Amikor a magyarok pontosan azt kapták büntetésül, amit a románok jutalmul – semmit

Túl van a félidején az MCC kolozsvári képzési központjának történészkerekasztal-sorozata, amely április 21-én már a balázsfalvi memorandumtól rajtolt, és a hosszú 19. század legfontosabb román–magyar vonatkozásainak érintésével a gyulafehérvári román nagygyűlésig haladt. Rohamléptekben, hisz a tárgyalt témakörre alapos kibontására három egyetemi kurzus sem lenne elég, de nem is az a célja az egész rendezvénynek, hogy akadémiai részletességgel járja végig az adott kérdéskört. A meghívott román és magyar történészek párbeszéde, összehasonlító történeti kommentárjai ezúttal is történelmi kérdésekre fókuszáltak, amelyek a két nemzeti historiográfiában hosszú időn át eltérő értelmezéseket kaptak.

A Memorandumok és kiáltványok: Balázsfalvától Gyulafehérvárig című hatodik felvonásának előadói dr. Szabó Zsolt történész, a Szatmár Megyei Múzeum muzeológusa, dr. Adriana Zaharia történész, író, független kutató, és dr. Mircea-Gheorghe Abrudan történész, a Román Akadémia George Barițiu Történettudományi Intézetének kutatója voltak. A beszélgetést ez alkalommal is dr. Marius Turda, az Oxford Brookes Egyetem orvosbiológia-történeti professzora, a Royal Historical Society tagja moderálta.

Fotó: MCC

– indított Turda, aki szerint a magyarországi eufória tükröződhet a beszélgetésben is, mert az 1848-as pillanat szerinte a magyar és a román szellem kitörése volt, az autokrácia kritikája, és egyben visszatérés a hazafias értékekhez.

– idézte a moderátor Vörösmarty Mihályt, majd arra kérte Szabó Zsoltot, hogy beszéljen röviden a népek tavaszáról, amely egy új történelmi sors nyitányaként máig meghatároz minket.

Nagyon összetett kérdések magyarázatakor előfordul, hogy egy előadó csak tovább bonyolítja helyzetet és elvész a részletekben. Nem így a muzeológus, aki a legjobb megoldást választva szemléletes analógiával élve arra kérte a hallgatóságot, hogy képzeljék el a Habsburg Birodalmat egy nagy, kétemeletes épületként, ahol a társadalom és a hatalom az alábbiak szerint oszlik meg.

A legfelső emeleten lakik a császár, a birodalmi arisztokrácia, a hadsereg vezetői és a magas rangú római katolikus klérus. Ennek a rétegnek esze ágában sincs lemondani a hatalmáról. Nem különösebben hatja meg őket sem a liberalizmus, sem a nacionalizmus, hisz birodalmi identitással rendelkeznek, és az a legfőbb céljuk, hogy megőrizzék a kontrollt és helyreállítsák a rendet az általuk uralt épületben.

Az értelmiség és a birodalom különböző népeit képviselő nemzetiségek politikai elitek az első emeleten tanyáznak, míg a földszinten él a jobbágysorban tartott parasztság. Ők egy konzervatív réteget alkotnak, akiket szintén tesznek a nemzeti és liberális eszmékre, egyszerűen csak jobb életkörülményeket és jobbágyfelszabadítást remélnek. Bár nincs még kiforrott nemzeti identitásuk, a jobbágyság eltörlésének reményében a nemzeti elit irányítása és befolyása alá kerülnek.

Az 1848-as konfliktus gyökere abban keresendő, hogy 1848-ban az első emeleti nemzeti elit úgy érezte,

ezért a korábban a felső emeleti egyeduralommal irányított épületet ideje felosztani az egyes nemzetek között. A probléma ott kezdődött, hogy nem tudtak megegyezni abban, melyik épületrész, azaz terület kihez is tartozzon. Amikor a nemzeti elitek elkezdték vitatni a felosztást, jellemzően három fő érvet használtak: történelmi érv – mi voltunk itt először, ezért jogunk van meghatározni az épületrész sorsát, demográfiai érv – mi vagyunk itt a legtöbben, és civilizációs érv – mi vagyunk a legérettebbek, legtudatosabbak, ezért a többi, szerintünk kevésbé fejlett nép érdeke is az, hogy mi irányítsunk, mivel mi tudjuk garantálni a fejlődést.

