A herkulesfürdői kaszinó (már, még) ép homlokzata. Saluti et letitiae.

Miért tiszteleg egy Bánságba szakadt oltyán ember az Osztrák-Magyar Monarchia előtt?

Amelyet csak hírből ismer, ugye. Figyelem! Ez egy szubjektív útinapló, amely nyomokban magyarokat tartalmaz.

Hirdetés

Az indulás

Pár héttel ezelőtt tombolt még a nyár: 32 fok árnyékban, az ország népe kényszeresen vakációzott, ahol érte, a fogorvosom édesanyja kvázi sziszüphoszi harcot vívott egy koronavírus-tesztért, hogy más fogorvosok édesanyáinak társaságában elutazhasson „Görögbe”, ahogy minden évben szokta, a tévében egymást érték a hírek a járványügyi intézkedéseknek fittyet hányó tenger- és egyéb parti turistákról. Rágtam a bajszom: természetesen bennem is életre kelt a nyaralás pavlovi reflexe. De hova menjek és hogyan, hiszen járvány van, nekem meg két gyerekem, akikért felelősséggel tartozom.

Egy szabadságról éppen hazatért kedves szomszéddal beszélgettem a a dologról. Pilledt iróniával jegyezte meg: ugye, mennyi szép táj van a mi kis hazánkban… Korábban Itáliába, Frankhonba, Horvátországba járt. Ezt régóta mondogatom, feleltem. Nem kell hozzá világjárvány. Bár, úgy tűnik, mégis kell. Hogy ne járjunk úgy, mint József Attila: Az Isten itt állt a hátam mögött / és én megkerültem érte a világot.

Szóval: hova menjünk? A fogorvosom sietett a segítségemre, már megint. Az orvos meg a pap már csak ilyen. Két fúrás közti szünetben előkapta a telefonját és mutatott egy eldugott tavat az Al-Dunán, a Kazán-szoros környékén. Á, ez az, ott nem lesznek virálisan vonagló néptömegek. Csend lesz, víz lesz és nem utolsósorban Bánság. Odamegyünk!

Naplemente Orsovánál. Előtérben a Duna, benne az óvárossal. Háttérben a tömbházak.

Az út

Egy ragyogó szabadságos napon neki is vágtunk a pár száz kilométeres útnak: Gyulafehérvár, Piski, Hátszeg, Karánsebes, Orsova és az út végén az a bizonyos mágikus víztükör: a Mraconia-tó. Nem lehet eltéveszteni, mondta a fogorvosom nevetve: a letérő épp a sziklába vájt híres-hírhedt Decebal-fej előtt található. Vakációs lendülettel (aki emlékszik a Szeleburdi család kalandjaira, könnyen felidézheti a hangulatot) haladtunk egyenesen délnek, majd kicsit nyugatnak, aztán megint délnek. Amint elhagytuk az ismert terepet – ezt már többször tapasztaltam –, egész pontosan Dél-Erdélyben mintha fogyni kezdett volna körülöttünk a levegő. A románok, akikkel megállóink során találkoztunk, érdeklődve figyelték, amint magyarul beszélünk egymás közt. Mint Móricz Zsigmond bájos versében Mehemed a teheneket, annyi különbséggel, hogy ők azért láthatnak néha mifélénket, bár egyre ritkábban hallani arrafelé magyar szót. Persze, volt ez másképp is, de annak a világnak megnyugtató módon vége lett. A magyarok eltűntek. És így már lehet minket szeretni. A hátszegi bölényrezervátumban találkoztam egy gondozóval, aki elnézést kért, amiért kicsit koszos a munkaruhája, de ő valójában művész, mondta, énekes, zenekara is van, csak hát az idén az esküvők… Milyen zenekar, kérdeztem. Ó, hát úgy fújják a román nótát, főleg a trombitás, hogy széles Erdélyben senki se jobban. A magyar nótát is fújnák, tette hozzá udvariasan, mert hát mindegy, ki milyen, ember legyen (!), csak hát nincs már akitől tanulni. Néztük a békésen kérődző bölényeket és eszembe jutottak a nagyvárosi romkocsmákban üldögélő csúcsértelmiségiek, akik szerint az identitás valamiféle avítt, kényelmetlen ruhadarab, amit illene már végleg a kacatos ládába vetni, mert: ciki. Na, hát tessék leruccanni például Dél-Erdélybe: ott tetten érhető a nagy és felszabadító vetkőzés csontig meztelen eredménye.

