Felejtsük már el a 18. századi erdélyi románok totális elnyomásának mítoszát

Ott hagytuk abba az előző alkalommal, hogy a bécsi kincstár jobbágyainak számító mócvidéki román parasztok mielőtt kiegyenesítették és megfenték volna kaszáikat, magasba emelték volna a cséphadaróikat, petíciókat – akkoriban még nem tekintettek sportként az aláírásgyűjtősdire – fogalmaztattak meg az Erdélyi Nagyfejedelemség bécsi kancelláriájának görögkatolikus tisztviselőivel, és csak a kérelmek süket fülekre találása után fojtották fizikai agresszióba elégedetlenségüket.

Az erdélyi románok történetének egyik mérföldköve is ahhoz a két petícióhoz kötődik, amelyeket gyűjtőnevükön Supplex Libellus Valachorumként ismerünk. A francia forradalom kiváltotta politikai változások, valamint a bécsi császári udvar által a görögkatolikus papságon keresztül ösztönzött társadalmi emancipációs törekvéseken nyugvó kereseteket II. Lipót császár elé terjesztették. Az első változatot 1791 márciusában Ignaţiu Darabant nagyváradi görögkatolikus püspök, a másodikat 1792. március 30-án Ioan Bob balázsfalvi görögkatolikus püspök és Gherasim Adamovici erdélyi ortodox püspök nyújtotta be.

Az erdélyi románok számára a többi nemzettel (magyarokkal, szászokkal és székelyekkel) egyenlő politikai jogokat, valamint a lélekszámukkal arányos képviseletet követeltek az erdélyi országgyűlésben. A követelések még nem polgári jellegűek, a román papságnak, nemességnek és a közrendűeknek a három natio (a középkori erdélyi rendiség három politikai nemzete: a magyar, a szász és a székely) megfelelő rétegeivel azonos jogok biztosítását célozták.

Az MCC kolozsvári képzési központja történész-kerekasztalának ötödik felvonásán, március 31-én ezt az időszakot elevenítették fel az előadók: Dr. Hegedűs Nicoleta, a Román Akadémia kolozsvári George Barițiu Történettudományi Intézetének és a BBTE Népességkutató Központjának kutatója, dr. Remus-Virgil Câmpeanu történész, a Román Akadémia George Barițiu Történettudományi Intézete országos történeti részlegének vezetője, és dr. Valer Simion Cosma történész, antropológus, író, a nagyszebeni Lucian Blaga Egyetem könyvtárának igazgatója.

Fotó: MCC

A moderátor ez alkalommal is dr. Marius Turda, az Oxford Brookes Egyetem orvosbiológia-történeti professzora, a Royal Historical Society tagja volt, aki a tárgyalandó kérdéskör előtt nem hagyta szó nélkül a közönség kitartását.

A jelenlegi embert próbáló időkben, a mindennapi élet kihívásai – a szomszédos országban zajló háború, a Közel-Keleten hulló bombák, a növekvő szegénység és a magas benzinárak – miatt az embereknek egyre kevesebb idejük jut arra, hogy történelmi vitákat hallgassanak, főleg a közös román–magyar történelem sarkalatos kérdéseiről. Turda úgy vélte, megéri ez a projekt az extra erőfeszítést és bizalmat a közönség, a szervezők és az előadók részéről is bizonyos értelemben, mert holnap mindennek vége lehet.

– mondta Turda az ember és történész korlátairól tűnődve, majd arra kérte Hegedűs Nicoletát, foglalja össze röviden a Supplex Libellus Valachorummal kapcsolatos alapvető tudnivalókat.

A petíciós mozgalom a politikai jogokért küzdő román politikai elit egyik kedvelt eszköze volt, amely a nemzeti öntudat formálódásával lépett színre. Elindítója a Nagyszombaton is pallérozódó Inocențiu Micu-Klein fogarasi görögkatolikus püspök volt, aki „kiterjesztette a követeléseket a teljes erdélyi román nemzetre.” Ismerte a románok római eredetéről szóló elméleteket, Traianus telepeseinek utódaiként tekintett a románokra, akiket Erdély legrégebbi lakosainak nevezve történeti jogalapot teremtett a követeléseknek. Továbbá

hisz a korban egyre inkább közvetlen tapasztalat volt, hogy már a románság alkotja a legnépesebb közösséget Erdélyben, így a közteherviselésből is ők veszik ki leginkább a részüket – hangzott az érvelés.

