„A Kárpátok szimbólumát egy gyűlölt, kártékony, kóborló vadállattá züllesztette a politikum”

Kész csoda, hogy ez az ország működik, dolgozni sem hagyják az embert – fakadt Birtalan István erdőmérnök és vadász, az Országos Vadász és Sporthorgász Egyesület gyergyószentmiklósi kirendeltségének igazgatója, miközben leültünk a kávézóban. Azért kerestem meg, hogy tabuk nélkül, egyenesen, szókimondóan beszélgessünk a vadászatról és vadgazdálkodásról, a medvehelyzetről, a természetvédelemről és a vadásztársadalom előtt álló kihívásokról.

Amíg a pincér kihozta a rendelést, néhány keresetlen szóval illettük az aktuálpolitikát, majd belevágtunk az interjúba, egyenest a közepébe.

Élvezetből ölsz állatokat?

Élvezetből a macska öl. Mi, vadászok élvezetből is vadászunk, de nem vérszomjból. Úgy fogalmaznék, hogy a természet iránti vonzalom, és főleg a kíváncsiság által motivált cselekvés. Úgy szoktuk megfogalmazni, hogy a vadászat öröm és gyász. Természetes, hogy a vadászban van egy eufória, egy sikerélmény, miután több nap, több hét sikertelenség után sikerül elejtenie a vadat, amire vágyott. A vadászat szenvedély is, ősi dolog, ami mindenkibe bele van kódolva, még azokba az emberekbe is, akik tiltakoznak a kijelentés ellen. Mindenki valamilyen formában vadászik. Van, aki állatra, mások trófeákra, serlegekre, eredményekre, pénzre, ami manapság a legnagyobb divat.

A vadászat legősibb formája a táplálékszerzésről szólt. A vadász annyira örült, hogy sikerült elejtenie a vadat és enni tudott adni a családjának, hogy a trófeáját, a bőrét megtartotta emlékbe. Amikor ránézett arra a csontdarabra, amit a nyakában hordott, vagy bőrdarabra, amit magán viselt, eszébe jutottak a vadászat körülményei, és büszkén viselte az ereklyéket, hogy más is lássa, milyen vadat ejtett el.

Divatos manapság lehúzni a vadászokat azzal a bélyeggel, hogy vérszomjasak, ölnek. Hadd tegyek fel egy kérdést! Ki az, aki élve meg tud enni egy állatot? Mert mi a vadhúst elfogyasztjuk, értékesítik a vadásztársaságok. A vadat nem lehet élve megenni, meg kell ölni.

Erre is van válasz. Van, aki meggyőződésből nem eszik húst, mások megveszik a boltból.

Butaság. Ne más döntsön helyettem, hogy mire van szükségem, én nagyon jól el tudom dönteni, hogy mit eszek szívesebben. A több milliós csirkefarmokon hat hétig nevelik összezárva a csirkéket, az egyiknek a lába, másiknak a szárnya van eltörve. A génmanipulált tápszereken felnevelt csirkét én nem fogom megenni, akkor sem, ha ezt kívánja a közönség. Egészséges vadhúst eszem, egy olyan állat húsát, amelyik szabad környezetben, stresszmentesen nőtt fel, egész életében mozgott, nincs benne tömérdek zsír, tápszerből felhalmozott szintetikus protein.

A vadász sem kizárólag vadhúson él...

Aki vadászatra adja a fejét, annak kijut a kiváltság, hogy néha vadhúst is fogyaszthat, nálam sincs tele a hűtő vadhússal, és persze mást is eszünk. A vadhús egy plusz dolog. Akik azon lamentálnak, hogy a szerintük élvezetből megölt vadat elfogyasztjuk, gondolkodjanak el azon is, hogy azt a csirkét is megöli valaki, amit ők megesznek. Ha valaki annyira eltávolodott a természettől, hogy az már ismeretlen fogalom számára, az az ő baja. Sajnos ilyen világot élünk. Ha ezek az emberek meglátnák, hogy a nagyanyám késsel elvágja a tyúk nyakát, akkor sírva fakadnának, ez generációs probléma. A tehenet, a borjút, a disznót, a pulykát, a libát is megölik, amit az átlagemberek megesznek, miközben közülük sokan azzal kérkednek, hogy ők nem ölnek. Valóban, megfizetnek valakit, hogy ölje meg nekik az állatot.

Sokak szerint a vadászat nem egyéb, mint törvényileg szentesített, társadalmilag elfogadott állatkínzás és a szadizmus, ezért már régen be kellett volna tiltani. Vadászbicska-nyitogató álláspont?

Nem erre nyílik ki a vadászbicska, hanem arra, hogy sokan mennyire tudatlanok és önteltek, miközben magabiztosan képviselnek igen határozott álláspontot egy olyan kérdésben, amihez semmi közük nincs. Tehát ez a nagy probléma.

Az állatkínzás szerintem az, amit az előbb említettem, hogy egy csirkefarmon az állatok be vannak zsúfolva egy 30×30 centiméteres ketrecbe, amiben lehúzzák a 6 hétig kiterjedő életüket, megtömve különféle génmanipulált tápszerekkel, és utána szépen elvágják a nyakukat. A csirke hat hétig szenved, nem lát napfényt, azt se tudja, hogy mi az a külvilág, nem eszik rovart, nem eszik búzát, nem eszik különböző magvakat. Hat hétig szenved törött szárnnyal, törött lábbal, súrlódik a 30 centis ketrechez, majd levágják. Na ez az állatkínzás.

