Korábbi útinaplóim (lásd itt meg itt) bevezető mondatát ezúttal is idemásolom. Figyelem! Ez egy szubjektív útinapló, amely nyomokban magyarokat tartalmaz.

Ortodox húsvétra készült az elsöprő többségében ortodox ország. Odakint táncot járt a napfény, Kolozsvárra beszökött a zöld minden színárnyalata, és persze, kiszökött a városból a nép, hiszen hogyne használná ki a május elsejét követő nagyhetet: ki-ki úgy kapkodta a feltorlódó szabadnapokat, ahogy csak bírta, illetve, ahogy a munkaadója engedte. Nem szeretem piros betűs ünnepek idején elhagyni a várost, hiszen ilyenkor gyakorlatilag kiürül, szinte élhetővé válik. Az ember sétál a belvárosban, autó alig kóvályog az utcákon, embert is jóval kevesebbet látni, öblösödik ilyenkor a tér, valamivel tisztább levegő, szó szerint és képletesen is.

Viszont az történt, hogy meghívott a küküllővári református tiszteletes úr, töltsek nála pár napot. Korábban irodalmi esten vettünk részt Küküllőváron, akkor ismerkedtünk meg. És ha már így adódott, az ortodox húsvét szombatjának reggelén nekivágtam.

Az ember elvileg könnyedén eljut a Küküllő-mentére, hiszen már van autópálya, amely abba az irányba vezet.

Bár az erdélyi autópályák még mindig úgy néznek ki, mint amikor gyerekkorunkban összeszedtük és darabokra tépdestük a gilisztákat eső után, mert az idősebbek azt állították, a giliszta nem hal meg, hanem épp hogy több lesz belőle, értsd, minden része tovább túrja, porhanyósítja a földet. (Elnézést kérek múltbeli bűneimért minden gilisztavédőtől és gyűrűsféreg-lénytárstól, ugyanis ez így nem igaz, sajnos. Csak az a gilisztarész marad életben, ahol a fej van, olvastam sokkal később.) Ilyen értelemben az autópálya-darabok jobbak, ugyanis fej nélkül is működnek, lehet rajtuk repeszteni.

Csakhogy Kolozsvár felől (ha ugyan nem akarunk elgurulni Szászfenesen túlra vagy Zilah irányába, hogy felkanyarodhassunk a sztrádára) az utazónak át kell verekednie magát Tordán. Amely az átutazó számára egy állandó építőtelep rémképét idézi fel. Nem akarom bántani a derék tordai polgárokat, de tényleg kínszenvedés átevickélni a városon (még ortodox húsvét szombatján is). Na de erős hittel bízom abban, hogy egy szép napon az utolsó gödör is eltűnik és akkor majd csudaszép lesz minden. Ha viszont a türelmes autósnak sikerült minden akadályt átugrania és minden dugót kibírnia, valóban egy másfél órába is alig telik, hogy eljusson Balázsfalvára, a hazai görögkatolikus vallás Kis Rómájába.

Illúzióim nem voltak: a 2021-es népszámlálás adatai szerint olyan 750 magyar lakosa van a településnek. És ahogy körbesétáltam a központot,

valóban több Avram Iancu- és negyvennyolcas román forradalmár-szoborral találkoztam, mint magyar szóval.

(Ne feledjük, Fehér megyében vagyunk, ahol Avram Iancut afféle Jóistenként tisztelik.) A Szabadság mezejéről nem is beszélve: ott 26 román forradalmár mellszobra nézett velem farkasszemet, oké, az egyik Petőfi Sándoré volt, bár nem hinném, hogy annak idején örült, amikor meghallotta, hogy a balázsfalvi nagygyűlésen a románok inkább a többi románnal akartak egyesülni, mint Magyarországgal (az ő szempontjukból, megjegyzem, teljesen érthető módon).

