Miért nem menthetnek meg minket a technokraták?

A nyomtatott sajtó halála és a közösségi média totálissá válása végérvényesen megváltoztatta azt, ahogyan a politika alakítóiról gondolkodunk. Addig csak azokat foglalkoztatta a közélet, akiket ténylegesen érdekelt, és ezért előfizettek a napilapokra. Az újságkinyitás mindennapi rituáléját űzők érteni, értelmezni akarták a politikát, és ehhez jó muníciót is jelentettek a korabeli lapok politikai rovatai.

Az internetkorszak előtti újságokban nem tengett túl a politika, és a tévében sem voltak még 0-24-ben közéleti hírműsorok, így politikafüggőséget és -mérgezést sem lehetett kapni. A nagy horderejű bel- és külpolitikai események akkoriban is megosztották az asztaltársaságokat, de az állampolgárok mindvégig a partvonalon kívülről figyelték a mérkőzéseket, majd ment mindenki dolgára. A politikusok politizáltak, a villanyszerelők villanyt szereltek, a szakácsok főztek, a tanárok tanítottak. Fel sem merült, hogy a politikacsinálást ne politikusokra bízzák, mindenki maradjon csak a maga kaptafájánál.

Ez akkor is így volt, ha az akkori politikusok is bőven tettek saját alacsony reputációjukért. Ez esetben legfeljebb az volt a reakció, hogy az illető nem jó politikus, mást kell választani. A bimbózó demokratikus nyilvánosság szárba szökkenése állampolgári tudatosságot és civil társadalmat gyümölcsözött.

Azt, hogy a technológia kiveszi a képletből a hagyományos sajtó kapuőreit, korlátlan hozzáférésünk lesz az információhoz, miközben egy globális, egyenlő és vitaképes digitális agora jön létre. Így is történt.

A decentralizáció egy olyan korszakot eredményezett, ahol mindenki szabadon kifejtheti a véleményét, a szerkesztők, ha akarnák se tudnák önkényesen szűrni, cenzúrázni a híreket, mert azok pillanatokon belül megjelennek a közösségi médiában. Az online terek élénkebb állampolgári vitákat, közvetlen politikai részvételt hoztak, ami pozitívum, viszont a korszak hajnalán még nem láttuk a posztigazság, a véleménybuborékok és az algoritmus-vezérelt polarizáció árnyoldalait.

Hamar kiderült, hogy hiába érhető el bárki számára a megszólalás és a politikai cselekvés lehetősége, az érvek cseréje, ezek nem vezetnek automatikusan tudatosabb, kritikusabb állampolgárok születéséhez.

Az új viszonyok között már nem a valamilyen igazság felszínre hozása vagy a konszenzus megteremtése érdekében történő véleményütköztetés volt az elsődleges szempont, hanem a facebookozók platformon tartása. A szofisztikált, racionális és hosszúra nyúlt érvek helyett pedig az azonnali, könnyen fogyasztható, érzelmi és félelemalapú szalaggal átkötött alternatív, ingerorientált igazságcsomagokra vágytak a felhasználók.

Ott tartunk jelenleg, hogy a közvetlen online politikai részvétel az optimista várakozásokkal ellentétben mégse mélyítette el a demokratikus párbeszédet, ehelyett digitális törzsekbe rendezte a társadalmat, megszüntetve a közös valóságot, ami nélkül semmiféle kompromisszum nem létezhet.

Még az egységes és demokratikus politikai tér paradicsomi állapotában lelkesen ismerkedtünk az olyan új közéleti fogalmakkal, mint például a politikai váltógazdaság, a hatalmi ágak megosztása, választási rendszer, kormányformák, politikai pluralizmus és többpártrendszer, jogállamiság és alkotmánybíráskodás.