A Rákóczi-szabadságharc után megszilárdult Erdélyben a Habsburg uralom alá. Bécs számára a reakciós erdélyi magyar nemesség jelentette a fő politikai kihívást, mivel ők a diétán keresztül blokkolhatták a bécsi reformokat. Ebben a helyzetben a román papság és az új román elitek az udvar természetes szövetségesévé váltak, mivel jogokat csak a császártól remélhették a rendi országgyűléssel szemben.

Erdélyben a protestáns felekezetek és a katolikusok közötti egyensúly kedvezőtlen volt a bécsi udvar számára, a protestantizmus ugyanakkor szorosan összefonódott az erős rendi szabadságjogokkal és a Béccsel való szembenállással, így az udvar a románok katolicizálásával próbálta szélesíteni a saját támogatói bázisát. Mária Terézia és később II. József stratégiája is az volt, hogy a hűséges román rétegek felemelésével ellensúlyozzák a lázadó magyar nemesi réteget. Ilyen körülmények között fogadta el a román ortodox papság egy része a pápa főségét, cserébe megtarthatta bizánci rítusát és szokásait. A Rómával való unió következménye

Az unió szentesítésekor az unitusoknak a római katolikusokkal azonos jogokat ígértek, azonban ezek egy részét az erdélyi Diéta ellenállása miatt sosem ültették a gyakorlatba. Az egyházi unió valódi és hosszú távú előnye akkor mutatkozott meg, amikor a román fiatalok a bécsi udvar által biztosított ösztöndíjakkal elkezdhettek erdélyi és külföldi katolikus iskolákban tanulni. Inocențiu Micu-Klein püspökké kinevezése után azonnal intenzív petíciós tevékenységbe kezdett a bécsi udvar az erdélyi Gubernium felé, és kéttucatnyi folyamodványban követelte az ígéretek beváltását.

A petíciók megfeleltek a korabeli jogi és udvari protokollnak, rendszerint a „Preaslăvit Împăratul” (Dicsőséges/Felséges Császár) megszólítással kezdődtek. Kérései nem korlátozódtak a saját klérusára, Micu-Klein azt állította, hogy a teljes erdélyi román nemzet nevében lép fel. Ez az állítás azon az előfeltevésen alapult, hogy minden román csatlakozott az egyházi unióhoz, bár ez a gyakorlatban nem volt teljesen igaz.

Hegedűs itt jegyezte meg, hogy a középkori politikai nemzet (natio) fogalma nem modern etnikai vagy kulturális kötelékeken alapult, hanem bizonyos kiváltságok és jogok megosztásán. A román vezető réteg nem alkotott különálló kiváltságos rendet, hanem a vármegyei nemesség részét képezte.

A humorfaktorról ez alkalommal Remus-Virgil Câmpeanu gondoskodott, aki azzal indított, hogy nem is érti, miként kaphatta meg a kolozsvári Történeti Intézet nemzeti történelem részlegének vezetői pozícióját, hiszen

majd hozzátette, valószínűleg csak azért alakult így, mert szimpatikusnak és viccesnek tűnhetett. Ráfordulva a petíciókra elmondta, hogy 18. század végi összetettebb dokumentumokat az erdélyi román elit maga írta. Nem volt szükségük külső, például az udvari kancellárián dolgozó jegyzőkre, hiszen megvolt a megfelelő képzettségük és jó kapcsolatokkal is rendelkeztek a rendszeren belül. Az egyszerűbb, helyi beadványokat általában a helyi vagy megyei jegyzők fogalmazták meg.