Mivel hirtelen minden nép egyszerre lázadt fel, az V. Ferdinánd vezette birodalmi udvar és az uralkodó osztály emeletről emeletre haladva mérte fel, hogy az adott helyzetben melyik nép a gyengébb, és elkezdték támogatni őket. Gyakorlatilag az egyik népet a másik ellen játszották ki – ahogy a beszélgetésben fogalmaztak, a 2B lakót a 2A ellen – azzal a végső céllal, hogy a kialakult zűrzavart kihasználva a hadsereg segítségével visszaszerezzék a teljhatalmat a teljes épület felett.

A Monarchia mibenlétének megértéséhez elengedhetetlen látni a benne uralkodó mélyreható jogi különbözőségeket. A Habsburg Monarchia egy földrajzilag, politikailag és társadalmilag is rendkívül sokszínű, egyáltalán nem homogén vagy egységes birodalom volt – kezdett bele Mircea-Gheorghe Abrudan. Egészen más jogi és társadalmi valóságot jelentett, ha valaki Csehországban, Erdélyben, a Partiumban vagy Magyarországon élt. Az 1848-as forradalmat megelőzően a birodalom különböző tartományaiban teljesen eltérő jogrendszerek működtek, és erős volt a helyi szintű jogi autonómia. Például az erdélyi országgyűlés, a Diéta fenntartotta magának a jogot, hogy saját hatáskörben döntsön bizonyos kérdésekben a bécsi udvarral szemben.

amikor 1854-ben bevezették az egységes osztrák polgári törvénykönyvet, amely történelmi jelentőségű volt a Monarchia életében. Ettől kezdve az addig jogilag is széttagoltan működő birodalom polgárait ugyanaz a polgári jog illette meg, függetlenül attól, hogy a tiroli Innsbruckban, Kolozsváron, Brassóban, Lembergben vagy éppen Csernovicban éltek.

Az 1848-as konkrét bécsi történések kapcsán a történész visszautalva a többszintes ház analógiájára. A tüntetések fő jelszava a Metternich kancellár, takarodj! volt, mivel a felgyülemlett társadalmi feszültségek és az elégedetlenség az ő személyében öltöttek testet. A császári palotánál, azaz a Hofburgnál demonstráló diákok még inkább vérszemet kaptak, miután Albrecht főherceg talán egy gyenge pillanatában tüzet nyitott rájuk, ami csak tovább eszkalálta az eseményeket. Mit volt, mit tenni, Ferdinánd császár a tiroli Innsbruckba menekült, Ausztria szent földjére, a katolicizmus epicentrumába, amely régió a Napóleon-ellenes ellenállás hagyomány miatt rendkívül hűséges volt a Habsburgokhoz.

A forradalom lángja Párizs, Berlin és Bécs érintésével érkezett Pestre. Mi történt pontosan Pesten? Az 1847-es pozsonyi országgyűlésen két fő politikai frakció állt egymással szemben. Az egyik a Kossuth Lajos által vezetett liberális ellenzéki tábor volt, amelynek programját később a pesti forradalmi ifjúság karolta fel. Velük szemben helyezkedett el a konzervatív vagy aulikus oldal, amelynek ikonikus alakja az 1842-ben elhunyt Dessewffy Aurél volt. A konzervatívok lojálisak maradtak a bécsi udvarhoz, és bár ők is hívei voltak a reformoknak, azokat mérsékelten, a bécsi vezetés támogatásával és beleegyezésével képzelték el, szemben a liberálisok azonnali változást követelő programjával.

Rá egy évre, március 15-én gyors fordulatot vettek az események.

A liberális ellenzék programja hirtelen hatalmas, széles körű népszerűséget és társadalmi támogatást kapott. A pesti forradalmi ifjúság gyakorlatilag a Kossuth-féle programot karolta fel. Az események központja Pest volt, a reformkorban a magyar liberalizmus központja, annak ellenére, hogy a várost ekkoriban még többségében németek lakták, akik viszont ebben az időszakban már erőteljesen az asszimiláció útjára léptek.

A híres 12 pontban testet öltő követelések egyaránt tartalmaztak liberális célkitűzéseket (például törvény előtti egyenlőség, jobbágyfelszabadítás, sajtószabadság) és nemzeti követeléseket, mint amilyen a 12. pontban szereplő Magyarország és Erdély uniója volt. E követelések hátterében a magyar politikai nemzet koncepciója állt: a magyar liberális elit a magyar politikai állam kizárólagosságában gondolkodott, és azon az állásponton volt, hogy Magyarország minden polgára – teljesen függetlenül attól, hogy milyen etnikumhoz tartozik vagy milyen anyanyelvet beszél – automatikusan ennek a magyar politikai nemzetnek a része.

Marius Turda itt felidézte azt a beszédes történelmi epizódot, amely Kossuth Lajos és a havasalföldi, illetve moldvai forradalmi vezetők (Ion Ghica és Alexandru Golescu) között zajlott.

A román vezetők számonkérték Kossuthon a 12 pont végén szereplő egyenlőség, szabadság, testvériség hármas jelszavát, azt kérdezve tőle, ha a magyar forradalom valóban ennyire befogadó és haladó szellemű – Turda kifejezésével élve, woke – akkor miért nem hagyják, hogy a románok is a maguk módján érvényesüljenek és fejlődjenek.

Kossuthot valósággal sokkolta ez a kérdés, mivel ő egyetlen, teljes magyar államot és magyar nemzetet képzelt el, amelybe mindenki beletartozik. Turda megfogalmazása szerint Kossuth alapvető logikája így hangzott:

A moderátor szerint ez a konfliktus egy olyan hatalmas dilemma volt, amelyet Kossuth az egész liberális és progresszív karrierje során soha nem tudott érdemben feloldani. Ez az ellentmondás jelentette a forradalom „belső fájdalmát”, mivel a magyar elit nem tudott meggyőző megoldást találni a bonyolult etnikai problémákra.

Adriana Zaharia az 1848-as erdélyi román nemzeti mozgalom kialakulásáról és annak főbb mozgatórugóiról beszélt. Az események kezdetén a román vezetők – mint például George Barițiu vagy Timotei Cipariu – kifejezetten lelkesedtek a magyar forradalmárok liberális követeléseiért. Ekkor még bíztak az új intézményekben, és nem látták előre,

milyen veszélyeket rejthet magában Erdély és Magyarország uniója.

A szemléletbeli fordulatot egy fiatalabb vezető, Simion Bărnuțiu fellépése jelentette, aki már kifogásolta, hogy az unió a román nemzet megkérdezése és beleegyezése nélkül történik. Még mielőtt összegyűlt volna Balázsfalván a negyvenezres román tömeg, Bărnuțiu a román elitekkel kidolgozott előzetesen egy radikális politikai programot, ami később a 16 pontból álló Nemzeti Petíció vált ismerté.

A románok alapállása immár az volt, hogy nem fogadják el Erdély és Magyarország unióját addig, amíg a románokat el nem ismerik politikai nemzetként és nem kapnak megfelelő jogokat. A kezdeményezők eleinte még földrajzi értelemben vett autonómiában gondolkodtak, ám ez a célkitűzés hamar átalakult a nemzeti autonómia gondolatává, amely azt jelentette, hogy a román politikai nemzetnek a többi nemzethez hasonló jogokkal kell rendelkeznie és képviseletet kell kapnia Erdély vezető testületeiben. Érveiket ekkor még jórészt a 18. századi Supplex Libellus Valachorumhoz hasonlóan történelmi és demográfiai alapokkal támasztották alá.

Zaharia hangsúlyozta az elit és a két román egyház (a görögkatolikus és az ortodox) kulcsfontosságú szerepét is a forradalom alakulásában. Mivel a parasztság nem nagyon tudott mit kezdeni a politikai eszmékkel, és elsősorban csak földet, illetve jobb életkörülményeket követelt, a szellemi és egyházi vezetők karolták fel azt, hogy a tömegeket az egyre határozottabban körvonalazódó nemzeti öntudat irányába tereljék.

Mircea-Gheorghe Abrudan felidézte, hogy Metternich bukásával, a császár menekülésével és a frankfurti parlament összehívásával egy általános káosz vette kezdetét a birodalomban. Ahhoz, hogy megértsük az 1848-as erdélyi helyzetet, a szakértő szerint vissza kell tekintenünk az 1842-es kolozsvári országgyűlésre, amelyen arról is határoztak a rendek, hogy a magyar nyelvet teszik meg Erdély hivatalos nyelvévé.

A heves román és szász ellenállás miatt a császár nem adta áldását a jogszabályra, de ez a történet eleve egy nagyon feszült légkört teremtett 1848 tavaszára.

Amikor 1848. május 29-én a kolozsvári utcákon az unió vagy halál jelszót skandálták, a románok úgy érezték, hogy a magyar forradalom nem hajlandó velük egyenrangú politikai nemzetként tárgyalni. Bár a balázsfalvi gyűlésen ők is a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméit hirdették, a legfőbb követelésük a saját nemzetiségük elismertetése volt.