Túl voltunk a Radu Vasile vezette kormány bukásán (1999), amit súlyos gazdasági-politikai válság követett már akkor is, és Emil Constantinescu államfő egy pártok felett álló, elismert gazdasági szakembert, Mugur Isărescut, a Román Nemzeti Bank elnökét jelölte a miniszterelnöki pozícióra. Ugyan az általa vezetett kormány mögött ott állt a Demokratikus Koalíció (CDR), ő maga pártfüggetlen szakértőként irányította a kabinetet. Fő feladata a gazdaság stabilizálása és a Románia EU-csatlakozási tárgyalásainak elindítása volt, majd a mandátuma lejárta után visszatért a jegybank élére.

Tizenöt évre rá a bukaresti Colectiv-tragédia utáni általános felháborodás következtében lemondott Victor Ponta miniszterelnök, és az őt követő Dacian Cioloș, korábbi EU-s mezőgazdasági biztos egy olyan kabinetet alakított, amelynek minden tagja pártfüggetlen szakértőkből, technokratákból állt. Szokás szakértői kormányként emlegetni Theodor Stolojan 1991–1992-es kormányát is, de mivel Stolojan korábban és később is szorosan kötődött egyes politikai pártokhoz, így a klasszikus technokrata jelzőt elsőként Isărescura szokás használni.

A szakértői kormányok és kormányfők száma nemcsak Romániában, hanem a világ minden táján meglehetősen alacsony. Nem véletlenül, hiszem amint láttuk, az ilyen kormányok legtöbbször átmenetiek és általában egy válságos időszakban fordulnak hozzájuk, ideiglenes, soron kívüli megoldásként, amíg a politika rendezi sorait. Ilyen időszakból mindig is sok volt a román történelemben, a válságtól válságig tartó kormányzás a román politika organikus jellemzője, és mégis egy ilyen, válságokkal telített államban is ritkán fordultak ehhez a megoldáshoz. Nem véletlenül.

A digitális törzsiség világában mítosszá nemesedett a szakértői politikus archetípusa, miközben egyre erősödött a politika és a politikusok romlottságáról szóló diskurzus. A politikai és gazdasági válságokat ma már sokszor nem úgy akarjuk kezelni, hogy új politikusok után nézünk, hanem párt nélküli, ideológiailag semleges, és hatalommal nem fertőzött független technokratákat ültetnénk a helyükbe.

Érthető, hogy a pártpolitikai csatározásokból, a lebutított retorikából és a korrupciós botrányokból kiábrándult választók körében rendszeresen felmerül az igény, hogy a hivatásos politikusokat váltsák fel a saját szakterületükön elismert, a politika által meg nem fertőzött tudósok, leginkább közgazdászok, jogászok vagy mérnökök. Világos, hogy ezek a jelzések a politikusi mesterség mélyen gyökerező válságát is artikulálják – a kontraszelekciót és a lojalitás mindenek felettiségét hangsúlyozó káderpolitikát, a népszerűtlen döntések halogatását, a passzivitás külső kényszerekkel való magyarázatát, a politika színházzá való lealacsonyítását, a víziónélküliséget és a tribalizmust –, ugyanakkor a politikamentes politikacsinálás illúzióját is táplálják.

Azt a képzetet, hogy a politika egy steril, zárt rendszer, és ebben a vákuumban felmerülő problémákat lehetséges technikailag, adminisztratív eszközökkel, sebészi pontossággal kezelni. Ezzel szemben a politika sokszor egymással összeegyeztethetetlen értékek, érdekek és társadalmi jövőképek közötti konfliktusok nyilvános és zárt ajtók mögötti kezelése, legtöbb esetben kompromisszumos feloldása, a meghozott (politikai) döntések társadalmi legitimációja.

A szakértői politikus eszményképe ezzel szemben arra az előfeltevésre épül, hogy a társadalmi együttélés folyamatosan izzó feszültségei, konfliktusai objektíven, akár tudományos számításokkal kiküszöbölhetők, és a politikai mérlegelés, finomhangolás helyébe az adminisztratív racionalitás léphet.

