Kovács Csenge: „Más ember lettem az Annapurna-körút után”

Az egyéni teljesítőképesség határai sokféleképpen feszegethetők.

A hegymászás, a hosszútávú gyalogutak, a zarándoklatok számos embert ösztökélnek arra, hogy szembenézzenek saját félelmeikkel, kétségeikkel, testi-lelki korlátaikkal, miközben olyan belső tájakat is bejárnak, amelyek legalább annyira meghatározóak, mint a megtett fizikai útvonal.

Kovács Csenge olyasmit keresett, ami gyökeres ellentétben áll a megszokott hétköznapi zajos, rohanó életvitelével – önmagával szeretett volna lenni, lelassulni és szabadnak lenni.

Fejébe vette, hogy teljesíti a nepáli Annapurna-körutat, amely körbejárja az Annapurna-hegytömböt, beleértve az Annapurna I-et (8091 m), a világ 10. legmagasabb hegyét. A túra 150–230 km hosszú lehet, és az útvonaltól, közlekedéstől függően 16–21 napot vesz igénybe. Csenge alaposan megtoldotta a távot, a kitérőkkel összesen 353 kilométert gyalogolt és 5416 méter magasra jutott fel.

A háromhetes túra után más emberként tért vissza – többet között erről is beszélgettünk vele.

Milyen indíttatás vezérelt, hogy teljesítsd az Annapurna-körutat?

Egy ideje tudatosítottam, hogy soha nem vagyok egymagam a gondolataimmal. Egész nap zenét hallgatok vagy beszélgetek valakivel. Ellenállhatatlan igényét éreztem annak, hogy megtapasztaljam, milyen lehet napokig gyalogolni, a természetben lenni, és önmagammal lenni. Tesztelni szerettem volna mindezt, miközben úgy voltam vele, hogy semmi baj, ha nem bírom végig, mindig van lehetőségem visszafordulni.

Hirtelen felindulásból ragadtál túrabotot és hátizsákot, vagy hosszas megfontolás végeredménye az út? Miért esett Nepálra a választásod?

Amikor elhatároztam, hogy Nepálba utazom, még nem tudtam, hogy ezt a túrát választom. Csupán ötleteltem arról, hogy belevágok valami hasonlóba. Utólag visszagondolva minden út Nepálba vezetett. De ezt még akkor nem tudtam biztosan. Work and Travel programmal tartózkodtam Amerikában egy ideig, és miután hazaérkeztem, akármibe belekezdtem, semmi nem akart összejönni. Megfogtam egy poharat, az is eltört. Majd eszembe jutott, a Hét év Tibetben című film egy jelenete, amelyben a kukacokat teszik egyik helyről a másikra, hogy megmentsék őket.

Nagyon aktív életet élek, és reggeltől estig mozgásban vagyok, sokat szaladok, mindig valamit csinálok, és szerettem volna lelassulni, olyasmit csinálni, ami szabadságot ad. Ehhez olyan helyre kellett menni, ami ezt képviseli. Feltúrtam az internetet ez ügyben. Felmerült Új-Zéland, de nem jött össze, aztán Ausztrália, ami szintén meghiúsult. Egy másik tervem az volt, hogy Mongóliába utazom lovagolni és jurtában fogok lakni. Az elképzelések között, ahogy mondtam, Nepál is szerepelt.

Fotó: Kovács Csenge

Ekkor történt valami. Január 6-án éjszaka belefutottam egy ismeretlen lány bejegyzésébe az Instagramon, aki arról posztolt, hogy egy nepáli jógastúdióban önkénteskedett, és hogy milyen jó élményeket szerzett. Úgy voltam vele, hogy elérkezett az én időm, így még akkor megírtam az első e-mailt. Nem kaptam rá választ, ahogy a másodikra és a harmadikra sem, végül Instagramon kerestem meg őket, ahol visszaírtak. Volt egy interjúnk és egy szóbeli megegyezésünk, semmi több, viszont amikor március elején megérkeztem Nepálba, nem voltam száz százalékig biztos, hogy várnak engem ott.

Volt, aki megpróbált lebeszélni az utazásról? A szüleid miként reagáltak?

