„Ne tapogasson engem, Groza úr!”

De szeretnék, de szeretnék Kun Béla unokájának előadására beülni – dúdoltam magamban, amikor láttam, hogy a Kolozsvári Magyar Napokra (KMN) látogat Kun Miklós. A Széchenyi-díjas történész, egyetemi tanár, a Szovjetunió, a hidegháború és a 20. századi kommunista diktatúrák nemzetközileg is elismert kutatója, akit a nagyközönség leginkább a közmédiában sugárzott, több mint 300 részt megért Rejtélyes XX. század című sorozatából ismerhet.

Sokszor előfordult akkoriban, hogy Sir David Attenborough ismeretterjesztő műsora után a Rejtélyes XX. század aktuális része következett, és hamar világossá vált, hogy Kun Miklós legalább olyan magával ragadó és felkészült előadó, mint a jeles angol természettudós. Úgy alakult, hogy eddig nem volt alkalmam élőben is látni, hallani az immár 84. életévét taposó professzort, aki olyan szuggesztíven és érthetően magyaráz a velünk élő történelemről, politikáról, a Szovjetunió viselt dolgairól, hogy abból is kremlinológus lett, aki csak háttérzajnak kapcsolta be a tévét.

A magyar főkonzulátuson tartott, Erdély és Sztálin című előadást Grezsa Csaba főkonzul vezette fel, aki úgy fogalmazott, hogy tisztában van azzal, milyen különleges és egyedi helyet foglal el Kolozsvár Kun Miklós szívében, ezért még inkább örül annak, hogy a történész elfogadta a meghívásukat. A Szovjetunióban született Kun Miklós értékelte, amiért így mutatták be a telt háznak, mondván, legtöbbször sok szépet és jót mondanak róla, amit nyolcvan felett már-már nekrológként érez.

– idézte az őt felnevelő nagyenyedi születésű, de élete regényét Kolozsváron kezdő nagyanyai nagynénjét, mondván, rendkívül nagy megtiszteltetés és mély belső öröm számára Kolozsváron lenni. Bár a város messze esik Budapesttől, így nem tud gyakran idelátogatni, Kolozsvárt az élete és a szíve csücskének tekinti. Bevallása szerint élete egyik legnagyobb hibáját követte el azzal, hogy mintegy 15 éve elszalasztotta a lehetőséget, hogy megvásároljon itt egy manzárdlakást, mivel úgy tervezte, hogy az év egy részében ide költözik. A mulasztását azóta is nagyon bánja.

Fotó: Kolozsvári Magyar Főkonzulátus

Bár az a hiedelem járja, hogy a legfontosabb, igazi nagy szerelmeket titkolni kell – folytatta a történész, aki nyíltan felvállalta, hogy Kolozsváron érzi magát a legjobban a világon. Annak ellenére, hogy Ausztrália kivételével az összes kontinensen megfordult már, és járt a világ leggyönyörűbb tájain, Kolozsvár marad a szerelme, amíg csak él. Hozzátette, hogy a kutatómunkájában és témaválasztásában is szerepet játszott ez a régi, mély kötődés a városhoz és Erdélyhez. Hirtelen átfutott a fejemen, hogy szívesen meghallgatnék egy előadást Kun Miklós szerelmeiről is, de aztán gyorsan tovább hessegettem a kósza gondolatot, mert belecsaptunk a szövevényes kelet-európai történelembe.

de nagyra értékeltem a formabontó mozzanatot. Erdélyről írt dalt már az Iron Maiden is, de hogy a szovjetek is beálltak a sorba 1946-ban, azt kikerekedett füllel hallgattam. Ismét a szerelemnél tartottunk, ezúttal az Erdélyben berendezkedő szovjet katonai adminisztráció Erdély iránt érzett mély érzelmei voltak a középpontban. Észak-Erdélyben ezreket gyilkoltak meg és hurcoltak el a második világháború legvégén, a felálló szovjet katonai közigazgatás furcsa módon meglepően jó viszonyt alakított ki a helyi magyarsággal, miután a Regátból érkező régi román adminisztrációt szabályosan kivezényelték a térségből.

Amikor a Groza-kormány megalakulásával, 1945 tavaszán a szovjet katonai közigazgatás véget ért, a Vörös Hadsereg nagy része Bécs és Berlin felé vonult. A tisztek és a katonák azonban kifejezetten jól érezték magukat a viszonylagos bőségben élő, festői Erdélyben, és nem szívesen hagyták el a vidéket. A nosztalgiát egy dalban is megörökítették, megszületett a Transilvania című szerzemény, amely egy szovjet tiszt és egy gyönyörű helyi lány szerelméről, valamint a viszontlátás reményével teli búcsúról szólt. A lírai, fülbemászó dallam az 1940-es évek végén valóságos sláger lett a sztálini Szovjetunióban. Míg a dalt hallgattuk, a kivetítőn a negyvenes évek Kolozsvárjának mindennapjai elevenedtek meg az archív felvételen. Különös érzés volt.

– vezette fel a személyes emlékkel a korszak jóval súlyosabb, történelmi összefüggéseit Kun Miklós.

A témaválasztás kapcsán a történész megjegyezte, hogy rengeteget foglalkozott Joszif Sztálin életével. Harmadikként vizsgálhatta a diktátor hagyatékát, alaposan alámerülve a Szovjetunió egykori első emberének magánarchívumába.