De van itt más is, szintén nem túl kellemes emlék: 1867-ben a balázsfalvi Apafi-kastélyban (vagy Bagdi-kastélyben) írta alá Teleki Mihály, Erdély főgenerálisa és Lotharingiai Károly, a Szent Liga fővezére a balázsfalvi paktumként elhíresült papirost, amely lényegében lezárta az önálló Erdélyi Fejedelemség korát. A kastélyt szépen felújították, ahogy a kapurácsokon keresztül láttam, bemenni ugyanis nem tudtam, hiszen ünnep volt.

Egyébként az óváros igazán csinosnak mondható. Sok műemlék épületet ügyesen felújítottak, az utcák tágasak, tiszták, tényleg nem érheti szó a ház(ak) elejét. Kicsit odébb is mentem, a tömbházak közé, de ott is azt láttam, hogy valakik dolgoznak, mikor munkanap van. Szóba elegyedtem egy tömbház előtti kispadon iszogató polgárral, aki azt mondta, ő bizony nagyon elégedett azzal, ahogy Balázsfalva épül-szépül. A 2007 óta Balázsfalván működő Bosch-gyár több ezer embernek biztosít munkahelyet, mondta. Megkérdeztem, ő is ott dolgozik-e.

Á, dehogy, húzta ki magát, ő Németországban dolgozik.

Félmosolyomat látva azonban sietett hozzátenni: de három év és nyugdíjba megyek, na, és akkor hazajövök Balázsfalvára!

Nagyjából minden épületet zárva találtam a központban, viszont a görögkatolikus teológia kapuja tárva-nyitva állt, besétáltam hát. Kívül csinos, belül zajlanak a felújítások. Aztán valaki rám szólt, hogy halló, ide nem lehet csak úgy bejönni. Elnézést kértem, mondtam, sajnos nem láttam a tiltótáblát, de máris megyek, csak épp megcsodálom a valóban remek belső kertet. Erre az emberem is megenyhült, vele is elbeszélgettem. Görögkatolikus paptanár az istenadta, végzi a dolgát, tanít, konferenciákra jár (mint minden magára valamit is adó egyetemi káder, nyugtáztam magamban elégedetten), és persze küszködik az ortodox nyomással. Mert hiába, hogy Balázsfalva a görögkatolikus fellegvár, az ortodoxia folyamatos aknamunkát végez. Mondtam neki, ezt teljesen át tudom érezni, hiszen magyar vagyok és a hagymakupolás honfoglalás kapcsán a magamfajta is érzi a törődést. Na ugye, csapott le rá a paptanár. Bizony, bólogatok.

Annyi a különbség, hogy minket néha a görögkatolikusok is megtasliznak.

Nevettünk mindketten, bár éreztem, hogy újdonsült ismerősöm csak a kedvemért hozta mozgásba a nevetőizmait.

Jó pár órát barangoltam Balázsfalván, nem csoda, hogy istenesen megéheztem. Gondoltam, megkérdem a központban parkoló taxisokat. Mondták is, ott egy kiváló pizzázó. Igen ám, de húsvét szombatján miért is lenne nyitva? A lakosság oroszlánrésze ünnepre készül. Vissza a taxishoz, kérdő tekintet, a taxis nevet, mutat egy másik helyet. Az is zárva. Egy harmadik is. Már messziről intettem a taxisnak, hogy na most mi lesz. Mire ő is intett, hogy próbáljam meg a nagy, központi és kellőképpen kommunista kinézetű szálloda éttermét.

Bementem, sehol egy lélek. Aztán megjelent egy polgár aki nemes egyszerűséggel ki akart dobni. Már épp indultam volna, mikor felbukkant egy hölgy is és sztentori hangon bejelentette: Olyan nincs! Néztem, hogy mire gondol, láthatta arcomon a bizonytalanságot, rám mosolygott és hozzátette: Húsvét van! Ha lehet, még jobban elanyátlanodtam. Üljön le! Hűha, mi jön most, kihallgatás? Mondtam, bocsánat, nem akarok zavarni, de… Nem zavar! Éhes, nem? Akkor üljön le! Mese nem volt, le kellett ülni. A hölgy az egyik sarokasztalhoz lépett, amely tele volt a legkülönbözőbb méretű étekhordókkal. Vett egy tányért, kibontotta az étekhordókat (a kidobópolgár a lehető legsötétebb tekintettel figyelte az akciót) és megrakta minden jóval.