Elég későn tudták meg, mire készülök, bár sűrűn mondogattam anyának, hogy el fogok indulni túrázni. Úgy voltam vele, hogy a túra teljes részleteit nem akarom megosztani. (nevet) Tudták, hogy kellőképpen önfejű vagyok, azt is, hogy ha a fejembe veszek valamit, nem tágítok.

Mi volt a feladatod a jógastúdióban?

A honlapjukat szerkesztettem napi 5 órában, ezért ennivalót és szállást kaptam.

Miért feltételez helyszíni tartózkodást egy honlapszerkesztői munka?

Nepálban teljesen másképp működnek a dolgok, mint ahogy itthon megszokhattuk. Nagyon laza emberekről beszélünk, ott kell lenni fizikailag közöttük, hogy valami történjen.

Miként jutottál el Nepálba?

Önköltségen utaztam Budapestről Abu Dhabiba, ahonnan Katmanduba repültem. Abu Dhabiban jó sokat kellett várnom a csatlakozásra, így megnéztem éjszaka a várost, de nagyon nem tetszett, így vissza is szaladtam a reptérre. Könnyítette az utat, hogy nem volt bőröndöm, csupán a túrahátizsákom a hátamon, és a mellkasomon lévő táskában a laptopom meg az egyéb fontos dolgaim. Katmanduban majdnem egy hetet töltöttem, megnéztem mindent, amit elterveztem, de ott sem tetszett.

Az emberek viszont már első benyomásra nagyon kedvesek voltak. Taxit hívtam applikációval, és miközben elhagytam a terminált, taxisok özöne jött felém a nagy hangzavarban és mindegyikük fuvarozni akart. Mondtam nekik, hogy már rendeltem, erre egyikőjük kikapta a telefont a kezemből. Először azt hittem elfut vele, de ellenkezőleg, segíteni akart, odavezetett, ahol az inDrive-on hívott taxi érkezni fog.

Irdatlanul segítőkész, rendes emberek, akik jórészt turizmusból élnek, tehát közben eladni is próbálják a szolgáltatásaikat, a portékáikat. Utána voltam Indiában is pár napot, de ott ez a véleményem megváltozott. (nevet)

Katmanduból a luxuskényelméről híres kanapé-busszal utaztam Pokharába, ami 200 kilométerre található Nepáltól. A kényelem adott volt, viszont a tízórás kanyargós út során elvétve találkoztunk aszfaltúttal. Pokharában írtam a jóginak, akihez önkéntesnek jelentkeztem, de nem kaptam választ. Így megérkeztem a helyszínre két hátizsákkal, amelyek 18 kilogrammot nyomtak, és láttam, hogy az épület egy dombtetőn van, ahová lépcsők vezetnek.

Nem volt vészes szerencsére a 150-200 méteres szintkülönbség, egy hónapig mindennap fel-le rohangáltam. Az épület egyben buddhista kolostor is volt, így külön örültem, hogy személyesen tapasztalhatom meg a buddhizmust, az értékeket, amelyeket képvisel.

Végül miként sikerült felvenni a kapcsolatot a helyi kapcsolattartóval?

A jógi épp akkor nem tartózkodott a helyszínen, elfoglalt volt, annyira, hogy a reggel óta írt üzeneteimet sem látta. (nevet) De volt ott egy alkalmazott, aki a helyre vigyázott, ő már várt, és a többi önkéntes is tudta, hogy érkezem.

Fotó: Kovács Csenge

Mi jellemezte ezt az időszakot?

Egy hónap alatt rengeteg emberrel találkoztam, mindenkit arról faggattam, hogy mi hozta Nepálba, milyen túrára készülnek, miként alkalmazkodtak a magashegyi oxigénhiányos környezethez. A legtöbb túrához szükséges túravezető, ami elég költséges mulatság, és amit egy egyetemista nem engedhet meg magának. Azon túl, hogy nem engedhettem meg magamnak, úgy voltam vele, hogy nem is akarom.

Sokat dokumentálódtam a túravezetés előnyeiről, hátrányairól, és arról is, hogy milyen útvonalak léteznek, amelyeket vezető nélkül is be lehet járni. Az Annapurna-körútra vonatkozóan is azt írták, hogy szükséges túravezető, de amikor kiváltottam az engedélyt, közölték, hogy nem kötelező, így egyedül vágtam neki.