A történész több ízben is elutasította az erdélyi románság áldozatszerepéről szóló hagyományos történeti nézőpontokat, mondván, az áldozati narratíva hangoztatása gyakran a jelenkori hatalmi igények legitimálására vagy másokkal szembeni türelmetlenség igazolására szolgált és szolgál.

A 18. századi erdélyi román társadalomról kialakult hagyományos kép, amely szerint a közösség kizárólag jogfosztott jobbágyokból állt volna, a történész szerint „rendkívüli módon hamis” és történelmileg pontatlan. A románok többsége, ahogy a magyarok jelentős része is, valóban jobbágysorban élt, de a korszak román társadalma valójában erősen rétegzett és sokszínű volt. Létezett román nemesség, kiváltságokkal rendelkező klérus (akik közül sokan még a protestáns fejedelmek idején szereztek nemességet), valamint kiváltságos katonai rétegek, határőrök is, például Kővárvidéken.

különösen Mária Terézia és a kalapos király, II. József uralkodása alatt a birodalmi stratégia része volt, hogy szándékosan felhígítsák az udvar reformjainak folyamatosan ellenálló magyar nemességet. Ez a politika nagymértékben hozzájárult a román elit és társadalom olyan léptékű és látványos diverzifikálódásához, amelynek köszönhetően alig száz év leforgása alatt eljutottak oda, hogy képesek voltak egy önálló, átfogó politikai programot – a Supplex Libellus Valachorumot – letenni az asztalra.

Ezen a ponton az ortodox és görögkatolikus klérus kapcsolatát hozta szóba Marius Turda. A 18. század végére az ortodox klérus aktívan közreműködött a görögkatolikus püspökök által megfogalmazott kérvények előkészítésében. A Habsburg kameralista keretek között az ortodoxok és görögkatolikusok közötti ellentét másodlagossá vált a birodalom számára a közös politikai ellenféllel, a magyar nemességgel szemben, hisz a bécsi udvar és az erdélyi románok is az erdélyi országgyűlés befolyását próbálták aláásni.

A magyar nemesség és az erdélyi országgyűlés ellenállt a bécsi udvar központosító és modernizációs reformjainak, a románok számára pedig ugyanez a rendi struktúra jelentette a politikai jogegyenlőség és a társadalmi felemelkedés legfőbb akadályát. Az előadók szerint ezért téves az a leegyszerűsítő kép, miszerint az ortodoxokat ebben az időszakban folyamatosan elnyomták vagy figyelmen kívül hagyták volna.

Remus-Virgil Câmpeanu arról is beszélt, hogy az Erdéllyel kapcsolatos Habsburg-politika a 18. század folyamán jelentős fordulaton ment keresztül, a kezdeti erőszakos térítéstől a kényszerű toleranciáig. A század első felét a románok intenzív katolicizálási kísérlete jellemezte, amelynek célja a birodalmi befolyás növelése volt. Az udvar végül felismerte a demográfiai realitást, és azt is, hogy azt nem lehet puszta akarattal megváltoztatni.

Bécsnek módosítania kellett a stratégiáján és kénytelen volt engedményeket tenni a társadalmi béke és a lojalitás fenntartása érdekében. Ennek legjelentősebb momentuma az Erdélyi Ortodox Püspökség újraalapítása volt Nagyszebenben. Az engedmények a katonáskodó rétegeket is érintették: például Naszód vidékén engedélyezték az ortodoxok belépését is a határőrségbe.

Továbbá a dél-erdélyi, különösen a szebeni és brassói kereskedelmi társaságok meghatározó szerepet játszottak a 18. századi román társadalom gazdasági és politikai életében. Ezek a – mai szóval – cégek tartották kézben az Oszmán Birodalommal folytatott határ menti kereskedelmet, és egyes tehetős román, aromán, görög származású irányítói olykor még a korszak meghatározó magyar alakjainál is gazdagabbak voltak. Ez a dél-erdélyi réteg jelentős befolyással bírt a térségben, képes volt szembeszegülni a birodalmi politikával, és leginkább támogatták a román nemzeti célkitűzéseket. Számos kereskedő később Budapestre tette át székhelyét, ahonnan továbbra is segítették a birodalmon belüli, majd később az Oszmán Birodalom elleni nemzeti felszabadító mozgalmakat.