Aztán odajött az asztalomhoz és elém tette. Tessék, pomána! Értsd, könyöradomány.

Köpni-nyelni nem tudtam. Aztán kiderült, hogy az ünnepre készülődők rengeteg hidegtálat rendeltek és a maradék a személyzeté volt. Ebből adott nekem a hölgy. Megverne a Dumnyezó, ha nem segítenék, mondta. Hát, rég nem esett ilyen jól az étel. Nagyon szépen megköszöntem s kérdeztem, menyivel tartozom. Én őt ne sértegessem, mondta kedvesen.

Meglehetősen tele gyomorral indultam tovább szombat délután, a Kis-Küküllő mentén Küküllővár felé. Györnyörű a vidék, zöld-sárgán hullámzanak a dombok aszerint, hogy éppen nyílik-e a repce, vagy sem. Még korán volt, megálltam hát Szépmezőn, mert láttam, van ott egy szász vártemplom. A település román nevét ezúttal a német Schönauból ferdítették Șonára. A bolt előtt iddogáló polgároktól megkérdeztem, mit jelent a falu neve. Mondták, semmit. Nevettünk. Aztán felcaplattam a templomhoz. Szépen felújított homlokzata láttán elkerekedett a szemem: romos, düledező falakra vártam. Persze, hogy zárva volt a kapu, na de volt ott egy papír is, amelyen ott díszelgett a gondnok neve és telefonszáma. Felhívtam, egy hölgy vette fel, mondta, a férje éppen a lányuknak segít a húsvéti készülődésben, de szól neki. Nyeltem egy nagyot, én se szeretném, ha nagyszombaton zavarnának.

Míg vártam, elolvastam a homlokzatra biggyesztett német és román nyelvű táblát. A település nevét 1313-ban említik először Aztán jó hatszáz évig virágzott. 1939-ben még 1317 szász polgárt írtak össze. Aztán a II. világháborúban odavesztek hatvanheten, majd 230 szászt Oroszországba deportáltak a háború után, a kommunizmus is túladott egy csomón, végül

a nagy szabadság megadta a végső döfést: a megmaradt szászok oroszlánrésze kivándorolt.

Öt perc se telt el, visszahívott a gondnok, mondtam neki, megnézném a templomot. Sóhajtott egy nagyot, aztán mondta, jön. És jött. Bocsánatot kértem az ünnepi zavarásért. Vidáman legyintett, ez a dolga. Bementünk az elkerített udvarra. Na, a templom már olyan volt, amire vártam: roskatag, düledező. Nem volt rá pénze a kivándorolt szépmezei szászoknak. De legalább figyelnek a szülőfalujukra, tette hozzá a gondnok. A parókiát panzióvá alakították, tágas, kényelmes, 150 lej egy éjszakára.

A temetőt meg akarom nézni? Meg hát, mondtam. A rendezett sírkertben éppen virágoztak a bazsarózsák, bizonyos értelemben vidám temető ez. Néztem a sírokat, új alig volt. Megkérdeztem hát, hányan kerülnek még ide. A gondnok megállt, számolgatott egy kicsit: négyen. És ezzel be lehet zárni a temetőt. Ám ettől függetlenül sikertörténet a szépmezei vártemplomé. Mert nem az állam, nem is az egyház, hanem a szülőfalujukat szerető szépmezei szászok gondozzák. És ez is olyan, mint az Isten: addig él, amíg egyetlen hívő hisz benne.

