Bánsági utazásom „előszavában” írtam, most megismétlem: Figyelem! Ez egy szubjektív útinapló, mely nyomokban magyarokat tartalmaz.

Messze, délre

Október közepe volt, csorgó akácmézként lepett be kaput, sarokvasat, szélvédőt az őszi napfény. Nekivágtunk. Megint: délnek. Azt is mondhatnám: messze délnek. Pedig csak 180 kilométernyi út várt ránk. Mégis messze van bizonyos értelemben: annak idején jóval többen éltek arrafelé magyarok – jobbágyok, szabadparasztok, hétszilvafás nemesek, de igazi, ország-világ sorsát tenyerükön hordozó nagyurak is –, ám a történelem (vagy az őt működtető erők) szép csendben úgy döntött, legyen ez a vidék a szászok és románok földje. Igaz, valamivel később, a csodásan működő kommunista valóságban a szászokat eladták kilóra a szabad piacon, így ők is múltbelivé váltak. Maradtak hát a románok, mint abszolút többség.

Az elátkozott hírében álló csolnakosi tó, mélyén az elárasztott falvakkal.

Úti célunk egy igazi Frankenstein-falu, bizonyos Csolnakoscserna volt. Ennek a falunak tulajdonképpen nem kellene léteznie: bizonyos értelemben szörnyszülött, monstrum, szomorú sorsú rém. Úgy fércelte össze a már említett, csodásan működő kommunista valóság. Történt, úgy 1962 táján valakik úgy döntöttek, duzzasztógátat kell építeni a Cserna folyóra, a vajdahunyadi vasgyár vízellátását biztosítandó. Igen, de ha megépítik, öt falu kerül víz alá, templomostul, mindenestül. Na és akkor mi van? Így történt, hogy az öt falu – Balánatelep, Cserna, Csolnakos, Királybánya és Moara Ungurului (na igen, a magyar malma) – lakói kézhez kaptak egy igazi haladó társadalommérnöki határidőt: menni kell. Vigyék az ingót-bingót, a halottaikat is, ha szükség van rájuk, oda ni, fel a dombra. Hát így rakták össze Csolnakoscsernát, s így süllyedt el a többi. És így született a csolnakosi tó, amelynek partjára igyekeztünk.

A szállás igen csinos volt, vagyis mindent tartalmazott, amely a szabványnak megfelel: bordóvörös falak, eredeti, szignált festmények, az antikvár-nagyüzemből felvásárolt nagymama-tárgyak, svédasztal, pazar kilátás a tóra. Kővé dermedve álltam a recepcióval szembenéző falon elhelyezett fotógaléria előtt. Hej, nem akárkik árnyékával fogok egy fedél alatt aludni: itt járt például Traian Băsescu kapitány, Mircea Geoană (aki kicsit előre ivott az államelnöki medvebőrre, mert aztán mégis Bösze kapitány nevetett a végén), aztán Crin Antonescu, a román fúziópolitika örök vesztese, no meg Teodor Meleșcanu, a román „Churchill” (csak a szivar miatt, persze). Azért egy-két jobb arc is megfordult itt: például Michael Madsen (Mr. Blonde, ugye, a Kutyaszorítóban, aki mellesleg egész jó verseket ír) meg Jeanne Moreau, a Jules és Jim sztárja.

Az egyik áldozatnak, egy 13 éves gyereknek állított fejfa (fejvas) a tóparton.

A tó látványa valóban megéri, hogy elzarándokoljon ide az ember, még akkor is, ha történetesen kolozsvári és van neki Tarnicája. Az igen előzékeny és szolgálatkész személyzettől már az első este megtudtam, hogy a tóval bizony vigyázni kell, mert a valóban szörnyű kommunista falusüllyesztés óta el van átkozva. A jószág nem akar inni belőle, ha ostorral verik, akkor sem, időnként vad viharok kelnek a közepén, a semmiből, odalent a mélyben az elsüllyesztett falvak hátrahagyott halottai görögnek az iszapban, na és minden évben elnyel legalább egy embert. Utánanéztem az interneten és bár vagy nyolc éve megfeledkezett a neki járó áldozatról, idén a bosszúálló tó bizony elvette, ami neki jár, nem is olyan régen. Angliában ez a hely már tiszteletre méltó szellemszállás lenne. De hát a latin mentalitás picit más. Félni fél, de tisztelni…