Max Weber ennek mentén élesen elválasztotta egymástól a hivatalnok és a politikus becsületét. A hivatalnok becsülete abban áll, hogy a felettese utasítását akkor is lelkiismeretesen végrehajtja, ha azt tévesnek tartja. A politikus becsülete ezzel szemben pontosan az ellenkezője, a döntéseiért, a cselekedeteiért és azok következményeiért kizárólagosan és át nem háríthatóan ő felel a törvény és a választók előtt. A szakértő állítása azért érvényes, mert bárki más, aki ismeri és helyesen alkalmazza ugyanazt a módszert, ugyanarra az eredményre jutna, ezért a szakértő elvileg helyettesíthető.

Amikor valaki politikusként dönt, a döntés kizárólag az övé, hisz semmiféle olyan eljárásból nem vezethető le, amely egy tetszőlegesen más politikust szükségszerűen ugyanoda vinne. Nincs mögötte módszer, így nem is hivatkozhat rá a felelősség továbbadása vonatkozásában. A politikus szuverén döntései a határhelyzetekben még inkább felértékelődnek, kiváltképp amikor a normák, a szaktudás, a protokollok már nem nyújtanak semmi kézzelfogható támpontot. Mondhatni: míg a szakértő a helyettesíthetőségétől lesz hiteles, a politikust épp a nem helyettesíthetősége, a csak rá jellemző egyedi cselekvőképessége teszi politikussá.

Ebben a megközelítésben a szakértő politikus minimum önellentmondásos, idealisztikus szerzet. Persze előfordulhat, hogy a saját területén kiváló eredményekkel büszkélkedő szakértő ragyogó politikai képességekkel és készségekkel is meg van áldva, de az eszményi szakértő politikus ennél többet ígér. Azt, hogy a biztonságos szakmai tudás birtokában a politikai döntésből kivonható a kockázat, az esetlegesség, a vitathatóság, a konfliktus.

amelyek tárgyát a célok, a különböző értékek mentén felállított prioritások és az erőforrások elosztásának elvei képezik, miközben az alakítói alárendelnek mindent a hatalom megtartásának. Meghatározó jellemzője a bizonytalanság, a dinamikus változékonyság, ami puszta szakértelemmel nem semlegesíthető.

„Az éj sötét, és tele van iszonyattal” – mondja Melisandre, a Trónok Harca Vörös Papnője, akinek a szavait a politikára is vonatkoztathatnánk vérmérsékletünk és teatralitásra való hajlamunk függvényében.

A sötét és iszonyatos, kiszámíthatatlan politikai dzsungelben való eligazodáshoz politikai akaratra és önálló, esetenként gyors, elszánt döntésekre, felelősségvállalásra van szükség. A politika szükségszerűen tarka, tökéletlen és rendezetlen, nem tudomány, inkább művészet, ami a társadalmi csoportokon belüli valós különbségeken, érdekeken és értékrendeken, valamint azok kompromisszumos összefésülésén alapul.

A politikus elsődleges feladata ennek a társadalmi pluralizmusnak a menedzselése, amely napjainkra soha nem látott mértéket öltött. Napjaink társadalmai a valaha létezett legpolarizáltabb közösségek, amelyek törésvonalainak metszéspontjában álló politikusok feladata az, hogy a szemben álló feleket valami módon tárgyalóasztalhoz ültessék, és olyan kompromisszumokat érjenek el, amelyeket valamennyi fél még elviselhetőnek tart, mert azok hiányában a társadalmi robbanásveszély a másik alternatíva. A politikus tehát nem szakértői alapon foglal állást egy adott konfliktusban, érdekhierarchiát felállítva egy objektívnek mondott igazság nevében.

