Szégyen, hogy a kapusok szeszélyétől függ, ki és mikor látogathatja Mátyás király szülőházát

A történelmi empátia gyakorlásának és erősítésének második felvonásához érkezett az MCC kolozsvári képzési központja által szervezett Románok és magyarok a közös múlt tükrében című kerekasztal-sorozat, ahol január 27-én arról beszélgettek az előadók, hogy mit gondol a román és magyar történetírás Hunyadi Jánosról és Hunyadi Mátyásról. Az előadásra érkezők legbensőbb valójában viszont nemzetiségtől függetlenül ott kajtárkodhatott a kaján kisördög, amelyik kategorikusan arra volt kíváncsi, magyar vagy román volt-e a Hunyadi János és Hunyadi Mátyás.

A dákoromán kontinuitást és a magyar honfoglalást kiveséző első felvonás előtt a beszélgetés moderátora dr. Marius Turda történész, az Oxford Brookes Egyetem professzora, a sorozat szakmai kurátora jelezte, bármilyen magasra is csapjanak az esetleges interetnikus feszültségek, az előadás után elfogyasztható bor segíthet visszatalálni egymáshoz. A felhívás ez alkalommal is elhangzott, de mindenki érezte, hogy a békés egymás mellett élésbe vagy a békés együttélésbe nem az aktuális témát övező narratívák fognak belerondítani, ugyanis azok minden látszat ellenére jól megférnek egymás mellett.

A felvezető is ebben a szellemben fogant, amikor elhangzott, hogy az előadók nem csupán a száraz tények rögzítésére törekednek, hanem arra is kitérnek, ahogyan ezeket a tényeket az idők folyamán elmesélték, értelmezték és a nemzeti identitás(ok) részévé tették. Míg dr. Lupescu Radu és dr. Lupescu Makó Mária középkorászok a historiográfia felől közelítettek a kérdéshez, addig dr. Ovidiu Pecican történész és író hozzá- és közbeszólásai kultúrtörténeti, irodalmi és aktuálpolitikai vonatkozásokat hoztak a humort ezúttal sem nélkülöző dialógusba.

Mélyen azonosulni tudok utóbbinak azzal a megközelítésével, hogy az ismereteket és a tudást leginkább élményekbe csomagolva lehet közvetíteni. Pecican így a 15. századot és a Hunyadiak korát is képregényes drámaisággal festette le, mondván, hogy a korabeli helyzet olyan, mint egy sötét tónusú jelenet. A Duna felé fekete fellegek közelednek, csapkodnak a villámok és a mindent betöltő mennydörgés zajában egy félelem nélküli nép emelkedik fel,

és ezek a népek jelesre vizsgázva, nem hagyták magukat a fenyegető oszmán veszedelemmel szemben. Egy londoni kulturális antropológussal folytatott, whiskyzésbe torkolló beszélgetését idézve Pecican úgy vélte, az ott elhangzó történelemértelmezés nemcsak a La Manche csatornán túli országokra vonatkoztatható.

E szerint egy lovas katona érkezik egy eső áztatta nyomorúságos völgybe, ahol néhány csapzott hajú lány próbált elrejtőzni előle. A harcos azon morfondírozik, hogy minek köszönhetően került ilyen helyzetbe? Azért harcolt és veszítette el a testvéreit a csatában, hogy ennek a kócos nőknek nemezzen gyermeket? Mi lesz itt ebből? A lány pedig azon lamentál, hogy akkor most ez a csúnya, szörnyű, bűzös alak lesz a férje? Pecican szerint valahogy így születhettek akkoriban, ha nem is a népek, de a kisebb-nagyobb közösségek.