A balázsfalvi nemzeti petíció már nemcsak történelmi, hanem demográfiai érvekre is hivatkozott. A román vezetők azzal küldték haza a parasztokat, hogy maradjanak hűségesek a császárhoz, hiszen ő az, aki eltörli a jobbágyságot. Miután egyes településeken (például Mihálcfalván és Aranyoslónán) véres atrocitások történtek, az események polgárháborúvá fajultak.

A szászok demográfiailag és a politikai hatalomgyakorlás szempontjából is fontos szegmenst alkottak. A forradalom tavaszán két eltérő politikai vízió uralkodott közöttük: a szebeni konzervatívok kezdettől fogva hűségesek maradtak a császárhoz, és ellenezték az Erdély és Magyarország közötti uniót, míg a fiatal, Brassó és Kőhalom környéki liberálisokat kezdetben lenyűgözték a magyar liberális és szociális eszmék. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy a szász falvak mintegy harmada nem a kiváltságos Királyföldön (Fundus Regius), hanem vármegyei területen feküdt, így az ott élő szász parasztok is jobbágysorban éltek, bár evangélikus vallásuknak köszönhetően rendelkeztek néhány többletjoggal.

Utóbbi pont kapcsán az erdélyi szászok legjelentősebb és legismertebb alakjának tartott Stephan Ludwig Roth lelkész, író és pedagógus is szóba került, aki azt javasolta, hogy úgy emancipálják a románokat, hogy térítsék át őket evangélikus hitre, így megilletnék őket is a remélt jogok. Rothot 1849-ben végezték ki a kolozsvári fellegvári börtönben. Kossuth Lajos a halálos ítéletet félreértésnek nevezte, Bem pedig azt mondta, hogy ha időben a tudomására jutott volna az ügy, megakadályozta volna a kivégzést.

és mindannyian a császár hűséges támogatói (Treue Anhänger des Kaisers) maradtak. Abrudan megjegyezte, hogy bár a különböző nemzetiségek elitje között számos konfliktus volt, folyamatosan követték a másik viselt dolgait, igyekeztek képben lenni a mások követeléseivel. Így a románok is olvasták a szász és a magyar sajtót, a szászok is a románt és a magyart.

Marius Turda ehhez kapcsolódva kitért arra, hogy csak az utókor osztotta fel őket mereven ellentétes táborokra, holott ezek az emberek együtt indultak el, ideákat megfogalmazva. Ahogy az életben lenni szokott, sokaknak elváltak az útjaik, de például „Avram Iancu sem volt magyarellenes. Iancut tisztelték.” E kapcsán felidézte, hogy amikor 1849-ben Bécsbe utazott Iancu, Nagyváradon tiszteletteljes fogadást rendeztek neki, mivel ő is tiszteletet mutatott, valamint az Erdélyi-szigethegységben korábban nem avatkozott be a csapataival az osztrákok és a magyarok közötti konfliktusba, kinyilvánítva semlegességét.

Nagyenyeden már nem kapott volna ekkora ovációt – suhant át agyamon, és Marius Turda is rögtön megjegyezte, hogy bár szép lenne az 1848–49-es forradalmat csupán egy idealista, liberális és nemzeti megújulásként szemlélni, amely elhozta az emancipációt, a valóság sajnos ennél tragikusabb volt. Hangsúlyozta, hogy nem szabad a homokba dugni a fejünket a történtekkel kapcsolatban – ekkor fordult elő először, hogy a románok és a magyarok kölcsönösen elkezdték egymást gyilkolni. Turda kendőzetlen őszinteséggel úgy fogalmazott, hogy

A véres konfliktusok utóélete kapcsán a moderátor rávilágított arra, hogy az ekkor elszenvedett traumák nagyon hosszú ideig éreztették a hatásukat, és bizonyos sebek talán soha nem is gyógyultak be teljesen. Ez a törés már az 1850-es és 60-as években is egyértelműen megmutatkozott, amikor derengeni kezdett, hogy ezeket a sérelmeket és ellentéteket bizonyos kérdésekben talán lehetetlen kibékíteni.

Az epizód komorságán enyhítette, hogy Avram Iancu kiváló magyar nyelvtudását a beszélgetőtársak a romantikus kapcsolataival is összefüggésbe hozták, mondván, egyik szerelme magyar volt, és a barátnői egyike még segített is Iancunak elmenekülni az üldözői elől. Marius Turda a magyar szerető kapcsán megjegyezte, hogy ha meg akarta tartani, akkor rendesen kellett foglalkoznia vele, elsősorban a hálószobában és nem a könyvtárban. Akárhogy is történt, aki Avram Iancu szerteágazó nőügyeire kíváncsi, az lapozza Sorin Mitu professzor erre vonatkozó munkáit, aki leltárt is készített a román népvezér szeretőiről.