Tehát ezekben a hetekben kristályosodott ki benned a későbbi túraútvonal?

Egyre gyűltek az érzések, a benyomások, hogy talán az 5000 méteres magasság lesz az, amit feszegetnék. Az ember elsőre fel sem fogja, mit jelent ekkora magasságon életvitelszerűen tartózkodni, nekem sem volt. Nem tudtam eldönteni, hogy az Annapurna Tracket szeretném, vagy az Annapurna Base Campet. Utóbbi sokkal rövidebb, de egyszerre a kettő is teljesíthető, úgyhogy érdemes a körúttal kezdeni.

Nagyon megosztó véleményekkel találkoztam. A legtöbben unalmasnak jellemezték a körutat, és utólag rájöttem, miért vélekedtek így. Egy dzsipút visz végig az útvonalon, és azt lehet követni, ha valaki letér a kijelölt útvonalról. Nekem az útikönyv sokat segített azt leszámítva, hogy a 2019-es kiadás óta rengeteg út eltűnt a rengeteg eső miatt. Számos olyan helyzet volt, hogy elindultam egy úton, ami időközben megszűnt. Ilyenkor vagy visszafordul az ember, vagy kézzel-lábbal mászik felfelé, és keresi az autóutat.

Majdnem az egész túra teljesíthető a dzsipút mentén, és a tapasztalatom is az volt, hogy sok túravezető arra viszi a túrázókat. Senkit nem akarok lebeszélni arról, hogy túravezetőt fogadjon, viszont ők évente sokszor végigjárják az útvonalat, ami közel sem olyan jelentőségteljes számukra, mint neked. Én szerettem, hogy szabadon dönthettem, melyik úton menjek, ettől a perctől kezdve dőlt el, hogy teljesen gyalog teszem meg a távot.

Hogyan készültél a túrára?

Szerintem ez nagyban függ attól, miképp gondol az ember az őt érő várható megpróbáltatásokra. Nekem ragyogott a szemem, hogy ezt csinálhatom, és minden nap úgy keltem fel, hogy hálát adtam a Jóistennek, hogy itt vagyok. Életem első ételmérgezését az indulás előtt kaptam, így meghiúsult a tervezett start, testileg nem voltam teljesen mértékben formában. Viszont az, hogy mindennap jógáztam, és amúgy is nagyon aktív életet élek, sokat segített a felkészülésben.

Fotó: Kovács Csenge

Háromezer méter feletti magasságban kezdődnek az első tünetei a magashegyi levegőnek. Vannak, akik gyógyszert szednek, én úgy voltam vele, hogy a szervezetem jelzi, ha már nem bírja, és akkor visszafordulok.

A túrakönyv ebben is rengeteget segített, mert ugye az akklimatizációnak az a lényege, hogy minél lennebb aludjunk, és minél feljebb jussunk a nap során. Ezért nagyon sokszor választottam a magasabban fekvő utat, és felmentem nagyon magasra, majd onnan le, akkor is, ha sokkal nehezebb volt. Így szokott hozzá a szervezetem a körülményekhez.

Az akklimatizációs útvonalak úgy 3400 méterről indulnak. Három 4000 méter feletti gleccserhez is felmentem, eltöltöttem ott egy napot, utána vissza a kiindulópontra. Napról-napra hozzászokik a szervezet, viszont amit nem lehet megszokni, hogy nem alszol jól. A magasban úgy éreztem, mint aki maratonfutás után készül lefeküdni.

Milyen tengerszint feletti magasságról vágtál neki a túrának?

Hétszáz méterről indultam, és naponta 15-20 kilométert gyalogoltam. A háromhetes körút alapjáraton nem ilyen hosszú, de én sok kitérőt tettem.

Mekkora volt az emberforgalom?

A legtöbben dzsippel mennek fel 2600 méterre, én gyalogosan tettem meg a távot. Volt olyan, hogy 300 méter szintkülönbség volt a nap végén, de eközben hegyre fel és hegyről le vitt az út, miközben 2600 méterig alig találkoztam emberrel, nagyon párás meleg is volt. Azután szaporodtak meg a túrázók, de nem mondhatnám, hogy tumultus volt. Néha csatlakoztam valakihez, vagy mások hozzám, de mindenkinek megvan a maga tempója, így vagy gyorsabban haladtak, vagy lemaradtak. Soha nem éreztem azt, hogy túl sok ember lenne körülöttem, vagy zavarnának az emberek.

Sátorban éjszakáztál?

Nem, nem. A körút mentén található kis falvak a turistákból élnek, a helyieknél töltöttem minden éjszakát. Alkudozni is lehet, ha ott vacsorázol és reggelizel, a szállás ingyen van sok helyen. Ez azt jelenti, hogy van egy ágyad, amiről soha nem szedik le a huzatot, nem is mossák. Fűtés sincs, és áram is csak elvétve akad, akárcsak a víz. Ahol fizettem a szállásért, ott körülbelül 500 rúpia volt per éjszaka, ami körülbelül 15-16 lej.

Milyen anyagi vonatkozásai voltak a túrának?

A húsz nap költsége bérletekkel, engedéllyel, felszerelésekkel együtt 477 dollár volt. A kiadások legnagyobb részét az ennivaló tette ki.

Mit ettél három hétig?

A legnépszerűbb nepáli fogást, a dal bhatot, ami sűrű lencselevest és főtt rizst tartalmaz. Általában különböző zöldségekkel, szószokkal, savanyúságokkal és curryvel egészítik ki. Azért jó ezt enni, mert ebből lehetett repetát kérni. (nevet)

Fotó: Kovács Csenge

Nem untál rá egy idő után?

Dehogynem, viszont sok más opció nem volt. Tejet abszolút nem ittam, mert sokak szerint rossz hatással van az akklimatizációra. Nem tudom, hogy mennyire igaz, de nem akartam kockáztatni.

Mi volt a helyzet az ivóvízzel?

Lehet vásárolni, de 4000 méter felett már csak korlátozottan hozzáférhető. Vittem magammal egy termoszt és egy műanyag palackot, amit sokszor megtöltöttem vízzel. A vizet víztablettával tisztítottam. A termoszra azért volt szükség, mert a hegyen kérhettem meleg vizet, ami melegített alvás közben. Nagyon kell vigyázni fent a környezetre, mert ott égetik a szemetet, és amikor egyszer végignézi az ember a műveletet, rájön, hogy minél kevesebb hulladékot kell felhalmozni. Mindennap ettem egy Snickers csokit, az összes csokoládépapírt betettem a táskába és lehoztam a hegyről.

Mennyire voltak hidegek az éjszakák?

Magasságtól függött. Az utolsó szállásom 4500 méteren volt, ott csípett a hideg. Mielőtt a szállásra értem volna, hatalmas hóvihar kapott el. Előttem, utánam senki nem tartózkodott, és a testem sem úgy mozgott, ahogy szerettem volna. Tudtam, hogy gyorsabban kellene haladjak, még jobban figyeljek a kőomlásra. Végül nem történt baj, de 10 perc alatt mindent ellepett a hó. Akkor -16 fok volt éjszaka, az nem volt a legkellemesebb hőmérséklet az alváshoz. Próbáltam nagyon sok vizet inni, ezért folyton a vécére is jártam, mintegy 3 órát aludhattam.

Fotó: Kovács Csenge

Milyen érzések kerítettek hatalmukba a csúcsdöntést követően? Tudatosítottad, hogy ez is megvan, túlélted, vagy sok idő nem volt gondolkodni, fordulnod kellett vissza?

Sosem fogalmazódott meg bennem, hogy túlélőtúrán vagyok, valahogy élveztem az egészet, nagyon jó volt. A csúcstámadás 900 méter emelkedőt jelent, és nagyon lassan lehet haladni. Vannak, akik hajnali háromkor indulnak, de annak nem sok értelme, hisz annyira hideg van, hogy szó szerint belefagyhat a lábad a bakancsba.

