Visszatérés önmagunkhoz – mit tanulhatunk Erdélyben egy amazóniai kultúrától?

Egy korábbi írásomban azt fejtegettem, hogy mit tudunk kezdeni mi itt a szórványléttel. A szórványosodás mellett a csángók 21. századi életére, megítélésére is reflektáltam. A kettő kapcsolódásai pontjai ott egyesültek, hogy nehezen és eszköztelenül, vagy eléggé improvizált eszközökkel állunk hozzá ahhoz, hogy a pusztulást, az átalakulást valamilyen módon tudjuk kezelni – mert senki nem tanította meg nekünk, hogyan kell.

Ebből a helyzetből kiindulva már közhely, hogy folyamatosan tanuljuk, hogyan éljünk együtt a román többséggel, különbségeinket és történelmi sorsközösségen alapuló hasonlóságainkat is egyaránt figyelembe véve. Ez utóbbi esetében szépen látszik, hogy valahol

Mit is értek ez alatt? Azt, hogy a fejünkben egyszerre van jelen a nyugatiasodás iránti vágy, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodunk (lásd például a sokat emlegetett közép-európai identitást), miközben megzabolázhatatlanul tombolnak bennünk a bizánci beidegződések is. Igen, bennünk is. Ezzel, tudom, nem szívesen szembesülünk. Annyival könnyebb a románoknak ez, hogy ők már felismerték, és van hozzá kellő humoruk is, hogy ezt kezelni tudják. Ez is lenne az örök visszatérés mítosza?

Hogy bizonyítsunk. Hogy láttassunk. Hogy megmaradjunk. Hogy reprezentáljunk, éljük túl saját magunkat, szenvedjünk méltósággal és vigadjunk sírva. Ha kollektív sikerélményünk van: azonnal sárba kell taposnunk, mert elfogadhatatlannak érezzük (főleg az értelmiség), hogy lehetnek közös céljaink, érdekeink, álmaink, hiszen azonnal a „párbeszéd”, a „józan vita”, az „észszerűség” vizeire evez a diskurzus, amit az elmúlt pár évben ideológiai visszhangkamrákban szeretünk éltetni. Ami nagyon sokszor köszönőviszonyban sincs azzal a valósággal, ami a visszhangkamrákon kívül ránk köszönne és kalapot emelne.

Brassóban jártam pár évvel ezelőtt, egy magyaros étteremben. Már nem emlékszem a nevére, nem is fontos: a lényeg az volt, hogy valami finom levest ehessek, azt pedig azért tudunk mi főzni. Beléptem az étterembe, üres volt, kerestem egy asztalt, és vártam, hogy megjelenjen egy pincérnő. Hamarosan meg is jelent, magyarul köszöntem neki, mire kiderült, hogy senki sem tud magyarul, még a tulajdonos sem. Folytattuk románul, miközben szemügyre vettem a giccsesen parasztosra fabrikált berendezést – ismerjük: a kocsikerekes, búzakalászos, bokájos, rokkás, háziszőtteses változatot. A falon igen aránytalanul megfestett, székelyruhásan táncikáló pár, arcukon a negédes, piruló üresség.

Nyár volt, a háttérben pedig magyar nyelvű karácsonyi zene szólt. Kérdeztem, mióta nem cseréltek lejátszási listát. A leves persze finom volt, de a menüben inkább erdélyi romános ételek szerepeltek, még a tálalás is ebbe a kategóriába volt sorolható.

Nyilvánvalóan nem a román ételek, felszolgálók, tulajok és vendégek ellen szól, de kissé megütött az, amit ott tapasztaltam:

A szászok több évszázados kulturális öröksége jutott eszembe, amellyel már könnyű kérkedni és a jelenlétük hiányában azt mutogatni. Azok a maradék szászok jutottak eszembe, akik romos templomaik előcsarnokában ülnek, mankóra támaszkodva, zsebükben a vaskos templomkulccsal, amelyért időnként bekopog egy-egy turista. Házaik, udvaraik, macskaköves útjaik, sikátoraik formái. Múzeumi tárgyak lettek ők is hűlt helyeik után. (Kérdem itt: az erdélyi szászok akkor nyugat-e vagy kelet?)

amikor a kolozsvári TIFF filmfesztiválon múlt vasárnap újból megnézhettem A kígyó ölelése (Embrace of the Serpent) című, Ciro Guerra által rendezett kolumbiai filmet. Újranézés, mi az, gondolhattam volna – miközben elemi erővel és új megvilágításban nézni tíz év után ugyanazt a filmet majdnem olyan, mintha premier lett volna.

A 2015-ös, Oscarra jelölt kolumbiai film két különböző idősíkon keresztül mutatja be az Amazonas dzsungelének világát és az őslakos kultúrák és a nyugati civilizáció közötti konfliktust. A történet középpontjában Karamakate, egy amazóniai sámán áll, aki utolsó túlélője népének. Két különböző időpontban is találkozik nyugati kutatókkal: először Theodor Koch-Grünberg német etnológussal az 1900-as évek elején, majd harminc évvel később egy amerikai botanikussal, Richard Evans Schultes-szel. Ők az a két ember, akiknek a naplóiból tudjuk máig a legtöbbet az amazonasi kultúrákról, mai napig nem készült olyan részletes anyag róluk, mint a múlt század elején.

és a gyarmatosítás, a belső összetűzések – gyakorlatilag Dél-Amerika egész véres történelme – hatására már nem is lehetne nyugati módszerekkel megőrizni az utókor számára azt a tudást, mert töredéke él azoknak az embereknek ott, akiktől lehetne is valamit tanulni.

Mindkét filmbéli expedíció célja egy, a filmben fiktív, ritka, gyógyító hatású növény, a yakruna felkutatása. Ciro Guerra a filmjéhez megkeresett őslakosokkal beszélgetett előzetesen arról, hogy az alkotásban megjelenő helyek, nevek, rituális elemek fiktív néven szerepeljenek, hogy védelem alatt állhassanak, de azért kulturálisan felismerhetők maradjanak a narráció szempontjából.

Karamakate alakja azonban

hanem valami nagyon is a valóságból táplálkozó jelenségre világít rá: a sebzett gyógyítóra, a közösségét elveszített történetmesélőre, közeg nélküli kohéziós erőre, egy emberi, ellentmondásokkal teli alakra.

A harminc évvel későbbi sámán nem emlékszik törzsének alapvető rituáléira, és úgy érzi, hogy csak korábbi önmaga héja maradt, hiányoznak belőle azok a fontos ismeretek, álmok és a természethez fűződő kapcsolat, amelyek egykor élettel töltötték meg. Hogy a sziklák, a hegyek, az állatok, a természet régen beszéltek hozzá, de ő elvesztette ezt a hallását.

amely megpróbálná őt beszorítani a mindig megértő, mindig türelmes, „szent” skatulyáiba, ez pedig leleplezi az embernek azt a vágyát, hogy újratanulja saját magát. Ebben pedig éppen a második expedícióra érkező Evans segít neki – mintha a gyarmatosító lenne éppen az, aki a korábbi, összegyűjtött információ révén vissza tudná hozni Karamakatéba a régi lelkét.

Csakhogy itt nem az a kihívás, hogy egyikük vagy másikuk külön-külön mit cselekszik, hanem az,

Abban a pillanatban, hogy két, nagyon különböző kultúrájú, gondolkodású, világképű ember egymásra lesz utalva, derül ki, hogyan is tudják kihozni az eléjük gördülő helyzetekből a legtöbbet – azaz nem csupán a cél, hanem az út is kozmikussá növi ki magát.

Az amazóniai kultúrák orális kultúrák, nincs írásbeliségük, s bár tudnának írni, nem hisznek az írott szó hatalmában, inkább az interperszonális kapcsolatok, az együtt tanulás, a mester-tanítvány dinamika révén élnek és adják át a tudásukat egymásnak. A közösségben létezés eme formája nyomán a filmbéli Karamakate szerint is, ami le van írva, az automatikusan dogma. Így a misszionárius hódítók, az erőszakos áttérítés is mind annak a jele, hogy az írott szóba vetett vak hit nem enged teret a nagyobb megismerésnek.

azaz formátlan és üres mása önmagának (és valójában egy perui törzs mitológiája szerint egy adott személynek), amely az erdőben kóborol, és egyetlen célja, hogy másokat megtévesszen. (Egyébként igen sok hasonlóságot mutat a nyugati gondolkodásba beíródott német doppelgänger-gondolatkörrel.)

Picit megpróbáltam elgondolkodni egy amazonasi fejével:

A dogmák és ideológiák által terhelt, egyre inkább szórványosodó, visszhangkamrákba tömörülő erdélyi magyarság, a politikai és intellektuális elit önmagába zárkózik, ez pedig senkinek nem tesz jót, önmagának legkevésbé.

Theodor Koch-Grünberg, az első felfedező, akinek arra volt szüksége, hogy a fiatal Karamakate meggyógyítsa, szenvedésének egy pillanatában felsóhajt: én nem félek álmodni, miután a sámán azt kérdezte, lázas motyogása közepette látta-e a jaguárt megjelenni. Az a kérdés, hogy dogmáink között felismerjük-e vajon a jaguárt, a kígyó ölelését? Merünk-e álmodni, és vissza tudunk-e térni önmagunkhoz?