Az elképzelés szerint a fölösleges állami apparátusokat szüntetnék meg. Így legalább a kormány nyíltan felvállalta, hogy a kultúra számára fölösleges.
A román kormány jelenleg úgy van a költségvetéssel, mint kisnyugdíjas a konyhapénzzel: ott spórol, ahol tud. És ezt még csak véletlenül se keverjük össze azzal, hogy ott spórol, ahol kell.
Marcel Ciolacu és torzszülött kormánya egy szép hosszú megszorító intézkedéscsomagot készül elfogadni: megszüntetnének például egy rakás – amúgy is betöltetlen – közalkalmazotti állást és ezzel együtt, illetve párhuzamosan kigolyóznának egy csomó teljesen indokolatlanul kinevezett, a valóságban reális munkát aligha végző igazgatócskát, részlegvezetőcskét, tanácsadócskát, vagyis a sleppnek a kevésbé fontos részét. Mert a sleppnek a fejesek számára fontos része továbbra is úgy fog élni, mint hal a mi vizünkből összecsorgatott luxusakváriumban, erre bárki mérget vehet. Ahogy eladták, becsomagolták a dolgot, az elsőre még jól is hangzik.
– kábé ez az üzenet.
Ám a megszorító sürgősségi csomag pontjait átfutották például a múzeumok országos hálózatának képviselői is, elgondolkodtak annak várható következményein, majd kiadtak egy memorandumot, amiben közlik az urakkal, hogy ha ebben a formában fogadják el a cuccost, akkor
Konkrétan, a 469 jogilag bejegyzett intézmény 61 százalékát kellene átszervezni vagy megszüntetni, a rendeletcsomagban ugyanis van egy olyan kitétel is, hogy az 50-nél kevesebb alkalmazottat foglalkoztató, közpénzből fenntartott intézményeket át kell szervezni, össze kell vonni vagy meg kell szüntetni.
Mi több, az összesen 127 romániai színház és filharmónia között 37 olyan van, ahol 50-nél kevesebben dolgoznak, így ezek jó eséllyel mennek is a levesbe. A kulturális, irodalmi lapokról nem is beszélve, hiszen aligha van az országban akár egyetlen olyan is, ami 50-nél több alkalmazottat foglalkoztatna. Aki dolgozott már a kultúrában errefelé, az pontosan tudja, hogy ez nagyobb utópia lenne, mint az, hogy Románia a közeljövőben autópálya-nagyhatalommá avanzsál. (Spoiler: nem fog.)
A marosvásárhelyi Látó folyóirat máris megkongatta a vészharangot a Facebook-oldalán, ahol
(itt írhatja alá).
Na persze nem arról van szó, hogy a kegyelmes urak szándékosan ki akarnák iktatni a kultúrát a költségvetésből (nem érdekli őket) – mellesleg a kultúra fenntartása a mindenkori államvezetés alkotmányos kötelessége –, egyszerűen (megint) az történt, hogy a kegyelmes urak észbe kaptak, hogy nem fogják tudni tartani a Brüsszelnek annak idején eladott 4,4%-os költségvetési hiánycélt. (Ciolacu különben már azt is belengette, hogy ezt sürgősen újra akarják tárgyalni az Európai Bizottsággal.)
Így aztán elkezdődött a kapkodás meg a tűzoltás, hogy honnan lehetne lecsippenteni a költségekből, és mivel az igazi sóhivatalokat azért mégsem szüntethetik meg (hiszen akkor a parlamentben egy rohadt nagy táncházmozgalmat, esetleg piacot kellene nyitni), gyorsan összedobtak valami intézkedéscsomagnak nevezett piszkozatot a teendőkről, aztán lesz, ami lesz.
Hogy a kultúra megint az első áldozatok között szerepel, valahányszor megszorításról, spórlásról, költségvetési hiányról, válságról van szó, az szintén nem szokatlan jelenség, hiszen a kultúra luxus. Nem úgy, mint a drága autók, a titokban, „a rokonok összedobott pénzéből” épülő kacsalábon forgó palotácskák, a közpénzen megejtett méregdrága külföldi utak – hiszen mindez a politikai elit számára nélkülözhetetlen.
Sokan úgy is gondolják, hogy ha nem képes fenntartani magát, akkor ott rohadjon meg.
(Csak egy „apró” példa az egykori irodalomórákról: a híres Nyugat című folyóiratnak egy adott ponton állítólag nyolcszázvalahány előfizetője volt. Abból aligha tudott volna fennmaradni. De máig a magyar irodalom egyik meghatározó műhelye, amely nélkül sokkal szegényebbek lennénk. Ennyi.)
a sajtóban megjelenő reakciók és a közfelháborodás után a kegyelmes urak várhatóan vakargatják majd egy kicsit a kobakjukat, majd kiadják az ügyeletes Lajosnak, hogy hozza már helyre, amit helyre kell hozni, legalább annyira, hogy ne pampogjanak ezek a művészek itten annyit. Aztán lesz valahogy, mert olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna.
A sóhivatalok, azok megmaradnak.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.
A májusi ősz pedig az Istennek sem akar itt hagyni minket.
Köszönetet mondott szombaton George Simion, a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) elnöke Orbán Viktornak előző napi üzenetéért.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Önkénteseket jelentkezését várják homokzsákok rakásához Alsósófalván, ahol a vízügyi hatóságok a rét elárasztása mellett döntöttek a paradji sóbánya megmentése érdekében – számolt be Facebook-oldalán a Sóvidék Televízió.
A megismételt romániai elnökválasztás első fordulójának eredménye sokkolta a pénzpiacot, az egyre fokozódó aggodalmak erős érzelmi reakciókat váltottak ki a befektetők és a megtakarításokkal rendelkező lakosság körében is.
Egy hároméves kiskorú és egy 33 éves nő vesztette életét hétfőn Mezőcsánban, miután leestek egy szekérről és elütötte őket egy teherautó – tájékoztatja a Kolozs Megyei Rendőr-felügyelőség (IPJ) az Agerprest.
Harmincöt éve nézegetem a mioritikus nemzeti hajót a világtengeren, milyen kapitányok, kormányosok hogyan irányítgatják. És úgy tűnik, képtelen elfogadni… lényegében önmagát. Emiatt aztán folyton zátonyra fut.
Harmincöt éve nézegetem a mioritikus nemzeti hajót a világtengeren, milyen kapitányok, kormányosok hogyan irányítgatják. És úgy tűnik, képtelen elfogadni… lényegében önmagát. Emiatt aztán folyton zátonyra fut.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Avagy lamentáció arról, hogy milyen következményekkel járt egy hajdani nagypénteki gyermekcsíny.
Avagy lamentáció arról, hogy milyen következményekkel járt egy hajdani nagypénteki gyermekcsíny.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.