Hegedűs Nicoleta elmondta, hogy a Supplex Libellus Valachorum (1791/1792) nem elszigetelt követeléseket fogalmazott meg, hanem a román társadalom alapvető jogi helyzetét kívánta megváltoztatni az Erdélyi Fejedelemségben.

Ugyanakkor nem a mai értelemben vett egyéni szabadságjogokat kértek, hanem a korszellemnek megfelelően az egyes feudális kategóriákra (papság, nemesség, katonaság, polgárság) vonatkozó kiváltságok kiterjesztését. Valamint igényt formáltak arra, hogy a románok is betölthessenek állami tisztségeket, és például a szász városokban is szerezhessenek ingatlanokat. Hegedűs és Valeriu Simion Cosma kiemelték, hogy a Supplex szerzői tudatosan építették be a petíciók szövegébe a felvilágosodás eszméit. Az egyik kulcsfogalom a tolerancia volt, és a szerzők a felvilágosult abszolutizmus szellemében érveltek amellett, hogy az államnak minden lakosára szükség van.

Itt került szóba a parasztokból állampolgárok célkitűzés is, amely a Habsburg Birodalom modernizációs stratégiájának és a felvilágosodás korának egyik legfontosabb törekvése volt. A bécsi udvar – különösen II. József uralkodása alatt – felismerte a mélyen feudális berendezkedésű monarchia átalakításának szükségességét, hogy geopolitikai és gazdasági versenyben maradhasson az olyan erős, modernizálódó nyugati államokkal, mint például Franciaország. Ennek az átalakulásnak az egyik kulcseleme az volt, hogy a lakosság legnagyobb részét kitevő parasztságból funkcionális, jogokkal rendelkező állampolgárokat faragjanak.

A törekvés hátterében nagyon is gyakorlatias okok álltak, a

A román értelmiség pedig szintén ezt a célt tűzte ki, hogy tekintsenek rájuk teljes jogú állampolgárokként.

A Habsburgok emancipációs és modernizációs törekvései kezdetben sikeresen növelték a lojalitást a birodalom és a császár iránt, ami történelmi távlatban egy érdekes paradoxont eredményezett. A felemelkedési folyamat, amely során a parasztokból állampolgárok, majd tanult polgárok és értelmiségiek váltak, termelte ki azt a nemzetileg és politikailag öntudatos elitet, amely később, az első világháború végén a monarchia romjain megvalósította Nagy-Romániát.

Valeriu Simion Cosma azt fejtegette, hogy a románok latinságának hangsúlyozása nem csupán történelmi kérdés volt, hanem egy tudatos politikai, ideológiai stratégia, amely belépőjegyet jelentett Európába, megkülönböztetve őket a primitív Kelettől.

– foglalta össze az eszmeáramlat lényegét. A történész szerint ez azért működött jól, mert a románok latinságára való fókuszálás tökéletesen illeszkedett a Habsburg birodalmi propagandába, hisz a császár Róma örökösének tekintette magát. Példaként említette a naszódi gimnáziumot, ahol maga is tanult, és amelynek a falán található Virtus Romana Rediviva (A római erény újjászületik) felirat ma is a birodalmi és latin örökség továbbélését hirdeti. Ez az irányvonal táplálta a görögkatolikus mozgalmat és az Erdélyi Iskola tevékenységét is olyannyira, hogy erős alapnak bizonyult, amely túlélte magát a birodalmat is.

amelynek alapja az a meggyőződés volt, hogy a távoli bécsi uralkodó alapvetően igazságos, jót akar a népének, és kész megoldani a problémáikat. A románság úgy vélte, hogy a nyomorukért és a jogaik sárba tiprásáért nem a császár a hibás, hanem az uralkodó akaratát szabotáló helyi elnyomó elit, azaz az erdélyi Diéta és a magyar rendek. Amikor az uralkodó visszaküldte a petícióikat az erdélyi Diétának, ezzel mosva kezeit, a románok bizalma akkor is töretlen maradt a császár irányába.

A császárkultusz Horea felkelése idején kezdett formálódni, és II. József erdélyi látogatásai nyomán erősödött meg. A császár személyesen látogatott Erdélybe, hús-vér emberként jelent meg a parasztok körében, többek között Naszódon is, ahol bement a házaikba, és a sorsukról kérdezte őket. A parasztok végre úgy érezték, hogy látják őket és meghallgatják a panaszaikat.

E kapcsán egy korabeli szász krónikában olvasható anekdotát elevenített fel Remus Câmpeanu. A történet szerint II. József egy erdélyi útjáról visszatérve Mária Teréziának próbálta elmagyarázni a románok nehéz helyzetét és javaslatokat is tett, hogy miként lehetne segíteni rajtuk. A császár anyja dühösen elutasította és kiküldte a szobából a fiát, mire II. József kifelé menet a legtisztább román nyelven káromkodva küldte melegebb éghajlatra a császárnőt.

Ezt Valer Simion Cosma Sorin Mitura hivatkozva a saját közösségükhöz, a szűkebb pátriájukhoz és a távoli uralkodóhoz való hármas lojalitással jellemezte. Ezek a rétegek határozták meg politikai cselekvéseiket, különösen a sorsfordító pillanatokban. A legfelsőbb szintű lojalitás a császár iránti hűségben nyilvánult meg. A második szintet Erdély, mint közös haza jelentette, egy olyan keretet, amelyben amelyben több nemzet élt együtt. A románok erdélyinek vallották magukat, és ragaszkodtak a tartomány sajátos jogállásához a birodalmon belül.

A harmadik réteg a kialakulóban lévő modern román nemzeti öntudat volt, amely a latin származástudaton, a nyelven és a vallott történelmi folytonosságon alapult. A nemzeti lojalitás a Supplex Libellus Valachorum idejére ért be, amikor a román elit már a nemzet nevében követelt politikai elismerést.

A történelmi események hatására a rétegek közötti hangsúlyok gyakran eltolódtak. A császárhoz való hűség történelmi jelentősége az 1848-49-es forradalom idején mutatkozott meg a legélesebben. Ekkorra a lojalizációs folyamat olyannyira sikeres volt, hogy például az Erdélyi-középhegységben és a Naszód vidékén élő románság a Habsburgok oldalán maradt, fegyvert fogva a magyar forradalmárokkal szemben az uralkodó védelmében, bízva abban, hogy a hűségükért cserébe jogokat is kapnak.

amikor a bécsi udvar feloszlatta a határőrezredeket, amit a naszódi románok hatalmas árulásként és csalódásként élték meg a jó császár részéről. Ugyan a haza és a császár iránti lojalitás megmaradt, de a történtek hatására a súlypont egyértelműen a nemzet felé tolódott el és a románok ekkor kezdték el előtérbe helyezni a saját nemzeti küzdelmüket. Az évtizedek alatt felhalmozott vagyont és a határőrezredek infrastruktúráját a román nemzet fejlesztésére fordították. Ezekből a forrásokból épültek fel a korszak meghatározó tanintézményei, például a naszódi líceum is, amely közvetlenül a határőrezred feloszlatásából származó pénzből valósult meg.

Ez az alap tette lehetővé a társadalmi mobilitást, és a korábban szinte kizárólag katonai pályára kényszerülő parasztfiúk előtt megnyílt a lehetőség, hogy más profilú iskolákban tanuljanak tovább. Ennek eredményeként sokan közülük ügyvédekké váltak, vagy más polgári foglalkozást választottak a katonai szolgálat helyett. Ez a folyamat indította el az öntudatos román polgárság és egy szűkebb, de rendkívül befolyásos értelmiségi elit kialakulását. Az új elit már jogi és politikai eszközökkel is küzdött a román nemzeti célokért a 19. század végén és a 20. század elején.