A félművelt Sztálin mégiscsak teológiai szemináriumba járt, ahol világnyelveket ugyan nem sajátított el, de például a földrajzzal és a térképekkel szoros viszony alakított ki. Kifejezetten nagy gyűjteménye volt földrajzi atlaszokból és etnográfiai szakkönyvekből. Előszeretettel bíbelődött a vaktérképekkel és a határok önkényes átrajzolásával. A harmincas években az öt közép-ázsiai szovjet utódköztársaság (Türkmenisztán, Kirgizisztán, Kazahsztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán) határait is úgy rajzolta át körzővel és vonalzóval, hogy ő maga soha életében nem járt Közép-Ázsiában.

Sztálint megszállottan foglalkoztatta a határok kérdése, és az az egyértelmű törekvés vezérelte, hogyan tudná a Szovjetunió határait minél kijjebb tolni, hogy azok elérjék vagy megközelítsék az egykori Cári Birodalom határait. Kun Miklós hangsúlyozta, ha nincs Winston Churchill és Franklin D. Roosevelt, a szovjet határok nem csupán az Elbáig, hanem akár egészen a Rajnáig is kitolódtak volna a második világháború után.

A fiatal szovjet állam szomszédai közül Romániát az egyes számú főellenségek között tartotta számon. Ez a szembenállás olyan mély volt, hogy még a Vörös Hadsereg himnuszába is belefoglalták az ellenséges országok nevét. Anglia és Japán mellett Románia, Lengyelország és Finnország szerepelt a listán.

Bár az első világháború után születtek diplomáciai egyezmények és időnként sor került nagykövetcserékre is, a szovjet–román határon egészen 1925-ig fegyveres konfliktusok zajlottak. Románia területére – különösen Bukovinába, Dél-Erdélybe, de legfőképpen a Prut folyón túlra – álcázott szovjet alakulatok szivárogtak be. Az akciók hátterében az a lenini – később Sztálin által is továbbvitt – elmélet állt, amely szerint a romániai parasztságot fel kell lázítani a fennálló rendszer ellen. Mivel Románia soknemzetiségű állammá vált, a szovjet vezetés a népek börtönének tekintette az országot, és bízott abban, hogy a belső feszültségek mentén könnyen kirobbantható a forradalom.

A két ország közötti jószomszédi viszony és a diplomáciai kapcsolatok tényleges rendezése mindvégig szinte áthidalhatatlan akadályokba ütközött. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a szovjet vezetés megítélése szerint Románia jogtalanul bitorolta el Besszarábiát, amely korábban a Cári Birodalom egyik kormányzósága volt.

Az első világháború idején a Cári Birodalom még szövetségesként nyújtott segítséget a román királyi udvarnak és a kormánynak a német, valamint az osztrák–magyar erők elől való visszavonulásban. Amikor a központi hatalmak csapatai Bukarest felé nyomultak, a román nemzeti aranytartalékot, a legértékesebb levéltári anyagokat és a képtárak műkincseit Szentpétervárra és Moszkvába menekítették. A bolsevik hatalomátvételt követően azonban ezek a kincsek Oroszországban rekedtek.

Noha bizonyos történelmi dokumentumok és archívumok évtizedekkel később visszakerültek Bukarestbe, a román aranytartalékot a szovjet, illetve az orosz vezetés azóta sem szolgáltatta vissza. A történész párhuzamként megjegyezte, hogy bár Vlagyimir Putyin kormánya évekkel ezelőtt formálisan törlesztette a II. Miklós cár kormánya által felvett egykori francia és angol államkölcsönök egy töredékét, a pénz évszázados inflációja és reálértékének elvesztése miatt ez a visszafizetett összeg csupán jelképesnek tekinthető.

A Népszövetség genfi tanácskozásain a két diplomata órákon át sétált, beszélgetett franciául és németül. A találkozókon szokatlanul nyíltan kibeszélték a hazai hatalmi viszonyokat. Litvinov arról panaszkodott, hogyan szorongatja őt Sztálin, Titulescu pedig amiatt kesergett, hogy II. Károly király folyamatosan fúrja a pozícióját. Bár a kapcsolat rendkívül közvetlennek hatott, a baráti csevegés után mindketten szorgalmasan leírták és jelentették a másik minden szavát a saját kormányuk felé.

A párbeszéd így is történelmi esélyt teremthetett volna a szovjet–román kapcsolatok rendezésére a korabeli francia–csehszlovák–szovjet szövetség mintájára. A közeledés lehetőségét azonban a történelem hamar elsöpörte: a müncheni egyezmény, majd a náci–szovjet érdekszférákat felosztó Molotov–Ribbentrop-paktum végleg tragikus irányba terelte a kelet-európai térség sorsát.

A Molotov–Ribbentrop-paktum megkötésekor bekerült a titkos záradékba egy klauzula, amely rögzítette, hogy Besszarábia szovjet érdekeltség. Bár ezt a megállapodást Moszkvában évtizedekig tagadták, és egyesek mostanában ismét próbálják letagadni, az előadó hangsúlyozta, hogy a kiegészítés kétségtelenül létezett, noha Észak-Bukovináról ekkor még nem esett benne szó. A szovjet–román viszony alakulása szempontjából meghatározó volt Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter 1940. június 25-i kijelentése, amelyet Kun Miklós szó szerint idézett:

Amikor a szovjet csapatok kikényszerítették Besszarábia, Észak-Bukovina és herțai járás átadását, Molotov Dél-Bukovinát is meg akarta szerezni. Noha Molotov a műveltebb, gimnáziumot és felsőfokú tanulmányokat végzett bolsevik káderek közé tartozott, a térség valós földrajzi és etnikai viszonyaival aligha volt tisztában, és a terület elcsatolását pusztán azzal a leegyszerűsítő érveléssel próbálta indokolni, hogy ott ukránok élnek. Dél-Bukovináról Sztálin végül kizárólag Adolf Hitler személyes közbenjárására és a határozott német diplomáciai tiltakozás hatására mondott le.

A Szovjetunió elleni német támadás megindulását követően a szovjet diplomácia az első napokban kétségbeesetten próbálta megakadályozni Hitler szövetségeseinek hadba lépését. Molotov közvetlen sztálini utasításra tárgyalóasztalhoz hívta a moszkvai magyar követet, Kristóffy Józsefet, és rendkívüli ajánlatot tett: amennyiben Magyarország semleges marad a német–szovjet konfliktusban, a Szovjetuniónak nemhogy kifogása nem lesz a magyar revíziós törekvések ellen, de kifejezetten támogatni fogja, hogy a teljes Erdély Magyarországhoz kerüljön.

A náci Németország szövetségi rendszere mozgásba lendült, és az érintett államok sorra bekapcsolódtak a Szovjetunió elleni hadjáratba. Az egyetlen kivételt Bulgária jelentette, ahol a társadalomban és az elitben gyökerező mély, hagyományos ruszofília miatt Borisz cár kormánya mindvégig megtagadta a hadüzenetet és a keleti fronton való fegyveres részvételt.

Az előadó cáfolta azt a máig élő legendát, amely szerint a második világháborút követő erdélyi rendezés és a magyar–román határ kijelölése amiatt alakult a román fél javára, mert Sztálin jobban kedvelte a románokat, mint a magyarokat. Kun Miklós hangsúlyozta, a szovjet diktátor eleve képtelen volt a pozitív érzelmi kötődésre, kortársai és közvetlen környezetének beszámolói szerint még önmagát sem szerette. Végletekig torzult, patológiás paranoiáját jól szemlélteti egy konkrét 1951-es epizód: amikor Sztálin Észak-Kaukázusban együtt töltött néhány napot Anasztasz Mikojannal és Nyikita Hruscsovval, a legteljesebb komolysággal jelentette ki nekik:

A generalisszimusz nemzetekhez fűződő viszonyát a hatalmi racionalitás és a zsigeri előítéletek formálták. Bármilyen meglepő, a németek és az amerikaiak iránt – hatékonyságuk és erejük okán – időnként kifejezett tiszteletet és csodálatot táplált, míg az angolokkal szemben mély ellenszenvvel viseltetett. Engesztelhetetlen gyűlölet fűtötte a lengyelek iránt, akiket lenézően még „valódi szlávoknak” sem volt hajlandó tekinteni.

A magyarokat és a románokat illetően Sztálin szótárában csupán a lekezelő megvetés létezett. A közismerten durva és trágár modorú diktátor a románokat válogatott, billentyűzetet nem tűrő sértésekkel illette, míg a magyarokhoz nyers cinizmussal viszonyult. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a csehszlovák emigráció vezetői előtt a felvidéki magyarok kitelepítését pusztán adminisztratív „vagonkérdésként” intézte el, 1945 januárjában pedig a jugoszláv Andrija Hebrangnak nyíltan odavetette, hogy egyetlen pillanatig sem sajnálja a magyarokat.

Amikor Nagy Ferenc miniszterelnök Gyöngyösi János külügyminiszter és Gerő Ernő kíséretében Moszkvába látogatott, a generalisszimusz a korábbi ridegség helyett meglepő szívélyességgel és kimért hízelgéssel fogadta a magyar küldöttséget. A magyar delegáció belátva, hogy Észak-Erdély teljes visszaszerzésére nincs reális esély, legalább egy 10-20 ezer négyzetkilométeres határ menti sáv – benne a túlnyomórészt magyarlakta Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagyvárad és Nagyszalonta – megtartását kérték. Sztálin tudatosan hamis illúziókat táplált a magyar politikusokban, és sejtetni engedte, hogy a határkérdés nincs végérvényesen lezárva, a román féllel még érdemes lehet kétoldalú tárgyalásokat folytatni a határkiigazításról.

Sztálin egy különleges gesztust is tett, személyes ajándékként a legdrágább szovjet luxusautót, egy reprezentatív ZISZ-limuzint adományozott Nagy Ferencnek. Az ajándékozást ráadásul azzal a megjegyzéssel kísérte, hogy ez a figyelmesség csupán olyan, mint amikor egy férfi tavasszal egy szál hóvirágot nyújt át egy nőnek. A szovjet pompa és a látszólagos jóindulat valósággal megbabonázta a jóhiszemű magyar delegációt.

A kedélyeket huszonnégy órán belül lehűtötte a szovjet külpolitika tényleges végrehajtója, Vjacseszlav Molotov, aki ridegen közölte: semmiféle határmódosításról nem lehet szó. A szovjet diplomácia legfeljebb azzal hajlandó foglalkozni, hogy a romániai magyar kisebbségnek ne essen bántódása, hiszen – érvelt a külügyi népbiztos – a Petru Groza vezette szovjetbarát kormánnyal és a budapesti kabinettel mindkét országban megbízható, demokratikus vezetés áll a népek élén.

Moszkva számára Románia stratégiai súlya összehasonlíthatatlanul nagyobb volt Magyarországénál, és a szovjet érdeklődés középpontjában a ploiești olajmezők birtoklása állt. Sztálin – Adolf Hitlerhez hasonlóan – pontosan tudta, hogy a modern háborúk és a békebeli gazdaság legfontosabb stratégiai nyersanyaga a kőolaj.

Kun Miklós felidézte Hitler híres megjegyzését, amelyet Carl Gustaf Emil von Mannerheim finn tábornagynak tett. E szerint a második világháborút az nyeri meg, aki az olaj és a romániai olajvezetékek felett rendelkezik. Az energiahordozók sorsdöntő szerepét jól mutatja, hogy a Wehrmacht utolsó kétségbeesett offenzívája – a Balaton-felvidéki és zalai hadművelet – szintén a zalai olajmezők védelmére irányult, miután Ploiești kőolajfinomítóit a Vörös Hadsereg 1944 augusztusában elfoglalta.

Gazdasági és katonai szempontból ugyancsak felbecsülhetetlen értéket jelentett a Fekete-tenger feletti szovjet hegemónia kiépítése, valamint a román kereskedelmi és hadiflotta bekebelezése. Ezzel szemben Magyarországtól legfeljebb a balatoni sétahajókat és csónakokat lehetett volna elvenni jóvátételként.

Románia ezen felül a Balkán természetes kapuját jelentette. A Vörös Hadsereg a román területeken keresztül vonult be harc nélkül Bulgáriába, és csupán a Winston Churchill-lel kötött moszkvai megállapodás tartóztatta fel a szovjet csapatokat attól, hogy Észak-Görögországba és az Égei-tenger partvidékére is betörjenek.

Bár Churchill és Sztálin 1944 októberében a híres „cédulán” még százalékos befolyási övezetekről alkudozott – Románia esetében 90/10, Magyarország esetében 50/50 százalékos arányt rögzítve –, a gyakorlatban a kora újkori vallásháborúk elve ismétlődött meg. A cuius regio, eius religio (akié a föld, azé a vallás) formula a 20. században úgy alakult át, hogy ahová a Vörös Hadsereg csizmája beteszi a lábát, ott a szovjet típusú ideológia és társadalmi berendezkedés válik kizárólagossá.

Észak-Norvégiában a szovjet csapatok tartós állomásoztatását nem tudta elérni, míg a Balti-tenger kijáratát ellenőrző dániai Bornholm szigetéről 1946-ban kénytelen volt visszavonulni. Ausztria teljes szovjet megszállását pedig az hiúsította meg, hogy az elhúzódó budapesti csata feltartóztatta a Vörös Hadsereget, így Nyugat-Ausztriát már az angolszász szövetségesek foglalták el.

1945 februárjában rendkívül feszült, szinte polgárháborús helyzet alakult ki Romániában. Az utcai harcok veszélye miatt a két vezető kommunista politikus, Ana Pauker és Vasile Luca (Luka László) kénytelen volt a szovjet követségre menekülni. A szovjetek és a Vörös Hadsereg végül határozottan beavatkoztak, és letörték a királyhoz hűséges tábornoki kormány, a Nicolae Rădescu vezette kabinet és a román hadsereg ellenállását, utat nyitva a szovjetbarát erők hatalomátvételének.

Sztálin már 1945 januárjában egyértelmű feltételt szabott a Moszkvában tárgyaló román kommunista vezetőknek, Ana Paukernek és Gheorghe Gheorghiu-Dejnek. Észak-Erdély közigazgatását a Szovjetunió kizárólag akkor engedi át a román államnak, ha Bukarestben egy Moszkvához feltétlenül lojális, úgynevezett „demokratikus” kormány kerül hatalomra. A közvetlen szovjet katonai adminisztráció fenntartása így a zsarolás elsőrangú geopolitikai eszközévé vált, a román politikai elit és a társadalom számára világossá tették, hogy Erdély visszaszerzésének egyetlen ára Petru Groza hatalomra juttatása.

A terv végrehajtására Bukarestbe érkező szovjet külügyminiszter-helyettes, a hírhedt moszkvai koncepciós perek egykori főügyésze, Andrej Visinszkij rendkívül erőszakosan lépett fel az ifjú Mihály királlyal szemben. Amikor a húszas évei elején járó uralkodó a jaltai konferencia nyilatkozatára hivatkozva azzal próbált érvelni, hogy az új román kormány összetételéről a három szövetséges nagyhatalomnak közösen kellene döntenie, a tolmács korabeli feljegyzése szerint Visinszkij dühödten az asztalra csapott, és rákiáltott a királyra:

Noha a Ion Mihai Pacepa későbbi hírszerzőtiszt memoárjában felbukkanó állításra – miszerint a szovjetek a királyi palota előtt letartóztatott diákok azonnali kivégzésével fenyegették meg az uralkodót – Kun Miklós szerint nincsen közvetlen levéltári bizonyíték, Visinszkij brutális, zsaroló fellépése kétségtelen történelmi tény. A király végül meghátrált, és 1945. március 6-án kinevezte a Groza-kormányt.