A hírek szerint ez a legnagyobb kőbe faragott szobor Európában. Decebal dák királyé, írja alatta latinul. A készíttető neve is ott van: (a néhai) Iosif Constantin Drăgan multimilliomos befektetőről van szó, aki a legendárium szerint azzal kezdte, hogy elegánsan elemelte a román Vasgárda pénzesládáját. Amely Vasgárda tagja volt, nem mellesleg.

Kényelmes iramban, estelőn érkeztünk a Kazán-szorosba. És tényleg: ott magasodott előttünk Decebal irdatlan feje. Szeretjük, nem szeretjük az illetőt, tény: a dombormű-szobor valóban lenyűgöző. A letérő is megvolt, és pár perc múlva elénk tárult a tó. Engedjék meg, hogy ne áradozzak itt a szépségéről. Véleményem szerint egy táj szépsége – ellentétben egy műalkotáséval – leírhatatlan. Persze megkísérelhető, de a kudarc borítékolt. Viszont megérkezni a tájba nagyon is lehet. Megérkeztünk.

George úr, avagy miért tiszteleg egy Bánságba szakadt oltyán ember a Monarchia előtt?

George úr a házigazdánk volt. Hatvanas éveit taposta, nyakát konokul a vállai közé húzva lopakodott végig a birtokon, a vendégek nyugalmát óvandó. Apró házikókban laktunk, teljesen elszigetelve egymástól (Tudom, ennek ezúttal járványügyi jelentése is van, de hát többek közt épp ezért választottam ezt a szállást.) George úr fölöttünk lakott egy kőházban, kedves feleségével. A hölgy kórházi nővérként dolgozott nyugdíjaztatása előtt, a férje rohammentősként. Történetesen Herkulesfürdőn.

Kapcsolatunk eleinte szokványos volt: George úr úgy tekintett rám, mint bármely szállásadó bármely turistára, én meg viszont. Ám egy este előkerült egy üveg pálinka, ahogy az ilyenkor néha lenni szokott, aztán szó szót követett és elmondtam, hogy bár nem gyakorlom a szakmát, egyetlen érvényes diplomám az orvosi. Nagyot nézett. És percek alatt nyakig merültünk… bármennyire furán hangzik is… a legkülönbözőbb betegségek taglalásába. Kimeríthetetlen téma, ha az ember egyik oldalán titokzatos fényekkel villózó és titokzatos hangokkal tele tótükör, a másik oldalán egy pohár pálinka van. A betegségektől pedig már csak egy ugrás a magyar-román krónikus kór. George úr egyre több magyar szóval traktált, melyeket a herkulesfürdői, orsovai pár magyartól, no meg a turistáktól tanult. Kérdeztem, honnan származik. És meglepett: Olténiából csángált a Bánságba. Így hozta a sors. Nem szóltam én semmit, ilyen néha az emberi sors és persze, ő románként élt keletebbre is, Orsován is, Herkulesfürdőn is, a tóparton is.

A Mraconia-tó, az időszakos béke, ha tetszik, fordított szigete. Csönd, gémek, kócsagok, a melegtől és az evezéstől kicsit elnyűtt arcú szerző. A háttérben az ott már Szerbia.

