A romániai kommunizmus egyáltalán nem jelentette az itt élő népek testvériségét

A véghajrához ért az MCC kolozsvári képzési központjának történész dzsemborija, amelyről már az utolsó előadás előtt teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy teljesítette küldetését, és a romániai magyar és román történészek párbeszédére építve sikerült összehasonlító és kiegyensúlyozott nézőpontból vizsgálni Románia, illetve Erdély történelmének azon vitatott kérdéseit, amelyek a két nemzeti történetírásban hosszú időn át eltérő értelmezéseket kaptak. A közhelyeket is bőven meghaladták a különböző szakterületek előadói, akikre egy pillanatig sem vetült az elfogultság és részrehajlás árnyéka.

Az Etnikai egyenlőség a kommunizmus idején? című, június 18-án tartott utolsó előtti felvonás már a közelmúlt történelmét boncolgatta. Egy olyan időszak kérdéseit, amelynek az előadók és a közönség jó része is részese volt, közvetlenül tapasztalta az 1989 előtti rezsimet.

Ezzel a felütéssel nyitott a rendezvénysorozat házigazdája, Marius Turda, az Oxford Brookes Egyetem orvosbiológia-történeti professzora, a Royal Historical Society tagja is, aki megjegyezte, hogy a kommunizmusról vitatkozni teljesen más jellegű feladat, mivel az előadók és a hallgatóság jelentős hányada a kommunizmus alatt született, akkor járt iskolába, egyetemre, és akkor állt végeláthatatlan sorokat az üzletek előtt. Emiatt a témának van egy nagyon erős személyes dimenziója, így az előadók nem csupán objektív történészekként, hanem egy „történelmi kísérlet” szemtanúiként is osztják meg a gondolataikat.

Az est főszereplői: dr. Virgiliu Leon Țârău történész, a BBTE Történelem és Filozófia Karának egyetemi tanára, dr. Horváth István szociológus, a BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézetének egyetemi tanára, és dr. Leonard Artur Horvath történész, a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Karának, valamint a Történelem és Filozófia Karának egyetemi adjunktusa.

Az kommunista évek román–magyar kapcsolataira, illetve a romániai magyarság helyzetére fókuszáló beszélgetés kiindulópontja az volt, hogy míg 1918 előtt a magyarság domináns politikai nemzet volt, 1945–1950 után az etnikai közösséget teljesen újra kellett definiálni.

Valóban létezett-e a kommunizmus alatt oly gyakran hangoztatott etnikai egyenlőség? Miként született meg az együtt élő nemzetiségek kifejezés, majd hogyan váltak a romániai magyarok a 70-es, 80-as évek diskurzusában magyar etnikumú román állampolgárokká?

Horváth István a magyar közösség politikai és alkotmányos (ön)reprezentációjára vonatkozó kérdése azzal nyitott, hogy a nemzeti kisebbségek kifejezést használó 1952-es alkotmány volt az egyetlen olyan román alaptörvény, amely konkrétan megnevezte a magyarokat és a székelyeket, és kimondja, hogy a magyarok autonómiát kapnak a székely területeken. Azonban a gyakorlatban a területi autonómia soha nem rendelkezett jogi státusszal. Ez a megközelítés sztálinista logikán alapult, de ausztromarxista gyökerekből is táplálkozott, miszerint a teljesen kiteljesedni nem tudó nemzetek korlátozott önrendelkezési joggal bírnak.

A soron következő 1965-ös alkotmány már elhagyta a politikai töltetű kisebbség fogalmát, és áttért a nemzetiségek, majd a hivatalos zsargonban az együtt élő nemzetiségek kifejezés használatára. Később a jogi dokumentumokból ez is eltűnt, és pusztán román állampolgárokról, illetve ideológiai kontextusban magyarul beszélő románokról kezdtek beszélni. Ekkor tértek át egy kettős ideológiai meghatározottságra.

Vagyis az állampolgárságra épülő politikai nemzetfelfogást ürügyként használták arra, hogy kötelező lojalitást és kulturális beolvadást várjanak el a kisebbségektől, miközben a hatalom a háttérben valójában egy kirekesztő, etnikai alapú nacionalizmust épített.