Miután a királyt teljesen kiszorították a tényleges hatalomból, Sztálin a rá jellemző mélységes cinizmussal kitüntette őt a legmagasabb szovjet katonai érdemrenddel, a gyémántokkal kirakott Győzelem-renddel (Pobeda-rend). A színfalak mögött azonban a generalisszimusz gúnyosan csak a „mi komszomolistánknak” nevezte az engedelmeskedésre kényszerített uralkodót, Molotovnak pedig azt ecsetelte, hogy a fiatal király egy könnyen alakítható gyurma, akiből szovjetbarát bábfigurát formálnak. Az uralkodó megtartása kiváló „szépségflastromnak” bizonyult a nyugati szövetségesek felé, Washington és London irányába azt a látszatot keltve, hogy a szovjet érdekszférában tiszteletben tartják a tradicionális alkotmányos intézményeket és a politikai pluralizmust.

Amikor 1947. december 30-án I. Mihályt végül lemondatták és távozásra kényszerítették, a szovjet vezetés még a királyi vonatszerelvény elengedését is számonkérte. Sztálin később ingerülten vonta kérdőre Grozát, miért engedték meg az uralkodónak, hogy vagonnyi értékekkel hagyja el az országot. Groza a tőle megszokott dörzsöltséggel ütötte el a diktátor szemrehányását:

Az 1946-os párizsi békekonferencia idején a magyar kormányküldöttség – soraiban Gyöngyösi János külügyminiszterrel és Gerő Ernővel – kétségbeesett kísérletet tett a román–magyar határ minimális korrekciójára. Azzal érveltek, hogy a budapesti demokratikus erők pozícióinak megőrzéséhez elengedhetetlen volna legalább néhány határ menti magyarlakta település vagy egy keskeny területsáv átengedése.

A román delegációt vezető Ana Pauker – aki Gheorghe Gheorghiu-Dejzsel ellentétben művelt, választékos modorú nő volt, és az 1930-as évekbeli emigráció révén számos magyar baráttal rendelkezett (köztük a nagyváradi Rozvány Jenővel, Köblös Elekkel vagy Walter Romannal, azaz Neuländer Ernővel) – rendkívül finoman, ám kíméletlen határozottsággal utasította el a magyar felvetést.

Az erdélyi határkérdés kapcsán Sztálin nyers egyértelműséggel fejtette ki geopolitikai hitvallását a román elvtársaknak. A határokat sohasem a történelemkönyvek és a történeti jogok rajzolják át, hanem a frontvonalak és a pillanatnyi hatalmi realitások. A román kommunista vezetők a hatalomátvétel éveiben szinte egymásnak adták a kilincset a Kremlben, hogy eligazítást kérjenek, és a belső frakcióharcok részeként kölcsönösen feljelentsék egymást a diktátornál.

A mezőgazdaság átalakítása terén azonban Sztálin meglepő óvatosságra és önmérsékletre intette a túlbuzgó bukaresti kádereket. Kifejezetten figyelmeztette őket, hogy ne siessék el a kollektivizációt, és semmiképpen se kövessék a szovjetek 1930-as évekbeli brutális, drasztikus módszereit. A generalisszimusz pontosan látta, hogy a Román Kommunista Pártnak sem a kellő társadalmi bázisa, sem az a kiterjedt, kíméletlen erőszak-apparátusa nem volt meg, amellyel a bolsevikok annak idején a szovjet parasztságra kényszerítették a kolhozrendszert.

amely kizárólag Ana Pauker 1950-es moszkvai gyógykezelését és az ahhoz kapcsolódó legfelsőbb szovjet hivatali dokumentációt tartalmazza. 1950-ben, amikor a román kommunista nomenklatúra rettegett „vörös cárnőjének” politikai pozíciói megrendültek, agresszív emlőrákot diagnosztizáltak nála. A kezelőorvosok annyira válságosnak ítélték a helyzetet, hogy mindössze 10–20 napot jósoltak a politikusnak. Sürgősséggel Moszkvába szállították, ahol megoperálták. A beavatkozás meglepően sikeresnek bizonyult, és Ana Pauker még tíz évet élt, bár a kór kiújulása miatt hunyt el.

A kórházi kezelés heteiben Sztálin szokatlan, szinte teátrális gondoskodással vette körül a román pártvezetőt. Óránként kért jelentéseket a beteg állapotáról, a részletes orvosi jelentéseket pedig személyes rendelkezésére szétküldték a teljes szovjet politikai vezetésnek. Sztálin maga is megjelent a kórteremben, hatalmas virágcsokorral, csokoládéval és válogatott ajándékokkal halmozva el Paukert.

A túláradó figyelmesség azonban csupán a sztálini pszichológiai hadviselés része volt. Alig néhány hónappal később Sztálin már gátlástalanul tüzelte Gheorghe Gheorghiu-Dejt Pauker félreállítására és hozzákezdtek a koholt cionista összeesküvés vádjának felépítéséhez, amelyet a belső leszámolások során közvetlenül összekapcsoltak a Vasile Luca pénzügyminiszter elleni magyar soviniszta és ellenforradalmi szervezkedés vádjával.

