Az egyesült Nagy-Románia máig nem jelent egységesítést

Túl vagyunk a trianoni vízválasztón, amely számos vonatkozása mellett azt is eredményezte, hogy a történelem folyamán először beszéltek az erdélyi magyarságról, mint nemzeti kisebbségről – azaz Trianonban állították ki az erdélyi magyar kisebbség születési anyakönyvi kivonatát. A történeti Erdélyben, a Bánságban, a Partiumban és Máramarosban élő magyarok korábban politikai, kulturális és jogi értelemben soha nem érezték magukat kisebbségnek – még ha demográfiailag nem is voltak többségben – ezért Nagy-Románia létrejöttével hirtelen egy korábban elképzelhetetlen pozícióban találták magukat.

Ezzel a sorsfordítóval indult az MCC kolozsvári képzési központjának Románok és magyarok a közös múlt tükrében című eseménysorozata nyolcadik kiadása, május 19-én. Ami a románok számára a nemzeti kiteljesedés pillanatát jelentette, az a magyar közösség számára viszont radikális státuszváltással járt, hisz máról holnapra egy új állam kisebbségi polgárai lettek.

című beszélgetés előadói évtizedekkel korábban is egy asztalnál, egy előadóteremben ültek – derült ki a házigazda, Marius Turda felvezetőjéből. Az Oxford Brookes Egyetem professzora, a rendezvénysorozat házigazdája úgy fogalmazott, hogy

Már az első alkalmakkor eljátszottam azzal a gondolattal, ha Marius Turda nem a történészi pályára adta volna a fejét, akkor a hazai és a nemzetközi modern kulturális-közéleti televíziózás, illetve a fajsúlyos talkshow-k, podcastok világában is megtalálhatta volna a számítását. Habitusából fakadóan bárkivel képes megtalálni a közös hullámhosszot, és úgy kérdez, hogy akár át is ülhetne negyedikként a meghívottakhoz.

Megszólalásaiban mindig ott rejlik a humor lehetősége, de egy pillanatra sem merül fel, hogy öncélúan tolakodva poénkodna, vagy elbagatellizálná a témák komolyságát. Ellenkezőleg, segíti a történelmi kontextus megértését, és azt, hogy a hallgatóság megragadhassa a hasonlóságot a történeti események különbözőségében.

A házigazda ezen az estén még inkább elemében volt, hisz a három előadót – dr. Sata Kinga-Koretta és dr. Pálfy Zoltán történészeket, a BBTE Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának adjunktusait, és dr. Răzvan Pârâianu történészt, a Marosvásárhelyi George Emil Palade Orvosi, Gyógyszerészeti, Tudomány- és Technológiai Egyetem Bölcsészettudományi Karának adjunktusát – a CEU-n megismert kollégáiként üdvözölhette. Míg a téma a kisebbségbe szorult erdélyi magyarokról is szólt, addig a meghívottak esetében erdélyi magyar történészek voltak többségben.

Turda szerint az a tény, hogy le tudják folytatni ezt a beszélgetést ezekkel az emberekkel,

Nagy-Románia és a két világháború közötti időszak egyáltalán nem egyszerű téma, és a beszélgetés során arra keresték a válaszokat, hogy mit jelentett magyarnak lenni Erdélyben 1920 után, milyen elképzelései voltak a román államnak, milyen oktatási, etnikai stratégiák, politikák kristályosodtak ki a korszakban?

Fotó: MCC

A házigazda azzal indított, hogy Nagy-Románia végre megjelent a térképen, és hát szépen is mutat.

– fordult Turda Răzvan Pârâianuhoz, aki az1920 utáni helyzetre egy átfogó, egész Európára kiterjedő kontextus felvázolásával reflektált, mondván, hogy a történet valójában korábban kezdődött, mint 1920, és nem csupán Nagy-Romániában, hanem egész Európában egy új politikai szelek fújtak. Az első világháború a császárok háborújaként indult, de a népek háborújaként ért véget.

Egy mentális változás következett be, az emberek jogot formáltak arra, hogy népként jelenjenek meg. Ez a folyamat az 1870-1890 között kezdődött a populista mozgalmak bécsi megjelenésével. Ennek egyik fontos állomása volt az 1905–1906-os darabontkormánynak gúnyolt Fejérváry-kormány beiktatását és működését kísérő budapesti alkotmányos és belpolitikai válság.