Csak azt tekintették magyar nemzetiségűnek, aki magyarnak vallotta magát, és akinek a magyar volt az anyanyelve. Emellett bevezették a székely kategóriát a magyarral egyenértékűként, aminek egyfajta statisztikai, demográfiai bűvészkedés volt, hogy ily módon mesterségesen csökkentsék a magyarság hivatalos számarányát.

Az 1980-as évekre a szovjetek által eredetileg kikényszerített politikai kereteket teljesen felváltotta a román etnokulturális logika. Ennek egyik legszemléletesebb gyakorlati példájaként hozta fel Horváth István, hogy ebben az időszakban Románia történelmét már kizárólag román származású tanárok taníthatták. A magyar nemzetiségű – amúgy felkészült – történészeket és tanárokat egyszerűen nem tartották alkalmasnak erre a feladatra. A szociológus szerint mindezt Románia szovjetizációja, majd deszovjetizációja, valamint az autarkia (befelé fordulás, elszigetelődés) kontextusában kell értelmezni. Ez magyarázza azt is, hogy a román vezetés egyre inkább úgy tekintett a kisebbségi kérdésre, mint ami szigorúan és kizárólagosan belpolitikai ügy.

Fotó: MCC

Virgiliu Țârău a szovjetizálás, deszovjetizálás és az államosítás időszakáról szólva úgy fogalmazott, hogy a történetírás fősodrához képest némileg eltérő olvasata van mindezekről. Sokáig hajlamosak voltak úgy gondolni, hogy a szocialista internacionalizmus csupán egy üres ideológiai jelszó volt a kommunista mozgalmon belül. A ma már kutatható levéltári források azonban mást mutatnak: a párton belüli közösségek párhuzamos életeket éltek, és folyamatosan továbbörökítettek olyan kulturális értékeket, árnyalatokat és (ön)meghatározásokat, amelyek ellentmondanak ennek az egyszerűsítő képnek.

A történész arra is figyelmeztetett, hogy a múlt megértéséhez nem szabad kizárólag a Kommunista Párt vagy a teoretikusok által megalkotott elméleti szövegekre támaszkodni. Úgy fogalmazott, hogy ha a dolgok olyan egyszerűek lennének, ahogy az a hivatalos papírokon meg volt írva, az tökéletes lenne.

Miközben papíron nagylelkű autonómiát és jogokat adtak, a valóságban lefejezték a magyar közösség elitjét, és a mindennapi életben nyoma sem volt a sokat hangoztatott népek testvériségének.

1945-ben romániai értelmiségiek nagy lelkesedéssel kezdtek hozzá a nemzeti kisebbségek jogi definíciójának kidolgozásához. Ebben a legelső fázisban született meg a kisebbségi nemzetiségek fogalma, ami csak később alakult át az együtt élő nemzetiségek fogalmává. Jó példa erre az értelmiségi hevületre az 1945 tavaszán született Gheorghe Vlădescu-Răcoasa-féle tervezet, amely a közép-európai marxizmusból és a szovjet tapasztalatokból merítve próbált a háború utáni zaklatott helyzetre reflektálni.

Alig három évre rá a kisebbségpolitika egyértelműen sztálinista vágányra futott. A kisebbségeket a szovjet minta alapján olyan csoportokként definiálták, amelyek még nem érték el a teljes nemzeti öntudatot, de egy területen osztoznak a többséggel. Ez a felfogás vezetett a már említett 1952-es alkotmányos definícióhoz, amelynek megalkotásában két szovjet tanácsadó, sőt személyesen Sztálin is közvetlenül részt vett.

1968-ra a fogalmi háló ismét megváltozott, és már nem egyszerűen nemzetről, hanem szocialista nemzetről beszéltek, és a nemzeti kisebbségek magyar, német stb. nemzetiségű dolgozó emberekké váltak. Țârău szerint ez egyfajta elméleti beolvasztás volt, amely történelmi tapasztalatokra épült. Vagyis a kommunista hatalom már nem pusztán a marxista-leninista elméletből merített, hanem a korábbi évtizedek valós történeti tapasztalatait és gyakorlatait felhasználva olvasztotta be fogalmilag a kisebbségeket egy egységesítő államkeretbe. Romániában ez a fajta történelmi tapasztalat és fogalmi beolvasztás gyakorlata diszkriminatív volt, és egyes identitások több síkon történő elpusztításához vezetett.