Szabó Zsolt az erdélyi polgárháború kitörésének okait tágabb geopolitikai kontextusba helyezte. 1848 májusában és júniusában a kolozsvári Diéta elfogadta Erdély és Magyarország unióját, valamint az erdélyi jobbágyfelszabadítást. A románok és a szászok ugyan távolságtartóak voltak a kérdésben, de alapvetően elfogadták az uniót, méghozzá azzal a határozott kikötéssel, hogy cserébe ők is megkapják a saját nemzeti jogaikat.

Szabó itt a frankfurti parlament szerepét emelte ki, amelynek legfőbb célja Németország egységének kikiáltása volt. A magyar forradalmi vezetés logikája erre a nagy horderejű eseményre épült: úgy számoltak, hogy ha megvalósul a német egység – amelybe elképzelésük szerint a mai Ausztria és Csehország is beletartozott volna) –, akkor a birodalom hatalmi központja Bécsből Pestre helyeződik át. Ez a forgatókönyv jelentős mértékben megerősítette volna a magyar forradalom pozícióját.

A román és szász forradalmárok árgus szemekkel figyelték, hogyan reagál Bécs ezekre a folyamatokra. Kezdetben a bécsi udvar nagyon gyengének tűnt, hisz fegyveres erőit egyszerre kötötte le az első olasz függetlenségi háború és a prágai forradalom. 1848 őszére azonban fordult a kocka, Windisch-Grätz elfoglalta Prágát, a Szárd–Piemonti Királyságot legyőzték, így a birodalmi hatalom ismét megszilárdult. A konfliktus eszkalálódásának kulcsa éppen ez a fordulat volt. Amint a császári udvar újra megerősödött, azonnal hozzákezdett a tudatos aknamunkához, kijátszani a román–magyar ellentéteket, és ez a hatalmi manőver vezetett az erdélyi polgárháború kirobbanásához.

Marius Turda szerint a forradalom és szabadságharc száműzetésbe vonult Kossuth Lajos elgondolkodott a történteken, és arra a következtetésre jutott, hogy talán elkövettek néhány hibát. A magyar forradalom vezetője továbbra is liberálisan gondolkodott, de ráébredt arra, hogy a térségben élő népeknek valamilyen formában egyesülniük kell, így jutott a Dunai államkonföderáció gondolatához. A moderátor mindezt azért tartotta lényegesnek felhozni, hogy megvizsgálják, a Kossuth konföderációs elképzeléseinek volt-e hatása a későbbi, 1910–1914 között felbukkanó föderalista eszmékre, például azokra a tervekre, amelyek Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös körül formálódtak.

mert megmutatta, hogy a magyar liberális elit képes volt tanulni a forradalom és az erdélyi polgárháború hibáiból. A kor geopolitikai gondolkodása abból indult ki, hogy a Habsburg Birodalom történelmi szükséglet, annak érdekében, hogy ellensúlyozza az Orosz Birodalom terjeszkedését. Kossuth azonban arra a következtetésre jutott, hogy a Habsburg Birodalom nem feltétlenül elengedhetetlen szerepét egy Dunai Konföderáció is sikeresen átvehetné.

A konföderációról szóló elképzeléseket itt most nem részletezzük, csak a rendkívül kevert etnikai viszonyok kezelésére vonatkozó ötletet említjük meg röviden. A terv helyi, községi szintű önrendelkezéssel számolt. A településeken belül mindenki a saját nyelvét használhatta volna, függetlenül attól, hogy az adott megyében vagy országban melyik etnikum volt többségben. Bár a megyei szintű adminisztráció az állam hivatalos nyelvén használta volna, a közös konföderációs fórumban a képviselők szintén a saját anyanyelvükön szólalhattak volna fel. Szabó Zsolt mindezt egy meglehetősen radikális és előremutató lépésnek nevezte.

Az ötvenes-hatvanas években az erdélyi román ortodox egyház is fontos szereplővé válik. Mircea-Gheorghe Abrudan itt főként Andrei Șaguna szerepéről beszélt. A pesti piaristáknál érettségizett, a jogot Pesten végző, Miskolcon született ortodox püspököt egy avantgárd európaiként jellemezte, aki folyékonyan beszélt és írt magyarul, németül, románul és szerbül.