A vad, amit mi elejtünk, egész életében szabadon él a környezetében, a saját élőhelyén, az egyedüli stresszfaktor a körülötte élő ragadozók. Ezt a vadat én golyóval ejtem el, a szenvedés ideje mintegy 5 másodperc, de az is olyan időtartam, hogy nem tudja, mi történt vele. Mire az állat meghallotta a lövést, már kimúlt. Persze benne van a pakliban az, hogy valaki nem tud normálisan lőni, ellövi a lábát az állatnak, vagy hasonló, akkor az állat szenved. Azt meg kell keresni vérebbel, minél hamarabb terítékre kell hozni, el kell ejteni, hogy ne szenvedjen sokat. De ez nem általánosítható, ritka esetekről beszélünk.

Miként fogalmaznád meg a vadászidentitás mibenlétét? Mit jelent számodra az önazonos vadászat?

A családomban senki nem volt vadász. Ezt a szenvedélyt örököltem, de nem a szüleim által belém nevelt életformaként, hanem ez az ősi ösztön egyedi módon bontakozott ki bennem, és minden a természet iránti szeretettel indult. Egész gyerekkoromat a természetben töltöttem, falun nőttem fel, rengetegszer lerajzoltam az állatokat, számos állatos könyvet olvastam már egészen kiskoromban. Amikor egy távcsövet kaptam, az volt a legszebb ajándékom, hisz tudtam közelről is nézni a madarakat.

Tulajdonképpen azért lettem vadász, hogy közelebb kerüljek az állatokhoz. Az elejtett vadat tudjam megfogni, megsimogatni, elemezni a szemeit, a bajuszát, az orrát, a farkát, a szőrét. A legközvetlenebb közelébe lehessek az állatnak, és láthassam, milyen is az állat. Tehát a kíváncsiság terelt afelé, hogy vadász legyek, a vadászatnak alapja a természet szeretete. Aki nem szereti a természetet, soha nem lesz vadász. Egyetlen egy olyan embert sem ismerek, aki vadászik és nem szereti a természetet. Nekem ez a szakmám is, és az év 365 napjából több mint 200-at az erdőben töltök. Viszont ebből a 200 napból körülbelül 5 nap, amikor elejtek állatot.

Miből él meg egy vadásztársaság? Milyen feladataik vannak egész évben?

A laikusok azt gondolják, hogy valaki vadász lesz, kifizet egy csomó pénzt, vesz egy puskát, aztán kimegy az erdőbe, és ami az orra elé kerül, arra lő. Nem, a vadászok céltudatosan ejtenek el állatokat. A vadászatot a környezetvédelmi, vízügyi és erdészeti minisztérium által jóváhagyott kilövési keret szabályozza. Ez fajonként és kategóriánként – a trófeás vadaktól a selejtekig – pontosan meghatározza a kilőhető egyedek számát. A szabályozás szigorú betartásának elsődleges célja a vadállomány minőségi szabályozása, a kilövések során főként az öreg, sérült vagy rossz genetikájú egyedeket emeljük ki a populációból.

Anyagilag is indokolt, hogy bevételünk legyen a vadászati tevékenység során. A vendégvadász az érett, szép trófeára vágyik, és ki tudja fizetni. Ebből van jövedelmünk, ebből tudjuk fenntartani magunkat, a vadvédelmet, a populációvédelmet, a menedzsmentet, ebből finanszírozzuk a fejlesztéseket, azaz a vadgazdálkodást.

Sajnos az ember olyan mértékben beavatkozott a természetbe, hogy folyamatosan szűkülnek a vadállatok élőhelyei. Emiatt teljesen megváltozik a vadállatok viselkedése. A zöldek azzal kampányolnak, hogy elvettük az állatok élettereit, ami igaz, csakhogy ez visszafordíthatatlan folyamat, hisz nem fognak egyetlen egy falut, lakótelepet sem lebontani azért, hogy ott szarvasok éljenek.

Ezért azt a kicsi, zöld világot, ami megmaradt a civilizáción kívül, azt kell megőrizzük, és azon belül kell egy egészséges vadállományt úgy fenntartanunk, hogy a természetes egyensúly fennmaradjon. A vadászat lényege, hogy minden fajból meg kell őrizni azt az optimális létszámot, amit megenged magának az élettér, és amelyben kényelmesen, stresszmentesen tudnak létezni a különböző fajok. Azért vannak az állományfelmérések, a kilövési kvóták, hogy egészségesen fennmaradhasson egy fenntartható vadállomány.

Ezen kívül, hogy miként értékesíti, dolgozza fel a vadhúst a vadásztársaság, azt minden egység maga dönti el. A minisztériummal aláírt szerződésben vannak kötelezettségeink, mivel mi kezeljük a vadászterületeket. Meg van határozva, hogy évente hány tonna takarmányt vagyunk kötelesek kihordani, ezt pedig a kilőtt állatok és a vadhúsnak az árából fedezzük. De ebből fizetjük a vadőrt is és egyéb költségeket is.

Van más bevétele is egy vadásztársaságnak?

Bevétel kizárólag a társulat tagjai által fizetett tagsági díjakból, szponzorációból és az értékesített kilövési keretből van. A minisztérium által jóváhagyott kilőhető vadmennyiség egy részét kilövik a helybéli vadászok, akik ugye tagjai a társulatnak, egy másik részét pedig sokkal drágábban értékesítjük külföldi vadászoknak. Ebből származik a tetemesebb bevételünk, amiből egy évig finanszírozni tudjuk a saját költségeinket.

Létezik állami vadásztársaság is?

Csak magántársaságok működnek, állami vadásztársaság már nincs. Az állami erdészetnek vannak vadászterületei, de vadásztársaság nélkül. Vadőr ugyan van, de nincs tagság, nincsen vadászat, csak évenkénti protokollvadászat. Viszont a kilövési keretet ezeken a területeken is ugyanúgy teljesítik, a vadat ugyanúgy értékesítik.

A vadászatot sokan a státusszimbólummal, a tetemekkel való fotózkodással, a drága fegyverekkel és terepjárókkal, a trófeakultusszal azonosítják. A közösségi médiában ez a dimenzió hangsúlyos, ami nem feltétlenül javítja a vadászat imidzsét. A vadásztársadalomban létezik szándék ennek a képnek az ellensúlyozására?

Van egy ilyen tendencia, és ebben az esetben is azzal kellene kezdeni, hogy az emberek eltávolodtak a természettől. Igen, a nagyvárosi ember – tisztelet a kivételnek –, azt mondja, hogy a barom vadász tetemekkel fotózkodik. Egy elejtett vadat tetemnek nevezni olyan, mintha azt mondanám a halott nagyanyjukról, hogy na, ott fekszik a dög a koporsóban.

Tehát ez egy szándékosan rosszindulatú megfogalmazás olyan elfogult emberek részéről, akik életükben semmit nem tettek a természetért, csak kommentelnek a fotelből, ahonnan szépen elmondják, hogy mit kéne csinálni. Az állatvédelem nekik abból áll, hogy nem szabad megölni az állatot. Ezzel szemben állatvédelemből az állatok egy hányadát el kell ejteni, mert minden halálból élet fakad, és minden áldozatból javak születnek.

Szóval a vadászat imidzsén lehetne változtatni, de nagy késztetést nem érzünk erre, mert aki nem akarja megérteni, az soha nem fogja. A rossz szándék által vezérelt embereket nem tudjuk meggyőzni. A „tetemekkel fotózkodás” valójában terítékfotó, és a vadnak megadott végtisztességről szól. Nem azt jelenti, hogy kinyújtunk a földre egy lelőtt vaddisznót vagy őzet, mellé állunk a puskával és büszkélkedünk, hogy meglőttük.

Ha elejtettük a vadat, azt mindig a jobb oldalára fordítjuk. Szintén ősi hagyomány, hogy betesszük a szájába az utolsó falatot, hogy azzal menjen át a túlvilágra. Letörünk egy gallyacskát – töretet –, amivel eltakarjuk a lőtt sebet, ez szintén tiszteletadás a vad felé.

Végül ott az elejtett vad vérébe belemártott töret a kalapodban, amit egy vadászkolléga nyújt át neked, aki jelen volt az elejtésen. A vadászkalap jobboldalára feltűzött töret jelképesen mutatja, hogy ki ejtette el a vadat. Szervezett, társas vadászaton azt nézik, hogy kinek van töret a kalapja mellett, akkor azt jelenti, hogy valamit sikerült terítékre hozni is.

A gyergyószentmiklósi vadászegyesülethez gyakran járnak külföldi vadászok?

Mivel a Kárpátok gyönyörű környezet, nagyon szívesen jönnek ide vadászni külföldi vadászok a világ minden tájáról. A lehetőségek viszont korlátozottak, ezért tudunk úgymond képletesen, íratlan licit formájában jó árat elkérni a kilövendő vadért. Vad bőven van, viszont a kilövési kvótát a vadásztársaságok a felmért vadállomány 10 százalékára korlátozzák. Bár a jogszabály szerint a kilövési kvóta az állomány maximum 15 százaléka lehet, ezt mindig a terület és a körülmények határozzák meg.

Például az orotvai vadászterületen hozzávetőlegesen van 180 darab nyilvántartott szarvasunk, de abból a kilövési keret nem lehet több 18-nál. Ebből a kilövési keretünk 7 bika és 5 tehén, ennél nem is kérünk többet. A hét bikából értékesítünk kettőt a helybéli vadászoknak, öt bikát eladunk a külföldieknek.

Ahol tetemes a vadkár, ott szükséges a teljes, 15 százalékos kilövési keret, hisz valakinek – az államnak, a vadásztársulatnak – kárpótolni kell a gazdát. Ez általában az állam feladata lenne, de sokszor elmarad. Mi ezt prevencióval próbáljuk megelőzni, úgy, hogy kilőjük a 10 százalékot, vagy teljesítjük azt a kilövési keretet, amit jóváhagy az állam, megfékezve így a túlszaporulatot. Valamint a vadakat is riasztani kell a termőföldekről.

Melyek a leggyakoribb törvénysértések a vadászati közegben? Gondolok itt a törvénysértő kilövésekre, vagy felelőtlen fegyverhasználatra.

Előfordulnak, de nem jellemzők és nem gyakoriak, mivel a rendőrség és az összes érintett civil szervezett rendkívüli figyelmet szentel a vadászatnak. A vadászok vigyáznak arra, hogy normálisan bánjanak a fegyverükkel, az előírt szabályok szerint tárolják és vadásszanak velük, kerüljék az orvvadászatot, vagy bármilyen olyan tevékenységet, amivel saját maguknak okozának kellemetlenséget.

A leggyakoribb kihágások korábban a hatékony vadászat vonatkozásban történtek. Illegális volt éjszaka lámpával vadászni, voltak, akik puskára szerelték. Ugyanez volt a helyzet a hőkamerákkal. Idővel ezek a módszerek legálissá váltak, mert a hatóságok rájöttek, hogy nem az eszközzel van probléma, hanem azzal, aki használja. Egy jó szándékú, lelkiismeretes ember ezeket az eszközöket hatékonyan használja, abból a vadállománynak is csak haszna származik. Semmirekellők kezében viszont a végeredmény nem egyéb, mint károkozás.

Sokan vannak, akik szerint nem egyéb, mint cinizmus a vadászok részéről a természetvédelem és a természetszeretet mögé rejteni a vadászatot. Szeretem az állatokat, ezért ölöm meg őket – hangzott el egykor a Monty Pythonban. Mit mond erre a vadászetika?

A vadászetika azt mondja, hogy a vadász soha nem öl ok nélkül, a kilövési keret tudományosan megalapozott, felméréseken alapul. A vadásztársulatokat az ezen alapuló szerződés kötelezi – ha nem teljesítik a kilövési keretet, az pénzbüntetést von maga után, ráadásul a vadkárt is a nyakukba sózzák.

Ki védi ma a vadat Romániában, Magyarországon, Európában, a világon? Az, aki a legtöbbet foglalkozik vele. És miben áll a vadvédelem? A vadásznak folyamatosan jelen kell lenni a területen, éjjel-nappal, ellenkező esetben megy az orvvadász, aki nem válogat. Megöl a háromnapos állattól kezdve a 10 éves öreg vadig bármint, mert neki a hús kell. Lelövi az első állatot, ami az orra elé kerül. Jómagam vadászati szakszemélyzetként vadőr is vagyok. Hetente legalább három-négyszer éjszaka is kint vagyok az erdőn.

Az állat- és környezetvédő civil szervezetek legharsányabb képviselői közül – akik fennen hangoztatják, hogy a vadászok hidegvérű gyilkosok – soha egyetlenegyet sem láttam még kint a fák között. Tehát, aki fizikailag védi a vadat, az a vadász. Továbbá nekünk érdekünk is a vadvédelem, a szép vadállomány, hogy vadászhassunk. Nem olcsó történet ez.

A másik dolog pedig az, hogy ki finanszírozza ezt a tevékenységet. A vadőrnek autója van, amit fenn kell tartani. Fegyverre van szüksége, hőkamerára, olyan éjszakai látóeszközre, amivel azonosítani tudja az orvvadászt. Az elszántsága, a türelme és energiája mellett időre is szüksége van, és természetesen fizetésre, amit a külföldi vadászoknak értékesített kilövési keretből termelünk ki. Önfenntartó módon működünk, a természet iránti szeretetből, másképp nem is lehet csinálni.

Térjünk át a slágertémára, a medvekérdésre. Mekkora lehet a romániai medvepopuláció valós száma?

A valós létszámot senki nem tudja, viszont ismerjük a minimális számot. A romániai medvepopuláció nagyságát egy világviszonylatban is egyedülálló, tudományos DNS-vizsgálat alapozta meg. A két éven át tartó felmérés során a vadőrök mintegy 25 ezer friss ürülékmintát gyűjtöttek be az érintett területekről. A minták egyedi genetikai azonosítása 2015 őszére egyértelműen igazolta, hogy Romániában akkor legkevesebb 10 400 medve élt.

A fajra jellemző, nagyjából 15 százalékos éves természetes szaporulattal számolva ez az állomány évente körülbelül 1500 egyeddel gyarapodott, így jelen pillanatban a reális romániai medveállomány 14 000 egyed körül mozog. Ez kevesebb nem lett, mivel csak 2025-ben volt meghatározva egy országos kilövési keret. Ádáz harcok után valahogy sikerült teljesíteni a keretet és 400 medvét kilőni. Az állatvédők jogi támadásaira való folyamatos reagálás rengeteg időt és energiát felemészt.

Romániában az elmúlt két évtizedben 26 ember halt meg és közel 300-an megsebesültek medvetámadásokban. Ki a felelős ezért, és milyen mértékben?

Tudomásom szerint idén a halálos áldozatok száma már meghaladta a harmincat. A kialakult helyzetért egyedül a román politikai elit a felelős. Egy évtized alatt sem voltak képesek úgy módosítani a jogszabályi kereteket, hogy azok lehetővé tegyék a medveállomány érdemi szabályozását és a populáció szinten tartását. A zöldek tenyeréből falatozó Cristiana Pașca Palmer volt 2016-ban a környezetvédelmi miniszter. Elhatározták, hogy létrehozzák Románia legnagyobb nemzeti parkját a Fogarasban. Első lépéseként betiltották a nagyragadozók – a medve, a farkas, a hiúz és a vadmacska – vadászatát. Onnantól kezdve tíz évig egyáltalán nem vadászhattunk medvére, ami egyenesen vezetett a populáció túlszaporodásához.

Azóta egyetlen politikusnak sem volt bátorsága változtatni az áldatlan állapoton. Pașca Palmer közeli barátja, Christoph Promberger, a Foundation Conservation Carpathia egyik vezetője maga nyilatkozta, hogy aki Romániában újra engedélyezi a medvevadászatot, az politikai öngyilkosságot követ el. A környezetvédők tehát mesterien manipulálták a közvéleményt, mészárosoknak, gyilkosoknak bélyegezték a vadászokat, miközben a medvét sérthetetlen ikonná emelték.

Aztán elkezdtek halálos áldozatokat követelni a medvetámadások. Igaz, az sem nagyon zavarta a politikumot, magasról tesznek arra, hány ember hal meg. A helyzeten a híres 2024-es eset változtatott valamelyest, amikor egy 19 éves lányt megölt a medve a Bucsecs-hegységben úgy, hogy elragadta a barátja mellől, széttépte, és a combjából is evett. A rendszer visszás működését és a román politikum tehetetlenségét jól mutatja, hogy még ebben a helyzetben is – amikor a kiérkező vadőr lelőtte a támadó állatot – büntetőeljárás indult a vadőr ellen. Itt tartunk.