Țârău a szovjetizálás gyakorlati működését egy konkrét példán keresztül világította meg. Az a kolozsvári magyar generáció, amely a második világháború után közvetlenül segített a békés együttélés szabályainak megalkotásában, 1952-től brutális elnyomás áldozatává vált.

például azt Jakab Sándor-féle csoportot, amelynek tagjait bár 1955-ben felmentették, de korábbi befolyásuk és pozícióik visszaszerzése szóba sem jöhetett. A sztálini rendszer paradoxona tehát abban állt, hogy miközben az alkotmány papíron jogokat biztosított, a valóságban az állam politikája arra irányult, hogy következetesen elnyomja és lefejezze az adott etnikai csoport elitjét.

Leonard Horvath az 1950-es évek zavaros időszaka kapcsán megjegyezte, hogy azok a folyamatok már az észak-erdélyi szovjet katonai közigazgatás bevezetésével megkezdődtek. Egy budapesti iránymutatásnak is betudhatóan a magyarokat ekkor mintegy meghívták, hogy lépjenek be a Kommunista Pártba. Amikor a Petru Groza-féle adminisztráció átvette az irányítást Észak-Erdélyben, egy olyan magyar elitet talált, amely már készen állt a pártba való belépésre.

Petru Grozát, avagy Gróza Pétert, a mágnásból lett elvtársat nem lehet anekdota nélkül emlegetni. A történész megosztott egy személyes gyerekkori emléket vele kapcsolatban, ugyanis kisgyermekként Groza lányának, Mia Groza családi birtokán tanult teniszezni, a Hunyad megyei Bácsin. Miközben a kommunizmusban a hivatalos és kötelező megszólítás mindenki számára az elvtárs volt, a Groza-birtokot ebben az időszakban is urak látogatták.

A történész saját családjára is kitért ezen a ponton, megemlítve, hogy vegyes családból származik, és ez a jelleg mind a mai napig meghatározó. Az Érmihályfalva térségében élő sváb nagymamáját kitelepítették az ötvenes években, pusztán azon megfontolásból, hogy német ajkú volt. A hetvenes években pedig az édesapja számos versenyen vett részt, és több ízben is azért nem állhatott fel a dobogó legfelső fokára, mert magyar származású volt.

– idézte fel Leonard Horvath, majd hozzátette, hogy a mindennapi gyakorlatban az etnikai alapú megkülönböztetés nagyon is érezhető volt, és az elnyomó intézkedések minden nemzetiséget sújtottak.

Az erdélyi magyar intézmények, egyházi vagyonok és iskolák államosítása kapcsán Horváth István elmondta, hogy a két világháború között az erdélyi magyar kisebbségnek volt egy rendkívül szolid, önfenntartó gazdasági és intézményi bázisa. Ide tartoztak az egyházi vagyonok, szövetkezetek, a nagybirtokok, valamint az állami oktatás alternatíváját jelentő magyar nyelvű felekezeti iskolák. A kommunizmus éveiben ez az önfenntartó alap teljesen megsemmisült, és a kisebbségi élet minden feltételét immár kizárólag az állam biztosította, vagy tagadta meg.

A válasz a kommunista hatalom cinizmusában rejlik: azért volt szükség a helyi magyar elitre, hogy velük hajtassák végre a vagyonelkobzásokat és a kollektivizálást, eladhatóvá téve ezáltal az államosítást a magyar lakosság számára. Közben lefejezték a történelmi magyar elitet, a történelmi egyházakat pedig kíméletlenül üldözték. A példaként említett Márton Áron püspököt azért börtönözték be, mert nem volt hajlandó alárendelni a katolikus egyházat a román államnak.

A végrehajtó szerepet is betöltő új magyar kommunista elit tagjai abban a hitben éltek, hogy van befolyásuk a rendszerre, hogy intézményi garanciákat kapnak, de a valóságban a lentről jövő szervezeteket – mint pl. a Magyar Népi Szövetséget – fokozatosan és erőszakkal beolvasztották az állampártba.

