A radikalizálódott elitek populizmusáról

Az, hogy a világ, vagyis inkább a világmagyarázat(ok) végletes leegyszerűsítése zajlik a nyilvánosság összes szintjén, akkora ordas közhely lett mára, hogy szinte restellem leírni.

Volt itt nemrég egy elnökválasztás, ugye. Tavaly, ősz végén kezdődött, májusban lett vége, hát istenem, így sikerült. Tudjuk, hogyan végződött: győzött a Jó. Az a Jó, akivel szemben fél évvel ezelőtt felemelkedett a semmiből a Rossz. És itt most nem számít, hogy ez a két oldal milyen konkrét személyben testesült meg,

Könyvtárakat lehetne megtölteni annak elemzésével, hogy miért alakult ez így, egyfelől-másfelől, okok és okozatok, szempontok, folyamatok és egyebek, de ez most már senkit nem érdekel – a társadalom túlnyomó részét már akkor sem foglalkoztatta egyébként. Mint ahogy szemmel láthatóan a politikai osztályt sem igazán foglalkoztatja már: a Jót támogató pártok alkotta többség valahogy összebuherált egy kormányt és kilépve a fényre most már önmagát azonosítja a Jóval. Innen pedig megint csak a végletekig egyszerűsödik minden: legyőzni a Rosszat. Ami mindig az, ami nem mi vagyunk.

Nézem, ahogy Sorin Grindeanu ideiglenes PSD-főnök, a képviselőház újdonsült elnöke mélységesen elcsodálkozik… na jó: „elcsodálkozik”, amikor azzal szembesítik az újságírók, hogy a szállításügyi minisztériumban, amelynek évekig a vezetője volt, pontosabban a minisztériumnak alárendelt állami vállalatok igazgatótanácsában milyen pofátlan összegeket akasztanak le megérdemelt fizetés gyanánt. Óóó, tényleg?… Csúnya dolog, ez elfogadhatatlan, változtatni kell rajta! Mert hogy Grindeanu most már a Jó, és ő fogja felszámolni a Rosszat, ami eddig épült. Az ő fennhatósága alatt.

Vagy nézem és hallgatom az egyik nagy hírtelevízió sztárkommentátorát. Eddig következetesen azért verte az asztalt – többek között –, hogy áramvonalasítsák az államot, bocsássák el zabhegyezőket a zsíros állásokból, ezzel pedig spóroljanak meg egy rakat pénzt – ez volt a Jó, ugye. A tegnapelőtt – nem hittem a fülemnek –, azt fejtegette behevülve, hogy hát kérem, ez a sok elbocsátott ember, aki az államapparátus lefogyasztása után állás nélkül marad, mihez kezd, hol fog elhelyezkedni, lehet, hogy mégsem kellene.

A lényeg az lett – és ennek persze igen bonyolult okrendszere van, és nem csak nálunk, hanem világszerte, ez most a Zeitgeist –, hogy mindent, de tényleg mindent valamilyen jó-rossz, fekete-fehér, hideg-meleg, erkölcsös-erkölcstelen stb. bináris rendszerben helyezzünk el.

A világ kettős osztatú szemlélete persze nem valami korunkra jellemző találmány, az emberiség létezését minden korban, minden kultúrában alapvetően meghatározta a bináris tengely. A gond az, hogy most mindent és azonnal két pólus köré helyezünk el, ráadásul igen radikális formában.

„Nem érdekel a hosszú duma, mondjátok meg röviden, kit kell utálni” – írja a kommentelő a Facebookon megosztott írás alá, és valószínűleg nem jut eszébe, hogy viccesnek szánt hozzászólásában lényegében ragadja meg a Zeitgeistot. A „duma”, a részletek, az árnyalatok fölöslegesek, tudni akarja a két végletet, hogy valamelyikkel azonnal azonosuljon, a másikat pedig próbálja megsemmisíteni.

bármiről és bárkiről azonnal el lehet és el is kell dönteni, hogy Jó vagy Rossz, a magyarázatok rövidek és azonnal érthetőek, könnyen lehet odaállni egyik vagy másik véglet mellé. Ami oda vezet, hogy az ember azt gondolhatja: a világ megismerése tulajdonképpen egyszerű. Pedig nem az.