Úgy haladsz, mint egy csiga, minden harmadik lépés után megállsz két levegőt venni, az is nehezen megy. Viszont, amikor megérkezel, az egy olyan gyönyörű pillanat, hogy nem is tudatosítod rögtön, mi történik veled. Készítettem egy videót a szüleimnek, akkor mondtam ki, hogy 5416 méteren vagyok. Könnybe lábadt a szemem és tudatosítottam, hogy megérkeztem, itt vagyok. Megszűnt az összes akklimatizációs problémám, elöntötte az agyamat a boldogság. Ekkor vettem észre, hogy egy nő éppen a 70. születésnapját ünnepelte a csúcson.

Félórát töltöttem ott, majd elindultam lefelé, ami nagyon megterhelő volt, hisz 5400 méterről 3800-ra ereszkedtem. Alaposan igénybe veszi a térdeket a lefelé haladás, ráadásul a táj is nagyon kopár, sivatagi. Útközben arra gondoltam, hogy akkor most miként tovább, mi lesz a következő kaland. Kikapcsolhatatlanul jöttek a gondolatok, a kérdések.

Milyen találkozások, emberi történetek maradtak meg leginkább benned?

Nyugat-európaiakkal, főleg franciákkal, belgákkal elég sokat találkozik az ember. Összehozott a sors két magyarországi túrázóval is, egyikőjük biciklivel volt. Két meghatározó élményem volt, mindkét esetben a helyiek a főszereplők.

Meglátogattam egy falut. Nache arról nevezetes, hogy alig keresi fel bárki, mivel egy 400 méteres emelkedő tetején van, és a túraútvonalat is el kell hagyni, ha látni akarjuk. Nekem egy pár ajánlotta, hogy érdemes meglátogatni. Elindultam felfelé, és már haldokoltam, annyira elfáradtam. Egy helyi nő behívott teázni, amit európaiként nagy dolognak tartok. A helyiségben három nő tartózkodott. Ketten a TikTokot nézték, miközben a saját nyelvükön társalogtak.

A teát készítő nő törte az angolt, és mutatta, hogy milyen füvekből készíti a teát. Szerintem látta, hogy az utolsókat rúgom. Megkaptam a teám, ott ültem és kortyolgattam, de senki nem szólt hozzám. (nevet)

Ezt követően döntenem kellett, hogy meg akarom-e látogatni a másfél órára található buddhista kolostort, ami ráadásul az ellenkező irányban volt – még aznap elindultam. Azon az úton tényleg senkivel nem találkoztam, és eszembe jutott, hogy Romániában biztosan nem vállalkoznék hasonlóra, megennének a medvék. Bár utólag tudtam meg, hogy tigrissel és hópárduccal is találkozhattam volna a nepáli hegyekben. (nevet)

Épphogy megérkeztem, szakadni kezdett az eső. A semmi közepén található két parányi épületben két szerzetesnő lakott. Egyikőjük kijött, semmit nem beszélt angolul, csak intett, hogy menjek be hozzájuk. A kicsi konyha közepén tűzhely volt, csótányok cikáztak a padlón, és két macska alkotta még a társaságot. Semmi kapcsolatuk nem volt a külvilággal, szerintem megállt az idő számukra.

Ekkor tűnt fel, hogy volt ott még egy ittasnak látszó férfi, ő mindig fát hozott a tűzhelyre. Azon az éjszakán ott aludtam a kolostorban, pedig nem úgy terveztem, de a nagy eső közbeszólt. Meghatározó tapasztalat volt, hogy nincs minden az irányításunk alatt. Hiába döntöm el, hol alszom aznap, ha nem jutok el a célig. Megkóstoltam ott a tibeti vajteát, ami nagyon rossz ízű volt. Mutattam a szerzeteseknek fotókat más kolostorokról, hogy milyen az élet az ország más részein, nagyon örültek a látottaknak. Az érzés, hogy nem beszélünk egy nyelvet, de mégis behívnak, elszállásolnak, ennivalót kapok anélkül, hogy bármiféle ellenszolgáltatást várnának el, az semmiért nem adható.

Az elköszönéskor megáldott a nő, kaptam tőle egy kis sálat, amit végig magamnál hordtam, és még vissza is néztem, mint a filmekben. Úgy állt a kapuban, mint egy nagymama, akik búcsút int az unokájának.