Templom(ok) a tó végén

A Csolnakosi tó egyik fő attrakciója a felső végen (ott, ahol a Cserna siet beléje) magasodó templomrom. Az Internet lakói általában csolnakosi templomnak nevezik, pedig a királybányai római-katolikus templom csontvázáról van szó. Faluja nincs már (illetve van, odalent, a tóban), ott billeg a senki földjén, szárazföld és folyó határán, magas vízállás idején csónakázni lehet benne. Ezúttal alacsony volt a vízállás, mégis tantaloszi kínokat álltunk ki: az ember leparkol az út szélén, ott a templom, alig karnyújtásnyira, ám egy hatalmas iszaptenger választja el tőle. Nem volt más választás: át kellett menni a legközelebbi hídon (olyan két kilométernyire feljebb), aztán visszajönni a folyóparton. A vonatkozó túraszövegek szerint: nem egy könnyű séta. Hát, tényleg nem volt az. A Cserna árterén gázolni, burjánzó iszalag, szeder, csalán, lódarázsfészek mellett, között, alatt, keresztül… Nem csodálom, hogy alig találni közeli felvételeket a templomról. Persze, ki a fenét érdekel ezen a vidéken egy eltűnt nemzet lassan süllyedő istenházája? A jó turista szépen megáll a túloldalon, szelfizik egy nagyot, oszt megy ebédelni. Nem tudom, mennyi ideig tartott a folyóparti dzsungelséta. De beleizzadtunk. Abba is, hogy egy adott ponton gyakorlatilag műanyag palackokon kellett járni. Hogy ott mi van, te jó ég! Egy kevésbé fanatikus környezetvédő is szörnyet halna a látványtól. A földet teljesen belepi a folyó hordta szemét. Ráadásul kísértetiesen pattognak időnként. Mintha lenne ott valaki, aki nincs.

A palackfolyó a Cserna partján. Járni is alig lehet ezen az elátkozott tájon.

Először egy ortodox templom romjaira bukkantunk. Csinos lehetett. Teljesen benőtte az erdő. Kicsit féltünk közelebb menni: a fél torony a levegőben lógott. Na igen. Itt valamikor valakik imádták az Istent. Megálltam picit: tisztelegj, akkor is, ha nem a tied. Ehhez képest a 18. században épült katolikus templom valóságos felüdülés volt. Az erdő nem fér hozzá a víz miatt, még nem dől, csak düledezik, persze idő kérdése. Barokk szépsége holtában is megejtő. Persze, ha kivonultak belőle a hívők (meg talán a Jóisten is), beköltözött a fű, a fa, a bogarak, a madarak, no meg a graffitisták, akik mindenhova eljutnak, sőt, mindig hamarabb. Meggyőződésem, hogy az első Marsra lépő űrhajós első élménye egy graffiti lesz. Például: Ana, imádlak! Leültünk a templom előtt, néztük az arra szálló gémeket, vadkacsákat, hagytuk, hadd csordogáljon körülöttünk a mindenféle idő. És akkor megérintett: oké, a Jóisten még itt van! Mehetünk tovább.

Szépséges barokk templombelső, némi természeti beütéssel. A királybányai katolikus templom beltere.

Visszafele (mint mindig, könnyebbnek bizonyult, hiszen járt járatlan úton haladtunk) találkoztunk egy nyugdíjas korú horgásszal, aki elismerően csettintett, hogy képesek voltunk elmenni odáig (ja, ki a fenét érdekel satöbbi), aztán váratlanul az új világrendről, modern rabszolgaságról, álpandémiáról, nincstelenségről kezdett beszélni. Elakadt a szavam: ezen a helyen valahogy másképp hangzottak a szavak, mint a Facebook-on. Természetesen a vaskohászatban dolgozott a Ceaușescu-rendszer idején, mint a környéken lakók többsége. Megütött az ijesztő szavak mögül előkandikáló keserűség: ez az ember is egy elsüllyedt világot sirat, a sajátját, ahol biztonságban érezte magát. Nem tudtam, mit mondjak. Letromfolni, minek? A romok előtt talán a csend az illendő, teszem azt, a pökhendi okoskodás helyett.