Egyetemi évei alatt kötött életre szóló barátságot Eötvös József későbbi vallás- és közoktatásügyi miniszterrel, aki hivatalos erdélyi körútja alkalmával, amikor Nagyszebenbe is ellátogatott, nem hotelben szállt meg, hanem Șaguna rezidenciáján. Bár nem osztották ugyanazt a politikai víziót, a barátságuk mindvégig megmaradt, kapcsolatuk egyik fontos közös pontja az volt, hogy mindketten császárhűnek számítottak.

sem a szászokkal, sem a magyar nemességgel szemben. Sőt, az 1850–51-es években, amikor az osztrákok elkezdték üldözni a magyar nemeseket, több magyar arisztokrata fordult Șagunához, hogy adjon nekik egyfajta jó magaviseleti bizonyítványt, amellyel igazolhatták, hogy a polgárháború alatt nem mészároltak le románokat és nem rongáltak birodalmi jelvényeket.

Șagunát a magyar politikai közegben sokszor oroszbarátnak bélyegezték. Ennek oka, hogy 1848 decemberében Anton Puchner osztrák tábornok engedélyével Bukarestbe ment, és arra kérte az orosz hadsereget, hogy avatkozzanak be a régió pacifikálása és a polgárháború elkerülése érdekében. Abrudan szerint Șaguna egyáltalán nem volt ruszofil, sőt, az oroszpártiság gondolatától is menekült, mint ördög a tömjénfüsttől. A korszak román nemzetiségi mozgalmának három egyértelmű főszereplője volt: Andrei Șaguna a diplomata, Simion Bărnuțiu az ideológus és Avram Iancu a cselekvő hős.

Abrudan beszámolt a bécsi levéltárban végzett kutatásairól is, ahol az osztrák titkosrendőrség megfigyelési dossziéit vizsgálta. Kiderült, hogy 1848-tól egészen a monarchia bukásáig a titkosrendőrségi jelentések nyolcvan százaléka két fő témára fókuszált: a magyar és az olasz irredentizmusra. Ezen belül Kossuth Lajos volt az abszolút fő célpont, akit a titkosrendőrök még a washingtoni száműzetésébe is követtek, és hetente két jelentést küldtek arról, hogy kivel kávézik és mit olvas. A román vezetők közül pedig Șaguna volt a leginkább megfigyelt személy.

amelyben minden hagyományos terület autonómiát élvezett volna a bécsi udvarral szemben. Ennek az elképzelésnek a részeként azt javasolta, hogy Erdélyben négy hivatalos nyelvet ismerjenek el. Mivel a románoknak nem volt saját államuk a birodalmon belül, a történész szerint egy olyan saját nemzeti intézményt akartak felépíteni, amely kizárólag az övék, és amelynek az irányításába senki nem szól bele – ez az intézmény lett az egyház. A balázsfalvi gyűlésen mind az ortodoxok, mind a görögkatolikusok (unitusok) együtt voltak jelen, és a Nemzeti Petícióban közösen követelték egy nemzeti érsekség felállítását.

A követelést szándékosan úgy fogalmazták meg, hogy nem nevezték meg a felekezeti hovatartozást, mert mindkét ág egy saját, nemzeti egyházat akart. Az ortodoxok a szerb patriarchátus irányítása alól szerettek volna felszabadulni, amely alá korábban II. József császár rendelte őket, míg a görögkatolikusok az esztergomi római katolikus érsekség fennhatósága alól akartak kikerülni, ahová Lipót császár helyezte őket az unió létrejöttekor. A törekvés végül célt is ért, hiszen 1853-ban létrejött a görögkatolikus, 1864-ben pedig az ortodox érsekség. Abrudan úgy fogalmazott, hogy a románok az osztrák birodalmon belüli egységüket lényegében ebben a vallási, egyházi formában valósították meg.

Adriana Zaharia már a román nemzeti mozgalom egyik legfontosabb politikai mérföldkövéről, az 1892-es memorandumról beszélt. Az osztrák–magyar kiegyezés után az erdélyi románok megalapították a saját politikai pártjukat, a Román Nemzeti Pártot. A politikai szerveződés csúcspontja az 1892-es Erdélyi Románok Memoranduma, amelynek alapvető célja az volt, hogy a román nemzetet ugyanazok a jogok illessék a birodalmon belül, mint a többi nemzetet. A dokumentum szerint a románok a dualizmus rendszerében kiszorultak a politikai hatalomból, és nem rendelkeztek megfelelő politikai jogokkal.

és a földrajzi alapú autonómia helyett a mozgalom a nemzetiségi elvet helyezte a követelései középpontjába. Ez az ideológiai váltás készítette elő a talajt a fiatalabb generáció (például Aurel Popovici) későbbi törekvéseinek, amelyek már a birodalom új alapokon nyugvó föderalizálását (szövetségi állammá alakítását) célozták meg. A mozgalom és a Memorandum szellemiségét a Marius Turda Ion Rațiu pártelnök híres mondatával foglalta össze:

A román vezetők között alapvetően két nagy csoportosulás alakult ki a memorandum sorsát illetően. Az egyik tábor amellett volt, hogy a memorandumot hozzák nyilvánosságra és a román kérdést vigyék ki az európai politikai színtérre. Ezen a vonalon belül Zaharia megemlítette Vicențiu Babeș nevét a Bánságból, aki egy olyan frakciót képviselt, amely a magyarokkal való uniót szorgalmazott a szlávokkal szemben. A tradicionálisabb és egyben radikálisabb tábor vezetői a pártelnök Ion Rațiu és a főtitkár Vasile Lucaciu voltak. Ők még mindig abban hittek, hogy a problémáikat a császár fogja megoldani, ezért úgy döntöttek, hogy egy 300 fős delegációval egyenesen Bécsbe viszik a memorandumot.

A folyamatban nagy szerepe volt a kulturális egyesületeknek, különösen a Kulturális Ligának, amely a határokon túl is népszerűsítette a románok politikai programját. Amikor azonban a delegáció megérkezett a császárhoz, az uralkodó nem fogadta a memorandistákat.

A perre Kolozsváron került sor, a tárgyalás 17 napig tartott. Ez idő alatt a szélrózsa minden irányából érkező románok valósággal megszállták Kolozsvár utcáit. A helyzet annyira feszültté vált, hogy csendőrök vigyázták a várost, és egy idő után a románokat már be sem engedték Kolozsvárra. A per végén 14 memorandistát ítélték el és küldték börtönbe.

A város utcáin 1848-at idéző, forradalmi hangulat uralkodott, ám Zaharia egy nagyon érdekes, a korabeli magyar sajtó által finom iróniával megírt részletre is rávilágított. A tudósítások szerint hiába volt hatalmas a feszültség, hiába harcoltak egymással a bírósági termekben, és voltak incidensek az utcán, a románok és a magyarok minden gond nélkül le tudtak ülni egymással egy asztalhoz enni és beszélgetni.

Szabó Zsolt a neoabszolutizmus időszakáról szólva egy sokatmondó korabeli megállapítást idézett fel a két nemzet sorsával kapcsolatban. Ennek a keserű történelmi poén lényege úgy hangzott, hogy ebben az időszakban a magyarok pontosan azt kapták büntetésül, amit a románok jutalmul: semmit. Magyarázatként hozzáfűzte, hogy a Habsburg Birodalom legfőbb geopolitikai célja az volt, hogy visszanyerje európai nagyhatalmi pozícióját. Emiatt a központi törekvés miatt a bécsi udvar gyakorlatilag minden nemzeti mozgalmat egyaránt marginalizált és háttérbe szorított, függetlenül attól, hogy az adott nemzet a forradalom idején lázadt, mint a magyarok, vagy a császárhoz volt hűséges, mint a románok.

a magyar elit naivitása abban állt, hogy azt hitték, a románoknak a jövőben elegendő lesz annyi engedmény, ha megkapják az anyanyelvük gyakorlásának jogát, míg a román elit őszintén elhitte, hogy a bécsi udvarnak valóban komoly szándékában áll megadni számukra a követelt nemzeti jogokat.

Marius Turda az 1890-től az első világháborúig tartó periódus kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy ekkor már a román nemzeti mozgalmon belül is megjelentek a repedések. Kialakult egy generációs ellentét a radikálisabb fiatalok és a hagyományosabb parlamenti irányvonalat képviselők között. Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés csalódást jelentett az erdélyi román elit számára, de az események örvénye egyértelművé tette, hogy a kérdéseket végül az etnikai elv fogja meghatározni. Aurel C. Popovici 1894-ben már leszögezte, hogy a történelmi érvek helyett immár az etnikai elv a legmeghatározóbb tényező.

Az 1890-es és az 1900-as évek időszakát Turda Erdély és Kolozsvár dicsőséges pillanataként jellemezte, hiszen Kolozsvár ekkorra a történelmi Magyarország második legfontosabb városává vált. A rendkívüli kulturális és intellektuális fellendülés időszakában sorra bukkantak fel a magyar kultúra és irodalom nagyjai. Bár kulturálisan pezsgő korszak volt, egyben nagyon nehéz politikai időszak is volt, amelyben Románia már önálló államként jelenik meg a geopolitikai színtéren.