A vadgazdálkodók felelőssége teljesen kiesett ebből a történetből. Amint kivették a kezünkből a medve kezelését és védetté nyilvánították az állatot, a vadásztársaságok hatásköre megszűnt. A román állam ugyan magára vállalta a védett faj által okozott vadkárok megtérítését, de ezt csak rendszertelenül, hol kifizetve, hol nem teljesítve. A jogi és igazgatási káosznak az lett a következménye, hogy a politikum lényegében közellenséggé tette a medvét. Egy büszke kárpáti szimbólumot egy mindenki által gyűlölt, kártékony, kóborló vadállattá züllesztettek.

Hol van a zöld szervezetek felelőssége? Sehol. A zöld NGO-knak semmilyen jogi vagy anyagi felelősségük nincs, miközben gátlástalanul beleszólnak a jogalkotásba. Rendszeresen megtámadják a bíróságon a jogszabályokat és a kilövési kereteket – legyen szó őzről, szarvasról vagy medvéről –, csak hogy akadályozzák a folyamatokat. A támogatóik felé felmutatott aktivitási kényszer hajtja őket, hiszen az alapítványaikba áramló komoly pénzekért cserébe látványos fellépés szükséges. A pereskedés az asztaluk, miközben a tetteik következményeit senki nem vállalja magára. Pedig ha sikerülne elérni, hogy egyetlen civil szervezet is jogilag felelősségre vonható legyen akár csak egyetlen medve által okozott emberhalálért, azonnal kámforrá válnának.

A genetikai alapú felmérést a Román Erdészeti és Vadászati Kutatóintézet a Brassói Egyetem Erdőmérnöki Karával közösen végezte el. Mégis oda jutottunk, hogy a tudományos tények teljesen háttérbe szorulnak. A civil szervezetek akkora befolyást kaptak, hogy a közvélemény manipulálásával egyszerűen elnyomják a szakmaiságot. Mondok egy konkrét példát: a medvevadászat leállítását annak idején egy mindössze 23 ezer aláírást számláló petícióval érték el. Hiába volt már akkor tudományosan feketén-fehéren bebizonyítva, hogy a populáció túlszaporodott, senkit nem érdekelt. Sajnos ott tartunk, hogy a szakmai tudás és a diplomás szakemberek véleménye már mit sem számít.

Van zöld barátod?

Hogyne lenne! Én nem a jóhiszemű természetvédőket ítélem el, hanem azokat a zöld aktivistákat, akik érdemi munka nélkül hangoskodnak. Én is zöld vagyok, egyetlen zöld barátom sem aggódik annyira a természetért, mint én, tehát nálam zöldebb nem kell legyen. A jó szándékú környezetvédők megértik, hogy a vadállatok élettérkapacitása korlátozott, ezért az ott élő vadállományt is szabályozni kell ahhoz, hogy a populáció egészséges maradjon.

A mi valódi célunk nem más, mint a fenntartható, hosszú távú vadgazdálkodás, ezért dolgozunk a legjobb tudásunk szerint. Aki ezen az úton jár, az a barátom. Aki viszont olcsó haszonszerzésre és meggazdagodásra használja ezt a témát, azzal nem tudok közösséget vállalni. Sajnos ma az utóbbiakból van több.

A medvekilövési kvóta valóban megoldja a falvakba, városokba bejáró kukázó medvék problémáját, vagy ahogy a kritikusok fogalmaznak, a mély erdei nagy hímeket fogják kilőni jó pénzért a külföldi vadászok?

A medvekérdésben két teljesen eltérő mechanizmust kell elkülönítenünk: az intervenciós (beavatkozási) és a prevenciós (megelőzési) kvótát. Az intervenció a települések védelmét szolgálja. A hatályos jogszabályok értelmében, ha egy medve belép a belterületre, a négytagú operatív bizottság – a polgármester, a vadőr, a rendőr és az állatorvos – helyben dönthet az ártalmatlanításáról. Bár a 112-es segélyhívásra kiszálló csapat sokszor már csak a nyomokat találja meg, a visszajáró egyedek esetében ez a rendszer az esetek 80 százalékában működőképes megoldást nyújt.

A prevenció ezzel szemben a teljes populáció szabályozásáról szól. 2016 előtt 5–6 ezer barna medvét tartottunk nyilván Romániában. Ha jól emlékszem, az utolsó hivatalos állományfelmérés 6400 egyedet mutatott. Abban az időszakban elenyésző volt a mezőgazdasági vadkár, rendkívül ritkán fordult elő támadás, szinte ismeretlenek voltak a halálos tragédiák.

Ha a megelőzés kvótával sikerülne visszalőnünk, visszaszorítanunk a jelenlegi, mintegy 14 ezresre becsült állományt a 6000 körüli optimális szintre, pontosan oda jutnánk vissza, ahol tíz éve abbahagytuk. Megszűnnének a súlyos károk, és egy fenntartható, normálisan szabályozott populációval tudnánk gazdálkodni. Ehhez azonban mintegy 8000 medvét kellene kiemelni a rendszerből. Ez pedig a duplájára emelt 850 körüli kilövési kerettel is kivitelezhetetlen, különösen úgy, ha figyelembe vesszük, hogy annak a 15 százaléka még szaporodik.

A folyamat kulcsa a kapitális hímek kilövése lenne. A korábbi szabályozás szerint az erdészeti és vadászati hatóság minden egyes meglőtt medve bőrét egyenként lebírálta, és ha valaki 400 CIC-pontnál nagyobb trófeát ejtett el, (7-8 évnél idősebb, 200–280 kilós medvét) azt elkobozták. Tudtommal a gyakorlatban szinte nem is volt erre példa – talán egyetlen esetről tudunk –, mert senki sem kockáztatott, de a szigorú felső korlát gúzsba kötötte a szakszerű állományszabályozást.