Aki nem kaphatott Nobel-díjat, mert fájt neki Trianon

Csolnakoshoz (a tóbelihez) egy jelentős magyar család története (is) fűződik. A hírek szerint bizonyos Csolnokosi Bálint Hunyad vármegye alispánja volt a 17. században. No, a Csolnokosi család egyik ága, a Cholnokyak valamikor később kapták magukat és áttelepedtek a Dunántúlra. És egy adott pillanatban (pontosabban háromban) történt, hogy Veszprémben megszületett a magyar kultúrtörténet három óriása: Cholnoky Viktor 1868-ban, Cholnoky Jenő 1870-ben, Cholnoky László pedig 1879-ben. Viktor és László a magyar irodalom nagy falába véste be a nevét, igaz, mára picit (méltatlanul) feledésbe merült a nevük. Viktor bármelyik szövegét ajánlom bárki figyelmébe: Tammuz, Trivulzio szeme, Az álomirtó, bőven van, amiből válogatni. László (aki civilben ügyvéd volt) megelőzte Hajnóczy Pétert olyan fél évszázaddal, ami az alkoholizmus poklának briliáns irodalmi ábrázolását illeti. Tessék elolvasni a Prikk mennyei útja című könyvét. Érdemes.

A falfirkák mindenütt ott vannak. Igaz, ez csak egy rom. Hogy mellesleg műemlék is, kit érdekel?

Cholnoky Jenőből nem lett irodalmár. Földrajztudós lett belőle. Ráadásul világszínvonalú. És ő volt az, aki visszatért Erdélybe, egész pontosan 1905-ben, amikor kinevezték professzornak a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemre és megbízták a geográfia tanszék vezetésével. Persze, az 1918-as nagy kockafordultával neki is mennie kellett. Részt vett a trianoni béketárgyalások előkészítésében, hiszen értett valamicskét a földrajzhoz. És azt is nagyon jól értette, mit jelent, ha valakik, valahol egyetlen tollvonással átrajzolnak bizonyos határokat. Élete végéig nem hagyta nyugodni az igazságtalan trianoni diktátum. Ez mellesleg elég sokba került neki. A hírek szerint a harmincas években Nobel-díjra is felterjesztették. Nem földrajzira, hiszen olyan Nobel nincs, de talán irodalmira, mert a rendelkezésre álló források szerint a felterjesztés a Hazánk és népünk egy évezreden át című könyvének megjelenése után történt. Igen ám, de miután Stockholmban személyesen is meghallgatták, a kor jeles européerei inkább visszaléptek az egésztől mondván, hogy izé, ilyen nacionalista alak nem illik ebbe a modern világba. Nem mernék mérget venni a történetre, de el tudom hinni. A modern világ elitjének (Nobel-)döntnökei ma is ilyenek.

A búvóvasút és az ócskavas-templom

Ezen a vidéken nincsenek horizontok, hacsak az ember fel nem mászik valamilyen magaslatra. Ezért szokványos falvak sincsenek. A házak a kényelmetlenül szűk völgyek alján csordogáló patakok mentén szoronganak, vagy a hegyoldalak szélén billegnek afféle strósnájderként. Egyszerűen nincs hely. Ezért is tiszteletre méltó az Osztrák-Magyar Monarchia mérnökeinek teljesítménye: olyan 1850 és 1907 között megépítették az első erdélyi (keskeny nyomtávú) bányavasutat, amely aztán 2000-ig (nyilván átalakításokkal, korszerűsítésekkel) folyamatosan működött. A vasút természetesen a vasérc-kitermelést szolgálta: a govasdiai nagyolvasztót, majd a vajdahunyadi vasgyárat látta el munícióval. Igen, vasat a környéken már a rómaiak is bányásztak, ezt minden helyi tájékoztató szöveg büszkén hirdeti. A dák vasbányászatról csak azért nem esik szó, mert (egyelőre) nincs rá tárgyi bizonyíték. Később, jóval később aztán jöttek az „osztrákok”. Kivétel nélkül minden román szöveg így emlegeti a monarchia népét. Az „osztrákok”. Kínos figyelemmel kerülik a „magyar” szót. Na igen, a történelem már csak ilyen toleráns természetű: hagyja, hogy átírják.