Lupescu Radu a Hunyadiak korát egy olyan instabil időszakként jellemezte, amelyet az Oszmán Birodalom balkáni terjeszkedése dominált. A 15. században az olyan balkáni államok, mint a Bolgár Cárság, Szerbia és a bosnyák állam sorra omlottak össze a török nyomás alatt. Ebben a geopolitikai vákuumban a Magyar Királyság keleti részei, valamint a román fejedelemségek (Havasalföld és Moldva) képezték azt az ütközőzónát, amely képes volt ellenállni a közvetlen megszállásnak.

A történelmi Erdély esetében pedig nem egy egységes, központosított fejedelemségről beszélhetünk, hanem egy rendkívül komplex, három párhuzamos hatalmi centrumra épülő rendszerről. A vármegyéket az erdélyi vajda igazgatta, a székelyeket a székelyek ispánja, míg a szász székek vezetője a király által kinevezett királybíró volt.

A történelmi narratíva gyakran egyedül Hunyadi Jánost állítja az erdélyi kormányzás középpontjába, azonban a helyzet ennél árnyaltabb volt. Luxemburgi Zsigmond idején például gyakran két vajda és több alvajda osztozott a hatalmon. Ebben a kontextusban tűnik fel Újlaki Miklós, aki Hunyadi János gyerekkori barátja és politikai szövetségese volt. Újlaki az egyik legnagyobb földbirtokoscsaládból származott, amely abban az időben társadalmilag és gazdaságilag is a Hunyadiak felett állt.

Hunyadi János az Újlaki-udvarban töltött ideje alatt alapozta meg azt a barátságot, amely később párhuzamos karrierjüket jellemezte: mindketten voltak erdélyi vajdák, szörényi bánok és belgrádi kapitányok. A szakember egy pillanatig eltöprengett azon, hogy vajon miként oszthatták meg a napi kormányzati feladatokat? Talán egyikük délelőtt, másikuk délután dolgozott – oldotta fel a dilemmát Radu Lupescu.

Az előadók hangsúlyozták, hogy

legalábbis az akadémiai történetírás szintjén, és a moderátor szerint egyetlen hiteles magyar történész sem tagadja ezt a tényt, a magyar történetírásban is teljesen elfogadott. A román történetíráson belül ugyanakkor voltak viták korábban a család pontos származási helyéről. A kolozsvári iskola a hátszegi és hunyadi eredetet pártolja, míg más román történészek szerint a család Havasalföldről települt át.

Ovidiu Pecican megjegyezte, hogy Hunyadi Jánosról azt tartják, hogy egy Argeș vidéki bojárcsaládból származott, de ő személy szerint nem igazán tudja, hogy fontos-e vagy sem, az Argeș megyeieknek talán nagyon is az. Számára sokkal fontosabb az a tény, hogy abban a pillanatban Európa éppen átrendeződött.

A románok a katolikus vallás és az újlatin nyelvük révén természetes módon kötődtek a nyugati keresztény világhoz, még ha ezt a történetírás gyakran el is hallgatja az ortodoxia javára. Az Árpád-házi királyok alatt számos havasalföldi bojár család kapott magyar nemesi címet és birtokot a Bánságban, ezért ezeknek az embereknek volt idejük latinul is fohászkodni a Jóistenhez. Mindez keveredve a szláv és török elemekkel, besenyő és kun hatásokkal.

Pecican szerint a kérdéskör nagyszerű alkalom arra, hogy az egymást szerető és/vagy elfogadó románok és magyarok találkozzanak, mert a szemöldöküket ráncoló dühösek amúgy sem jöttek el. Úgy vélte, Hunyadi János és Mátyás király nem kizárólag egyetlen nemzeté, hanem a magyaroké, a románoké és a régi Magyar Királyság többi népéé is. Ahelyett, hogy az etnikai származásukon vitatkoznánk, nagy európai személyiségekként kellene tekintenünk rájuk, akik a keresztény civilizációt és a reneszánsz kultúrát képviselték. Európa akkori átrendeződésében a térség a nyugati civilizáció előszobájaként funkcionált, a tét pedig a kulturális önazonosság megőrzése volt.