Továbbá a leghatékonyabbnak tartott, kifogástalanul kidolgozott szakpolitikai koncepció is bukásra van ítélve a gyakorlatban, ha a társadalom többsége nem érti, ezért elutasítja. A politikus képes a komplex, száraz szakmai javaslatokat lefordítani a közösség számára érthető narratívákra, szimbólumokra, ezáltal megteremtve a döntések végrehajtásához szükséges társadalmi támogatottságot. Ez sem garancia a sikerre, de a politikus társadalmi beágyazottsága révén sokkal inkább képes tömegekkel kommunikálni, mint a saját modelljének korlátai közé zárt technokrata.

mindenki számára előnyös megoldás, csak veszteségekkel járó kompromisszumok. Gondoljunk például a közalkalmazotti bértárgyalásokra a sokadik gazdasági válság árnyékában. A szakértők felmutatják a számokat, adatokat közölnek, majd mossák kezeiket, míg a politikusnak vállalni kell a döntései etikai és politikai kockázatát, miközben elszámoltatható marad a választók felé.

A demokráciákban a hatalom forrása a nép, a hatalom azért törvényes, mert a nép felhatalmazásából, azaz választások útján, a nép által jött létre. A technokrácia ezzel szemben azt képviseli, hogy a hatalom azért törvényes, mert a homályos közjót makulátlanul képviselve hoz hatékony és szakszerű döntéseket ugyancsak a népért. Máris látható, hogy amennyiben egymást érnék a szakértői kormányok, az alapjaiban sértené a népszuverenitás elvét, hisz a szakértő nem a választók bizalmából, hanem a végzettségéből, karrierjéből vagy intézményi tekintélyéből eredezteti a hatalmát.

Ahogy szó volt róla, a politika lényege nem a mérnöki pontosságú számolás, hanem az értékek közötti választás. Az adóreform messze nem csak technikai kérdés, mint ahogy a gazdasági növekedés és a társadalmi egyenlőség viszonyáról szóló vitákat is állandó erkölcsi és politikai ellentétek kísérik. Hamis a látszat, hogy az ilyen kérdésekben létezne egyetlen objektív, tudományos megoldás, a szakértői döntések mögött is ideológiai gyökerű értékválasztások húzódnak meg, amelyeknek szintén vannak vesztesei és nyertesei, de ezt nem igazán szeretik hangoztatni.

A demokráciákban élő népeket is elöntheti olykor a mindent elsöprő harag, erre az eshetőségre találták ki a biztonsági szelepként funkcionáló bizonyos időközönkénti számonkérhetőséget. Ha a polgárok elégedetlenek a kormánnyal, a településvezetéssel, a következő választáson leválthatják azt. A szakértőket viszont senki nem választja, így a nép nem is tudja őket közvetlenül leváltani vagy szankcionálni. A technokrata nem a választópolgároknak felel, hanem saját szakmai közösségének, a nemzetközi piacoknak vagy a mögötte álló hazai és nemzetközi intézményeknek.

A politikai pártok és parlamentek egyik alapvető feladata a társadalmi konfliktusok becsatornázása, míg a kimeneti oldalon a kompromisszumok kialkudása. Folyamatos szakértői kormányok esetében kiüresednek a pártok, elveszítik kormányzási képességüket, és tiszta kampánygépezetekké silányulnak.

A szakértői kormányzás olyan a demokráciában, mint az intenzív osztály egészségügyi válsághelyzetben. Létfontosságú és mentőövet jelent a politikai elit cselekvésképtelensége esetén, de hosszú távon nem képes kiváltani a politika nehéz, konfliktusos és gyakran kiábrándító világát. Nem javít a kormányzás minőségén, tartalom nélkülivé teszi a demokratikus nyilvánosságot, szétszórja a felelősséget, tovább mélyítve az állampolgár elidegenedését a politikai döntéshozatalban való részvételtől, a politikai intézményektől és elitektől, végeredményben a saját állampolgári szerepétől és jogaitól, amelyet még lelkesen és őszintén gyakorolt, midőn egykor kinyitotta a friss újságot.

Mielőtt a politikacsinálás művészetét is kiszerveznénk az algoritmusoknak, az AI-nak, tegyünk még egy kísérletet a politikai hivatás becsületének helyreállítására, és a szakértelem helyénvaló integrálására a döntéshozatalban.