Rátértünk a helyi viszonyokra. Orsova lélegeztető készüléken élő város, magyarázta George úr. Kevés gyerek születik, a fiatalok elvándorolnak, külföldről tartják el az itthon maradt családot, többnyire szülőket, munka nem nagyon van. A szokásos történet. Aztán egyszer csak látom, csóválja a fejét. Kérdem, mi a baj. És amit akkor mondott, most is megborzongat. Látja, János úr, ezért kellene nekünk a Monarchia. Micsoda? Miféle monarchia? Hát az osztrák-magyar. Elnézést a kifejezésért: köpni-nyelni nem tudtam. Ott ültem egy hatvanas évei derekát maga mögött hagyó oltyán emberrel szemben, akinek… hiányzik a domináns román nézőpont szerint elnyomó, asszimiláló Osztrák-Magyar Monarchia. És mégis miért, kérdeztem, miután megjött a hangom. János úr, emelte fel kicsit a hangját, hát nem látja, mi folyik itt, amióta élek? A Monarchia rendet teremtett, fenn is tartotta, biztonságérzetet nyújtott, akkor is, ha a románok nem voltak egyenrangú polgárok. A Trianon utáni Románia mit teremtett, mit nyújtott? Száz év alatt kitermelte a svihákok egész generációit. Így nem lehet élni. Hát, azért lehet, látja, nevettem fel, mivel jobb nem jutott eszembe. Igen? És ez milyen élet, kérdezett vissza.

Nagyon összebarátkoztunk. És megint eszembe jutottak a nagyvárosi kávéház-értelmiségiek. Látjátok, feleim, talán így tud működni az egymás mellett élés. Amikor a kölcsönös tisztelet valóban hatóerőként vezérli a mindenféle identitású emberek gondolatait, tetteit. És igen, az is benne van a csomagban, hogy megtanuljuk egymás nyelvét. Nem csak mi, magyarok tanulunk meg románul (vagy más nyelven, attól függően, hogy milyen vegyes közösségben élünk), hanem a románok is megtanulnak magyarul vagy másképp. Ez volt az a pillanat, amikor ráéreztem arra, hogy miért annyira más a Bánság, mint a régi Magyarország bármely egyéb ideszakadt területe. Békesség!

Herkulesfürdő, görögök, hinduk, Laetitiae

Herkulesfürdőről sokan és sokat írtak, rengeteg kép, mozgókép is készült róla. Tudtam, mi vár ránk. És mégis arcul csapott a romlás édeskés illata, amelyet a masszív kénkigőzölgés sem tudott elnyomni. Persze, a fürdővároska jelenlegi urai rájöttek, hogy a Monarchia omladozó palotái, fürdői akár kincset is érhetnek, hiszen nem hiába építkeztek oda római és osztrák császárok is. Csak hát, ahogy azt egy útszéli boltos ártatlanul megjegyezte, a világ összes pénze se lenne elég a rendes helyreállításra. Meg akarat is kellene hozzá, jegyeztem meg, sőt, kellett volna, mert akkor nem válik olyan süllyedő Atlantisszá, amilyen most. Csak hát jól mondta George úr: a jó évszázad alatt kitenyésztett svihákgenerációk mással voltak (vannak) elfoglalva.

Hirdetés

A kedvenc helyem Herkulesfürdőn. A Monarchia idején emelt impozáns épület (amelyet azóta felújítottak, aztán szépen romlani hagytak) előtti lépcsőkön szabadtéri antikváriumban böngészhet az arra járó. Senkit nem zavar, az épületben jelenleg csak madarak laknak. Magyar könyvet nem találtam. Jó könyvet nem is keveset.

Ahogy bejártuk az enyészet rágta városkát, hirtelen valamiféle déjà vu-érzés kerített hatalmába. Valahol, valamikor jártam már Herkulesfürdőhöz bizonyos értelemben hasonló helyeken. De hol is? Aztán egy árkádsor alatt megvilágosodtam: Athén! És Agra! Az Akropolisz és a Tadzs Mahal közelében éreztem hasonlót. A Herkulesfürdőn élő, illetve ott fürdőző, andalgó románok (idén külföldiekkel nem találtoztam) kísértetiesen emlékeztettek a maguk műemlékei körül sertepertélő görögökre, hindukra. Kérdeztem is annak idején őket (görögöket, hindukat, szikheket), hogy viselik a föléjük tornyosuló hatalmas, dicsőséges, mitikus, isteni stb. múlt terhét. Nem értették a kérdést. Sztjúpid foriner, gondolták. Nos, a korzózó románok, illetve ama görögök és hinduk közt csupán annyi a különbség, hogy előbbiek (Herkulesfürdőn, de Erdély, a Partium, a Bánság, Székelyföld egyéb vidékein is) nem a saját őseik emelte múlt terhe alatt roskadoztak.