Marius Turda rákérdezett a két világháború közötti erdélyi baloldali és antifasiszta tradíciókra is, amelyeket a kommunista rendszer érdekes módon nem integrált zökkenőmentesen. Mi történt a kolozsvári, nagyrészt zsidó származású, antifasiszta baloldali elittel?

Horváth István elmondta, hogy nagyon kevesen voltak azok a helyi tömegmozgalmakba beágyazott illegális kommunisták, akik valódi pozíciókat kaptak, és ha kaptak is, a pályafutásuk egészen máshogy alakult. Példaként hozta fel Nagy István írót, a Sáncalja című önéletrajzi regény szerzőjét, aki mindössze négy elemi osztályos végzettséggel volt a Bolyai Egyetem rektora 1948-1952 között.

Még azok a baloldaliak is, akik karriert futottak be a második világháború után, azt tapasztalták, hogy az 1950-es évek elején a pályafutásuk hirtelen véget ért – vette át a szót Virgiliu Țârău, hangsúlyozva, hogy a párt az összes régi, illegális kommunistát kisöpörte a hatalmi pozíciókból, és egy teljesen új generáció vette át a helyüket.

akit az 1930-as években Kolozsvár Leninjeként is emlegettek. Nem egyszerű munkás volt, híres ügyvédként és kiemelkedő értelmiségiként tökéletesen be volt ágyazódva a korszak fontos társadalmi köreibe. Tagja volt az illegális Kommunisták Romániai Pártja (KRP) erdélyi és bánáti tartományi titkárságának (1936–40), a bécsi döntés után pedig a Kommunisták Magyarországi Pártja észak-erdélyi tartományi titkárságának titkári pozícióját is betöltötte.

Az ún. szamosfalvi kommunista perben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd deportálták. Megjárta a dachaui és a buchenwaldi koncentrációs táborokat, ahol elvesztette a családját, de ő túlélte a vészkorszakot és hazatért Kolozsvárra. Kiszabadulva a Romániai Demokratikus Zsidó Népközösség elnöke és az Egység című zsidó hetilap munkatársa volt. 1946-tól a politikai gazdaságtan tanára volt a Bolyai Tudományegyetemen.

Azt várhatnánk, hogy egy ilyen múltú személyiséget a rendszer hősként ünnepelt, ehelyett Kohn Hillelt teljesen mellőzték. Țârău itt jegyezte meg, hogy a Jakab Sándorral való személyes és politikai konfliktusa egészen 1972-ig kísértette. Hillelt azzal vádolták ugyanis, hogy az 1941-es nagy lebukás miatta történt, és az ő érintettsége miatt bukott le több mint 1200 ember a szamosfalvi perben. Ez a vád és a Jakab Sándorral fennálló belső hatalmi konfliktusa volt az oka annak, hogy a párt évtizedeken át – egészen 1972-ig – büntette őt, és megtagadta tőle az illegális kommunista múltjának hivatalos elismerését.

Fontos történelmi tanulság tehát, hogy az 1950-es évek hatalmi leszámolásai nem csupán nemzetiségi alapon történtek, hanem a politika örök természetéből fakadóan, kőkemény csoportérdekek, frakcióharcok és személyes konfliktusok mentén is zajlottak. A pártkönyv és a múltbeli szenvedés nem jelentett védelmet, ha az illető rossz időben rossz oldalt választott.

A kollektivizálás és annak etnikai dimenziója kapcsán Marius Turda megemlítette saját szülőföldjét, a történelmi Máramarost, ahol a kollektivizálás elmaradása egyfajta hősi ellenállási mítoszt eredményezett. Ezen a pontot Leonard Horvath kiegészítette Horváth István korábbi gondolatmenetét, hogy miért volt szüksége a hatalomnak magyar végrehajtókra a kollektivizáláshoz. Azért, mert tisztában volt az állam azzal, hogy nem küldhet románokat a magyar falvakba, mert a lakosság úgy élte volna meg, hogy „jönnek a románok és elvesznek mindent.” Ezt a robbanásveszélyes helyzetet csak úgy tudták elkerülni, ha a kifosztást a „sajátjaikkal”, azaz a helyi magyar pártkáderekkel végeztetik el.