Esteledett már, mire kibeszélgettük magunkat a gondnok úrral. Bármikor mennék még oda, hívjam nyugodtan, húsvét szent napján is, mondta nevetve. Megköszöntem tisztelettel, majd leballagtunk a templomdombról és továbbmentem Küküllővárra. Itt is, akárcsak végig az út mentén, ordít, hogy választási kampány van.

Számoltam a plakátokat: ha ettől függne a választási győzelem, toronymagasan nyer az AUR.

A nagy pártok elbújhatnak mellette. RMDSZ-plakátot nemigen láttam. Minek, kevés a magyar errefelé, nekik nem kell, úgyis tudják, kire szavazzanak. Barabási Endre tiszteletes úr már várt. Különös ember: ha annyian lennénk, amekkora az ő lelke, Erdély már rég autonóm lenne, ha nem fejedelemség. Bő tíz éve szolgál Küküllőváron, és meg is van a foganatja: abroncsként tartja össze a 400 környékbeli lelket. A református templom ragyog, mint valami koronaékszer, mellette közösség ház, odébb még egy ingatlan, vendégház lesz benne. Ez mind az ő műve.

Tisztelik is a faluban. Persze, nem ingyen kapta a süvegelést. Annak idején, amikor még kezdő volt a faluban, a többségi fiatalok konkrétan ágyra jártak a templomkertbe. És a tiszteletes úr mondta nekik, hogy ne tegyék, amíg mondhatta, tűrte, amíg tűrhette, egy este aztán úgy kiverte a játszi kedvű tesókat a templomkertből, mint Jézus annak idején a kufárokat. Na, azóta rend van. A vasárnap reggeli istentiszteletre szépen begyűlt a közösség. Anyák napja is volt, ugye.

Kérdeztem, mikor keresztelt utoljára. Négy éve.

Na, hát ha így kell élni, akkor így kell. Mert lehet búba, alkoholba feledkezni, de minek. Apropó alkohol: a faluban nincs kocsma. Nyilván nem csak azért, mert a csehókat is sikerült kiverni a faluból. Borvidékről van szó, szinte mindenki megtermeli hát a magának valót.

Istentisztelet után végigsétáltam a falun, egészen a Bethlen-Haller kastélyig. Amely ma egy igazi bojár, a Jidvei pezsgőgyár tulajdonosa, bizonyos Claudiu Necșulescu úr kezén van. (A közeli Betlenszentmiklóson darvadozó Bethlen-kastélyt is Necșulescu úr vette meg, a rossz nyelvek szerint azért, mert két lánya van, és hát jusson mindegyiknek egy.) Naná, hogy nem mehettem be, hiszen odahaza volt a várúr és családja, olyankor nincs koslatás, magyarázta a kapus sajnálkozva. Nem baj, mondtam neki, az ünnepet tisztelni kell.

Lesétáltam a birtok végébe, a szépen felújított katolikus kápolnáig. Éppen mise volt. Benéztem és hirtelen Jékely Zoltán híres-szomorú verse, A marosszentimrei templomban jutott eszembe. „Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, a tizenegyedik maga a pap”. Csakhogy itt négyen voltak, meg a pap. Megvártam a végét… és szembetaláltam magam az egyik Haller-örökössel. Ismerjük egymást, paroláztunk, elbeszélgettünk. Azt mondta, azért jár ide, hogy erősítse a helyi katolikus közösséget. Elhittem neki. Van ebben a heroikus viszonyulásban valami felemelő, akármennyire beleng mindent az élő közösség elmúlásának illata. Ja, ő se mehetett be a kastélyba.

Hazafele egy másik utcán mentem, fotóztam ezt-azt. Egyszer csak hallom: Alo, alo! Nu se face poze! Értsd: Halló, halló! Nem csinálunk fotókat! Odanéztem, egy cigány polgár közeledett hozzám sebesen. Mondtam, elnézést kérek, nem tudtam, hogy tilos. Pedig olyan szép a ház. (Nyilván nem volt szép, de igyekeztem megnyerni magamnak a jóembert.) A földbe gyökerezett a lába. Tényleg szép? Épp azt nem mondtam, hogy haljon meg minden gyerekem, ha nem. Biza, hazudtam most már szemérmetlenül, ritka szép! Na, hát akkor fotózzak nyugodtan, csak ne tegyem ki az újságba. Dehogy teszem. (Ebben nem hazudtam.)