és ugyan benne maradhatunk a 19. századi paradigmában, az etnikai, nemzeti, sőt nacionalista vagy patrióta szemléletben, de most, amikor az EU-ban és Európában is együtt vagyunk, nemcsak az országhatáron belül, akkor kifizetődő két nagy európaiként tekinteni rájuk. Pecican ezért is lepődött meg kellemesen, amikor megtudta, hogy Nicușor Dan államfő kihirdette azt a törvényt, amelyik a 2026-os esztendőt a keresztény hős, Hunyadi János évének nyilvánítja.

Lupescu Makó Mária a 15. századi Magyar Királyság társadalmi mobilitása kapcsán arról beszélt, hogy a román eredetű családok integrációja a nemesi rendbe nem elszigetelt jelenség volt, hanem egy tudatos, politikai ambíciókon, katonai érdemeken és vallási áttérésen alapuló folyamat, amely a királyi hatalom megszerzésével is számolt. A román nemesek elsősorban olyan határ menti vagy speciális jogállású területekről érkeztek, mint Hátszeg, Máramaros, a Bánság és Fogaras. Ezek a családok a katolikus hitre való áttéréssel és a királyi udvarhoz való hűséggel váltak a magyar nemesség szerves részévé. Ez a gyakorlat cáfolja azt a 19. századi leegyszerűsítő képet, amely szerint a középkori Magyarországon a románok csupán elnyomott, jogfosztott rétegként léteztek volna.

Hunyadi János a felemelkedését azonban nem csupán származásának, hanem katonai érdemeinek, bátorságának és tudatos politikai építkezésének is köszönhette. Kihasználva a korabeli Magyar Királyságban adódó társadalmi mobilitási lehetőségeket, integrálódott a nemesi rendszerbe, többek között házasságkötés és a katolikus hitre való áttérés révén.

Az előadók határozottan kijelentették, hogy Hunyadi János nem volt Luxemburgi Zsigmond törvénytelen fia, ezt a máig népszerű teóriát sem a magyar, sem a román történetírás nem támogatja. A forrásokban említenek egy olyan felvetést is, miszerint Hunyadi apja esetleg kun származású lehetett, bár ezt az információt az előadók inkább csak a köztudatban keringő érdekességként kezelték.

Amit mindegyik előadó fontosnak tartott, hogy Hunyadi János és a fia, Mátyás számára

Ők saját magukat elsősorban a Magyar Királyság kormányzójaként és magyar királyként, igaz keresztényként definiálták. Radu Lupescu itt a témához való személyes kötődéséről is beszélt, hisz édesanyját is Hunyadi Erzsébetnek hívják. Miután publikált egy tanulmányt a Hunyadiak eredetéről, több különös figura is megkereste, akik a családfájukat a történelmi Hunyadiakhoz szeretnék volna visszavezetni.

Hunyadi János pályafutása egy tudatosan felépített ívet mutat, amely a helyi török vezetők elleni kisebb összecsapásoktól a szultánokkal való közvetlen ütközetekig terjedt. Csatáit és hadjáratait az alábbiak szerint lehet csoportosítani. Az 1442-es év kiemelkedő volt Hunyadi katonai sikerei szempontjából, és a források itt egy historiográfiai érdekességre is rámutatnak.

Az év tavaszán volt egy vereséggel végződő erdélyi csata, amelyet a román történetírás Hunyadinak tulajdonított, de az újabb magyar kutatások tisztázták, hogy azt Lépes György püspök vezette, és Hunyadi nem vett részt benne. A püspök veresége után Hunyadi üldözőbe vette Mezid béget, és a Vaskapunál egy rendkívül szoros csatában győzelmet aratott, ahol maga a bég is életét vesztette.

A Ialomița-menti csatában a ruméliai beglerbéget győzte le, azután pedig már az első ligában játszott, és kizárólag az oszmán szultánok ellen vívott ütközeteket. Az 1442-43-as hosszú hadjáratban először találkozott Murád szultánnal, akitől az 1444-es várnai csatában vereséget szenved. A második rigómezei csata újabb nagyszabású összecsapást jelentett a szultáni fősereggel, míg a pályafutása az 1456-os nándorfehérvári diadallal tetőzött, ami után a kereszténység bajnokaként emlegették az egész keresztény világban.

Fia, Hunyadi Mátyás alakja köré sűrű legendárium szövődött, amelyben a nép közé vegyülő, álruhás király képe a domináns. Ovidiu Pecican Mátyást egy rendkívül szimpatikus figuraként jellemezte, akit a népi emlékezet egyfajta Zorro-szerű hősként vagy az Ezeregyéjszaka meséinek legendás, igazságos és bölcs uralkodójához, Hárún ar-Rasídhoz hasonló királyként őrzött meg.

és ez a kötődés végigkísérte uralkodását. Számos adómentességet és privilégiumot adományozott Kolozsvárnak, sőt, kivételes módon területileg is bővítette a várost, például Kolozs ideiglenes odacsatolásával. A király ösztönözte a koldulórendek letelepedését is a városban, az ő közbenjárására épülhetett meg a ferencesek kolostora, amivel Kolozsvár vallási jelentősége jelentősen emelkedett. A korszak egyik legműveltebb embereként hat nyelven beszélt és olvasott, míg a híres budai könyvgyűjteménye, a Bibliotheca Corviniana a korabeli Európa egyik legjelentősebb kulturális kincse volt.

A szülőháza kapcsán Radu Lupescu hangsúlyozta, hogy a középkori Magyar Királyságban, de talán egész Európában ez az egyetlen olyan épület, amelyről teljes bizonyossággal tudható, hogy egy középkori király születési helye, ezért rendkívüli, hogy az épület a mai napig fennmaradt. Maga Mátyás adott adómentességet a háznak, és ez később, a 16–18. században jogi vitákhoz is vezetett, mert a későbbi tulajdonosok azzal érveltek, hogy a mentesség nem a személynek, hanem magának az épületnek szól. A házat végül 1740-ben vásárolta meg Kolozsvár városa,.

A történész szerint ez az egész helyzet méltatlan a román–magyar gyökerekkel rendelkező és egész Európában tisztelt király emlékéhez. Így aztán Radu Lupescu és Marius Turda alázatos kérést intéztek a kolozsvári polgármesteri hivatalhoz, hogy méltóztassanak emlékhelyet kialakítani Mátyásnak az épületben. Megjegyezték, hogy bár valószínűleg nem ők az elsők és nem is az utolsók, akik ezt kérik, a kérést folyamatosan ismételni kell, mert az nem árthat.

Az épületnek minden adottsága megvan ahhoz, hogy turisztikai és történelmi vonzerőt jelentsen, ezért is érthetetlen a jelenlegi helyzet. A közvéleményben ugyanakkor emlékházként él Mátyás szülőháza, de a gyakorlatban szinte lehetetlen bejutni, és a látogatás lehetősége gyakran a kapusok jóindulatán múlik.

Az 1467-es baiai (moldvabányai) csata megítélése a kerekasztal-beszélgetés résztvevői szerint a román és a magyar történetírás egyik klasszikus ütközőpontja. A román történetírás hagyományosan Ștefan cel Mare (III. István) moldvai fejedelem vitathatatlan és dicsőséges győzelmeként mutatja be az összecsapást. Ezzel szemben a magyar történetírás – különösen a 19. századi – sokáig eldöntetlen kimenetelű csatának állította be, vagy úgy interpretálta, hogy Mátyás büntetőhadjárata elérte célját. Ovidiu Pecican megjegyezte, hogy a csatát követően mindkét fél visszavonult: Mátyás úgy döntött, jobb, ha hazamegy, István pedig szintén meghúzta magát, hogy újjászervezze és felfrissítse a seregét.

Lupescu Makó Mária itt egy viszonylag új keletű levéltári érdekességet emelt ki. Mátyás a csata során megsebesült a hátán, a források szerint háromszor is eltalálták. Évekig hordozott a testében egy lándzsa- vagy nyílhegyet, amelyet végül egy német orvos operált ki belőle. Ez az orvos később Németországban azzal reklámozta a praxisát, hogy ő gyógyította meg a híres magyar királyt.

A beszélgetés során kitértek arra is, hogy miért látható a moldvai zászló a kolozsvári Mátyás-szobor talapzatánál. Ennek oka, hogy a szobor 19. század végi tervezésekor a magyar történetírás Mátyás egyik jelentős fegyvertényeként tartotta számon a baiai csatát, és a győztes hadjáratok szimbólumaként emelték be a kompozícióba, függetlenül a hadművelet tényleges kimenetelétől.

Mátyás híres zsoldoshadserege, a fekete sereg is szóba került, amely kapcsán elmondták, hogy a megnevezés nem létezett a korban, és a király halála után, ahogy elfogyott a zsold, az alakulat garázda módon kiviselte magát majd feloszlott.

Az igazságos Mátyás kultusza és a „Meghalt Mátyás, oda az igazság” szállóige eredetéről Lupescu Makó Mária elmondta, hogy az egy 1740-es évekbeli feljegyzésig vezethető vissza, de maga a gondolat már a 16. század elején megjelent. A szakember említett egy dési okiratot, amely Mátyás halála után két évtizeddel keletkezett, és amelynek a hátára valaki azt írta, hogy meghalt Mátyás és elárulták az igazságot.

Mátyás király a saját korában nem igazán volt népszerű, kiváltképp a maga adók miatt, ezért a halálakor sokan megkönnyebbültek, de a dési feljegyzés bizonyítja, hogy alig húsz évvel később már megjelent a nosztalgia az uralkodása iránt. A feljegyzés készítője akkorra már felismerte, hogy Mátyás alatt a Magyar Királyság még erős és biztonságos állam volt, míg az őt követő, a mohácsi vészhez vezető periódus már bizonytalansággal volt teli.

A magas adók ellen az erdélyi nemesség és Kolozsvár városa is fellázadt. Mátyás kíméletlen megtorlást rendezett, a szebeni királybírót kivégeztette, de kedves városának végül megkegyelmezett. Ez az epizód Ilie Bolojan adópolitikájára és az arra adott állampolgári reakciókra emlékeztette Ovidiu Pecicant – nevetett is tiszta szívből a saját nyomorán az agyonadóztatott román és magyar úri közönség.

Ez az est sem érhetett véget provokatív kérdés nélkül:

Aki eddig eljutott az olvasásban, azt nem nem fog a szívéhez kapni meglepetésében, hogy a kérdésfelvetés értelmezhetetlen a 15. század kontextusában. Ha megkérdezhetnénk az előadók szerint európai dimenziójú uralkodókat, Mátyás valószínűleg Magyarország királyaként, János pedig Magyarország kormányzójaként határozta volna meg magát, míg mindkettőjük számára az elsődleges identitásbeli fogódzó a kereszténység volt.

Az első előadáshoz hasonlóan a konklúzió ez esetben is az, hogy érdemes kilépni a 19. századi nacionalista értelmezési keretekből és a közös hősökre ne a szembenállás, hanem az összekapcsolódás szimbólumaiként tekintsünk. A történelem emberi oldala felől, amely nem csak csatákból és évszámokból áll, hanem emberi sorsokból, találkozásokból és sokrétű kulturális kölcsönhatásokból, amelyek mind a mai napig érvényesek.

A Hunyadiak története nem válaszfal a románok és magyarok között – Pecican szavaival a két államférfira, a családjuk nőtagjaira közülünk valókként kell tekinteni, olyan emberekre, akik monumentális teljesítményt vittek véghez.