Ennek a jelenségnek van közege és vannak aktív táplálói, fenntartói is. A közeg nyilvánvalóan az online tér és a közösségi média. Mára persze az is közhellyé vált, hogy a közösségi média felületességet és türelmetlenséget hozott az információ fogyasztásában és feldolgozásában, de attól még nyilvánvaló, hogy ez az egyik legfőbb oka a polarizálódásnak.

A fenntartói oldalon is több szereplő van. Látjuk egyrészt, hogy a politikai hatalmak, pártok és kormányok milyen előszeretettel alkalmazzák a világegyszerűsítést és a primitívségig leegyszerűsített üzeneteket a hatalom megszerzése és megtartása során, hogy elmondhassák: ha engem támogatsz, a Jót támogatod, ha a másikat, akkor a Rosszat.

A politikai szereplők talán mindenki másnál sikeresebben folyamodnak ehhez a logikához. Ez a politikai populizmus egyik alappillére és sajnos ma már minden politikai párt vagy erő előszeretettel alkalmazza – vagy kényszerül rá, hogy alkalmazza –, a tartalmában és formájában is populista kommunikációt, különben labdába sem rúghatna.

Én mindig valamilyen fokú megütközéssel és némi szomorúsággal nézem, hogy igen értelmes, tanult, olvasott emberek mennyire bele tudnak esni a populista manipuláció csapdájába. Befogadóként is, de elsősorban művelőként. Ráadásul nem feltétlenül valamilyen intézmény, politikai vagy társadalmi mozgalom közvetlen és hivatalos képviselőiként, hanem nevezzük így: „csak” simán értelmiségiként – elsősorban erdélyi és magyarországi magyarok, de románok is. És ugyanúgy a radikális Jó-Rossz populista redukciót művelik, esetenként meg is fogalmazott „kritikai értelmiségi” igénnyel, mint azok, akiket éppen bírálnak.

Azon is mindig megdöbbenek, amikor

illetve morális vagy-vagy helyzetté például elképesztően bonyolult politikai, geopolitikai, társadalmi, kulturális állapotokat. Nem gondolom, hogy mindegyiküket a rosszindulat vagy a manipuláció szándéka vezérelné, azt viszont igen, hogy az eliteknek ez a fajta egyszerűsítő radikalizmusa igen nagy károkat tud okozni össztársadalmi szinten.

Mert az elitektől, különösen az értelmiségi elittől a társadalom többi része, konkrétan a Facebook-követőik tábora valamilyen útmutatást, tisztázó magyarázatot, talán épp az árnyalatokra figyelést és a figyelem árnyalatokra irányítását várja.

De nem lehet sem a közel-keleti helyzetet, sem a világ nagyhatalmi erőrendszerét, sem a magyar–román és a magyar–magyar kérdést, vagy az ország politikai-társadalmi helyzetét a csupasz Jó-Rossz ellentétre redukálni. Elvesznek az árnyalatok, elvész a többszempontúság, elvész a helyzetempátia, a végén pedig ott marad az, amihez látszólag senki nem akar eljutni, de mégis mindig az lesz belőle: valami rögtönítélő és végletes megbélyegzés és megsemmisítő szándékú címkézés.

megkérdőjelezhetetlenül jó vagy rossz, normális vagy nem normális, náci és fasiszta vagy libsi és komcsi, igazi magyar vagy idegenszívű, csicska vagy szabadságharcos és így tovább. Ez pedig maga az ultrapopulizmus csapdája.

Nem tudom a megoldást, de hadd zárjam egy idézettel, Alain Finkielkraut A gondolkodás veresége című 1987-es munkájának igen rövid záró fejezetével, talán gondolatébresztő: