Erdélyi parasztfelkelések: Nem minden magyar volt földesúr, és nem minden román volt jobbágy

Egy belfasti bárban épp nagyot kortyolna a Guinnesséből egy férfi, amikor megszállja a helyiséget egy motorosbanda. Néhányan közülük odalépnek hozzá:

– Katolikus vagy protestáns vagy?

A férfi nem azokban a percekben szállt le a falvédőről, tisztában volt azzal, hogy bármelyiket is mondja, 50 százalék az esélye, hogy kezelésbe veszik a szelíd motorosok, ezért így felel:

– Ateista vagyok.

Mire az egyik motoros visszakérdez:

– Jó, jó, de katolikus ateista vagy protestáns ateista?

Ezzel a viccel adta meg az alaphangját az MCC kolozsvári képzési központja által szervezett, Románok és magyarok a közös múlt tükrében című kerekasztal-sorozat keddi, negyedik felvonásának Claudiu Pădurean újságíró, történészdoktorandusz. A BBC, a Radio France International (RFI), a Der Spiegel, a New York Times, a ZDF és az EU Observer korábbi munkatársa, a román közszolgálati rádió tudósítója és a kolozsvári Via Media Group alapítója az utolsó percen ugrott be előadóként Noris Erich Szakács helyére.

Az ütős poénnal az 1437-es bábolnai parasztfelkelés társadalmi, felekezeti dimenziójának összetettségére világítottak rá, merthogy a negyedik ülésszak főszereplői már nem tragikus sorsú királyok, csúnya halált halt fejedelmek, kormányzók és reneszánsz uralkodók, hanem jobbágyok, parasztok, kisnemesek voltak. A Vallás, etnicitás és társadalmi viszonyok: parasztfelkelések Dózsa Györgytől Horea–Cloșca–Crișanig című kerekasztal másik két előadója dr. Hunyadi Attila, a BBTE Magyar Történeti Intézet docense, az MCC kutató-oktató munkatársa, és dr. Vasile Mihai Olaru, a Román Akadémia George Barițiu Történeti Intézetének kutatója, a BBTE oktatója volt.

Dr. Marius Turda történész, az Oxford Brookes Egyetem professzora, a rendezvény szakmai kurátora és a beszélgetések mindig derűs moderátora ezúttal azzal köszöntötte a nagyérdeműt, hogy figyeljék meg az első alkalom és a legutóbbi ülés közötti kontrasztot, már ami az időjárást illeti. Januárban még hótorlaszokon kellet átvágni magunkat, ezért azok, akik már az első alkalomra is szerettek volna eljutni, de nem értek célba a hó miatt, most végre elérték a helyszínt.

A felvezetőben elmondta, hogy ezúttal a hétköznapi, egyszerű emberekre, az erdélyi magyar és román parasztságra fókuszálnak, és a jelzett időszakot egy alulról felfelé építkező perspektívából vizsgálják a hagyományos felülről lefelé irányuló nézőpont helyett. Turda rendkívül fontosnak nevezte a közös román–magyar történelem társadalmi, gazdasági és vallási dimenzióit is, amelyek mind a mai napig hatnak, ezért az est fő célkitűzése az volt, hogy az említett aspektusokból kiindulva elemezzék azokat az okokat, amelyek a korabeli hatalom túlkapásai és igazságtalanságai elleni fegyveres lázadásokhoz vezettek.

Első a sorban az „erdélyi jacquerie”-nak (jacquerie: az 1358. évi május–júniusi francia parasztlázadás gúnyneve) is emlegetett 1437-es erdélyi parasztfelkelés, vagy ahogy korábban hívták, parasztháború,

A felkelés történelmi hátterét Vasile Mihai Olaru foglalta össze. A lázadás a jobbágyság helyzetének általános súlyosbodása miatt tört ki. Történt ugyanis, hogy Luxemburgi Zsigmond magyar király elszámolta magát a huszitákkal vívott háborúban, és alaposan megcsappant a kincstár.

Ezért már az Árpád-korban is alkalmazott pénzrontás eszközéhez nyúlt, és az országot három éven keresztül rossz minőségű ezüstpénzzel árasztotta el. Igen ám, de az erdélyi püspök, Lépes György addig nem szedte be az adót, amíg forgalomban volt az ezüstpénz, a parasztságnak viszont csak ebben a pénznemben voltak megtakarításai. 1437-ben viszont a püspök az egyházi tizedet egy új, értékesebb, a parasztok számára sokkal nehezebben beszerezhető pénznemben követelte.