A Magyar Autonóm Tartományt 1952-ben hozták létre. Magába foglalta a mai Hargita és Kovászna megyék jelentős részét (Bodzaforduló környékének kivételével), a központja pedig Marosvásárhely volt. Később, az 1956–1960 közötti időszakban területileg átszabták: elveszítette eredeti területének mintegy 30%-át, miközben román többségű területeket (például Ludas térségét) csatoltak hozzá, és ekkor kapta a Maros–Magyar Autonóm Tartomány nevet. Az MMAT az 1968-as közigazgatási reformig, a megyésítésig maradt fenn.

Ahogy az korábban elhangzott, a régiónak jogi értelemben soha nem volt pontosan definiált autonómia-statútuma. A helyi vezetést a magyar elit alkotta, ám a legfőbb döntéseket – a demokratikus centralizmus elvének megfelelően – továbbra is Bukarestben hozták meg. Nyelvi szempontból a mindennapokban egy magyar dominanciájú kétnyelvűség érvényesült. Ezt jól mutatja, hogy a régió statisztikai évkönyve, amely az országban egyedülálló módon kétnyelvű volt. A helyben élő románok gyakran panaszkodtak is amiatt, hogy a magyar nyelv ismerete elengedhetetlen a térségben való boldoguláshoz.

Bár sokan kiváltságosnak gondolták a térséget, a tartomány gazdaságilag nem élvezett különösebb előnyöket, sőt, az országos regionális átlag alatt fejlesztették. Az ipari fejlesztésekre szánt források szinte kizárólag a már amúgy is fejlettebb Marosvásárhely környékére koncentrálódtak. Hargita és Kovászna térsége periférikus maradt ebben az időszakban, az ő igazi fejlődésük csak a tartomány 1968-as felbomlása után indult meg.

A mindennapok szintjén a tartományon belül élők egyértelműen érezték, hogy jobb helyzetben vannak a nyelvhasználat és az anyanyelvi oktatás terén. Ez a kiváltságos helyzet azonban megosztottságot is szült a magyarságon belül, hisz a tartományon kívül élő magyarok némiképp kirekesztve érezték magukat, mivel ők nem részesültek ezekből az előnyökből. Virgiliu Țârău szerint a tartomány bürokratikus működése egyedi helyzetet teremtett, hisz voltak olyan előnyök, amelyeket közösségi szinten is megéreztek.

A Maros–Magyar Autonóm Tartományt végül Nicolae Ceaușescu szüntette meg az 1968-as megyésítés során. Ceaușescu közvetlenül tárgyalt a magyar elittel a megszüntetésről, és egy egyezséget kötött velük. Megígérte nekik, hogy cserébe Hargita, Kovászna és Maros megye élén továbbra is magyar nemzetiségű prefektusok, vezetők maradhatnak. Ezt az ígéretét a ’80-as évekre visszavonta, és fokozatosan román vezetőkre cserélte a megyei kádereket.

Az 1956-os magyarországi forradalom erdélyi és romániai hatásairól szólva Virgiliu Țârău felidézte Nyikita Hruscsov titkos beszédét, amelyben a szovjet pártfőtitkár lerombolta Sztálin tekintélyét, elítélve a sztálinizmust, ami a kommunista blokkon belül az elitek delegitimálódásához, valamint a demokratizálódásról szóló vitákhoz vezetett.

A történész azt is elmondta, hogy tanulmányozta azt az 50 darab, egyenként több mint 700 oldalas dossziét, amely a Bukarestbe hurcolt magyar ellenforradalmi kormány, a Nagy Imre-csoport megfigyeléséről szólt. Kiemelte, hogy Gheorghiu-Dej, aki az események alatt Jugoszláviában volt, ezeket az iratokat vastag asztalosceruzával jegyzetelte végig. Dej ebből értette meg igazán a nacionalizmus veszélyét, és rájött, hogy a nemzeti érzés olyan energiákat mozgósíthat, amelyek szembemennek a proletárforradalommal.

publikusan kriminalizálva a rendszerellenes cselekedeteket. A történész példaként egy Pozsonyban született, félig német, félig angol származású, Nagyszebenben élő tanárnőt említett, aki 1947 után nem találta a helyét az oktatási rendszerben, ezért otthon adott magánórákat. Többek között Shakespeare-t és Kantot is tanított.

