Miért maradt ki Gheorghe Funar a versből? – interjú Korpa Tamás költővel

Korpa Tamás költő, szerkesztő, irodalomtörténész, kritikus a Miskolchoz közeli Szendrőben született 1987-ben. A Debreceni Egyetemen diplomázott, jelenleg Vámospércsen él. 2017 és 2020 között a Fiatal Írók Szövetségének (FISZ) társelnöke volt, jelenleg a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár munkatársa, irodalmi kurátora.

Sok szállal kötődik Kolozsvárhoz, saját bevallása szerint ugyanis Szilágyi Domokos volt az egyik irodalmi apafigurája. 2005 óta számos alkalommal látogatott a kincses városba, megismerkedett az itteni szellemi élet jeleseivel, akik közül sokakkal azóta is szoros kapcsolatot ápol. Így talán nem véletlen, hogy az Egy híd térfogatáról (2013), az Inszomnia (2016), illetve A lombhullásról egy júliusi tölggyel (2020) című kötetei után negyedik verseskötete, a Házsongárd live (2022) teljes mértékben a város múltjához és jelenéhez kötődik, nagyon sok személyes élménnyel átitatva.

A versek után egy interjúkötetben is foglalkozott Kolozsvárral, amely K-terminál – Húsz dosszié Kolozsvárról címmel jelent meg 2024-ben. Utóbbi két kötetet múlt héten mutatták be a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten – a bemutató előtt ültünk le beszélgetni vele.

Mit jelent számára a város eszkatologikus jellege, hogyan mérte évekig Magyarországon is romániai idő szerint a saját idejét egy Sorából származó karórával, hogyan hasznosítják a fényt Kolozsváron, ebben a tengerparti városban a sirályok, tudnak-e még nyilazni az erdélyi magyar indiánok – többek között ilyen témákról beszélgettünk.

Hogyan kerültél először Kolozsvárral közeli kapcsolatba, mikor érezted, hogy komolyabb dolgod van a várossal?

2005-ben jártam Kolozsváron először, középiskolásként. Egy nap Kolozsvár, egy nap Marosvásárhely, öt nap Felsősófalva. Az akkor még frissen visszakapott, nagyon leromlott állapotú Református Kollégiumban aludtunk, a Farkas utcában. Alapítóélmény. Aztán a későbbi, elsősorban magánlátogatásaim után azt kezdtem el érezni, hogy Kolozsvár fontosabb üggyé vált annál, mint hogy egy érdekes, nagy hagyományú, izgalmas építészettel rendelkező városba térek vissza, ahol jó emberek várnak, és olyan szerzők – minden generációból –, akik inspirálnak.

„Sorsfordító” pillanatból kettőt emelnék ki hirtelenjében. Az egyik Lászlóffy Csaba halála volt. 2006-ban Kallós Zoltán válaszúti táborában – amikor a fiatalokat felkaroló kolozsvári irodalmárokról érdeklődtem – az ő címét nyomta valaki a kezembe. Felültem a korábban sosem látott emeletes vonatra, Válaszútról bepöfékeltünk a városba. Összebarátkoztunk Lászlóffy Csabával, aztán kilenc éven keresztül ő lett számomra Vergilius Kolozsváron. Elvitt a kedves helyeire, bemutatott a kedves embereinek, Lőwy doktornak (Lőwy Károly gyermekgyógyász, műfordító – a szerk.), Józsa Istvánnak, Balázs Imre Józsefnek, Mózes Attilának, Tibori Szabó Zoltánnak, Röser Ferencnek, a Phoenix Könyvüzlet (azóta bezárt – a szerk.) tüneményes hölgyeinek, Esztike és Erzsike néninek… Az ő szemüvegén keresztül láttam mindazt, ami itt van.

Aztán a Csaba halálát követően szembesültem azzal a tapasztalattal, hogy vele együtt Kolozsvár jó része is elveszett számomra. Miközben persze tudtam, hogy az „elveszetett Kolozsvár” elsősorban az övé volt. A kötődési lánc a halála után végül nem szakadt meg szerencsére. A tragikus vég nem a totális kiürülést vagy még inkább a város végleges elhagyását eredményezte, hanem arra ösztönzött, hogy újraalkossam a Kolozsvár-tapasztalatot, részben a múlt emlékeinek segítségével, de bízva az eljövendő élményekben is.