Tartok attól, hogy sokukat nem is igazán érdekli ez a múlt. Vagy ha igen, akkor szeretnék valahogy beépíteni a sajátjukba. (Tisztelet a feltehetően nem kevés kivételnek, értelemszerűen.) Herkulesfürdőn is láttam a Romániában minimum évszázados hagyományra visszatekintő történelemkozmetikázási igényt és szándékot. Sissi királyné villája előtt kétnyelvű (román és angol, más minek is?) tábla áll. A szöveg leírja az Erzsébet villa alapadatait, illetve azt, hogy 1887-ben a királyné pár napot töltött a házban, midőn „Dél-Magyarországra” utazott. Igen, az idézőjelek rejtik a történelmi térfoglalást. A román elképzelés szerint 1887-ben olyan, hogy Dél-Magyarország nem létezett. Vagy ha igen, akkor ezt nem illik lekommunikálni. A szövegszerkesztők hanyagságára vagy esetleg belterjes gondolkodására vall, hogy az angol szövegből kimaradtak az idézőjelek. A forinereknek úgyis mindegy. Ugyanez a finom torzítás tetten érhető a felújítás alatt álló Ferenc József szálloda előtt álló (ezúttal simán csak román nyelvű) műemléki táblán is: Hotel Decebal. Igen, zárójelben, sokkal kisebb betűkkel odabiggyesztették a történelmi elnevezéseket is, de tudjuk: az ember általában a főcímeket olvassa. Így működik a (történelmi) marketing.

A herkulesfürdői kaszinó egyik szárnyépülete. Csak a központi csarnok homlokzata ép. A többi a múlté. Ilyen iszonyatos magárahagyatottsággal ritkán találkozik az ember.

A pompás (és a homlokzaton kívül csendben enyésző) kaszinó előtt ácsorogtam épp, mikor fél füllel elkaptam egy beszélgetést. Idősebb román (kiejtés alapján olténiai) házaspár fényképezte lelkesen az impozáns épületet. A férj kibetűzte a homlokzaton ékeskedő latin nyelvű feliratot: SALUTI ET LAETITIAE. (Egészség és öröm.) Aztán hangosan ki is mondta. Az első két szóval nem volt gond, a harmadikat azonban kicsit mellémondta: láétitié. Már készülődött bennem a mosoly, amikor a feleség oktató hangon kijavította: láétitiáé. Ott, akkor, ebben a kimondott szóban felderengett előttem a százéves román felejtéstörténet esszenciája. És nyilván nem a latin nyelvtudásra gondolok.

Herkulesfürdő végtelenül magányos hely. Minden szezonális nyüzsgés ellenére. Ennyivel maradtam.

Három király egy csónakban, nem is beszélve a magyar hajóskapitányról

Vasárnap, hazaindulás előtt egy nappal elmentünk misére. Van Orsovában egy bizarr római katolikus templom: a helyi legendárium szerint az egyetlen istenháza, amelyet a Ceaușescu-rezsim idején építettek a környéken. Érthető módon, ugyanis a Duna elnyelte az óvárost, templomostul, pékestül, bankostul, mindenestül. A brutális betonkolosszusról egyáltalán nem a felemelkedés, inkább az ellenkezője jutott eszembe. Az előtérben falra erősített tábla hirdeti, hogy a forradalom bukása után 1849 és 1853 között Orsován rejtegették a Szent Koronát. A jeles (és vészterhes) időszak mementójaként 1855-ben koronakápolnát emeltek, ám az is víz alá került, az óvárossal együtt. Erre emlékeztet a tábla.

Az orsovai brutálrealista római katolikus templom, ahol ma is románul, csehül és magyarul mondanak imát. A maga nemében egyedi épületet Hans Fackelmann temesvári építész tervezte. 1972 és 1974 között épült.