A határhelyzetekben még inkább lehetősége nyílik az embernek, hogy közel kerüljön önmagához. Egy más ember jött le a hegyről?

Bizton állíthatom, hogy igen. Sokan azt mondják, hogy az ember menekülésből vállal ilyen kalandokat. Ez nem igaz, rám biztosan nem. A hegyen folyamatosan döntened kell, hogy jobbra vagy balra lépsz, nagyon sok nehéz szituáció adódik. Voltak napok, amikor nagyon fáradt volt a testem, egy porcikám sem akart az esőben menetelni. De menni kellett tovább.

Teljesen kimaradt a zenehallgatás, amihez nagyon hozzá vagyok szokva, és egy idő után, körülbelül a hatodik napon eljutottam oda, hogy semmi gondolatom nem volt. Teljesen üres volt a fejem. Ebben a kolozsvári káoszban nem is tudjuk elképzelni, milyen az, ha valakinek megszűnjenek a gondolatai.

A legmeghatározóbb élmény volt életemben ez a túra, nagyon sok szempontból megváltozott. Tudatosítottam, hogy számos helyzetet nem tudok kontrollálni. Hiába nézem az időjárást, az tízpercenként változik. Van, amire fel tudok készülni testileg és lelkileg, de a legtöbb dolog ott történik helyben, és semmi befolyásom nincs arra, hogy rám esik-e egy szikla. Az egyik előttem lévő túrázót 3 centivel kerülte egy szikladarab. Tehát vannak olyan helyzetek, amikor el kell engednünk, hogy mi vagyunk a középpontban, nem mi keverjük a kártyákat.

Ha csak egy képet vagy élményt tarthatnál meg az egész útból, mi lenne az?

Nem tudok ilyet mondani. Ebben a helyzetben talán sokan a csúcstámadást említenék, ami érthető. Esetemben két nappal a csúcstámadás után utolért egy letargia. Úgy keltem fel, hogy elegem lett mindenből, ami nem volt megszokott. Nagyon fáradt volt a testem, sokat fogytam, izomból is vesztettem, lelkileg is elfáradtam, ráadásul ismét ott volt az ingerszegény környezet, és a szembeszél a dzsipúton.

Erre egy nagyon kiemelkedő mozzanatként gondolok vissza, mert ott nagyon küzdöttem mindennel, könnybe lábadt a szemem, és nagyon nem akartam az egészet. Viszont valami mégis vitt tovább, nem akartam bedobni a törölközőt. Talán ez volt egy kimagasló pillanat, de minden napnak megvolt a gyönyörűsége.

Fotó: Kovács Csenge

Két napon át küzdöttem a széllel. Egy ponton megkérdeztem magamtól: mi értelme van annak, hogy a sivatagban gyalogolok, ha közben nem élvezem? Ekkor döntöttem úgy, hogy lestoppolok egy autót. Meglepően hamar fel is vettek, pedig itthon biztos nem tenném ezt, de Nepálban biztonságosnak éreztem. Az autóval lementem kb. 3000 méterről 1200 méterre, majd onnan két nap alatt visszamásztam egy 3200 méteres csúcsra, de ez már zöld, élhetőbb táj volt. Úgy éreztem, jó döntést hoztam: nem adtam fel, csak új irányt választottam, hogy újra örömömet leljem az útban.

Összesen hány kilométert gyalogoltál?

Húsz nap alatt 353 kilométert tettem meg, 5416 méter magasra jutottam el az Annapurna-masszívum legmagasabb pontjáig, a Thorong Láig.

Mit tanácsolnál annak, aki most tervezi az Annapurna-körútját?

Attól függ, ki hogyan áll hozzá. Ha kalandként, élményként tekint rá, akkor nagyon jól elsülhet, ha pedig eleve görcsöl, hogy napokig gyalogolni kell, és milyen nehéz lesz, akkor nem lesznek jó élményei. Én tervezem, hogy még jó párszor teljesíteni fogom a körutat.

Mi a következő kihívás?

Lehet ismét kapok egy jelet. (nevet) Nagyon szeretnék több hegyet mászni, az El Caminón is gondolkodom, de jelenleg ki kell találnom a következő lépést az életemben, ami a tanulmányaimra vonatkozik.