Fontos, hogy a mai populizmussal szemben az akkori populista mozgalom a nép ideológiáján alapult, amely a nép tudományos megértésének óhajából nőtt ki. Sokan biológiai organizmusként kezdtek tekinteni a népre, mint egy növekvő földrajzi faunára. Még a kultúrát is a biológiai szférához sorolták. A biológia tudományt jelentett, a tudomány pedig törvényeket, és az emberek hittek a törvényekben. Miért? Mert, ha valami törvény, akkor az egyéni választás már nem számít.

Marius Turda itt szúrta közbe, hogy míg a románok számára 1920 a nemzet testrészeinek újraegyesítését jelentette, addig a magyarok számára ez egy amputáció volt, Erdély vonatkozásában Magyarország, az egykor egységes, élő test elvesztette egyik létfontosságú részét, a jobb karját.

Hisz nekik nem volt helyük az egészben, a rendszer ki akarta vetni őket. Pârâianu itt egy plasztikus példát hozott, amikor a biológia szertárakban található, a belső szerveket is mutató, átlátszó műanyag emberi testet emlegette

Amikor a házigazda rákérdezett, hogy a román állam is rátelepedett-e az egyénre 1920 után, Răzvan Pârâianu a fény és a lézer közötti különbség érzékeltetésével válaszolt. A lézer egy irányba mutat, egy sorssal kell rendelkeznie. Nagy-Románia esetében ez a sors kollektív volt. Megjelentek a biopolitikai és eugenikai mozgalmak (például az ASTRA), eközben a magyar kisebbség elsősorban az egyházi és iskolai intézményrendszerei révén próbált ellenállni.

A történész itt az erdélyi románok mély antiliberális érzelmeit hangsúlyozta, amely szintén a korábbi időszakban gyökerezett. Egyfelől a liberális Magyarország volt az oka, amelyet azok a liberális politikai erők hozták létre, amelyek az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést is megvalósították. Másrészt a Memorandum-per idején a bukaresti liberálisok, például Dimitrie Sturdza szerepe „abszolút baljós volt”, hisz a román állam Románia Csillaga érdemrendet adományozott a memorandistákat börtönbe juttató Jeszenszky Sándor királyi ügyésznek.

A kitüntetés a Sturdza-kormány reálpolitikájának végletes megnyilvánulása volt, ugyanis a bukaresti kabinet – a Monarchiával kötött titkos katonai szövetség fenntartása érdekében – mindenáron bizonyítani akarta lojalitását és jóindulatát a budapesti kormány felé, amit a színfalak mögötti diplomáciai kitüntetésekkel is igyekeztek bizonyítani.

Az erdélyi román vezetők és a bukaresti ellenzék számára ez a lépés nyílt és cinikus árulásnak minősült, hisz az a Románia, amelyre az erdélyi románság mint legfőbb támaszára és védelmezőjére tekintett, a legmagasabb nemzeti kitüntetéssel jutalmazta azt a magyar állami tisztviselőt, aki nem sokkal korábban börtönbe záratta az erdélyi románok közösségi jogaiért kiálló memorandistákat. A felháborodás akkora skandallumot okozott Romániában, hogy a bukaresti kormány később kénytelen volt diplomáciai lépéseket tenni azért, hogy Jeszenszkyt töröljék a kitüntetettek birtokosainak névsorából. A történteket azonban nem lehetett megmásítani, Sturdza és a bukaresti liberálisok neve az erdélyi románok szemében hosszú időre összefonódott a nemzeti érdekek elvtelen feladásával.

– mondta Pârâianu, aki egy további szempontot is említett. 1903-1905 körül jelentkezik ugyanis az úgynevezett acélos ifjak (tineri oțeliți) mozgalma, amely a 20. századi román történeti, politikai és szociológiai kontextusban egy mélyen ideologizált toposzt testesített meg.

A megacélozottság a korszak radikális, totalitárius mozgalmainak retorikájában az elkötelezett, megalkuvást nem ismerő, a fizikai és lelki nehézségeken felülkerekedő új embert jelölte. A képviselőik valójában a populisták voltak, és a nemzeti a kisebbségekkel való leszámolás mellett teljes erdélyi társadalomra vonatkozó román és magyar elitcserét akartak. A későbbi Vasgárda elit tagsága és törzsbázisa is ebből a merítésből nőtt ki.

Marius Turda itt arról beszélt, hogy az 1920 utáni időszak óriási paradoxona abban állt, hogy a román államigazgatás a valóságban sok helyre „elindult, de nem érkezett meg.” Azaz számos területen az új államigazgatás nem tudott azonnal gyökeret ereszteni, és a helyi hatalmi viszonyok sem szűntek meg egy csapásra. Erdélyben ekkor a régi, helyi román elit tagjai – Iuliu Maniu, Alexandru Vaida-Voevod és Octavian Goga – irányítottak a Kormányzótanácson keresztül.

Ők a bukaresti központosító és homogenizáló törekvésekkel ellentétben pontosan tudták, hogy a helyi szokásokat tiszteletben kell tartani. Ezek a vezetők a helyi milliőben nőttek fel, kiválóan beszéltek magyarul, és az adminisztrációban is csak azon változtattak, amin lehetett. Megpróbáltak a maguk szemszögéből egy tisztességes, a törvényeken és a nemzeti jogon alapuló munkát végezni.

Turda az akkori román állami stratégiát összefoglalva úgy fogalmazott, hogy

ami hűen tükrözte a korabeli realitásokat. Ez a zűrzavar olyan mértékű volt, hogy rövidesen egyes román értelmiségiek elkezdtek kiábrándulni az egész projektből, és elkezdett formálódni egy román regionális öntudat, amely szembehelyezkedett a centralizáló bukaresti akarattal. A moderátor felidézte a mai erdélyi közbeszédben is jelen lévő Onisifor Ghibu híres, öt évvel az események után írt röpiratát, amelyben az erdélyi románok katasztrófa felé sodródásáról írt, és amelyet Marius Turda így foglalt össze:

Mit jelentett magyarnak lenni ebben a helyzetben? Itt a házigazda a nagypolitikai változásokról a mindennapi élet szintjére terelje a beszélgetést, és az elhangzó példa szerint az 1920 utáni realitásra ébredő magyar fiatal az apja tehenének árából joghallgatónak jelentkezett a kolozsvári egyetemre azonban a bejutás a jogi karra egyáltalán nem volt egyszerű. A román hatóságok ugyanis már ekkor elkezdték hangoztatni, hogy be fogják vezetni a numerus valachus-t, méghozzá kifejezetten a magyarországi numerus clausus törvények mintájára, amelyek a zsidó hallgatók létszámát korlátozták az egyetemeken.

Tegyük fel, hogy néhány diáknak mégis sikerült bejutnia a jogra, de mit is jelentett pontosan magyar hallgatónak lenni a kolozsvári egyetemen, 1922-ben? – kapta a kérdést Pálfy Zoltán.

A történész nagyot sóhajtott, megvakarta a fejét, és közölte, hogy igazán megtisztelő számára a részvétel.

A konkrét kérdés kapcsán is plasztikus választ kaptunk. E szerint 1920 hajnalán kinyílt a szemünk, de nem ébredtünk fel a rémálomból. A helyzet minden addigi pesszimista várakozást alulmúlt. Beletelt néhány évbe, amíg az erdélyi magyarság legalább egy része megtalálta a saját hangját, és különféle értelmiségi csoportok kezdtek el különböző módokon reagálni a helyzetre.

Pálfy Zoltán soha nem volt vádolható azzal, hogy száraz, monoton, ingerszegény, unalmas, szenvtelen monológokba bocsátkozna. Rögtön kijelentette, hogy egy polemikus megközelítéssel élne, abban az értelemben, hogy magával a polémiával szeretne polemizálni, mert ez a nagy probléma. Szerinte nem beszélhetünk a történelemről a farzsebünkben hordott adrenalin nélkül, hogy senki ne lássa, amikor bemegyünk a színházba.

A történész a román elit dilemmájáról is beszélt, amikor arról szólt, hogy Nagy-Románia létrejöttekor szembesültek a románok azzal, hogy nem minden román egyforma. Az erdélyiek mások voltak, ráadásul jelentős részük nem is ortodox, hanem görögkatolikus volt.

Marius Turda itt rá is csatlakozott a gondolatmenetre, mondván, hogy ez a fogalmi és gyakorlati ellentét vezetett a Kormányzótanács drámájához is. Amíg az erdélyi román vezetők világosan kimondták, hogy Erdély és Románia szerves egységesítését akarják, addig a bukaresti vezetés pusztán az egyesülést hajtotta végre. Az erdélyi románok tisztában voltak azzal, hogy az egységesítés egy hosszú történelmi folyamat. Ebből a bukaresti meg nem értésből eredeztethető később az erdélyi kiábrándultság, a regionalizmus felerősödése, valamint a politikai szélsőségek és az agresszivitás megjelenése az 1930-as években.

Pálfy Zoltán hangsúlyozta, hogy a kolozsvári egyetem 1919 májusáig egy tipikusan magyar, sőt magyarosító intézmény volt, ami az 1920 utáni években ennek a tökéletes tükörképévé vált. A román és magyar hallgatók aránya – amely korábban 10 százalék román hallgatót jelentett – egyszerűen megfordult. Felidézte, hogy amikor 1872-ben megérkezett a hivatalos delegáció, hogy megalapítsa a második magyarországi egyetemet Kolozsváron, felkiáltottak: „Ez egy valódi Cambridge!” Amikor pedig 1920-ban a román hatóságok létrehozták a román egyetemet, ugyanilyen lelkesen kiáltottak fel: „Ez egy valódi Cambridge!”

ami óriási felháborodást keltett a román hatóságok körében. A Kolozsvári I. Ferdinánd Király Tudományegyetem megörökölte a régi rendszer hibáit, különösen azt, hogy a hallgatók 50-70 százaléka jogásznak tanult. Bár a román elit abban hitt, hogy megszabadulnak a magyar hiányosságoktól, valójában lemásolták azokat. Pálfy Zoltán szerint a régióban a nemzeti forradalom összekeveredett a társadalmi forradalommal. Ez ellen a román történetírás Hérodotosza, Nicolae Iorga próbált tenni, mondván

Az felsőoktatási rendszer bővülése mennyiségi szempontból és országos szinten megvalósult, azonban a tanterv nem változott. Ha változott is volna, nem létezett olyan munkaerőpiac, amely fel tudta volna szívni ezt a modern elemet.

Marius Turda ezt azzal egészítette ki, hogy a felsőoktatási rendszer sokkal több diplomást termelt, mint amennyire a társadalomnak szüksége volt. A hallgatók, akiknek az apjuk otthon azt mondta, hogy elfelejtettek tehenet fejni, munka nélkül maradtak, és ez a munkanélküli értelmiségi réteg a 20-as évek végén és a 30-as években a radikális mozgalmakban találta meg a helyét.

Ezzel Pálfy Zoltán is egyetértett, hozzátéve, hogy a legionárius mozgalom alapvetően egy egyetemi dolog volt, ami Jászvásárról indult. Emlékeztetett arra a sötét időszakra, amikor a testőrökkel járó kolozsvári rektor, Ștefănescu Goangă ellen merényletet követtek el a legionáriusok, a rektor túlélte, míg az egyik testőre meghalt.

Marius Turda ekkor arra kérte egykori kollégáját, hogy ne adjon ötleteket a mai rektoroknak, azért vagyunk itt, hogy a múltba tekintsünk, ne a jövőt nézzük.

Ezt a rendkívül terhelt, erőszakos és átpolitizált múltat ma szinte lehetetlen objektíven kutatni. Pálfy Zoltán a kolozsvári egyetem archívumának kapcsán jegyezte meg, mondván, az archívum mint olyan, nem létezik, szanaszét van dobálva egymás hegyén-hátán különböző helyeken.

Marius Turda tartotta magát a múlt dolgainak a megvitatásához, és azzal folytatta, hogy az akkori túlpolitizáltság ellenére voltak jelentős erőfeszítések a magyar–román akadémiai együttélésre, és az olyan professzorok, mint Iuliu Hațieganu vagy Iuliu Moldovan, komoly klinikákat hoztak létre, ahol zsidó, magyar és román orvosok dolgoztak együtt.

Ezzel Pálfy Zoltán is egyetértett, de hozzátette, hogy az új kolozsvári román egyetem szinte azonnal konfliktusba keveredett Bukaresttel. A két történész párbeszéde röviden arról szólt, hogy a kolozsvári egyetem felvállalta az egyéniségét, egyfajta autonómiát akart, de a pénz Bukarestből jött, és a támogatást politikai lojalitáshoz kötötték, ami meglátszott a kinevezésekben is, hisz egyes kulcspozíciókba az Ókirályságból hoztak szakembereket.

Az egyetemi oktatók első garnitúrájaként a helyiek hiteltelenné váltak a Kormányzótanáccsal együtt, ami nagy csapás volt az egyetemi autonómiára. Megint gyarmatosítottak minket, ezúttal nem Budapestről, hanem Bukarestből – summázta Pálfy Zoltán, míg Marius Turda hozzátette, hogy Onisifor Ghibu azon gondolkodott, hogy bepereli a román államot.

A házigazda az egyetemen kívüli együttélés kérdését is felvetette, hangsúlyozva az erdélyi lokálpatriotizmust, ami az évszázados együttélés révén született meg, és ami a beszélgetéssorozat kiindulópontja is.

Pálfy Zoltán itt világított rá a transzilvanizmus egyik nagy belső ellentmondására, mondván, hogy az földrajzilag és kulturálisan is kirekesztő volt, mert ha valaki a Bánságból vagy Máramarosból származik, az kiszorult ebből a megkonstruált identitásból.

Kós is a Bánságból származik – csavart egyet a történetszálon Sata Kinga, mire Pálfy mosolyogva idézte azt a Kósról szóló anyakönyvi bejegyzést, miszerint ő egy temesvári származású, sváb gyökerű fiatalember, aki Budapesten él. Lényeg, hogy azok az idealizált együttélés eszméje nagyrészt egy szűk elit ideológiai és egyéb természetű luxusa volt.

Marius Turda itt arra kérte Sata Kingát, hogy a transzilvanizmusnak nevezett regionalizmusról beszéljen bővebben. A történész egy gondolattal még kiegészítette az előzőeket, ami szerint a Kós Károly-féle transzilvanizmus populista volt abban az értelemben, ahogyan a népről gondolkodott. Nem érdekelte az elit, különösen Kós Károlyt nem, aki egy radikálisabb, alulról építkező, demokratikusabb transzilvanizmus vallott, szemben a későbbi elitista válfajával.

Szóval a transzilvanizmus projektje a magyarok részéről indult, akik partnereket kerestek hozzá, de nem igazán találtak. Fontos eleme volt a három nagy erdélyi nemzetiség – román, magyar és német (szászok és svábok) – úgymond közös kultúrája, ami Sata Kinga szavaival valójában soha nem is létezett, de ily módon kíséreltek meg létrehozni egy regionális tudatot. A Kós-féle irányzat eredetileg nem a magyar fősodor volt, de mindenképp az első olyan pamfletként vonult be az erdélyi magyarság történetébe, amelyik cselekvésre hívta a magyar közösséget.

Marius Turda közbevetette, hogy Kós úgy gondolhatta, mégiscsak jobb egy egyfajta kapcsolatteremtési, együttműködési formának, mintsem konfliktusokkal telített. E mellett szerinte létezett egy bizonyos mértékű „helyi ozmózis” – a disznóvágás rituáléjától a kolbászkészítés mikrotájegységi különbségeiig – ami kézzelfoghatóvá teszi az együttélést. Kós Károly ezt a pragmatikus, ám valójában utólag konstruált, fiktív népi szokásjogot instrumentalizálta. Bár a román, magyar és szász együttélés idilljét a transzszilván retorika jócskán kiszínezte, fikcionalizálta, Kós a húszas években elsőként merte ezt a kulturális konstrukciót valós, élhető, koherens politikai-kulturális alternatívaként artikulálni.

Sata Kinga megjegyezte, hogy ugyan nem voltak ezek teljesen fiktívek, de biztosan nem voltak olyan átfogóak, feltétlenül fontosak. És amúgy is, ezek a kapcsolatok sosem voltak ártatlanok abból a szempontból, hogy éppen ki volt a domináns nemzetiség.

Ők is keresték olykor a kapcsolatot, és voltak mindenféle próbálkozások olykor a másik oldalról is, bár ezek nagyjából véget is értek Tisza István halálával.

Turda visszatért Kóshoz, megjegyezve, hogy ő a liberális magyar kultúra egy mély jellemvonásából táplálkozott, abból az eszméből, hogy mégiscsak létezett egy interetnikus szimbiózis, ami Bartók Béláig tette érhető. Bartók arról írt a Faji tisztaság a zenében című cikkében, hogy a magyarországi, a Kárpát-medence zenében a románoknál és a magyaroknál is egyaránt jelen van ez az egymásba fonódás, és ez az egymásra hatás, a kölcsönhatás érvényesül, semmint a vegyítetlen tisztaság. A házigazda szerint Kósék hittek abban, ha visszatérünk az együttélésnek ehhez a formájához, talán egy új lehetőség nyílik meg előttünk az együtt-létre.

Sata Kinga egyetértett mindezzel, hozzátéve, hogy aztán jöttek mások is a maguk ötleteivel. Tehát létezett egy vita a magyar elitek között arról, hogyan mi és miként legyen. Egy idő után hangossá váltak a korábbi elit Erdélyben maradt tagjai is, és valójában egy kissé más verzióval álltak elő, ami végül az Országos Magyar Párt megjelenésében öltött testet. Fontos adalék, hogy a két világháború közötti elitek kissé különböznek a Nagy-Magyarország korabeliektől, mert a transzilvanista diskurzusban részt vevő elitek jó része már polgári vagy akár paraszti származású volt, az arisztokrácia sokat veszít a befolyásából.

Tehát létezett egy vélemény-sokszínűség, akkor is, ha retorikailag egységesnek is tűnik az elit, nem beszélve az erdélyi magyarságon belül felekezeti különbségekről, amelyek kapcsán Marius Turda a római katolikusoknak az unitáriusokkal folytatott vitáját is felidézte. Sata Kinga megjegyezte, hogy jelentős különbség van a húszas évekbeli transzilvanizmus és annak a későbbi időszakokban megnyilvánuló formái között. A húszas években még egy rendkívül befogadó kultúra volt, az akkori transzilvanisták közé nagyjából mindenki beletartozott. A magyarul anyanyelvű zsidók is, – pl. Ligeti Ernő – akik lelkesen részt vettek az új ideológia formálásában.

– fogalmazott a történész.

Amikor a valóság ellenünk van, az egyetlen megoldás, hogy belevetjük magunkat az ontológiába. Kiszakadunk a valóságból, és egy másik valóságot hozunk létre – kapcsolódott be Răzvan Pârâianu, aki itt a Gândirea folyóirat történetét elevenítette fel. A lap körüli csoportosulások képviselői közül sokan Bukarestből érkeztek Kolozsvárra, és a német kultúra által ihletett orosz vallásfilozófiai vonalat követve egy teljesen új diskurzust teremtettek, egy új nemzeti metafizikát hozva létre, ami megfoghatatlan, ezért tagadni sem lehet. Egy olyan világ, ami valójában az emberek elméjében él.

Példaként idézte a bajorországi neuschwansteini kastélyt, amit kívülről mindenki ismeri. Viszont, ha megnézzük a tróntermet, az lényegében egy ortodox templom, keresztek nélkül ugyan, de ikonokkal díszített ortodox templom. Ugyanez a reflex érhető tetten a marosvásárhelyi Kultúrpalotán is, az ember szinte felkiált: Te jó ég, mi ez itt?! Vagy a nagyszebeni ortodox katedrális, amelynek a kupolafestményeit és az ikonosztázát a Monarchiában született Octavian Smigelschi (Octav Smigelski) festette. Óriási volt a kétségbeesés az ortodoxok körében, mivel ő görögkatolikus volt, mégis ő valósította meg a rendkívüli projektet. Ezzel az egész vizuális és szellemi világgal a politikát próbálták újraszakralizálni.

– jelezte Pálfy Zoltán, aki kézzel írt papírlapokat osztott ki a hallgatóság között. Az egyetemi hallgatókra vonatkozó statisztikák voltak, különös tekintettel a nemzetiségi megoszlásra, a társadalmi osztályokra, a hallgatói létszámra. Ezek kapcsán hozta szóba az 1923-as román alkotmányt, amely minden román jogegyenlőségét hangoztatta. A történésznek ezzel annyi problémája volt, hogy az alkotmány szövegét franciából fordították, és valójában a belga alkotmány szolgált alapjául. Az eredeti szövegben minden belga jogegyenlősége áll, csakhogy ilyen, belga típusú, tisztán állampolgári etnikai valóság Romániában nem létezett.

Pálfynak eszébe jutott, hogy amikor Budapesten kutatott, a dokumentumok között rátalált egy 1905 körül Budapesten kiadott jogi diplomára, amelyet Vuja Trajan (Traian Vuia) névre állítottak ki. Lássunk csodát, egy gazdag bánsági paraszt fia elment Budapesten végezte el a jogot, mert annak a diplomának volt értéke. Ezzel szemben a harmincas években már senki sem gondolt arra, hogy integrálja a magyarokat, ami már túl nagy falatot jelentett volna a rendszernek. A konfliktus éle ekkor már egyértelműen a zsidók felé fordult és végleg megszűnt ez a korábbiakra jellemző akadémiai zarándoklat.

hisz például az erdélyi magyar fiatal társadalomtudósok a harmincas években a román szociológiát megalapozó Dimitrie Gustival dolgoztak együtt. Nagy vonalakban igazat adott kollégájának, egyet is értett a mondandójával, de árnyalta azokat, példaként felhozva, hogy Gusti hatására kezdtük el kutatni az erdélyi magyar falut, a magyar paraszti társadalmat.

Ezekről a csoportokról szólva Sata Kinga elmondta, hogy már ahhoz a generációhoz tartoztak, akik már Romániában szocializálódtak, és a harmincas években jelennek meg a színen. Egyesek az Erdélyi Fiatalok főiskolai lap körül csoportosultak és inkább reformátusok voltak, míg a katolikusok a Hitel folyóirat körül. Legismertebb képviselőik Márton Áron és Venczel József. A két csoport között létezett egy valamilyen szintű összefonódás is, a nagy többségük a kolozsvári egyetemen tanult, és napi kapcsolatban voltak a román diákokkal és a román állam intézményeivel.

A kollégáikkal valóban bekapcsolódnak a Gusti-féle falukutató mozgalomba, és kivonulnak a terepre. Jóllehet többségük paraszti származása révén már eleve élményszerűen ismerte ezt a világot, így a vidéki valóság számukra nem a nóvum erejével hatott, így a fókusz náluk némileg eltolódott, és Gusti szociológiai módszertanát valamiképpen a magyar közösség identitásépítésének szolgálatába is akarták állítani.

Sata Kinga egy izgalmas szempontra is rávilágított. Amikor II. Károly diktatúrája idején Kolozsvár központtal megalakult a Romániai Magyar Népközösség, éppen a korábban említett fiatal nemzedék tagjai válnak új kisebbségi intézményrendszer tisztségviselőivé.

– jegyezte meg a történész. Szerint az a reflex sokkal inkább Erdély történeti alkotmányos tradícióiból – a rendi autonómiák és a különálló nemzeti-felekezeti entitások történelmi hagyományából – táplálkozott, amelyben évszázadokon át minden elismert közösség maga rendelkezett a saját sorsa felett. Ez a mentalitásbeli modell a magyar közösségben a mai napig szívósan él és működik. A kisebbségi társadalomra ma is egyfajta szerves, élő szervezetként kitermeli és legitimálja a maga elitjét, amely korporatista módon együttműködik más közösségi elitekkel.

A kulcsszó itt pontosan az elit – tette hozzá Răzvan Pârâianu, aki szerint ez az egész mozgalom egy új etnikai elitet keres. Egy olyan elitet, amely nem a régi elit. Ők a népet keresték, de nem Kolozsváron, hanem a falvakban keresték.

Az erdélyi politikai vezetők körében a Nagy-Románia projekttel szembeni kiábrándultság egyfajta regionális identitástudatot hívott életre, ami nem tekinthető az erdélyi románok nemzeti jogokért folytatott történelmi küzdelmének folytatásaként, hanem sokkal inkább a politikai frusztráció megnyilvánulása, az érzés, hogy Bukarest nem veszi figyelembe a helyi realitásokat – foglalta össze Marius Turda. A Nagy-Románia projekt papíron meggyőző elképzelésnek tűnt, a valóságban azonban komoly hiányosságokat mutatott.

Példaként került elő az őszinte hazafiként aposztrofált Onisifor Ghibu, aki a maga doktriner, paternalista módján egy erősen centralizált, francia mintájú oktatási rendszer kiépítésében látta a megoldást, és a sokszínű erdélyi lakosságból – magyarokból, szászokból és a sajátos identitású helyi románokból – az egységes román állam lojális polgárait akarta legyártani. Azaz hogyan csináljunk ezekből románokat. A vita azóta is zajlik, a mai napig megoldatlan és aktuális – jegyezte meg Turda.

– fűzte hozzá Pálfy Zoltán, aki szerint az 1920-ban újonnan született, vagy hét hónaposan koraszülött nemzetek közül 1935-től kezdődően egyiknek sem volt szüksége arra, hogy átmenjen a szomszédba egy kis fasizmusért vagy jobboldali elitizmusért. Ez ugyanúgy létezett a Kis-Magyarországon is, és sok olyan párhuzam van, ami egy teljesen más megvilágításba helyezi az egész román–magyar együttélést. A szászoknál is kiválóan tetten érhet mindez – egészítette ki Marius Turda, mondván, hogy az erdélyi fasizmus azzal a gondolattal kezdődik, hogy az erdélyi szászok területet veszítenek, és az eredeti, történelmi szász Lebensraum csökken.

Răzvan Pârâianu két másik érdekes példát említett. Kezébe került egy nagyon szép gyűjteményes album a híres olasz La Voce folyóirat cikkeiből. Elolvastam őket, és teljesen megdöbben – mintha románból fordították volna az egészet.

Marius Turda szerint elég volt Bécsig menni annak, aki új eszméket akart keresni. Alexandru Vaida-Voevod Bécsben lett antiszemita. Ha elolvassuk a kéziratos eredeti emlékiratait, azokban arról ír, hogy 1910-ben,

Tehát ő már rasszista-antiszemita, fajvédő kontextusban írt egész korán, és aztán 1920-ban az elsők között van, aki megpróbál egy antiszemita mozgalmat létrehozni Romániában. Ő is azok között van, akik támogatják a numerus valahicust, és támogatja a legionárius mozgalmat is. Hozzátette, hogy Teleki Pál esete is tartogat meglepetéseket. Kutatásai során rábukkant egy adatra, amely szerint 1925-ben alapítanak egy fasizmus-kutató intézetet, amely mindössze egyetlen évig működik, egyetlen folyóiratot ad ki, és ennek a lapnak Teleki Pál az egyik alapító tagja.

Fontos adalék, hogy a korai olasz fasizmus mint „rendteremtő” minta szolgált ebben a kontextusban, és nem jelenti azt, hogy Teleki Pál a szó szoros értelmében vett fasiszta lett volna. Egyszerűen szükség volt egy vezérgondolatra, hogyan lehet magunkhoz térni a nagy háború után. Hol van a mi helyünk? Hol a helye Magyarországnak? Hol a helye Romániának? A korabeli európai konzervatív-nemzeti elitek pedig egyfajta technokrata, tekintélyelvű, bolsevizmus-ellenes modernizációs kísérletként tekintettek az olasz fasizmusra, amely képes volt stabilizálni a háború utáni káoszt.

Végül Marius Turda arra kérte az előadókat, hogy kilépve a szigorú történészszerepből vonjanak mérleget Nagy-Románia sikereiről és kudarcairól.

de szerinte egyértelműen az elveszett illúziók és lehetőségek korszakáról van szó. Politikai szempontból a nagyon szilárd, évtizedekig fennmaradó, a liberális párt által uralt egypártrendszer jellemezte, hisz összességében csak két évig volt hatalmon a Parasztpárt, amelynek egyértelműen erdélyi bázisa volt. A történész ezen a ponton az értelmiség felelősségét is firtatta, azt, hogy mit és hogyan közvetített az úgynevezett átlagember felé.

Sata Kinga megjegyezte, hogy bár Nagy-Románia projektje a magyarok számára egyértelműen kudarcként van elkönyvelve, a Nagy-Romániában sem volt feltétlenül kedvezőbb a megítélése. Viszont kiemelte az akkori elit rendkívüli tenni akarását, és irigylésre méltónak nevezte azt az energiát, amivel legalábbis az elején az egész elit odatette a vállát, és aminek köszönhetően világnézetileg nagyon különböző emberek is képesek voltak leülni egymással, hogy megpróbáljanak valamiféle gyakorlati megoldást találni az együttélésre.

Ezt a gondolatot folytatva Marius Turda rámutatott arra, hogy a húszas években az elit egy része – etnikumtól függetlenül – kis Svájcot akart csinálni a régióból. Az új román nemzetállam egy meglehetősen felgyorsult fordizmust tett magáévá, ami a nagy gazdasági világválságig működött is.

Az egykori kollégák egyetértettek abban, hogy a nagypolitikai konfliktusok ellenére a mindennapokban az egyszerű emberek között nem voltak komoly problémák. Turda példája szerint,

Răzvan Pârâianu pozitív felhanggal zárta az estet. Úgy értékelt, hogy a két világháború közötti időszakban egy társadalmi pezsgés is zajlott, vannak emberek, akiket ez az egész történet felemelt. Hajlamosak vagyunk arra, hogy gyakran csak a csalódott vagy boldog eliteket lássuk, de társadalom mélyrétegeiben valami növekedésnek indult. Az építészetben megjelent a modernizmus, mérnöki, építőipari egyetemi karok alakultak. A történész ezt a hatalmas társadalmi és infrastrukturális modernizációt egyenesen a dualizmus kori Nagy-Magyarország sikereihez és Budapest felépítéséhez hasonlította.

Sok mindenről lehetett volna még itt beszélni – zárta kerekasztalt Marius Turda, aki remélte, hogy az eszmecsere után egy kicsit másképp is tudunk gondolni ezekre a folyamatokra, mint ahogyan eddig tekintettünk rájuk.