A pedagógust 1958-ig békén hagyták, majd 1959 márciusában rátörték az ajtót, és közölték vele, hogy ezentúl három főnél nagyobb társaság már szervezett bűnözői csoportnak minősül.

Horváth István arra hívta fel a figyelmet, hogy 1956 hatása nem korlátozódott a kolozsvári vagy más nagyvárosi diákokra és értelmiségiekre. A letartóztatottak között nagyon sok egyszerű ember is volt, akik például egy kocsmában fejezték ki szolidaritásukat a magyar forradalommal kapcsolatban. A hatalom számára épp ez volt a legijesztőbb, rájöttek, hogy a nagyvárosi központoktól távol eső, egyszerű emberek csoportjai is hatalmas kockázatot jelentenek a rendszer stabilitására. Ekkor változott meg gyökeresen a nemzetiségi kérdéshez való hozzáállás is, mivel a párt felismerte, hogy a nemzeti hovatartozás és az antikommunista lázadás egy veszélyes szimbiózist eredményezhet.

Leonard Horvath ez esetben is a családi érintettségtől indult. Elmesélte, hogy az akkor kiskorú édesapja és a nagyapja rádión hallgatták a magyarországi forradalom kaotikus eseményeit.

Idézte Nicolae Ceaușescu hírhedt mondását, aki az akkoriban folytatott kihallgatások során hangoztatta, hogy a nap Bukarestben kel fel a magyarok számára, nem pedig Budapesten. Az országot akkor vezető trojka, amelynek tagja volt Ceaușescu is, ráébredt arra, hogy van egy nemzetiségtől független közösségük, amelyet hirtelen kezelni kell, mert ez a közösség máshová figyel. Ekkor kezdtek megjelenni a közvetlenül a nyilvánosság előtt történő letartóztatások, már nem éjszaka háromkor jött a fekete Volga.

Elérkeztünk tehát a „fiatalos és munkás lendületű” Nicolae Ceaușescu színre lépéséhez. A házigazda itt felidézte, hogy gyerekkorában egyszer egy nagybányai parkban sétált, és az akkori néptanács mögött hirtelen meghallotta beszélni Ceaușescut. A hangja olyan tisztán és világosan szólt, mintha a Kárpátok géniusza állt volna vele szemben. Hazament, és megkérdezte az édesapjától, miként lehetséges ilyen tisztán hallani Ceaușescut a parkban? Az édesapja erre egy nagyon prózai és kijózanító választ adott:

Virgiliu Țârău Nicolae Ceaușescu kapcsán megemlítette Fazakas Jánost, a pártfőtitkár bizalmi emberét, aki az 1950-es évek közepétől egészen 1989-ig a magyar ügyek fő felelőse volt. A hatalom szemszögéből Fazakas volt az abszolút megbízható ember, gyakorlatilag ő közvetített a pártvezetés és a romániai magyar közösség különböző, egymástól is eltérő csoportjai között.

aki hajlandó volt mindenkit meghallgatni, és azt képviselte, hogy minden eltervezhető és végrehajtható, egy feltétellel: ha a párt nevében dolgozik mindenki. Ez a kép 1974-1975 körül változott meg radikálisan. A gigantikus beruházásokra épülő gazdasági modellje válságba jutott, és a rendszer fenntarthatatlanná vált. Ekkor kezdte el bevezetni a megszorításokat, megnyirbálni azokat a magyar kisebbségnek biztosított kulturális és oktatási jogokat, amelyeket a korábbi kulturális fellendülés során megadott. A legdrasztikusabban a kisebbségi oktatási jogokból vágott vissza.

Horváth István elmondta, hogy az 1978-as oktatási törvénnyel beköszöntött a politechnizálás időszaka, ami azt jelentette, hogy a munka nyelve hivatalosan a román lett. A szakmához köthető tantárgyakat elkezdték kizárólag románul oktatni, és a líceumi szintű elméleti oktatást drasztikusan lecsökkentették.