Arra lefele is fotózhatok, mondta tovább lelkesen, az egész utca az övé meg a családjáé.

Mondtam, köszönöm, később arra kanyarodok. Mire épp hogy le nem parolázott velem, sok boldogságot kívánt nekem és a családomnak és az összes rokonomnak és ment. Én meg fotóztam boldogan tovább, hiszen megvolt rá az engedélyem. Egy másik udvarról rám köszönt egy gyönyörű cigány hölgy. Épp egy online streaminget fejezett be a lugasban. Aztán mit csinál maga itt, kérdezte. Meglátogattam a várat, de a bojár nem engedett be. Jaj, az olyan, nevetett, ne higgyen neki, akármit is mond, mert hazudik. Román… Erre nem tudtam mit mondani.

Délután elmentünk a tiszteletes úrral Bázna fele. Útba ejtettünk két falut, Alsótatárlaka határában már pont olyan szász templomot találtunk, amilyenre vártunk: hamarosan összedől, ha nem kezdenek vele valamit. Nagy nehezen felmásztunk a különálló harangtoronyba. A harangok épek, szépek. Éppen le akartam fotózni őket, amikor hirtelen azt hittem, egy menő bukaresti klubba zuhantam fejjel előre.

Felüvöltött a manele, szeretlek, de nincs rád pénzem, majd ha lesz, elveszlek feleségül… Kinéztem az ablakon. A szász falvak tágas központi térségének egyik oldalán három autó állt, mellettük két toronymagas hangfal, és szállt a füst fölfelé. Buli van. Mikor továbbhaladtunk, kiderült, hogyy három hangfalzenekar van, nem egy, igazi párbajt vívtak, hogy kinek a zenéje hangosabb. Megtudtam, hogy

Alsótatárlakáról a román lakosok költöznek a szélrózsa minden irányába, ha tehetik.

Ilyen bulihangulat mellett nem is csodálom.

A következő falu, Alsóbajom csöndes volt. Néhányan iddogáltak a kocsma előtt (na igen, mert azért általában van a falvaban kocsma), odébb akkora szász erődtemplom, hogy majd kilukasztotta az eget. A gondnok épp a fal tövében cseverészett, lelkesen nyitotta is a kaput. Kérdeztük a szászok felől, mondta, ez nem szász templom, ez moldvai. Nem értettem igazán. Készséggel megmagyarázta: ezt a templomot Ștefan cel Mare (III. István moldvai vajda) építette. Nyilván nem, de minek vitázni. Ezt a templomot is a szászok építették, csak Hunyadi Mátyás hűbérbe adta Küküllővárat István vajdának, amely várhoz Alsóbajom is tartozott annak idején. És a vajda felbiggyesztett egy bölényfejet a toronyra. Tehette, ő volt a hűbérúr. A templombelső is rozoga állapotban van. Ki a jóistennek van annyi pénze, hogy ezeket a műemlék-csontvázakat felújíttassa és esetleg valamilyen turisztikai stratégia alapján hasznosítsa? Úgy tűnik, egyelőre senkinek.

Másnap reggel elbúcsúztam a tiszteletes úrtól és elindultam hazafelé. Igazi tündérország a Kis-Küküllő mente: minden közösség építgeti a maga kisebb-nagyobb birodalmát. Ahogy lehet. Ahogy hagyják a földi hatalmak. És ahogy megsegíti őket az égi hatalom. Van, aki elveszti a földi Paradicsomát. És van, aki megtalálja. A történelem pedig hátradől és kér egy kávét.

Fotók: Szántai János.