Remus Câmpeanu részletesen felvázolta a Supplex Libellus Valachorum benyújtásának és elbírálásának pontos, bürokratikus oda-vissza útját.

mint például Iosif Meheși, aki az udvari kancellária tanácsosa volt, így a kérvény technikailag hibátlan volt. A petíciót először az udvari kancelláriához nyújtották be, ahonnan az államtanácshoz került véleményezésre. Ezt követően jutott el a császárhoz, aki nem hozott érdemi döntést, hanem visszaküldte a dokumentumot a láncolaton.

A kancellária végül az országgyűlésnek küldte el, és amint az várható volt, elutasította a kérvényt, mondván, hogy a követelések felborítanák Erdély alkotmányos rendjét. Marius Turda itt hívta fel a figyelmet arra, hogy ez a részlet mennyire fontos, ugyanis a történelemkönyvek hajlamosak leegyszerűsíteni a bécsi udvar és a románok közötti kapcsolatot, miközben a valóságban a császár elegánsan a Diétára hárította a probléma megoldását, átruházva a felelősséget a magyar rendekre. A románok szemében így továbbra is megmaradt az igazságos, jó császár imázsa, aki nem tehet arról, hogy az erdélyi elit szabotálja a jogkiterjesztést.

Remus Câmpeanu a kérdéskör historiográfiai vonatkozásai kapcsán kifejtette, hogy kutatóként nem az érdekelte, amit korábban már megírtak, hanem az, hogy ő mit tud ehhez hozzátenni, vagy éppen mivel tudja cáfolni a korábbi állításokat. Hangsúlyozta, hogy a történelemkönyvek és a hagyományos történelmi narratívák egy rendkívül hamis képet festenek még mindig a 18. századi erdélyi román társadalomról, szinte kizárólag a jobbágyságra fókuszálva. Bár senki sem tagadja, hogy a társadalom többsége jobbágy volt,

A történész levéltári forrásokra hivatkozva elmondta, hogy olyan jobbágyokkal találkozott a dokumentumokban, akik sokkal gazdagabbak voltak, mint a számos kisnemesek. A jobbágyok gazdasági helyzete birtokról birtokra változott, és talált olyan okiratot is, amely szerint egy kisnemest egy jobbágy alkalmazott kocsisként, mert a nemesnek a puszta kutyabőrén kívül semmije sem volt, amiből megélhetett volna.

A románok társadalmi felemelkedése kapcsán Tóth Zoltán magyarországi történészt idézte, aki az erdélyi román nemzeti mozgalomról szóló alapművében megállapította, hogy a 18. század közepe utáni erdélyi nemesítések legalább a fele a románokat érintette. Câmpeanu hangsúlyozta, hogy bár a történetírás eddig átsiklott ezeken a fontos részleteken, ezek egyáltalán nem számítottak kivételes eseteknek Erdélyben, és alapjaiban cáfolják az elnyomott román tömegekről szóló leegyszerűsítő képet.

Bár Tóth Zoltánnak a román nemzeti mozgalomról szóló fő művét lefordították román nyelvre, paradox módon a román történészek részéről sajnos semmilyen fogadtatásban nem részesült, és jórészt figyelmen kívül hagyták. Egy másik történész, David Prodan is jelentős teljesítménnyel járult hozzá a tárgyalt korszak elemzéséhez. Remus Câmpeanu és Marius Turda egyetértettek abban, hogy Prodan írta meg a Horea-felkeléssel és a Supplex Libellus Valachorummal kapcsolatos alapvető munkákat.

Prodan, akárcsak Tóth, az eseményeket ugyan marxista szemüvegen keresztül vizsgálta, de az alkalmazott történettudományi módszertana mindmáig érvényes. Câmpeanu szerint Prodan ugyanis helyesen ismerte fel, hogy

Úgy vélte, jelen van a tendencia, amely túlzottan felnagyítja a felekezeti kérdéseket, figyelmen kívül hagyva, hogy ezek mégiscsak a század társadalmi-politikai és gazdasági konjunktúrájából fakadnak.