Két-három specifikus osztály maradt, amely úgymond elméleti volt, a többi mind elektrotechnika, mechanika volt, és így tovább. Tehát ez azt jelentette, hogy az oktatás fele román nyelven zajlott. A nyolcvanas évektől ténylegesen lecsökkentik az összes osztályt, beleértve azokat is, ahol az általános műveltségi tárgyakat magyarul oktatták, mindet román tannyelvűvé alakították át.

A középiskolák kevesebb mint 20 százaléka maradt elméleti profilú, míg a líceumok többségét (ipari, pedagógiai, egészségügyi) közvetlenül a gyárakhoz és üzemekhez csatolták. A hatalom célja egyetlen homogén identitás megteremtése volt – mindenkit a munka emberévé akartak gyúrni.

A kemény etnonacionalista nyomás dacára a klasszikus asszimiláció nem működött Romániában – folytatta Horváth István. Nem volt meg az a fajta mobilitási vonzerő, mint a francia, vagy a 19. századi magyar asszimilációs modelleknél. Leonard Horvath ezt azzal egészítette ki, hogy a hatalom óriási demográfiai átrendezéseket hajtott végre. Például ipari negyedeket építettek Kolozsváron, Vajdahunyadon, hogy román lakosságot telepítsenek be. A magyarokat azonban nem lehetett könnyen beolvasztani, erősen őrizték az identitásukat. Mindemellett az egyszerű román és magyar emberek többnyire jól kijöttek egymással, szomszédként rendes ember (om de treabă) módjára viszonyultak egymáshoz.

Fotó: MCC

Az 1980-as évek közepére Románia és Magyarország viszonya véglegesen megromlott, az államközi kapcsolatok holtvágányra futottak. Kádár János a Ceaușescuval való utolsó találkozója után már úgy vélte, hogy a román vezető őrült, így nincs sok értelme a további egyeztetéseknek.

Eközben a magyarországi ellenzék egyre inkább felkarolta az erdélyi magyar kisebbség ügyét, és ezt a retorikát – a beavatkozást sürgetve – végül a hivatalos magyar állampárt is kénytelen volt magáévá tenni. Ceaușescu ezzel szemben ragaszkodott ahhoz, hogy a kisebbségi kérdés szigorúan román belügy és szuverenitási kérdés.

A román hatalom kapva kapott az alkalmon és azonnal revizionizmust kiáltottak, mondván, hogy a magyarok sohasem mondtak le Erdélyről. A Szabad Európa Rádió sokat foglalkozott az üggyel, és a történészek szerint a Ceaușescu-rezsimnek kapóra jött ez a vita: az életszínvonal drasztikus zuhanása közepette a hatalom a könyvön keresztül próbált külső ellenséget kreálni, hogy legitimálja magát, éket verve a románok és a magyarok közé. A vita hamar kilépett az akadémiai keretekből, és a legmagasabb állami szintre jutott. Az 1987-es román–magyar államközi tárgyalások egyik fő témája a könyv és az általa generált feszültség kezelése volt.

Az akadémiai síkon is zajló vita kapcsán Virgiliu Țârău úgy fogalmazott:

A román történetírás súlyos legitimációs válságba került, mivel hirtelen, szinte pánikszerűen kellett valami hasonlót és meggyőzőt letenniük az asztalra az Erdély története ellenében. A román válasz többnyire recenziók, pamfletek és a magyar revizionizmust elítélő politikai mozgósítás formájában érkeztek. Erről mindmáig vita van, de a könyv körüli konfliktus egy egész történészgenerációt határozott meg. Țârău elmesélte, hogy a kilencvenes évek közepén tagja voltam egy nemzetközi diákszervezetnek, és javasolta a magyar kollégáinak, hogy rendezzenek egy olyan vitát, amely meghaladja a korábbi historiográfiai kánont, mert a fiatal generáció úgyis már másról beszélget.

Az 1980-as évek végének pattanásig feszült román–magyar államközi viszonyát, az aradi tárgyalásokat és a falurombolás körüli propagandaháborúról szólva Leonard Horvath felidézte azokat a cikkeket, amelyeket a Ceaușescu-rezsim fizetett a The Times újságban, hogy cáfolja a budapesti kormány vádjait. Az a budapesti gulyáskommunizmus tette lehetővé azokat a budapesti tüntetéseket is, amelyek a budapesti kormánynak az erdélyi magyarok támogatására irányuló politikáját támogatták.