Odabent a sátortetőt idéző mennyezet és az élénk barna faburkolat enyhítette kicsit a beton nyomasztó súlyát. Szépen végigültük a misét: a pap három nyelven – románul, csehül és magyarul – szólt a hívekhez. (Egy bánsági születésű barátom később meg is jegyezte: bizony, a Bánságban egész különleges módon működik a multikulturalizmus.) Magyarul csak pár rövid mondatot ejtett, gondoltam, hát kinek is. A szertartás után hamar kiürült a csarnok, ott maradtunk kicsit nézelődni, ahogy a turisták szoktak. Váratlanul felbukkant egy idős úr és suttogva kérdezte: tudjuk, ugye, hogy a falakon levő, ugyancsak modern módon megfestett keresztút-stációkon a művész annak idején elrejtette Lenint, Florin Piersicet, Nadia Comăneci-t és… John Lennont? Mielőtt elszökött volna Romániából? Nem tudtuk. De tényleg ott voltak. Mondjuk, John Lennon inkább a fiatal Adrian Păunescura emlékeztetett, de ez mellékes.

A templom előtt az idős úr ismét hozzánk lépett. Talán várt is ránk. Magyarok vagyunk, kérdezte. Mert ő is. Marosán volt, most Mureșan. 89 éves, mérnökként dolgozott Bukarestben. Kaptam az alkalmon, megkérdeztem, hányan élnek magyarok Orsován. Olyan 180 család, felelte. Régen persze többen voltak. Még régebben pedig, az ő nagyapja idején, egészen sokan. Apropó, azt tudom-e, hogy az ő nagyapja, aki hajóskapitány volt, Széchenyivel járta a Kazán-szorost, amikor a Gróf az Al-Duna e szakaszát kutatta. Még a fejemet rázni is elfelejtettem. Aztán azt tudom-e, hogy a nagypapa, a hajóskapitány egy alkalommal kerek három királyt hordozott körbe a szorosban. Erre már picit elmosolyodtam: eszembe jutottak a háromkirályok. De nem rájuk gondolt. Sorolta: ott állt a fedélzeten őfelsége I. Ferenc József osztrák császár, továbbá cseh és magyar király, I. Károly román király és Karagyorgyevics Sándor szerb fejedelem (illetve, ha jól számolom, akkoriban már ex-fejedelem), a nagypapa meg vezényszavakat kiáltott a legénységnek, mert hát elég nagy baj lett volna, ha véletlenül elsüllyednek, ennyi királlyal a fedélzeten. Fényképe is van róla, jegyezte meg Marosán (most Mureșan) úr, mindhárom király úr szépen alá is írta. Hirtelen nagy kedvem lett megnézni azt a fotográfiát, de aztán arra gondoltam: hej, mi van, ha mégsem igaz? Szebb ez a történet így, ahogy van. Kezet fogtunk, Isten áldását kértük egymásra és mentünk, ki-ki a maga útján.

A keresztút 12. stációja az orsovai római katolikus templomban. A képeket egy vicces kedvű festő, bizonyos Gabriel Popa festette. A Megfeszített jobbján, kék felsőben Florin Piersic színész, balra pedig, talpig fehérben Nadia Comăneci világhírű tornásznő látható.

A hazatérés

Igaza volt Jack Kerouac amerikai írónak, amikor leírta: … úton lenni boldogság. Megérkezni: halál. De csak félig. Érzésem szerint (ami jó ideje minden egyes hazautazáskor terjeng bennem, tenger felszínén olajfoltként) a hazatérés, a megérkezés teszi teljessé az életnek azt a zanzásított formáját, amelyet egy-egy otthonról valahova, majd ismét az origóba tett utazás jelent. Az én képletem annyiban különbözik Kerouacétól, hogy a megérkezéssel járó halált azonnali újjászületés követi. Mégpedig az emlékek szintjén. A magántörténetem első lépésben magánmitológiává válik, amelyet jó esetben földi életem végéig magamban hordozok. Aztán, ha valóban jól utaztam (nyilván lehet rosszul is utazni, például úgy, hogy az ember kívül marad a bejárt tájakon, embereken, történéseken, tulajdonképpen mindvégig magányba burkolja magát, de nem erről beszélek), a hazaérkezést követően összeálló magánmitológia valamilyen formában – lehet az kocsmai beszélgetés, családi, baráti fényképnézegetés, naplóírás, bármi hasonló – a szűkebb-tágabb közösségem emlékkatedrálisának apró téglájává válik. Vagy, amint olyan szépen szokták mondani mostanság: az emlékezetkultúra részévé. Kérem, fogadják hát szeretettel!

Hirdetés