„Nincsen rózsa Teiuș nélkül” – történetek az egykori cenzúráról az erdélyi magyar nyilvánosságban

Hálistennek 2026-ot írunk, ezért talán könnyebb már nevetni azokon az évtizedeken, amelyeket megnyomorítottak Erdélyben mindenféle politikai rezsimek a hosszú huszadik század során. Mondjuk ezt úgy, hogy az idei Kolozsvári Magyar Napokon, augusztus 19-én lezajlott Mesék a könyvről. Beszélgessünk a cenzúráról című beszélgetésen olyan vendég is helyet foglalt, aki kis híján végigélte az egész huszadik századot: Dávid Gyula irodalomtörténész,

aki sugárzó szellemi frissességgel és jó kedéllyel ült asztalhoz H. Szabó Gyulával, a Kriterion igazgatójával, a Romániai Magyar Könyves Céh alelnökével és Benkő Levente történésszel feleleveníteni a múltat.

Benkő Levente, miután végigpásztázta a közönség sorait, köszöntötte a „két Gyula bácsit”, akik között helyet foglalt és meg is jegyezte, hogy itt bizony többen vannak azok, akik megélték a kommunista diktatúra machinációit, de lát azért fiatalabbakat is, akik vagy a forradalom után születtek, vagy akkoriban lehettek óvodások.

Balról jobbra: Dávid Gyula, Benkő Levente, H. Szabó Gyula. Fotó: Sánta Miriám

Ez annak fényében vált érdekessé, hogy az esemény leírásából a következők derültek ki: „A Kriterion Könyvkiadó Mesék a könyvről címmel tervez ismeretterjesztő sorozatot indítani a könyvkiadás technikai és szellemi kérdésköreiről, részben a könyvtörténet iránt érdeklődő nagyközönségnek, részben viszont – az Iskola másként-hetek lehetőségeit kihasználva – kifejezetten a középiskolások számára. Ezen beszélgetés-sorozat bemutatkozó alkalmát szeretnénk a Kolozsvári Magyar Napok keretében megtartani, a technikai helyett most inkább szellemi háttérre helyezve a hangsúlyt: meghívottaink segítségével a könyvkiadás számos területét befolyásoló cenzúráról, az erdélyi magyar könyvkiadás ebből következő torzulásairól tudhatnak meg többet az érdeklődők.”

Előrebocsátom, hogy végtelenül izgalmas beszélgetést kanyarítottak a könyvkiadás veteránjai ezen a délutánon, de a középiskolások számára is lefordítható tények, események, helyi irodalomtörténeti vonatkozások egyrészt középiskolások híján valósultak meg, másrészt igazodtak javarészt a közönséghez, amely az idősebb generációk képviselőit jelentette. És amely közönség inkább tudta azt, hogy éppen melyik politikusra, aktivistára, cenzorra vagy közéleti személyiségre vonatkoztak az elhangzott utalások – azokra, akik hosszabb-rövidebb ideig rontották a levegőt és kavarták a... fazék tartalmát a pártállami diktatúrában túlélni és ügyeskedni kényszerülő erdélyi magyar értelmiség köreiben.

Benkő meg is határozta rögtön a cenzúra fogalmát, illetve azt is felvázolta,

A cenzúra tehát a sajtóközlemények és könyvek előzetes elbírálása politikai és erkölcsi szempontok szerint egy állami hivatal által, de az előadó megjegyezte, hogy ez nem modern találmány, hiszen már a római korban is létezett cenzúra a tisztségviselők és az adminisztráció ellenőrzésére.

Az erdélyi magyar közéletben és könyvkiadásban az alábbi cenzúrafajták és ellenőrzési mechanizmusok működtek: volt előzetes cenzúra, amely a sajtótermékek, kéziratok és könyvek megjelenése előtti hivatalos hatósági elbírálása és engedélyezési eljárása volt politikai, ideológiai és erkölcsi szempontok alapján, egy erre szakosodott állami intézmény által.

Romániában a kommunista hatalomátvétel után a szovjet mintára kiépített Sajtófőigazgatóság (DGPT – Direcția Generală a Presei și Tipăriturilor) látta el ezt a feladatot. A szerkesztőségeknek minden kéziratot fel kellett küldeniük Bukarestbe a nyomdai engedély, az úgynevezett „D-betűs pecsét” (bun de cules) megszerzéséhez. Ebben a rendszerben a felelősség még a cenzort terhelte: ha olyasmi jelent meg nyomtatásban, ami nem lett volna szabad, a cenzort azonnal elbocsátották.

cenzorok által kifogásolt szövegrészek, cikkek vagy akár teljes oldalak fizikai eltávolítása, kivágása a nyomdai fázisban. Benkő konkrét példával is vázolta ezt: az 1919 után berendezkedő román adminisztráció korai időszakában a cenzorok által törölt szövegek helyét kötelezően üresen kellett hagyni, de ez az olvasók számára azonnal nyilvánvalóvá tette a beavatkozást. Mivel ez az állam számára rendkívül rossz propagandát jelentett, a 20-as évek után betiltották az üres helyek kihagyását: a kieső szövegek helyét be kellett tölteni más anyagokkal, mintha mi sem történt volna.

Dávid Gyula a két világháború közötti időszakból is hozott eklatáns példát a romániai cenzúrából, amely azért volt érdekes, mert meglátása szerint olyan dolgok is átcsúsztak ebben az időszakban, amelyek a későbbi újrakiadások (vagy új megjelenések) esetében már elképzelhető se lett volna. Az egyik ilyen jelenség az volt, amikor az 1930-as évek közepétől a királyi diktatúra és jobbratolódás időszakában

amely azt eredményezte, hogy az újságírók megpróbálták humorosan átvészelni a jelenséget: egyik alkalommal úgy törtek borsot a cenzúra orra alá, hogy az ismert közmondást szándékosan átírták és Tövis helységnévre apellálva a „nincsen rózsa Teiuș nélkül” formában jelentették meg mondanivalójukat, amelyen az olvasók aztán remekül szórakoztak.

Az 1940 és 1944 közötti észak-erdélyi magyar adminisztráció ideje alatt is működött a cenzúra, az 1942-es utolsó marosvécsi Helikon-találkozó záróközleményét és jegyzőkönyvét Tamási Áron fogalmazta meg. Bár a közönség az Erdélyi Helikon folyóiratban megjelent végleges szövegen semmilyen külső beavatkozást nem vehetett észre, a magyar hatósági cenzúra alaposan meghúzta Tamási írását.

A szovjet mintára működő későbbi cenzúra egyik hosszan elhúzódó példájaként mesélte el Dávid Gyula azt az esetet is,

Az 1970-es évek közepén a Kriterion szerette volna kiadni Bánffy műveit, amire bátorításként hatott, hogy 1968-ban egy román történelmi szaklapban már megjelenhetett egy tanulmány Bánffy 1943-as titkos diplomáciai küldetéséről. Csakhogy Bukarestben a cenzorok egy külső referens véleményét kérték ki, aki a politikai vádak mellett Illés Endre A dilettáns című korábbi esszéjére hivatkozva azzal utasította el a kiadást, hogy Bánffy nemcsak egy „horthysta gazember”, hanem ráadásul „dilettáns író” is. Végül 1979-ben, amikor a cenzúrában átmeneti időszak kezdődött, sikerült megjelentetni az Erdély-trilógiát – a biztonság kedvéért azért mégiscsak inkább Sőni Pállal íratták meg a kötetek bevezetőjét.

miután a Kriterionhoz került 1970-ben, a Securitate ügynökei többször is megkeresték, hogy jelentsen a kolozsvári szerkesztőség „ellenséges elemeiről”. Határozott elutasításainak ellenére továbbra is zaklatták, ezért Domokos Gézához fordult segítségért, aki egy cselt javasolt: mondja azt a szekusoknak, hogy áll készségesen rendelkezésükre, de mivel a kiadónak már van hivatalos kapcsolata az igazgatón keresztül a Securitate felé, minden egyes jelentésének másolatát köteles elküldeni Domokos Gézának is – persze ez a lépés azonnal és véglegesen leszerelte az ügynököket, s ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy a bukaresti szerkesztőség révén a kolozsvárinak is volt valamennyi védettsége.

A romániai ál-liberalizáció és az ennek következtében megerősödő öncenzúra működését H. Szabó Gyula vázolta fel. Az előzetes állami cenzúra hivatalos megszüntetése a felelősség áthárításával egy sokkal bénítóbb és szigorúbb belső kontrollt kényszerített ki a szerkesztőkből. Így amikor Nicolae Ceaușescu 1977 nyarán hivatalosan bejelentette az előzetes cenzúra eltörlését, arra hivatkozva, hogy a szocialista öntudat már elég fejlett,

A felelősség ugyanis a kiadók igazgatóira és a főszerkesztőkre hárult, ezért a politikai felelősségre vonástól és állásvesztéstől való félelem miatt a vezetők maguk váltak cenzorokká, és a szerzőkkel együtt drasztikus öncenzúrát gyakoroltak, sőt maguk keresték a volt cenzorokat a saját biztonságuk érdekében.

Az önálló cenzúra hivatalának felszámolása után létrejött átszervezett ellenőrzési forma, ahol a művelődési minisztérium (Szocialista Nevelési és Kulturális Tanács) belső referensei gyakorolták a politikai vétójogot.

Az 1980-as évektől minden magyar kézirathoz kötelező volt csatolni egy román nyelvű, féloldalas tartalmi összefoglalót, ezért a könyv csak akkor mehetett nyomdába, ha a referátumon szerepelt hét különböző szintű aláírás (szerkesztő, főszerkesztő, igazgató, szakszervezet stb.), amelyek közül a legfontosabb a minisztérium kijelölt referensének (például a hírhedt Pezderka Sándornak) az aláírása volt.

A kényszercenzúra, afféle szerkezeti beavatkozásként nem csak tiltotta vagy törölte a nemkívánatos szövegeket, hanem aktívan kényszerítette a kiadókat arra, hogy a hatalom által meghatározott politikai propagandaműveket illesszenek be a kisebbségi nyelvű könyvkiadási tervekbe. Ezért miután a minisztérium alaposan meggyérítette a Kriterion éves könyvterveit, a helyükre kötelező jelleggel olyan propagandaköteteket tettek be, mint például a Hazánk új arculata. A szerkesztőségben ezeket a kötelező politikai könyveket a miniszterhelyettes, Gheorghe Duftea után „D-sorozatnak” nevezték.

A nacionál-kommunista diktatúra végső éveiben

vagy megsemmisítésére a cenzúra eszközeivel. Az egyik, a magyar helységnevek betiltása az 1980-as évek végén (1988–1989) is megjelent, azokat kizárólag románul szabadott leírni. Benkő Levente a sajtóból hozott fel anekdotát a fenti rendelkezés nyomán: a sportújságírók például ezt kreatív körülírásokkal kerülték meg, Áros Károly, a Megyei Tükör sportrovat-vezetője a brassói csapat helyett használt „Cenk alatti FC”, vagy a marosvásárhelyi helyett a „Maros-parti focicsapat” neveket írta le, illetve a sporteredményeknél kihagyta a helységneveket és csak a csapatok neveit írta oda, mégis tudta mindenki, hogy miről van szó.

A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetének (1981) engedélyezése során Bukarestből követelték minden 1918 előtti irodalmi előzmény kitörlését, a szócikkek számának drasztikus csökkentését és a „nem szocialista” szerzők törlését, hogy az erdélyi magyar irodalmat elvágják a történelmi múltjától.

Ennek előzménye, hogy a Securitate már 1968-tól szorosan követte a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szócikkjegyzékét és a szerkesztők, Balogh Edgár és Venczel József levelezését, mivel „nacionalista” szerzők újraértékelésétől tartottak. A cenzúra jócskán megtépázta a kötetet, de az 1983-ra elkészült második kötetnek még viharosabb sztorija van: az már csak az 1989-es fordulat után jelenhetett meg abban a formában, ahogyan elkészült ’83-ban, módosítások nélkül, jól eltéve a fiókba jobb időkre várva. Végül az elhalálozási adatokkal kiegészülve jött ki a nyomdából, mára pedig minden összegyűjtött adat, a korábbi cenzúra által kivágott részekkel együtt megtalálható az interneten.