Itt visszatértünk néhány szó erejéig Petru Groza sajátos figurájához, aki a korszak egyik legérdekesebb politikai jelensége volt. Kun Miklós személyesen ismerte Groza egykori magyarországi kísérőjét, Hardi Róbertet, aki a politikus 1940-es évekbeli budapesti vizitjei során közvetlen közelről figyelhette meg a román miniszterelnököt.

Hardi visszaemlékezései szerint Groza lényegében úgy viselkedett, mint egy klasszikus, századelős magyar dzsentri. Anyanyelvi szinten, ízesen beszélt magyarul, és budapesti útjai során felkutatta mindhárom egykori, 1900-as évekbeli fiatalkori szerelmét. A hölgyeket pazar ajándékokkal halmozta el, miközben fanyar humorral panaszkodott kísérőinek, hogy az évtizedek során milyen „vénasszonyokká” lettek.

Látogatta a Kolozsvári Állami Magyar Színházat, és közvetlen, baráti viszonyt ápolt Tamási Áronnal, Méliusz Józseffel és Jordáky Lajossal. Bár a magyar kultúrát mélyen ismerte és tisztelte, vérbeli, dörzsölt és számító politikusként mindig pontosan tudta, meddig mehet el a szovjet érdekek és a román államrezon képviseletében.

Bár Groza alapvetően kiváló kapcsolatot ápolt a szovjet vezetéssel, ám egy moszkvai látogatása során kis híján elvetette a sulykot, amikor bizalmaskodó hangnemben így fordult Sztálinhoz:

– Marsall, én nagyon szeretem a nőket.

– Én meg nagyon szeretem a kommunistákat – replikázott Sztálin, majd sarkon fordult, és becsapta az ajtót maga mögött. Kis idő múlva azonban a tőle megszokott kiszámíthatatlansággal visszatért, mintha mi sem történt volna, és javasolta, hogy nézzenek meg közösen egy korabeli természetfilmet a hódok életéről. A szovjet dokumentumfilmet a németektől zsákmányolt víz alatti kamerákkal forgattak. Groza feszülten végigülte a vetítést, majd a film végén odalépett a diktátorhoz, térdre ereszkedett előtte, és bocsánatért esedezve elkezdte simogatni Sztálint. A generalisszimusz elhúzódott, és a rá jellemző rideg gúnnyal zárta le az incidenst:

– Ne tapogasson engem, Groza úr. Természetesen megmaradunk jó barátoknak, de legközelebb legyen észnél, és ne mondjon nekem ilyesmit.

A szokatlan jelenet nem politikai folklór vagy ellenőrizetlen pletyka, hanem közvetlen szemtanúi beszámoló. Kun Miklós a történetet Moszkvában hallotta, személyesen Savat Amgulla Demunovtól, aki 1947-ig a bukaresti szovjet nagykövetség politikai főtanácsadójaként működött. Demunov gyakorlatilag a romániai szovjetizálás és a cenzúra egyik fő irányítója volt, és személyesen jelen volt a Kremlben lezajlott Sztálin–Groza találkozón is.

Mivel a szigorú állambiztonsági beidegződések miatt a magnó- vagy kamerahasználat szóba sem jöhetett, Kun Miklós az oral history klasszikus módszerét alkalmazta. A többórás beszélgetések alatt ugyanazokat a kérdéseket eltérő összefüggésekben többször is feltette, keresztkérdésekkel ellenőrizve a részletek egybevágóságát, és a találkozók végeztével azonnal visszasietett a szállására, ahol emlékezetből írásban rögzítette a diplomata által elmondottakat.

Petru Groza a rá jellemző politikai ravaszságot és a szovjet vezetés felé tanúsított feltétlen lojalitást arra igyekezett felhasználni, hogy újabb területi engedményeket csikarjon ki a Szovjetuniótól Románia számára.

Miután Észak-Erdély visszacsatolását Moszkva szavatolta, a román miniszterelnök étvágya megjött és felvetette Sztálinnak, hogy az 1940-es bécsi döntés mintájára vizsgálják felül a román–bolgár határt rögzítő craiovai egyezményt is, és juttassák vissza Romániának Dél-Dobrudzsát (a Kvadrilatert). Groza még azt is megígérte, hogy amennyiben megkapják a területet, az egész román nemzet tüntetőleg letérdel a szovjetek előtt.

Sztálin reakciója megsemmisítően rideg és elutasító volt. Nyers őszinteséggel tette helyre a román delegációt, mondván, hogy Románia a hatalmas kiterjedésű Észak-Erdéllyel már így is rendkívüli területi jutalmat kapott.

A szovjet levéltárak mélyén őrzött, évtizedekig elzárt titkos tárgyalási jegyzőkönyveket olvasva az embert valósággal elönti a borzongás – mondta Kun Miklós, aki szerint bár köztudott, hogy a reálpolitika világát ritkán vezérlik erkölcsi megfontolások, a legmegrázóbb mégis az a nyers cinizmus, amellyel a nagyhatalmak a maguk önös, pillanatnyi és sokszor kisstílű érdekei mentén, egy íróasztal mellett, körzővel és vonalzóval húznak új határokat népek és kultúrák feje felett. Az ilyen önkényes, erőszakos beavatkozások nemzedékek sorsát nyomorítják meg, és olyan mély, generációkon át sajgó sebeket ejtenek a nemzetek szövetén, amelyeket szinte lehetetlen begyógyítani.