Csaba temetésén én mondhattam az egyik gyászbeszédet. Megdöbbentő érzés volt, hogy egy magyarországi, debreceni, Miskolc környéki fiú a húszas évei végén az idős barátját búcsúztatja a Házsongárdban. Éreztem, hogy ez nemcsak valaminek a lezárása, hanem új kezdetet is kínál.

Biró Annamária és Korpa Tamás a kolozsvári könyvbemutatón (Fotó: Facebook/Kolozsvári Ünnepi Könyvhét)

A másik fontos tapasztalatom Szilágyi Domokoshoz fűződik, aki az egyik legfontosabb irodalmi apafigurámmá vált. Talán érthető módon az ő pályatársai, barátai, élettársai egy idő után mitikus magasságokba emelkedtek annak a fiatal gyereknek a fejében és szívében, aki voltam.

Sosem felejtem el, amikor egy könyvbemutató végén a Gaudeamus Könyvüzletben odajött hozzám Nagy Mária – Szilágyi Domokos élettársa a költő utolsó éveiben –, a kezében egy vékony, puhakötésű könyvet hozott, amely Szilágyi Domokos családi levelezését tartalmazta. Megkért, hogy írjak róla, ha úgy alakul, egy kritikát. Ezt a maga finomságával, de ugyanakkor karizmatikusságával tette.

Maga a tény is meglepett, hogy egy olyan ember jön oda hozzám, aki számomra versek hősnője, múzsája volt addig. Azt már tényleg csak magunk között mondta, hogy alig akad valaki, aki írna erről a kötetről. Ez is sorsfordító pillanat volt a maga nemében: éreztem, mert éreztette velem, hogy itt számítanak rám, és hogy belekapcsolódhatok abba, amibe titkon mindig is vágytam.

Kicsit hamarabb érkeztünk meg ahhoz a vonalhoz, amire szintén rá akartam kérdezni, mint ahogy terveztem, de ha már szóba került, megkérdezem most. Nem tudom, hogy amikor Szisz (Szilágyi Domokos – a szerk.) költőként fontossá vált számodra, tudtál-e (tudtunk-e) már róla, hogy besúgó volt, de kíváncsi vagyok, hogyan csapódott le benned, amikor megtudtad…

Középiskolás koromban találkoztam először Szilágyi Domokos költészetével, az ő életműve volt az egyik választható téma a tudományos diákkonferencián. Amikor elsőéves egyetemista lettem – és Miskolcról Debrecenbe kerültem –, akkor robbant ki az ügy, akkor hozták nyilvánosságra néhány jelentését a családtagok és Nagy Mária beleegyezésével, hogy a szóbeszédet elkerüljék, illetve hogy tisztábban lássunk. Akkoriban én posztmodern irodalomtudományt tanultam, nyilván az érzelmi intelligenciám sem volt még túl kifinomult, az előállt helyzet pedig elsősorban inkább a bábeli könyvtárba való belépésnek egy újabb lehetőségét jelentette számomra, még szövevényesebbé vált az, ami amúgy is szövevényes: van itt egy „apokrif” életmű is.

Arra gondoltam, hogy sok mindent hozzáadhat a korszak összetettségének értelmezéséhez, illetve a költő alakjának a továbbinterpretálásához ez az új látószög. Vagyis nem átértelmeznem kellett Szilágyi alakját, hanem tulajdonképpen bővültek a róla való beszéd lehetőségei. Egyáltalán nem az volt a reakcióm, hogy a későbbiekben nem olvasom, vagy túlzottan ideologikusan olvasom. Egy fontos körülményről azonban ne feledkezzünk meg: mindez egy 19 éves ember reakciója, aki nem volt tisztában azzal, hogy mit jelentett az ’50-es, ’60-as, ’70-es években Romániában élni, nem volt itt rokonságom, nem voltak áthagyományozott történeteim. Ez az ügy mégis adott egy korszakértési esélyt.