Remus Câmpeanu és Valer Simion Cosma egyaránt úgy vélték, hogy Tóth Zoltánnak és David Prodannak a témába vágó érdemeit, munkásságát a mai napig nem sikerült meghaladni a történetírásban, nélkülük egyszerűen lehetetlen megérteni a 18. és a 19. század eleji Erdély történelmét.

Marius Turda a végén arról arról beszélt, hogy a két világháború közötti időszak egyes történészei – például Silviu Dragomir – tisztességgel, illendő módon írtak a történelemről, ezért arról kérdezte az előadókat, hogy lehetséges-e visszatérni a szenvedélyes, de tisztességes történetíráshoz a közös múlttal kapcsolatban. Hegedűs Nicoleta szerint a mai történészek is képesek erre, ugyanakkor őszintén beszélt a szakma és az emberi természet korlátairól.

Fontos tudatosítani – mondta, hogy minden történésznek megvan a maga nemzetisége, felekezeti hovatartozása, akár ideológiai kötődése is, még ha ez utóbbi ma már nem kötelező elvárás.

A távolságtartás nehézsége kapcsán úgy fogalmazott, hogy erdélyiként sokkal egyszerűbb feladat lenne például Kína történetéről írni, hiszen egy távoli témával könnyebb érzelmi kötődések nélkül foglalkozni. Amikor azonban a saját szülőföld, Erdély történelmét kell megírni, a dolgok már korántsem ilyen egyszerűek. Mindezek ellenére a történész hitet tett amellett, hogy a közös román–magyar történelmi témákhoz is lehet közelíteni őszinteséggel, harag és részrehajlás nélkül.

Valer Simion Cosma egyetértett azzal, hogy a felekezeti és etnikai hovatartozás valóban korlátozza a kutatókat, ezért az abszolút objektivitás illúzió, de a történészeknek pontosan ezért kell egyfajta őszinte szubjektivitásra törekedniük, világosan elismerve a saját nézőpontjuk korlátait. Itt csatolt vissza a Supplex Libellus Valachorummal kapcsolatos gyakori történetírói hibára, amely a petíciókat a saját korát messze megelőző, modern és demokratikus dokumentumokként próbálja értelmezni.

Különösen a 20. századi történetírásban volt megfigyelhető egy erős vágy arra, hogy a petíciókat visszamenőleg modernizálják, és a kelleténél forradalmibb lelkületűnek állítsák be a megszövegezőit.

A dokumentumot megfogalmazók valójában teljes mértékben a saját koruk szigorú osztálytársadalmának keretei között gondolkodtak. Ennek szellemében nem az egész etnikai közösségnek kértek egyetemes jogokat, bár a szöveg a román nemzet nevében íródott.

A valóságban nem minden román ember számára követeltek jogokat etnikai értelemben, hanem kizárólag a román elitnek: azt akarták elérni, hogy a román egyházi, nemesi és katonai réteget ugyanazok a kiváltságok illessék meg, mint a többi elismert nemzet elitjét.

Azt állítani, miszerint a Supplex megalkotói a teljes társadalom jogaiért küzdöttek, körülbelül olyan, mintha azt mondanánk, hogy már ekkor egyenlő jogokat követeltek a nőknek is.

Remus Câmpeanu megjegyezte, hogy még az 1990-es évek után is sok történész elkövette azt a hatalmas hibát, hogy mindenáron bizonyítani akartak valamit, márpedig

Hangsúlyozta: az a fontos, hogy a történész hagyja magát vezetni a források által. Manapság kinevetik azt, aki hazudik egy nemzetközi konferencián, de korábban éppen emiatt alkalmazták a hallgatás általi hazugságot. Azaz a következtetéshez való eljutáshoz már nem volt szükség hazugságra, túlzásra, egyszerűen kihagyták a bizonyításból azokat a passzusokat, amelyek nem felelnek meg annak a következtetésnek, ahová el kellett jutni.

– összegzett Marius Turda, felidézve a rendezvénysorozat küldetését. Valer Simion Cosma erre csak annyit mondott: