őt egy feudális logikára emlékezteti, és aminek következtében az emberek alaposan össze vannak zavarodva.

Hozzátette, hogy rengeteg olyan romániai magyar egyetemistát lát, akik sokkal többet tudnak a magyarországi politikáról, mint a romániairól. Miközben Bukaresttel szemben már pusztán megszokásból is kisebbségiként határozzák meg magukat, kezdenek feszültségeket érezni a Budapesttel való kapcsolatukban is, ami egy folyamatos útkeresési állapotot eredményez.

A zárt nemzetállamok korában az állampolgárságnak egészen más jelentése volt, mint ma. Az új helyzetet – amit egyesek új-középkorként írnak le – a következő példával szemléltette: valaki ma úgy lehet egy spanyolországi falu polgármestere, hogy közben román állampolgár, aki a romániai választásokon az AUR-ra szavaz, miközben a felesége révén esetleg még magyar állampolgársággal is rendelkezik.

A szociológus válaszolt a közönség soraiból érkező egyik észrevételre is. A sorozat legelső előadója, Eduard Nemeth azt mondta, hogy a multikulturalizmus nem vallott teljes kudarcot, a mindennapokban igenis működik, hisz egy vegyes népességű erdélyi faluban élő román ember kulturális értelemben sokkal több közös vonással rendelkezik a magyar szomszédjával, mint például az olténiai parasztságot szimbolizáló klasszikus irodalmi alakkal, Ilie Morometével. A történész szerint az úzvölgyi incidens csupán egy szűk, radikális politikai csoport provokációja volt, a józan társadalmi többség nem kért a szélsőséges eszmékből.

Horváth István hangsúlyozta, hogy a multikulturalizmus kudarcát nem a mindennapi együttélésre értette, hanem arra, hogy a multikulturalizmus az oktatás, a történelmi tudat szintjén bukott meg. A történelemoktatás és a közgondolkodás ehelyett pedig Pavel Coruț-féle regiszterbe – azaz a protokronista, szélsőséges, populista-nacionalista mítoszgyártás irányába – csúszott át.

– mondta végül Kántor Zoltán, aki azt is kiemelte, hogy a többségi nemzet tagjai már nem csupán etnikai pártként tekint az RMDSZ-re, hanem egy pragmatikus, kormányzóképes erőként is. Ezért a politológus számára a fő kérdés ma már sokkal inkább az, hogyan tudna megerősödni az erdélyi magyar közösség és társadalom.

A megbékélés kérdésére reflektálva úgy fogalmazott, hogy a pódiumon ülők, a teremben lévő közönség meg van békélve, bármilyen kényes vagy érzékeny témáról tudnak beszélni anélkül, hogy összevesznének. Még ha bizonyos dolgokat másképp is látnak, ezt képesek elfogadni. Kántor Zoltán szerint ugyanakkor a romániai társadalom szintjén ezek a feszültségek megmaradnak, belátható időn belül nem fognak megoldódni, de nagyon valószínű, hogy már nem fognak erőszakhoz vezetni.

Egy hozzászóló felvetette a földrajzi megbékélés gondolatát. Pragmatikus ötletként a Szamos-mentét hozta fel, és a Kolozsváron, Besztercén, Szilágyon, Máramaroson és Szatmáron keresztül a Tiszába torkolló Szamost egy lehetséges turisztikai és ökológiai együttműködési formaként állította szembe a múlt kísérteteivel. A téma pár pohár bort is megérne – reagált Kántor Zoltán, aki elmondta, hogy Közép-Kelet-Európában az átmenet első fázisában a többségi nemzet definiálja önmagát, és a demokratizálódás, a tranzíció éppen azért nehezebb a nemzeti kisebbségekkel rendelkező országokban, mert ezt a kérdést muszáj megvitatni.

a többség pedig sokszor hajlandó feláldozni az átmenet sebességét is csak azért, hogy a kisebbség ne kapjon annyi jogot, amennyit szeretne. A gazdasági helyzet ugyanakkor inkább a többség nemzetfelfogását és nacionalizmusát alakítja folyamatosan, a kisebbségre kevésbé hat, mivel a kisebbségnek eleve megvannak az állandó céljai (autonómia, oktatás, több jog), míg a többségnél a gazdaság folyamatosan átformálja a nacionalizmust.

Példaként említette, hogy az AUR nacionalizmusa már más jellegű, mint korábban a Román Nemzeti Egység Párté (PUNR), a Nagy-Románia Párté (PRM), vagy ahogy Magyarországon is átalakult ez a jelenség a MIÉP-től a Jobbikon át a Mi Hazánkig. A mai nacionalista szavazatokban már sokkal erősebb a rendszerellenes jelleg.

A beszélgetés legvégén elhangzott, hogy a szélsőséges politikai áramlatok mögötti erőknek mindig szükségük van egy kéznél lévő bűnbakra. Ezt támasztotta alá a másik korábbi előadó, Pálfi Zoltán által elmondott klasszikus vicc a kocsmából hazatérő román parasztról, aki végezni akar a magyarokkal, mert ők ölték meg Vitéz Mihályt. A racionális ellenvetésre, hogy ez már 400 éve történt, annyi a válasz, hogy az őt nem érdekli, mert csak most tudta meg. Pálfi szerint ez a vicc tökéletesen rávilágít az értelmiség és a nyilvánosság felelősségére a tájékoztatásban.

A történész csatlakozott Gabriel Andreescu korábbi gondolatmenetéhez, és megjegyezte:

Erre rárakódott az Orbán Viktor Magyarországa és az erdélyi magyarság viszonyát jellemző „politikai jobbágyság”, amelyből nem látja, hogy bármit is nyertek volna, a károkat viszont annál inkább tapasztalja.

Ezek egy „őrült polarizációban” mutatkoznak meg, ami miatt családok hullanak szét, és amely – szerinte – előbb-utóbb a románokkal való kapcsolatra is negatívan hat majd. Pálfy szerint a civil társadalom rengeteg időt és energiát pazarol arra, hogy a nacionalizmus, a forradalom fantomjaival hadakozzon. Úgy vélte, a kelet-európai posztkommunista átmenet nem egy rövid időszak, hanem egy teljes történelmi korszak, amelyből még nem léptünk ki, ezért a jövőbeli elemzésekhez elengedhetetlen az interetnikus és intraetnikus szempontok együttes vizsgálata.

Hunyadi Attila történész, szintén korábbi előadó felvetette, hogy létezik egy sokkal hitelesebb, helyi paradigma is a beszélgetés során említett francia–német megbékélési modellnél, a transzilvanizmus vagy a bánáti együttélés modellje. E kapcsán hozta szóba meg a marosvécsi Helikon írótalálkozó centenáriumát, ahol a magyar irodalmárok román és német írókat is meghívtak, hogy közelebb hozzák egymáshoz három irodalmat. Vajon nem egy hasonló modell fejlődik-e most tovább, amely talán a Provincia mozgalommal indult el korábban?

Marius Turda szerint ez a beszélgetéssorozat is tudat alatt pontosan ezt a hagyományt folytatta.

Függöny le! Vége!