Az adóterhek esetében a román parasztok úgynevezett juhötvenedet (quinquagesima ovium) fizettek, szemben a magyar parasztokkal, akikre ez az adótípus nem vonatkozott. Olaru felidézte, hogy sokáig úgy tartották, a román parasztokat is kényszerítették az egyházi tized fizetésére, amennyiben az erdélyi püspökséghez tartozó földeken laktak. Hozzátette, hogy az előző alkalom egyik előadója, Hegyi Géza több tanulmányában is azt állítja, hogy valójában a románok nem fizették ezt a tizedet, de ezen kívül is volt bőven okuk elégedetlenségre. Ami a lényeg, hogy a magyar és a román parasztok, jobbágyok együtt lázadtak fel, a közös gondjaik uralták azokat a hónapokat, és ez az esemény

Hozzátehetjük, hogy az egész erdélyi etnikai sajátosságot magán viselte a mozgalom, hisz a vármegyék szász parasztsága is csatlakozott a harcokhoz.

A román–magyar közös platform ugyanakkor a barikád másik oldalán, a nemesi táborban is jelen volt, bár jóval kisebb mértékben, hisz jóval kevesebb román nemest lehetett számlálni. Olaru szerint egyértelmű, hogy ők a nemesi üggyel szimpatizáltak a román és magyar parasztokkal szemben, mivel a rendi-társadalmi hovatartozás mindent felülírt.

Claudiu Pădurean hangsúlyozta, hogy a huszita mozgalom ideológiai és katonai szempontból is meghatározta a bábolnai felkelést. A huszita tanok pedig a prágai egyetemen tanult magyar diákok, valamint a Lengyelország felől érkező hatások révén terjedtek el Erdélyben és Moldvában, különösen a szegényebb néprétegek körében.

amely a társadalmi igazságosságot és az egyenlőséget hangsúlyozta („Krisztusban mindannyian testvérek vagyunk”), elutasítva az egyházi adókat. A felkelők katonai szervezése is közvetlen huszita mintákat követett. A Bábolna-hegyen felállított táborukat a csehországi huszita háborúkban megismert szekérvárral erősítették meg, és jellegzetes huszita fegyvereket (cséphadarók, harci bárdok) használtak.

Az első időszakban a felkelők a jobbágyi kötelezettségeik és terheik korlátozását, enyhítését követelték. Amikor rájöttek, hogy az egyezmények megkötésével a nemesek csak időhúzásra játszottak, elindult egy radikalizálódási folyamat, ami magát a huszita mozgalmat is jellemezte. Ebben a szakaszban már felmerült a teljes feudális rendszer felszámolásának vagy megváltoztatásának a kérdése is, és nyíltan királyellenes álláspontot kezdtek el hangoztatni, mivel az uralkodó egyértelműen a nemesség oldalára állt.

A felkelés egyik legfontosabb momentuma a kolozsmonostori konvent előtt kötött egyezség volt a paraszti sereg képviselői és az erdélyi nemesség között. Olaru kiemelte a dokumentumban szereplő „Universitas Remnicolarum Hungarorum et Valachorum” kifejezést, amely az „Universitas Nobilium”-mal (nemesek rendje) szemben határozta meg magát. A parasztok itt kedvező feltételeket harcoltak ki. Megszüntették a kilencedet, és az adó összegét 10 forintban határozták meg. Később, a nemesek és a püspök erőviszonyainak javulásával ezt egy második, a parasztok számára jóval kedvezőtlenebb kolozsmonostori egyezség követte.

A felkelés vezetői kapcsán Hunyadi Attila kitért a kisnemes Budai Nagy Antalra, akinek alakját Kós Károly is feldolgozta az 1937-es drámájában. A felkelés 500. évfordulójára írt színműben Budai Nagy Antal oldalán román kisnemesek is szerepelnek. Vasile Mihai Olaru elmondta, hogy a fennmaradt korabeli dokumentumok, a két kolozsmonostori egyezség 22 parasztvezért említ név szerint a felkelők oldalán, akik közül a virágosberki Oláh Mihályról tudjuk, hogy román származésú volt. A történész említést tett még egy vezetőről – a neve a beszélgetés pillanatában épp nem jutott eszébe –, akire a magyarok és románok közös zászlótartójaként hivatkozott.