Ahogyan a nagyhatalmak egykor Európában döntöttek népek és területek sorsáról, úgy rajzolták meg a gyarmatosítók Afrika és a Száhel-övezet térképét is, figyelmen kívül hagyva a természetes etnikai, vallási és kulturális határokat. Ennek a mesterséges felosztásnak a következménye a térségben most felszínre törő, megkésett háborús hullám is. A tuaregek, az arab közösségek és a különböző fekete-afrikai törzsek közötti véres összecsapások kísértetiesen emlékeztetnek a 20. századi világháborúk előtti és utáni európai etnikai konfliktusokra.

Mindez közvetlen párhuzamba állítható az orosz–ukrán háborúval, valamint Sztálin rehabilitációjával, amely a kortárs orosz bel- és emlékezetpolitikát uralja. Kun Miklós kiemelte, hogy az elmúlt években 52 új Sztálin-szobrot állítottak fel Oroszország-szerte, míg a szovjet doktriner kultúrpolitika hírhedt főideológusának, Andrej Zsdanovnak nagyszabású emlékmúzeumot nyitottak szülővárosában, a háborúban elfoglalt és rommá lőtt Mariupolban, amelyet a szovjet érában Zsdanovnak hívtak. A társadalmi tűréshatár fokozatos tesztelésének morbid példája, hogy Volgográd az év nyolc kijelölt emléknapján hivatalosan is viselheti a Sztálingrád nevet, miközben a helyi repülőtér már hivatalosan is a szovjet diktátor nevét viseli, akinek kultuszát igyekeznek visszacsempészni a köztudatba.

A háborúpárti orosz elit narratívájában a sztálini birodalmi tér jelenti az etalont, miközben a modern ukrán államhatárokat – Donyeck, Luhanszk, Odessza és a történelmi Novorosszija – Vlagyimir Putyin a 2022-es támadás megindításakor Lenin megbocsáthatatlan történelmi bűnének nevezte. Ki hitte volna, hogy a 21. században az egykori nagyhatalmi önkény, a vonalzóval húzott határok és a birodalmi gőg mély történelmi sebei ilyen brutális, véres valóságként fognak újra feltépődni Európában és a világban? – kérdezte Kun Miklós.

Egy órát sem tartott az előadás, és a történész sem arról híres, hogy gyorsan beszélne, mégis rengeteg minden elhangzott. Az utolsó tíz percben a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) 1952-es létrehozása és a korabeli román alkotmány módosítása is szóba kerültek. A történeti emlékezetben sokáig tartotta magát az a toposz, hogy maga Gheorghe Gheorghiu-Dej fordult Sztálinhoz a készülő alaptörvény korrekciójáért. Kun Miklós moszkvai levéltári kutatásai azonban egyértelműen cáfolják ezt a narratívát. A kezdeményezés közvetlenül a szovjet diktátortól származott, aki pontosan érzékelte az erdélyi térségben – és kiváltképp a tömbmagyar Székelyföldön – feszülő nemzetiségi ellentéteket.

Meggyőződése szerint a kedélyeket egy felülről létrehozott autonóm közigazgatási egységgel lehetett a legkönnyebben lecsillapítani. A lépés pontos másolata volt a Szovjetunió belső struktúrájának, ahol tucatnyi névleges autonómiát működtettek. Bár a szovjet tömb későbbi felbomlása bebizonyította, hogy ezeken a különleges jogállású területeken a domináns nemzet hegemóniája miatt valójában semmiféle érdemi önrendelkezés nem volt, az 1950-es évek elején ez a mechanizmus még progresszívnek és korszerű politikai fegyvernek hatott.

A közvetlen moszkvai beavatkozás leplezésére Sztálin a titkos párttáviratokban rendszeresen használt Filippov fedőnéven küldött személyes üzenetet Gheorghiu-Dejnek. A szovjet vezető arra utasította a román pártfőtitkárt, hogy formálisan kérje Moszkva segítségét a román alkotmánytervezet felülvizsgálatára, megteremtve ezzel a hivatkozási alapot ahhoz, hogy a szovjet jogászok és politikai megbízottak közvetlenül írják át az 1952-es román alaptörvény szövegét.

A közhiedelemmel ellentétben – amely szerint Moszkva csupán két jelentéktelen bürokratát küldött ki az erdélyi helyzet felmérésére – a román alkotmány átdolgozása és a székelyföldi autonómia megtervezése a szovjet csúcsvezetés legszűkebb körében zajlott. Sztálin a birodalom legbefolyásosabb vezetőiből álló négyfős különbizottságot bízott meg a feladattal. A testületben Mihail Szuszlov, a párt főideológusa, Andrej Visinszkij külügyminiszter, Konstantin Gorsenyin igazságügyi miniszter, valamint a Sztálin kedvencének számító Grigorjan, aki a nemzetközi kommunista pártokkal való kapcsolatokért felelt.

Hogy miért a moszkvai íróasztalok mögül döntött a bizottság anélkül, hogy a tagjai valaha is elutaztak volna Kolozsvárra vagy Székelyföldre, arra Kun Miklós egy szemléletes korabeli analógiával világít rá. Amikor az 1950-es évek elején a rákosista Magyarországon – a küszöbön állónak hitt harmadik világháborúra készülve, stratégiai és óvóhelyi funkciókkal – elkezdték építeni a Duna alatti budapesti metrót, a szovjet vezetés elégedetlen volt a magyar kivitelezés hibáival. Moszkvában a Molotov és Alekszandr Vaszilevszkij hadügyminiszter vezette bizottság tárgyalta újra a teljes beruházást pusztán szakértői jelentések alapján, Budapest megkérdezése nélkül. Ugyanez a birodalmi távolságtartás jellemezte a Szuszlov-bizottság munkáját is, amely elsősorban a titkosszolgálati és pártjelentésekre támaszkodott.

Sztálin a korrekciók jelentős részét jóváhagyta. Ebbe a kompromisszumba illeszkedett az a szuverén állami méltóságot sértő kitétel is az alkotmány preambulumában, amely Románia szabad állami létét kizárólag a felszabadító szovjet hadseregnek tulajdonította. Az állami szuverenitás és a vazallusi megalázkodás kettőssége kapcsán Kun Miklós megjegyezte, egy elvileg független állam alkotmányába ilyesmit beemelni értelmetlen dolog. A politikában ugyan nincsenek esztétikai kategóriák, nincsen csúnya vagy szép döntés.

Végül a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) felállítását rögzítő 19. cikkelyt tartalmazó új román alkotmányt végül 1952. június 19-én fogadták el hivatalosan. Ezt követően Sztálin már egyáltalán nem foglalkozott a tartomány ügyeivel.

Eközben román belpolitikában a legkíméletlenebb sztálini terror tombolt. A bukaresti hatalmi harcok a magyarországi Rajk-per és a csehszlovákiai Slánský-per forgatókönyvét másolták, Gheorghe Gheorghiu-Dej pedig a legbrutálisabb módszerektől sem riadt vissza, hogy végleg leszámoljon belső párton belüli vetélytársaival és a régi elittel.

A pártvezetés kegyetlenségének egyik legmegrázóbb mementója a Román Kommunista Párt korábbi főtitkárának, Fóris Istvánnak a likvidálása volt. Fórist még 1944 tavaszán távolították el a vezetésből és tartóztatták le. Két évvel később, 1946 nyarán a börtönben Dej megbízottjai, köztük a hírhedt Pintilie tábornok egyszerűen egy feszítővassal és doronggal verték agyon. Amikor idős, kétségbeesett édesanyja Nagyváradon keresni kezdte nyomtalanul eltűnt fiát, a politikai rendőrség emberei az idős asszonyt is agyonverték, holttestét pedig egy zsákba rejtve a Sebes-Körösbe dobták.

A belső tisztogatás másik emblematikus áldozata a párt nemzeti és értelmiségi szárnyát képviselő egykori igazságügyi miniszter, Lucrețiu Pătrășcanu volt, akit 1948-ban vetettek fogságba, ahol éveken át tartó fizikai és lélektani kínzásoknak vetették alá, majd kivégezték.

A Nemzeti Parasztpárt vezetője, Iuliu Maniu és a Nemzeti Liberális Pártot irányító Dinu Brătianu a máramarosszigeti börtön embertelen körülményei között lelték halálukat. Ezzel egy időben Erdély-szerte is megindult a koholt politikai perek hulláma.

Kun Miklós hozzáfért jutott azoknak a szovjet állambiztonsági tiszteknek, tábornokoknak és ezredeseknek a teljes névsorához, akiket a bukaresti vezetés kifejezett kérésére vezényeltek Romániába és Erdélybe, hogy a háttérből közvetlenül instruálják, felépítsék és levezényeljék a koncepciós pereket. Sztálin 1953. márciusi halálát követően azonban Moszkva számára rendkívül kompromittálóvá és kínossá vált a szovjet tanácsadók nyílt jelenléte a csatlós államok belső megtorlásaiban. A szovjet vezetés hivatalos úton szólította fel Gheorghe Gheorghiu-Dejt a szovjet tisztek neveinek haladéktalan eltüntetésére az összes bírósági és vizsgálati dokumentációból.

A felszólítás hatására a román belügyi és állambiztonsági apparátus nagyszabású forráshamisításba kezdett és a korabeli dokumentumokat felkutatva teljesen újraírták a kihallgatási és tárgyalási jegyzőkönyveket. Ezzel a módszerrel radírozták ki a szovjet tisztek nevét a Vasile Luca elleni perből, a Lucrețiu Pătrășcanu-ügyből, valamint az erdélyi magyar egyházi és világi értelmiségiek ellen folytatott eljárások iratanyagából, helyükre mindenhol hazai román tisztek neveit illesztve be.

Bár 1952-re Sztálin már bizalmáról biztosította a román pártfőtitkárt, és meleg szavakkal méltatta őt mint román munkást, 1947-ben, a Moszkvába záporozó belső feljelentések és frakcióharcok idején Dej hajszálra állt a bukástól. A generalisszimusz elégedetlensége és a párton belüli moszkovita csoport nyomása miatt könnyen előfordulhatott volna, hogy Dej nem a megtorlások irányítójaként, hanem a romániai koncepciós perek első számú célpontjaként, román Rajk Lászlóként végzi.

Kun Miklós zárszóként annyit mondott, hogy a témáról, amely jelenlegi legkedvesebb kutatási területe, még órákat tudna beszélni.