Zárás után három korábbi előadó is kérdezett. Eduard Nemeth elmondta, hogy Ceaușescu nemzeti kommunista, szuverenitásra építő politikájában nagy szerepet játszott a félelem a külső nyomásoktól. Különösen Gorbacsov és a peresztrojka, valamint a magyarországi vezetés irányváltása a határon túli magyarok vonatkozásában rémítette meg a diktátort. Hozzátette, hogy a nyolcvanas évek elejétől a hatalom erősen felkarolta a dák mítoszt és a protokronizmust. Utalva a beszélgetés korábbi pontjára, megjegyezte, hogy a nyolcvanas években a román történelem tanítását nem kötötték szigorúan román etnikumhoz. Ő maga sváb-magyar származásúként, erdélyi identitásúként taníthatott történelmet 1989 előtt, igaz, kizárólag román nyelven.

Hozzászólt a témához Pálfy Zoltán is, aki a lényeget mindig az üstökénél ragadja meg. Ez alkalommal egy mezőgazdasági példát hozott. Elmesélte, hogy egy adott évben Hargita megye országos rekordot jelentett be szemesborsó-termésből, amiért a megye még díjakat is kapott. A valóságban azonban ez a teljes rekordtermés mindössze egy apró, túlfűtött üvegházban termett meg. Ezt a csalást mindenki elhallgatta, mert ha valaki felszólal, akkor lelepleződött volna a rendszert működtető hazugságláncolatot.

Egyetemistaként ő és tíz másik magyar diáktársa benyújtottak egy kérvényt egy új tanulócsoport létrehozására, hogy megszabaduljanak egy rendkívül tehetségtelen filozófiatanártól, és átkerülhessenek egy másik oktatóhoz. A hivatalos kérvényüket a vezetés elutasította, a következő indoklással: a szabályzat kimondja, hogy egy tanulócsoport elindításához a minimális hallgatói létszám hét fő. A kommunizmus alatti etnikai egyenlőség matematikája alapján tizenegy magyar diák nem tett ki hét embert.

Hunyadi Attila végül felhívta a figyelmet arra, hogy a beszélgetés napja éppen június 16-ára esik, Nagy Imre kivégzésének évfordulójára. A történész azt kérdezte Virgiliu Țârăutól, hogy annak a ténynek, miszerint a Román Népköztársaságot a szovjet hadsereg szabadította fel, volt-e közvetlen köze ahhoz, hogy a Nagy Imre-csoportot Romániába hurcolták.

Țârău szerint a hátterében elsősorban nem a szovjet felszabadítás ténye, hanem a jugoszláv vezetés és Josip Broz Tito állt. A forradalom leverésekor Tito nyújtott először menedéket a jugoszláv követségen a magyar kormánynak. A jugoszláv pártfőtitkár azonban nem akarta a csoportot közvetlenül, nyíltan átadni a szovjeteknek, ezért tárgyalták le azt a köztes, áthidaló megoldást, hogy a magyar vezetők Romániába kerüljenek. Țârău szerint ez a jugoszláv megoldás volt a „legkatolikusabb” az akkori opciók közül.

A történész kitért arra az elterjedt elméletre is, amely Walter Romannak, Petre Roman miniszterelnök édesapjának tulajdonított kulcsszerepet a Nagy Imre-csoport romániai fogsága kapcsán. Ezt a legendát az táplálta, hogy a második világháború alatt, a moszkvai rádiónál Walter Roman és Nagy Imre egy irodán osztoztak: Roman a román, Nagy pedig a magyar szekció vezetője volt.

Amikor az 56-os események során Gheorghiu-Dej megkérdezte a román vezetéstől, hogy ismeri-e valaki az új budapesti új kormány tagjait, kiderült, hogy egyedül Walter Roman ismeri Nagy Imrét. Emiatt választották ki őt tolmácsolni és egyeztetni. A román pártvezetés részéről valójában Mogyorós Sándor és Fazakas János voltak azok, akiket ezzel a feladattal hivatalosan megbíztak.