A felkelés utóélete és politikai következményei kapcsán Hunyadi Attila elmondta, hogy

Ennek hatására kötötte meg a három kiváltságos rend (a nemesség, a székelyek lófők és a szászok) a politikai és hatalmi szövetségüket, létrehozva az Unio Trium Nationum-ot. Hangsúlyozta, hogy ez a fogalom nem etnikai, hanem tisztán rendi-társadalmi kategóriákat takart. Azaz nem három etnikum szövetsége volt, ahogyan azt még ma is sokan félreértik, hanem három rend (jogállás) szövetsége.

Claudiu Pădurean az egyezmény közjogi súlyát az ókori Róma tizenkét táblás törvényeihez hasonlította. Szerinte az Unio Trium Nationum alapozta meg és vezetett el később az Erdélyi Fejedelemség alkotmányos rendszerének létrejöttéhez. Pădurean úgy vélte, ez a megegyezés ihletet és alapot adhatott a későbbi nagy jogi kódexek, például az Approbatae Constitutiones és Werbőczy István Tripartituma (Hármaskönyv) számára is. Az unió létrejötte így törekvés volt arra, hogy a társadalmi viszonyokat és problémákat jogilag szabályozzák, és az akkori európai trendekhez idomulva, jelezte a jogalkotás és kodifikáció iránti igényt, a jog erejét az erő jogával szemben.

A Hármaskönyv szerzője kapcsán Hunyadi Attila elmondta, hogy Werbőczy rendkívül képzett jogászként azt a feladatot kapta II. Ulászló királytól, hogy gyűjtse össze és foglalja rendszerbe a Magyar Királyság elmúlt 500 évének törvényeit, egészen Szent István koráig visszamenőleg. Ez egy átfogó szokásjogi gyűjtemény magában foglalta a közjogot, a büntetőjogot, a nemesi jogot, valamint értekezett az alávetett rendekről is. A Hármaskönyv rögzítette és fejtette ki azt az organikus államelméletet, amely a Szent Koronát tekinti az államhatalom forrásának és szimbólumának.

a magyar magán- és perjog 1848-ig Werbőczy megállapításain alapult.

Következő főszereplőnk Dózsa György, aki a nándorfehérvári csatában szerzett hírnevet és rangot magának, miután a Nándorfehérvár és Szendrő közti mezőn vívott párbajban legyőzte a szendrői lovas szpáhik vezérét. Dózsa karrierjében kulcsszerepet játszott a jobbágycsaládból származó Bakócz Tamás esztergomi érsek, az ország akkori legbefolyásosabb politikusa. Bakócz 1513-ban közel állt ahhoz, hogy ő legyen az első magyar pápa, ám a konklávén alulmaradt X. Leóval szemben.

Kárpótlásul és politikai súlyának megőrzése érdekében rávette az új pápát egy törökellenes keresztes hadjárat meghirdetésére. Bakócz célja kettős volt: a kereszténység védelme mellett saját presztízsét is helyre kívánta állítani, ezért 1514 tavaszán Budán közzétette a pápai bullát, ami váratlanul hatalmas tömegeket – kisnemeseket, mezővárosi polgárok, jobbágyokat – mozgatott meg. Május közepére az országban több tízezres paraszti had gyűlt össze, a nemesség pedig homlokát ráncolva figyelte az eseményeket,

Nem volt idő késlekedni, ezért a nemesség ahol csak tudta, akadályozni kezdte a parasztok gyülekezését, ami a keresztesek táborában igencsak nagy felzúdulást okozott. E mellett a nagyszámú had élelmezése és ellátási körülményei sem voltak fényesek, egyre több lett a zavargás.

A parasztok és a nemesek Mezőtúron csaptak össze először, Bakócz Tamás erre leállította a toborzást, majd a hadjáratot is, de már késő volt. Dózsa György nem engedelmeskedett a parancsnak, és a seregében szolgáló ferences szerzetesek elkezdték hirdetni a táborban, hogy ha a nemesek nem engedik őket harcolni a pogányok ellen, akkor valójában ők az ellenség, így ellenük kell fordulni, és Krisztus nevében kell igazságot tenni. A parasztokat ráadásul fűtötte a hit, hogy a keresztes hadjárat révén bűnbocsánatot nyerhetnek, és megválthatják magukat meg a szeretteiket a purgatóriumtól.

Dózsa az Alföldön keresztül dél felé vonult. A mozgalom itt vált jelentős méretű felkeléssé: udvarházakat égettek fel, és több helyen kegyetlenkedtek a nemesekkel (például Csáky Miklós püspököt is meggyilkolták). A sereg főként Erdélyben és a Maros mentén ért el sikereket, mielőtt 1514 júliusában Szapolyai János erdélyi vajda serege Temesvárnál leverte volna őket. A felkelés leverése után Dózsát elfogták, és a korabeli szokásoknak megfelelően brutálisan, szadista módszerekkel megkínozták és kivégezték.

A kivégzés kegyetlen, szimbolikus jellege, a tüzes koronával való megkoronázás arra utalhat, hogy a hatalom királyellenességgel vádolta meg őt, bár azt nem tudni, hogy volt-e ilyen szándéka. Az 1514-es országgyűlésen a már említett Hármaskönyv rögzítette a jobbágyok örökös röghöz kötését és a szabad költözés tilalmát. Bár a törvényeket a gyakorlatban nem mindig tartották be szigorúan, a társadalmi szakadék tovább mélyült.

Marius Turda felvetette azt a meggyökeresedett történeti toposzt, hogy a Dózsa-féle felkelés kivéreztette a Magyar Királyságot, és ez egyenes úton vezetett az 1526-os mohácsi vereséghez. Olaru szerint a legújabb kutatások cáfolják mindezt, a Magyar Királyság katonai potenciálja 1526-ban is versenyképes volt más keresztény államokéval. A bukáshoz vezető ok nem a belső megosztottság volt, hanem az a tény, hogy az Oszmán Birodalom I. Szelim hódításai nyomán egy három kontinensre kiterjedő, gigantikus szuperhatalommá nőtte ki magát, amellyel szemben esély sem volt a győzelemre.

akiről az előadók lehámozták a romantikus népi mítoszokat és reálpolitikai kontextusba helyezték a személyét. Florin Piersic filmjeivel ellentétben Pintea nem Máramarosból, hanem a Lápos vidékéről származott, és nem is a társadalom pereméről érkezett, hanem a kisnemesi réteghez tartozott. Művelt ember volt, aki Nagyenyeden tanult, nyelveket beszélt és komoly katonai képzettséggel rendelkezett, több hadjáratban is részt vett. Tevékenysége a Rákóczi-szabadságharc idejére esett, ahol a kurucok oldalán harcolt a Habsburgok ellen.

Vasile Mihai Olaru határozottan eloszlatta azt a Robin Hood-szerű mítoszt, miszerint Pintea a jobbágyság eltörléséért harcolt volna, vagy hogy a gazdagoktól vagyonát azért vette el, hogy a szegényeknek adja. Kiemelte, hogy sosem küzdött a jobbágyfelszabadításért, sőt, olyan esetek is előfordultak, amikor válogatás nélkül a szegényektől is rabolt. Tevékenységének valódi mozgatórugója a társadalmi lecsúszástól való félelem, a kisnemesség egzisztenciális válsága volt. A modern hadviselés megjelenésének korában járunk, ami feleslegessé tette a korábbi végvárakat és az ott szolgáló katonáskodó nemeseket. Pintea rétegét így a jobbágysorba süllyedés réme fenyegette a Habsburg uralom alá került Erdélyben.

Pintea rétegének két választása maradt: vagy beállnak állandó szolgálatra az osztrák hadseregbe, vagy elvesztik nemesi státuszukat és jobbágysorba süllyednek. Olaru egy mai párhuzammal élve ezt a társadalmi csoportot a mai alsó-középosztályhoz hasonlította, akiket megrémiszt a társadalmi lecsúszástól való félelem. Féltek az új időktől,

Végül a Horea–Cloșca–Crișan-féle felkelés következett. A három úriember és az első igazi „populista”, II. József császár főszereplésével zajló történet szintén tanulságos. Vasile Mihai Olaru kiemelte, hogy a korábbi vegyes etnikumú mozgalmakkal ellentétben itt már egyértelműen román felkelésről volt szó. Bár akadt néhány magyar és szász résztvevő is, a felkelők románként határozták meg magukat, a hatóságok pedig zavargóknak vagy bűnözőknek nevezték őket.

A lázadást kiváltó okokat az erdélyi feudális rendszer adóterhei és a katonai összeírás jelentették. A parasztok katonának álltak volna, de ha a jobbágyokat besorozzák, a nemesség elveszítette volna a munkaerőt, ezért hevesen tiltakozott a sorozás ellen. A felvilágosult abszolutista, minden társadalmi réteggel kitűnően szót értő II. József felülről jövő, a jobbágyi terheket szabályozó reformjai és erdélyi látogatásai reménykedéssel töltötték el a parasztokat.

Hunyadi Attila megjegyezte, hogy az Erdélyi-érchegységben és a Mócvidéken alig volt nemesség,

A vélhetően görögkatolikus parasztok bécsi és budai román kancelláriai tisztviselők segítségével fogalmazták meg a petícióikat, amelyeket a saját kezükkel írtak alá. Horea több alkalommal is járt Bécsben, először még Mária Teréziánál 1779-ben. A parasztok a túlzott robot, a kincstárnak fizetendő bortized miatt is lázadtak, és amiatt, hogy a kincstár a kocsmáltatási jogot idegeneknek, az örményeknek adta bérbe. Mivel a parasztok nem tudtak közvetlenül a kincstáron bosszút állni, először az örmény bérlők boros- és pálinkáshordóit verték szét. Marius Turda itt vetette közbe, hogy ez az első alkalom, amikor megjelenik a „veszélyes idegen" képzete a társadalmi elégedetlenség diskurzusában. Az örményeket követik a 19. századi zsidók, majd a 20. századi egyéb idegenek.

Amikor a jól felfegyverzett csendőrség megérkezett, a parasztok ellenük nem tudtak fellépni, így dühükben a környékbeli magyar nemesi udvarházakat támadták meg. A nemesek így járulékos áldozatai voltak a kincstár és a parasztok konfliktusának. Szintén Hunyadi Attila említette, hogy Arad környékén néhány nemes menazsériákat, magánállatkerteket rendezett be, így az ott tartott állatok is a rövidebb végét húzták a felkelésnek, hisz a parasztok jóízűen elfogyasztották őket. Claudiu Pădurean a mozgalom petíciós jellegét emelte ki, ami szerint egy modern, demokratikus aktus volt, amely megelőzte a 19. századi hasonló törekvéseket, például Varga Katalin mozgalmát.

Marius Turda itt jegyezte meg, hogy talán II. József volt az első valódi populista, hisz minden társadalmi réteggel tudott a saját nyelvén kommunikálni. Amikor viszont a lázadás kezdett komoly méreteket ölteni, II. József teljesen elhatárolta magát a móc parasztoktól, nem ismert el semmilyen tárgyalást Horeával és társaival, majd igazi reálpolitikushoz hűen kíméletlenül leszámolt a felkelés vezetőivel,

Mint kiderült, a szóban forgó felkelések egészen a 18. század végéig alapvetően társadalmi, felekezeti, és nem etnikai szolidaritáson alapultak. Az etnikum majd csak ettől a ponttól válik egyre meghatározóbbá. Ahogy a közönség soraiban ülő Eduard Nemeth történész, az első kerekasztal előadója fogalmazott: az 1700 körüli Erdélyben az összes jobbágy mintegy 40 százaléka lehetett magyar – tehát a „minden magyar földesúr, és minden román elnyomott jobbágy” dichotómiája teljesen hamis.

Viccel kezdtük, viccel fejezzük be:

Horea kiállt a falu népe elé, megigazította a kucsmáját, majd dörgő hangon megszólalt:

– Jóemberek! Szerintetek jogos-e az, hogy a grófunk Bécsbe menjen, és a mi pénzünkből egyen és igyon?

– Nem, Horea, nem jogos! – zúgta egyszerre a tömeg.

– És mondjátok – folytatta Horea –, jogos-e az, hogy a grófunk Bécsbe menjen, és a mi pénzünket könnyűvérű nőkre költse?

– Nem, Horea, nem jogos! – kiabálták felháborodottan.

– Hát az jogos-e – tette fel a végső kérdést –, hogy a grófunk Bécsbe menjen, és a mi pénzünket elveszítse kártyán, pókeren?

A tömegben hirtelen csend támadt, majd egy idős ember halkan megszólalt:

– Hát, Horea... ha egyszer nem jöttek be neki a lapok, mit csináljunk?!