Többször is kiemelted, hogy te kívülről érkezőként teljesen más szempontok szerint figyeltél a városra, mint a benne élők. Ennyi tapasztalat után, de még mindig külső szemlélőként, mit gondolsz, mit kellene kezdeni az ilyen helyzetekkel, azokkal a művészekkel, akikről kiderül, hogy együttműködtek a Szekuval?

Nagyon bonyolult kérdés, mert Magyarországon például az ügynökaktákat mind a mai napig nem nyitották meg. Vagyis a társadalom nincs fölkészülve arra, hogy az idoljainak egy részéről kiderülhet, hogy korábban kollaborált az Államvédelmi Hatósággal (ÁVH). Nincsenek ilyen reakciópartitúrák, nem tudjuk, hogy mi történne, ha ezekkel a szituációkkal kellene szembesülni. Így, tőlünk nézve az, ami Erdélyben zajlik, egyfajta tanulási folyamatot is jelenthet.

Szerintem higgadt elemzésekre volna szükség elsősorban, hiszen minden történet más és más, eltérőek az indítékok és a következmények. A mély emberi traumák megértése mellett újfent felvetődik, hogy irodalomértelmezőként is vizsgálhatom a kérdést, megnézhetem, mondjuk, a nyelvjátékok felől: ki hogyan próbált meg kibújni a feladat alól, voltak-e olyan retorikai alakzatok, sőt, stratégiák, amelyekkel hülyére lehetett venni a rendszert. Úgy jelent valaki, hogy közben nem jelent. És egyáltalán, tudta-e a jelentést tevő, hogy amikor jelent, nemcsak azt jelenti, amit jelenteni vél vagy szeretne.

Olyanról nem igazán tudok, akiről életében kiderült volna az ügynökmúlt, és vállalta volna, hogy aláveti magát egy értelmezési processzusnak. Még egyszer mondom, nagyon nehéz ügy, hiszen előállhatnak olyan (élet)helyzetek, amikor a kelepcékből nincsen túl sok kiút.

Azt mondtad valahol a K-terminál kapcsán, hogy Kolozsvár számodra egy eszkatologikus karakterrel rendelkező város. Beszélj erről egy kicsit!

Valóban, van a városnak egy ilyen alaptermészete számomra. Én egynyelvű, szinte egyvallású, homogén közegből jövök. Kevéssé ismerős az a tapasztalat, hogy egymás szomszédságában, egymással keveredve, egymással interakcióban különféle világértelmezési gyakorlatok működnek, akár a vallást, akár a nyelvi kifejezésmódot illetően, akár a társadalmi működést tekintve, akár a térrel és idővel való bánásmód vonatkozásában.

A kolozsvári közönség (Fotó: Facebook/Kolozsvári Ünnepi Könyvhét)

Kolozsváron – és ez valószínűleg Erdély más városaira is jellemző – ott van például a nyitott templomok tapasztalata. Az, hogy munka után (vagyis a mindennapi élet természetes velejárójaként) egy fiatal lány bemegy az ortodox templomba, lefekszik hassal a földre, és imádkozik. Amikor ezt láttam, akkor – kissé teátrálisan fogalmazva – elhittem, hogy van Isten…

Úgy hiszem, hogy valahogy közvetlenebb a kapcsolat transzcendentális, metafizikai vonatkozásban is. Nem lehet véletlen, hogy annyi jelentős egyházi személyiség élt itt, és fejtette ki a hatását – gondoljunk csak Dávid Ferencre, aki maga is vallásalapító: miközben a kereszténység számos irányzatát kipróbálta, létrehozott egy saját értelmezést, az unitárius egyházat.

Izgalmasak a különféle építészeti rétegek és a beléjük kódolt, belőlük kihajtó mintázatok is. Legalább a gótikától nyomon követhetők az evilág, túlvilág, üdvösség architekturális és ikonográfiai interpretációi a templomokban. De akár korábbi időszakokból is maradtak itt emlékek. Mondjuk, leásnak egy kicsit a Karolina-téri Marty étterem vagy a Státusházak pincéjében, és találnak egy római úttöredéket… Ezek a civilizációs és stílusrétegek átélhetővé válnak, különböző világértelmezések fejeződnek ki bennük és általuk.

És ne feledkezzünk meg a város igencsak jelentős és példaértékű egyházi, hitéleti aktivitásairól sem. Ezek együttesen biztosítják azt a bizonyos eszkatologikus karaktert, amitől az emberi, gyakorta súlyos sorsok kérdése sem választható el. Hogy az egyik házban élt egy Gáll Ernő, a másikban mondjuk egy Barbarossa (Márkus Barbarossa János költő, író, hangszerkészítő, hangszer-restaurátor – a szerk.). Ugyanabban a tömbben egy Szilágyi Júlia, kicsit lefele a Horea úton egy Kányádi és egy Cs. Gyimesi Éva. De itt élt Kós Károly, Bretter György, Tőkés István, László Dezső, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Egyed Péter, Széfeddin Sefket, Bálint Tibor és Tamás Gáspár Miklós is. Közülük sokan egy időben, egymással is érintkezve. Itt voltak továbbá a Lászlóffyak (Aladár és Csaba – a szerk.), vagy Kallós Zoltán, a 20. század egyik legnagyobb népdalgyűjtője. Ezt a bőséget máshol, mondjuk egy magyarországi városban (Budapesten kívül) hiába keresnéd.

És itt igazán nem babra ment a játék: nemcsak szakmai tétje volt egy működésnek, hanem ezerféle más kontextusa is. Intézményemberek, nehéz sorsokkal, sorsemberek intézményekkel, intézményesült íróasztalokkal. Az elég ritka, hogy valaki ötvenkötetes életművet hozzon létre, vagy akár a nyelvtudományban, akár a filozófiában, akár az irodalomban megkerülhetetlenné váljon egy kisebb közép-kelet-európai városból. Nagyon magas az egy főre jutó különleges, talentumaikat megőrző-gyarapító személyiségeknek és a nehéz sorsoknak a száma. Az életek végkifejletüket tekintve gyakran végződnek önelvesztéssel, öngyilkossággal.

Szilágyi Domokos temetésén Szilágyi István mondta az egyik búcsúztatót, amiben van egy figyelmeztetően bátorító – különben a K-terminálban is archivált –, részlet:

Mit gondolsz, jelen pillanatban, mindahhoz képest, amit elmondtál, hol tart a város? Mennyire maradt meg a sokat és büszkén hangoztatott kulturális fővárosi jellege?

Az, ami számomra legizgalmasabb, úgy tűnik, majdhogynem teljesen elveszett. Amikor először jártam itt, a Funar (Gheorghe Funar nacionalista politikus, Kolozsvár korábbi polgármestere – a szerk.) regnálása utáni első év volt. A város nagyon magán viselte még az általa ejtett nyitott sebeket. A nacionalista feszültségben sokan állandó készenlétben, harcban álltak, és nagyon is teljesítményalapú volt mindaz, amit csináltak. Vagyis sokkal többet és jobban kellett teljesítenie a magyar elitnek a puszta nemzetiségi létfennmaradáshoz.

Ma már Kolozsvár „másként-hajszolt” város benyomását kelti. Elsőre nem sokban különbözik egy nyugat-európai metropolisztól: jól néz ki, folyamatosak a felújítások, okosvárosi ambíciókat dédelget, tele van progresszívnek mondott kezdeményezésekkel, egyszersmind „elegyedietlenítő”, sablonos megoldásokkal is. Kissé ötletszerű jólét ez, ami nem igazán alapoz a helyi értékekre és couleur locale varázsára. Nagyon kell keresnem azt a Kolozsvárt, ami ingerlő-delejező idegenségében vonzó volt nekem a kezdetek kezdetén.

Felolvasás a Bulgakov teraszán (Fotó: Facebook/Kolozsvári Ünnepi Könyvhét)

De azért az még mindig remek, hogy a város „tehetségfelvevő piaca” majdhogynem magyarországnyi méretű. Nagyon sok különböző kulturális és szociokulturális hátterű tehetség kerül az oktatási intézményekbe, akiket így vagy úgy, de felnevel ez a közeg. Egy részük aztán itt próbál szerencsét, másik részük hazaviszi, amit innen kapott. Ezért is van Székelyföldön és a szórványban is annyi remek alap- és középiskola, tanító, általános és középiskolai tanár, mert a rendkívül színvonalas kolozsvári képzés eligazítja őket a világban, rajtuk hagyja tartósan a nyomait, és tartja velük a kapcsolatot hosszútávon is.

A kolozsvári diákság és művészközeg pedig mindig megteremti vagy újrahangolja jólétének otthonait: a Bréda Kört (Bréda Ferenc, korábbi nevén Bretter György Irodalmi Kör – a szerk.), a Hervay Klubot, a Láthatatlan Kollégiumot, a különféle magánműhelyeket, kulturális asztaltársaságokat. Milyen jó, hogy a szinte-Főtéren egyszerre csapolhatják az élményt az olyan kulturális és vendéglátó törzshelyeken, mint a Bulgakov, az Insomnia vagy a Planetárium.       

Ha már öreg barátunk (irónia – a szerk.), Funár György (irónia – a szerk.) szóba került, meg kell említeni, hogy a Házsongárd live című, szintén Kolozsvárról és az itt élt/élő személyiségekről szóló verseskötetedbe mindenképpen szerettél volna beemelni egy róla szóló darabot is, meg is írtad, de végül a kukában landolt a szöveg. Lehet, hogy ez most túlságosan spekulatív kérdés, de nem látsz ebben valami sorsszerűséget, nincs olyan, hogy a vers kiveti magából, ami nem méltó hozzá?

Azt, hogy Funar benne legyen a kötetben, én akartam nagyon. A nyelv ellenszegült. Nem voltam elég jó a nyelvhez, hogy Funárról érdemben tudjak beszélni, még akár egy kétsoros versben sem, pedig a kötet hangulatához nagyon illeszkedett volna a jelenléte.

Ezt lehet, hogy kérdezték már, de miért éppen a Házsongárdot emelted a kötet címébe, és miért live?

A Házsongárd alaposan túlfoglalt cím, eleve túlfoglalt szó, túlfoglalt név, rengeteg állóháború zajlik benne. A temető nevével kapcsolatban különböző etimológiai értelmezések vetélkednek, pusztán akusztikus hangsorként is izgalmas egybecsengések foglalata. Ha egy nagy presztízsű, ideológiailag túlfoglalt szóhoz társítasz egy nagyon kizökkentő, tulajdonképpen hozzá nem illő kortársat, ami ebben az esetben a „live”, talán a meghökkentésen túl el is gondolkodtat egy-két dologról. A „live-ozás” önmagában is titokzatos: élőben közvetíthető egy temető? A temető mije? Belső élete? Szertartásfesztiváljai? Milyen az élő és a holt időbelisége a temetőben? A Házsongárd szó élő, vagy csak idegen a nyelvünkben? A live szó élő, vagy csak idegen a nyelvünkben? Summa summarum: az már a versanyag sikerültségén múlik, hogy a címbe emelt bizarr működésspekulációkat ki tudja-e aknázni valamennyire.     

Neked volt dobhártya-visszavarrásod?

Minden nap átélem.

Kivételesen komolyan kérdem. (Megrázza a fejét, hogy nem volt – a szerk.) A Kolozsvári metró című versed zárlatában szerepel az, hogy olyan hangokat ad ki a temető, miután a metróalagutat átfúrták alatta, és a kriptaablakokon mindenféle szellőzőcsatornákat vezettek ki, amit az ember dobhártya-visszavarrás után hall. Ez egy annyira plasztikus kép, hogy meg voltam győződve róla, hogy neked volt ilyen élményed, azért tudtad ilyen biztosan beleírni. Viszont ha nem volt, az még jobb, mert akkor beszélhetsz arról például, hogy a költészet miként tud rátapintani olyan dolgokra is sok esetben, amit a költő maga meg se tapasztalt a saját bőrén. Honnan származik ez az erő?

Valahol a költészet esztétikai csáberejéből és az intellektuális kihívásából. Illetve ennek a két minőségnek, szemléletnek, dinamikának a furcsa koccanásából. Elhiszed ezt a képtelenséget, mert úgy van megírva. Vagyis a képes beszéd által hiszed el a képtelenséget.

Térjünk még vissza picit a szekus dossziékhoz, már csak azért is, mert a K-terminál... alcímébe (Húsz dosszié Kolozsvárról – a szerk.) beemelted a dosszié szót. Miért láttad szükségesnek már az alcímben jelezni, hogy a városnak (országnak) van ez a mocskos kis titka?

Szükségesnek láttam egy eligazító alcímet, a K-terminál önmagában ugyanis nem sok fogódzót kínál. Tépelődtem, mi legyen. Húsz beszélgetés Kolozsvárról? Húsz dialógus, dialóguskísérlet? Egyik alternatíva sem volt túl erős. Ekkor jutott eszembe a dosszié szó, ami ott hevert, nem is a lábam előtt, nem is az utcán, hanem az íróasztalomon. Megkértem ugyanis Markó Bélát, hogy másolja le nekem kézírással az egyik jelentős Házsongárd-versét, aminek a hatása alól nem tudtam és nem is szerettem volna szabadulni. Béla elküldte postán a verset, de nem csak egy pőre borítékban, hanem egy mappában, amin a Dosar felirat szerepelt.

Emlékeztem, hogy a „doszár” szót mindig emlegette Gálfalvi György is, meg Lászlóffy Csaba is, úgyhogy izgalmas szóemlékként köszönt vissza. Markó Béla doszárja jelentette a sugallatot, hogy a dosszié egy jól eligazító, orientáló alcím lehetne, hiszen, amellett, hogy informatív, kellően enigmatikus, nagyon sokfelé kibontható, ráadásul előrevetítheti azt is, hogy szó lesz majd – egyebek mellett – a titkosszolgálatok működéséről is. Meg egyáltalán a saját szerepemről is, hiszen ebben a könyvben én valamennyire egy kihallgató vagyok, aki belehallgat dolgokba.

K-terminál (Fotó: Facebook/Kolozsvári Ünnepi Könyvhét)

A K-terminál... esetében igazából az érdekelt, hogy beszélgetések formájában elmondható-e egy várostörténet, megképezhető-e egy városregény. Nagyon különböző személyiségek, különböző életművek, élethelyzetek szerepelnek benne. Húsz beszélgetés, de simán lehetne kétszáz is. Ezek a különböző életek, sorsok, részben irodalmi működések összefüggésbe kerülnek egymással, érintik, befolyásolják egymást. Ebből a szövevényből néhány narratív csomópont összeállt, mint a ’89-es fordulat, az ’56-os erdélyi események, a szekus dossziék, a pandémia – ami számunkra a legközelibb nagy történet, ami mindenkit érint –, részben a zsidó Kolozsvár, ellenállási mozgalmak…

A verseskönyvben viszont van egy egész ciklus, aminek az a címe, hogy Tananyagok a Securitate esti iskolájából, és ebben van egy különösen kegyetlen darab, ami arról szól, hogyan visznek magukkal kézi akváriumban egy fekete-tengeri polipot a kék szemű fiúk minden egyes házkutatásra, és hogyan „segítik fel” az aktuális delikvens fejére, hogy aztán a szerencsétlen a hideg csápok és tapadókorongok szorításában „bármit” bevalljon. Nyugtass meg, hogy ennek nincs valós alapja…

Ez ugyanolyan, mint a dobhártya-visszavarrás során hallott hangok: a nyelv termelte ki a hideg, szenvtelen, lélekborzongató, homlokfacsaró érzést.

Egyrészt megnyugtattál, másrészt meg kell mondanom, hogy mindenkinek nagy szerencséje van, hogy költő vagy és nem szekus, mert ekkora fantáziával beláthatatlan távlatokat nyithattál volna az amúgy is fantáziadús tevékenységükben… És a sirályos vers? Tényleg berepült a Sorába (Sora Shopping Center, Kolozsvár egyik legrégibb bevásárlóközpontja) egy sirály?

Nagyon szerettem volna, ha berepül… A Sora kezdettől fogva különleges, szinte mágikus hely volt számomra, az éjjel-nappalisága, titokteljessége, szinte varázsigeszerűsége – hej, költők, eljött az idő, Szóra! –, Bauhaus-vírusossága miatt. Nonstop éléskamra, hedonizmus a protestáns utcán?! Szentségtörés!

És van még egy személyes élmény, ami az idő méréséhez kapcsolódik. Olyan 2008 körül Kolozsváron ért a szülinapom. Egyedül voltam, senki sem tartotta számon. Elgyalogoltam az esőben az Ursus sörgyárig, megnéztem, hol kezdődik a Mărginașă (Szélső) utca, ahová nagyon vágytam, aztán visszabotorkáltam a Soráig. Megleptem magam egy filigrán, aranyszínű, fekete szíjas Casio karórával. (Óra – Sora.) Itt van a csuklómon. Megkopott, több óraszíj is elfoszlott azóta rajta. De az időmet mind a mai napig a Sorából származó órával mérem.         

Romániai idő szerint?

Most nem, de éveken át csak romániai idő szerint működött Magyarországon is. Ez a saját időnek, a külön időnek, vagy ha úgy tetszik, az itt megtapasztalt értékes időnek az allegóriája valamilyen szinten.

Visszatérve a sirályokhoz: amit Szántai (Szántai János költő, író, a Főtér főszerkesztő-helyettese – a szerk.) megírt többszörösen a Kolozsvári Robinsonban – a különféle sirályfajtáknak az észlelése, később a költészetbe való berepülése, időzése –, nagyon izgalmas olvasói tapasztalat volt számomra. Meg hát egyáltalán, Kolozsvárnak a tengerparti városként való pozicionálása. Tenger és beltenger viszonya, hagyományok árapálya, gázlók, kikötők, öblök, hajók, libegő csónakok, fodrozódás, az olyan furcsa, hibrid, különc lények jelenléte, mint a lamantinoké, a tengeriteheneké. Lamantin és albatrosz. Honvágy a hazában.

Te magad is mondtad egy interjúban, hogy ha egy olyan embernek kellene bemutatnod a várost, aki még soha nem is hallott róla, akkor egy olyan festményt mutatnál neki, ami Kolozsvárt tengerparti városként ábrázolja. A sirályok egyre hangsúlyosabb jelenléte (és Szántai lamantinjai) mellett mi az, ami tengerparti várossá teszi számodra Kolozsvárt?

A temperamentuma. Felségvizei. Változó fennhatóságai. Hogy lehetsz benne Péntek, sőt, Szombat is, ha úgy tetszik, Robinson is és Defoe is. A város érzékenysége a végzet, a káosz iránt. Elgondolásai a rendről. Fogékonysága a melléknevek, az ízek, elő- és utóízek vonatkozásában. Súlyos sejtések a szélrózsa minden irányából. Felszámolhatatlan, erős alapok. Királyi és fejedelmi bölcsők: a változó idők csecsemősírásai.

Ha megregulázom magam és visszaváltok érzelmesből, két dolog még eszembe jut: az Erdélyi Magyar Írók Ligája által szervezett kiváló Kolozsvári Kikötő elnevezésű irodalmi fesztivál, amelynek az volt a lényege, hogy egy asztalhoz ültette a pályakezdő szépírókat, matrózokat, jövendő hajókapitányokat, fedélzetmestereket a Kárpát-medence minden szegletéből.

A másik: Valentin Lustig festészete. Talán az ő egyik képe szerepelt a Kolozsvári Kikötő egyik plakátján is (igen – a szerk.). Valentin Lustig kolozsvári származású képzőművész, aki Jeruzsálemtől Zürichig számos helyen élt és alkotott. Kolozsvárt (vitorla)vásznain egészen tengerpartiasította: jól felismerhető, identikus kolozsvári objektumok mellett egy Makaóra (is) emlékeztető tengerparti várost kreált belőle. Nyüzsögnek a képein a kulturális csempészek a pagodafelhőkarcolók tövében.

Érdekes, most jutott eszembe, hogy Szilágyi Pista bácsi (Szilágyi István író, a Helikon korábbi főszerkesztője – a szerk.) ott lakott a Szamos-parton, a Mamaia utcában, ami egy fekete-tengeri üdülővárosról kapta a nevét. Ott röpködnek fölötte a sirályok…

Ha már ismét a sirályoknál tartunk... Tegnap késő este a kislányommal – aki először jár a városban – sétáltunk a Fellegvárban, hogy megnézzük, a város látképét, felmérjük hihetetlen távlatait, perspektívajátékait. Megvan-e még például a feleki tűzkígyó, vagyis a Feleki-tetőről araszoló autók fényszórója által előállított látvány? Megvolt. Miközben a dombról sétáltunk lefelé – természetesen a fákkal, bokrokkal benőtt underground kaptatón –, észrevettük, hogy a sirályok mennyire attraktívan használják Kolozsváron a fénytechnikát. Miközben az égen köröznek, gyakran szállnak nagyon jól megvilágított épületek közelébe, ilyenkor a felfelé pásztázó homlokzatfények, díszkivilágítások el-elkapják a fehér hasukat. Olyan, mintha egy cirkuszban lennénk, ahol a legkülönbözőbb repülési manővereket mutatják be, a mozgási finomságaik és a jelenlétük pedig az éles fény miatt szükségszerűen nagyon hangsúlyos, követhető lesz. Fürdőznek, foszforeszkálnak a fényben. Furcsa vizuális élmény volt. Csodálkoztunk.      

Min dolgozol most különben?

A Házsongárd live után volt egy két évnél is tovább tartó írásblokkom, akkoriban készültek a K-terminál... beszélgetései. Aztán egy éve az elveszettnek hitt nyelv más hangsúlyokkal, de visszatért. Az írásblokk idején reális félelem volt a teljes szépirodalmi elhallgatás. Most úgy tűnik, mozgolódik valami. Tranzakciók munkacímmel közölgetem. Ez az anyag némileg merít a Kolozsvár-tapasztalatokból is. Az eddigi dolgaimnak, lírai dilemmáimnak, tapogatózásaimnak valamiféle újrarendezése lenne.

Az indiánokról beszéljünk még egy kicsit. Szőcs Gézától jött ez a toposz, az erdélyi magyarok és az indiánok rokon(ítható)ságáról, te pedig írtál egy verset neki dedikálva, amelyben maga Mátyás király, illetve a főtéri szoborcsoport többi alakja lesz indián. Hogyan látod te a kolozsvári és erdélyi indiánokat? És most nem feltétlenül azokra gondolok, akiket személyesen megismertél…

Nagyon eltérő az a létmód, amiben a jelenkori indiánok élnek… De vegyünk egy példát. Három éve a Kolozsvári Magyar Napokon – ami egy nagy, városi fesztivál, rengeteg koncerttel, kulturális eseménnyel, komoly gasztronómiai felhozatallal – különféle támogatói karszalagokat lehetett vásárolni, ha jól emlékszem, öt, tíz, ötven lej névértéken. A befolyt összeget a szervezők Dsida Jenő kriptájának felújítására szánták. Milyen revelatív társadalmi felelősségvállalás fejeződik ki ebben a saját hagyományainkkal, örökségünkkel való foglalkozást megmutató (nem is apró) gesztusban! Az ilyen jellegű civil kurázsiban látom például, hogy működik még az indiánpotenciál.

Mátyás, az indián és Korpa Tamás (Fotó: Gondos Mária Magdolna)

Tudnak még nyilazni ezek a mi indiánjaink?

A kislányommal a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét alatt a néhai Melody Hotelben, a főtér egyik jellegadó épületében lakunk, ami üdvös módon néhány éve a Sapientia Egyetem és a Hagyományok Háza tulajdonába került. Nem kis leleménnyel. Szóval igen, tudnak nyilazni, csak más a technikájuk. De néha még mindig telibe találnak.