Ezt a megkötést mostanra eltörölték, a kvótát pedig megemelik, lényegében megduplázzák. Az új terv szerint a keretből két egyedet kell 400 pont alatt lőni, a többi viszont lehet 400 pont feletti, kapitális medve is. Ez végre teret ad a domináns hímek célzott kiemelésének.

A kapitális hím ugyanis a hegyvidékek legrejtettebb, legjobb élőhelyeit bitorolja. Emellett a bocsokra is veszélyt jelent, így a szaporulattal rendelkező nőstényeket és a fiatalabb egyedeket kiszorítja a természetes élőhelyükről. Ezért jelennek meg a medvék olyan vidékeken – Kolozsvár, Nagyvárad vagy Szatmárnémeti környékén, sőt az alföldi, tengerparti megyékben –, ahol korábban sosem éltek. Ha a korpiramis csúcsán lévő öreg hímeket kiemeljük, a természetes territóriumok felszabadulnak, a fiatalabb egyedek visszahúzódnak a hegyekbe, és megszűnik a terjeszkedési nyomás a lakott területek felé.

A nagy hímek most vadászhatók?

Az új jogszabály engedélyezi, de még nincs kihirdetve, így egyelőre még nem szabad lőni. Aki sérelmezi a nagy hímmedvék kilövését, az rosszindulatú, hisz a vadásztársulatok ezeket a példányokat tudják jó pénzért értékesíteni, hisz ebből finanszírozzák az aktivitásukat, jobban tudnak gazdálkodni. Ez fáj sok zöld szervezetnek. Mi nem tudjuk mesterségesen magasan tartani a vadlétszámot, azt a minisztériumban dolgozó inkompetens személyzet tartja magasan. Amíg ott politikai alapon bekerült emberek döntenek szakmai dolgokban, addig nincs amiről beszélni.

Miért nem működnek Romániában a vadállatok elleni passzív védekezési módok, mint például a villanypásztorok, a pásztorkutyák vagy az elkerítés?

Gumicsizmában sem lehet védekezni a csőtörés ellen. Nem kényszeríthetők az állampolgárok abszurd óvintézkedésekre. Építsek talán háromméteres kőfalat szögesdróttal a saját udvarom köré, hogy a gyermekem biztonságban játszhasson? Vagy öltöztessem középkori páncélba, nehogy a medve lehasítsa a bőrét és megölje? Ez teljes aberráció.

Román állampolgárként alapvető jogom, hogy legalább a lakott településeken belül biztonságban tudjam a gyermekemet, akár az udvaron, akár iskolába menet, akár éjszaka az utcán. Erre nem az a megoldás, hogy a lakosság barikádozza el magát, hanem az, hogy a településről a medvét kilőjük. A városban ugyanis egyetlen medvének sincs semmi keresnivalója.

Milyen megoldással lehetne rendezni megnyugtatóan a medvekérdést?

Egyetlen valódi megoldás létezik: a medveállomány visszaszorítása az optimális létszámra. Hiába próbálkoznak villanypásztorral, őrzőkutyákkal vagy bármilyen más csodaszerrel. Az Agent Green nevű civil szervezet például azzal kampányolt, hogy a medvéket úgy kell távol tartani a településektől, hogy kiiktatjuk a számukra vonzó tényezőket. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy a falusi ember ne tartson juhot, vágja ki a kertjéből a szilva-, barack-, alma- és körtefát, az udvarát meg kerítse körbe villanypásztorral. Ez teljesen röhejes! Ilyet nem lehet kérni egyetlen állampolgártól sem, ez fizikailag és emberileg is kivitelezhetetlen. Adjam el a jószágot és vágjam ki a gyümölcsfáimat a saját kertemből, csak azért, hogy a medvének legyen hol korzóznia? Ez képtelenség.

Egyéb vadkár is bőven van. Most jövök egy csíkszeredai autószervizből, ott mondják, hogy egy nap alatt három autó érkezett hozzájuk. Szarvassal, őzzel, medvével ütköztek. Sokan a vadászattól várják a vadkárok és a közúti vadbalesetek csökkentését, de valóban képes a vadászat visszaszorítani a mezőgazdasági és erdei vadkárokat?

Képes lenne, ha a minisztérium visszaadná a szakmai véleményalkotás jogát a helyi vadásztársaságoknak. Ne Bukarestből döntsék el, hogy mondjuk Gyergyószentmiklós környékén hány szarvasnak kellene lennie. Mi látjuk kint a terepen a termőföldek, az erdőalap, a mezőgazdasági területek és a meglévő menedékzónák függvényében, hogy az adott terület mekkora állományt képes eltartani.

Ha felmérjük, hogy egy körzetben 180 szarvas él, és engedélyezik a 10–15 százalékos kilövést, azzal megakadályozzuk, hogy a populáció pár év alatt kontrollálatlanul a duplájára nőjön. Az elszabadult vadállomány ugyanis exponenciálisan szaporodik. A megelőző szabályozással nem károsítjuk a törzsállományt, megőrizzük a fenntartható gazdálkodás alapjait, miközben a vadkárok is érdemben csökkennek.

A döntéshozóknak tehát végre hallgatniuk kellene a helyi szakemberekre, hisz vadásztársaság sem vágja ki maga alatt a fát azzal, hogy nullára irtja a saját állományát. Nekünk éppen az a hivatásunk és a célunk, hogy ezt a gyönyörű vadállományt megőrizzük és jó állapotban adjuk át az unokáinknak. Eközben óriási a nyomás rajtunk, hisz a mezőgazdászok legszívesebben minden vadat kiirtanának, az állatvédők és a minisztériumi bürokrácia pedig folyamatosan támadnak minket. Ebben a kereszttűzben próbálunk egyensúlyozni, és megtalálni az arany középutat, ami mindenkinek elfogadható. Ez az igazi művészet.

Folyamatosan a medvéktől hangos a közvélemény, de mit kell tudni az egyéb nagyvadak populációjáról?

A többi nagyragadozó – a hiúz, a farkas és a vadmacska – állománya is kifejezetten jó állapotban van. Csak sajnos sokszor belefutunk abba az emberi hozzáállásba, hogy amit az átlagember nem lát a saját szemével, az szerinte nem is létezik. Vesz valaki egy kerékpárt, kimegy a határba tekerni, s mivel egyetlen hiúzzal sem találkozik, kijelenti, hogy a vadászok az utolsó szálig kiirtották őket. Fogalma sincs a hiúz előfordulási területéről.

Ahol viszont valóban hiány mutatkozik, az a vaddisznó. Az afrikai sertéspestis alaposan megritkította az állományt. A vaddisznó rendkívül szapora faj, ha olyanok a körülmények, a populáció gyorsan regenerálódik, viszont nem beszélhetünk ideális helyzetről, mivel a farkasok és a medvét megeszik a malacokat. Nagyon ki van billenve a természetes egyensúly, amiről az előbb beszéltem.

Ha holnaptól kezdve egyetlen lövést sem adnának le a Kárpátok erdőségeiben, mi történne az ökoszisztémával, a mezőgazdasággal és a vadállománnyal mondjuk öt éven belül?

Nem kéne öt évet várni az összeomlásra, két év alatt teljes káosz alakulna ki. A kontrollálatlanul szaporodó szarvas-, vaddisznó- és medveállomány teljesen leenné a földeket. A gazdák képtelenek lennének kukoricát, zabot vagy lucernát termelni. A rókák elszaporodásával a veszettség és a rüh a háziállatokra és a juhászkutyákat is átterjedne. A vaddisznóknál az afrikai sertéspestis gócai akadálytalanul terjednének tovább, a vadászati gyérítés hiányában a betegség bejutna a falvakba, és a teljes háztáji sertésállomány elpusztulna. Székelyföldön a medvehelyzet már most óriási stresszt és gazdasági kiesést okoz. A turisták és a helyiek sem mernek kirándulni, gombászni vagy áfonyázni az erdőben.

A legveszélyesebb következmény pedig az önbíráskodás lenne. Ha a vadásztársaságoktól elveszik a vadgazdálkodás jogát, megszűnik az az anyagi keret és motiváció is, amivel óvni tudják a vadat. Az elkeseredett gazdák pedig a saját kezükbe vennék a megoldást, méreggel, hurokkal, csapdával és egyéb kreatív módszerekkel kezdenék el irtani a ragadozókat. Svájcban is így tűnt el a medve, amely már csak a fővárosukban létezik, szobor formájában.

Lehet tudni a hazai orvvadászat mértékét?

Sajnos nem, de egyelőre az állományon még nem látszik. Amikor az állomány megérzi, akkor nagy lesz a baj.

Magyarországon kezdeményezték a kotorékozás betiltását a vadászati módszer kegyetlenségére hivatkozva. Romániában mi a helyzet ezen a téren? Mennyire elterjedt a kotorékozás, a kotorékebekkel való vadászat, és mit gondolsz erről a kérdésről?

A kotorékozás nem túlságosan elterjedt vadászati mód Romániában. Óriási elszántságot, fizikai állóképességet, rengeteg energiát és némi fanatizmust igényel. Nem egy tiszta műfaj, hisz esőben, hóban, fagyban és sárban kell lapáttal meg csákánnyal kiásni a járatokat, amit nem akárki vállal be.

A módszer etikai megítélése mindig az emberi jó szándékon és a sportszerűségen múlik. Egy háromnapos rókakölyköt puskával agyonlőni éppolyan embertelenség, mint ráengedni a kutyát az odúban a kölykökre. A kotorékozás ugyanis nem erről szól, hanem egy több évszázados tradícióról, amelyre külön fajtákat – mint a szálkás szőrű tacskót vagy a foxterriert – tenyésztettek ki.

A kotorék egy elágazó, föld alatti katakombarendszer. A kutya bemegy az egyik járaton, felkutatja a rókát, a csaholásától megriadt vad pedig kiugrik egy másik nyíláson, ahol a vadász sörétes puskával várja. Ez egy kifejezetten sportszerű, hagyományos vadászati forma.

Probléma akkor van, ha a kutya és a róka összekapaszkodik a föld alatt, és egyik sem enged. Ilyenkor jön a kemény fizikai munka. Órákon át kell csákányozni és ásni, hogy kiszabadítsuk a kutyát. Még veszélyesebb, ha a kotorékban nem róka, hanem borz van. A borznak van a legerősebb harapása a hazai kisragadozók között, így komoly sebeket ejthet a kutyán, sőt el is pusztíthatja. De ez benne van a vadászat kockázatában, a vaddisznóhajtásban a kan is kihasíthatja a kutyát.

Működhetne-e Romániában vagy Közép-Európában a Costa Rica-i vagy kenyai modell, ahol a sportvadászat teljes betiltása mellett állítottak fel működő természetvédelmi rendszert?

Mit jelent valójában az, hogy működő természetvédelmi rendszer? Nevezhetünk működőnek egy olyan modellt, amelynek következtében a fajok harminc százaléka egyszerűen kipusztul?

Intő példa Kenya esete. Amikor ott betiltották a vadászatot, az ágazatban dolgozó fehér szervezők elhagyták az országot, a helyi fekete lakosság pedig elveszítette a megélhetését, hiszen korábban a vadásztatás jelentette a fő bevételi forrásukat a marhatartás mellett. Miután megszűnt az anyagi érdekeltségük a vad megóvásában, a helyiek elkezdték kiirtani az állományt. Az antilopféléket – például a kiskudut – a húsukért vadászták túl, az oroszlánokat pedig azért mészárolták le, mert tizedelték a marhacsordáikat. Mivel nem volt vadgazda, sem vadőr, az oroszlánállomány összeomlott. Ami ma Kenyában él, azt mind mesterségesen telepítették vissza, és fegyveres őrökkel védik a nemzeti parkokban. Ez nem fenntartható természetvédelem.

Ezzel szemben Namíbiában, Zambiában vagy Dél-Afrikában a vadászatból származó bevételeket forgatják vissza a vadvédelembe, és működő rendszert tartanak fenn. Namíbiában például a vadászati szektor a GDP meghatározó hányadát adja, munkát és tisztes megélhetést biztosítva a helyieknek.

De említhetném Ázsiából a markhor, azaz a pödröttszarvú kecske esetét is. Pakisztánban a faj a teljes kihalás szélén állt, mert a helyiek húsért illegálisan levadászták. Amerikai vadászok kaptak észbe, hogy ezt a gyönyörű, nehezen hozzáférhető fajt meg kell menteni a teljes kipusztulástól. Összedobtak pár millió dollárt, hivatásos vadőrgárdát szerveztek, autókat és felszerelést vásároltak nekik, és szigorú őrizet alá helyezték a területet.

Amikor a populáció elérte a 300 egyedes létszámot, elindították az önfenntartó modellt és évente két öreg hím kilövési jogát bocsátották árverésre. A trófeagyűjtő vadászok több százezer dollárt fizettek egy-egy engedélyért, és ebből az összegből a helyiek újabb egy teljes évig finanszírozni tudták a teljes vadvédelmi hálózatot. Ez a rendszer egészségesen és önfenntartóan működik.

A legfőbb tanulság az, ha egy vadfaj kárt okoz az embernek, konfliktusba kerül vele, és nem fűződik a fennmaradásához gazdasági érték, az ember el fogja pusztítani. A vadat csak az fogja megvédeni, akinek közvetlen érdeke fűződik a megőrzéséhez, és rendelkezik az ehhez szükséges pénzügyi és szervezeti eszközökkel.

Mit gondolsz arról az álláspontról, amely az állatélet kioltását azonos erkölcsi vétségnek tekinti az emberélet kioltásával?

Minden Bambival kezdődött. Aki az állati életet egy szintre emeli az emberi élettel, az elmebeteg. Az állatot arra teremtette a Jóisten, hogy az ember legyen mit megegyen, az ember feladata a felelős gazdálkodás. Az emberi és az állati élet ugyan nincs egy szinten, de ez természetesen nem azt jelenti, hogy az állatot kínozni kellene, vagy embertelen körülmények között tartani. A legveszélyesebb tévedés, amikor az ember a saját szubjektív érzelmeitől indítva azonosul az állattal, humanizálja azt. Lemegy az állat szintjére, és akkor látjuk azt, hogy télen szvettert ad a bichonra, hogy az ne fázzon.

Hol húzódik szerinted a határ a jogos állatvédelmi bírálatok és az információhiányból fakadó zsigeri fotelaktivizmus között?

Ott, hogy nap mint nap jelen vagy a természetben, tanulmányozod az állatvilágot, és szakmailag látod, melyik fajnak van szüksége védelemre. Mert az nem állatvédelem, hogy csőlátással óvjuk a medvét, miközben tudomást sem veszünk a mezei nyúlról, amely a monokultúrás mezőgazdaság miatt lassan eltűnik a területeinkről. Ahogy a mondás tartja, a mókus és a patkány között alig van különbség, csak a mókusnak jobb a marketingje.

Azt kell pontosan felmérni, hogy melyik faj szorul valóban védelemre. A veszélyeztetett fajok esetében természetesen korlátozni vagy akár fel is kell függeszteni a vadászatot, de önmagában a tilalom még nem megoldás. A valódi állatvédelem alapja a folyamatos felügyelet és a tudományos kutatás. Nyomon kell követni az állományok alakulását, és a populációkra vonatkozó reális tendenciákra kell szakmailag reagálni. Ez az igazi vadvédelem, nem pedig az, amikor valaki a tizedik emeleti panellakásból osztja az észt úgy, hogy semmilyen terepi tapasztalata nincs.

Miben rejlik a romániai vadásztársadalom legnagyobb kihívása?

Sajnos nálunk teljesen megfordult a fontossági sorrend. A romániai vadásztársadalom a tudatlanság és a fejekben élő téveszmék miatt olyan állandó össztűz alatt áll, hogy a legfontosabbra, a tényleges vadvédelemre és a szakmai munkára már alig marad energiánk. Ahelyett, hogy a terepen dolgoznánk, folyamatosan megalapozatlan vádakkal és az állatvédő szervezetek által indított perekkel kell foglalkoznunk a bíróságokon.

A legnagyobb probléma az, hogy a szakmaiság teljesen háttérbe szorult. Ma már mindenki mindenhez ért. Sokan beírnak valamit a ChatGPT-be, elolvasnak három mondatot, és meg vannak győződve róla, hogy az adott terület profi szakértői lettek. Ahogy a mondás tartja, amíg nem volt Facebook, addig csak a családod tudta, mekkora hülye vagy.

A megoldás nagyon egyszerű, mindenki maradjon a kaptafánál. Hagyják azokra a szakmai entitásokra az ökoszisztéma és a vadvilág megóvását, akiknek ez a hivatásuk, akik ezt tanulták, és ahelyett, hogy bután kioktatnák őket, inkább támogassák a munkájukat.