A független állam megjelenése döntő hatással volt az erdélyi folyamatokra is:

a bukaresti politikai elitek elkezdtek aktívan beavatkozni az erdélyi vitákba, és anyagilag is elkezdték támogatni az ottani román vezetőket. A nemzeti mozgalom ezáltal átlépte a Kárpátokat, majd onnan visszahatott, ami az irredentizmus egy teljesen új formáját hozta létre a térségben.

Adriana Zaharia szerint nem lehet eléggé hangsúlyozni a két román egyház szerepét, hisz egyebek mellett ők voltak azok, akik oktatták a románokat, és ennek köszönhetően a dualizmus korában nem lehetett elmagyarosítani őket. A Memorandum-pert követően a Román Nemzeti Pártot (PNR) betiltották, a bebörtönzött memorandista vezetőket azonban I. Károly román király közbenjárására a császár végül kegyelemben részesítette.

1905-ben a román vezetők újra bekapcsolódtak a politikai körfogásba és képviselőket küldtek a budapesti parlamentbe. Közéjük tartozott a radikális Vasile Lucaciu is, akitől mindenki azt várta, hogy „nemzet apostolaként” keményen támadni fogja a magyarokat, már csak a személyes sérelmei miatt is. Ehelyett mindenkit meglepett azzal, hogy a hazaszeretetről beszélt, és magyar hazafiként hivatkozott magára, ugyanis ő maga is a Magyar Királyság területén, Szatmár vármegyében született. Későbbi parlamenti munkája során Lucaciu a baloldallal és a szocialistákkal szövetkezve harcolt az általános választójogért.

Szabó Zsolt végül Máramaros példáján keresztül világította meg azt a tágabb kontextust, hogy

Míg a történelmi Erdély területén élő román politikai elit általában sokkal radikálisabb volt, addig a szűkebb értelemben vett Magyarország területén (például Szatmárban, Aradon és Máramarosban) élő románok kevésbé képviseltek radikális vonalat.

A történész rámutatott egy nagyon fontos regionális sajátosságra is, arra, hogy Máramarosban a román elit többsége aktívan részt vett a magyar kormánypárt munkájában. Például a Mihali család már az 1848-as forradalom idején is a magyar forradalmárok oldalán állt. Bár a román történetírás gyakran renegátokként hivatkozik rájuk, Szabó szerint a magyar kormányzattal való együttműködésük valójában egy nagyon pragmatikus döntés eredménye volt.

Mihali Péter 40 éven át – szinte az egész dualizmus korában – volt képviselő a magyar parlamentben, és óriási befolyással rendelkezett a budapesti kormánynál. Ennek a pragmatikus politikai együttműködésnek köszönhetően sokkal gazdagabbá vált, mint a helyi máramarosi magyar elit családjai. Ez a kooperáció egyáltalán nem jelentette azt, hogy Mihali elvesztette volna a nemzeti identitását. Befolyását a román közösség javára is fordította, ő töltötte be például a Máramarosi Románok Kulturális Egyesületének elnöki tisztségét is.

A budapesti magyar kormányzat gyakran támaszkodott ezekre a lojális, pragmatikusan együttműködő román vezetőkre. Szabó szerint ez vezetett ahhoz a naiv hithez a magyar elit részéről, hogy a románok többsége valójában úgy gondolkodik és olyan békésen integrálható a rendszerbe, mint a máramarosi vezetők.

Adriana Zaharia felidézte, hogy Vasile Lucaciut, aki annyit küzdött a román nemzeti ügyért és éveket szenvedett a magyar börtönökben, a Nagy-Románia létrejötte utáni első, 1922-es választási kampányban a saját román honfitársai és politikai ellenfelei bántalmazták súlyosan. Betegen, elhagyatottan halt meg, még a királykoronázáson sem tudott részt venni. Erre reagálva Turda megjegyezte, hogy Lucaciu végül is „jókor halt meg”, mert ha tovább él, később valószínűleg a kommunista börtönök végeztek volna vele. Aurel Popovici pedig, aki a birodalom föderalizációjáért küzdött és ezért Budapesten börtönbe is zárták, amikor a saját románjai közé ment, kigúnyolták, mondván, hogy ők Nagy-Romániát akarnak, nem pedig egy föderációt.