Az első erdélyi bányavasút leghosszabb, 700 méteres alagútjának egyik bejárata. A túloldalon látszik azért némi fény.

Ma már az egész egyetlen gigászi csontváz. Minden „húst” lerágtak róla: a síneket felszedték, mozdonynak nyoma sincs, a viaduktokat szétszabdalták, az ócskává váló vasat még ma is fűrészelik a szemfüles „üzletemberek”, ahol maradt még némi fűrészelni való. Mi az, ami a hajdan óriási jelentőségű vasútból maradt? A nyomvonal, meg az alagutak. A völgyben színes, háromnyelvű (román, angol és francia) tábla hirdeti, hogy arra, fennebb tanösvény (!) húzódik, amely gyalog, biciklivel, motorral, quaddal bejárható. Hát, azért én másképp képzeltem el egy tanösvényt. Sehol egy tábla, tájékoztató, interakcióra sarkalló tereptárgy, csak üvöltve támadó ebek hada, aztán arrébb csend, béke, enyészet. A talpfák helyenként még ott vannak, ahol lenniük kell, de bőven van belőlük a „tanösvény” mentén is, hűvös halomban. Akinek kedve van és elbírja, vihet magával emlékbe. A 700 méter hosszú alagút azonban megéri a fáradságot. Ezt leírni nem lehet. Át kell menni rajta. Bele az „osztrák” múltba. Ja, aki ijedős, meg ne próbálja egymagában. A végén még ott marad, múlt és jelen közt, a földmélyi határon.

A govasdiai nagyolvasztó. Holtában is fenséges látvány. Ez is műemlék. Ez is hiába.

A vasút nyomvonalát könnyű követni, egész a govasdiai nagyolvasztóig. Híres hely ez, itt öntötték az Eiffel-torony egyes elemeit, tudatja büszkén a felirat az arra járóval. A hatalmas rom mellett közvetlenül földszintes ház, előtte 1300-as Dacia gépkocsi, benne egy férfi bömbölteti a manelét. A ház homlokzatán büszkén lobog a trikolór. A nagyolvasztó építését 1810-re fejezték be az „osztrákok”, aztán kisebb-nagyobb kihagyásokkal a trianoni diktátumig működött. Utána pedig jött a szokásos forgatókönyv. A románok átvették, kicsit még működtették, majd 1924-ben végleg leállították. A többi pedig román történelem: bontások, elhordás, nyári táborhely iskolásoknak a hatvanas években, ipari műemlékké nyilvánítás, hadd rohadjon békében, csókolom. Ha besétál az ember (a manelés szomszédon kívül a kutya se őrzi a helyet, van is benne minden, szemét is, szar is), egy idő után rájön, hogy ez is egy templom. A virágzó monarchia gazdaságának egyik katedrálisa. És ez is a tóvégi katolikus templom sorsára jutott. Mindkettő műemlék. Mindkettő csendben süllyed, a maga módján.

A Fehérköves Út és a Márványfalu

Hallottak a márványfaluról, kérdezte a kedves gazdasszony a reggelinél. Nem hallottunk. Hát, azt érdemes megnézni, ilyen a világon nincs. Bár, nagyon rossz az út. Ja, hát az eddigi csodákhoz sem vezetett épp autósztráda. Na, hát képzeljék el, ebbe a faluba márványból kirakott út vezet. És tényleg.

A kísértetfaluba vezető Fehérköves Út. Azért autózni rajta nem egy leányálom.

Alun, avagy Mogyorómező régen, nagyon régen magyar falu volt, aztán a 18. században románokat telepítettek oda. Valószínűleg az „osztrákok”. Varázslatos tájon haladtunk át, a Ruszka-havas minden szépségét felvillantotta. És egyszer csak ott volt előttünk a (két kilométeres) márványút. Úgy éreztük magunkat, mint Dorka és barátai a Smaragdvárosba vezető Sárgaköves Úton. Csak emez fehéren világított a késő délutánban. És ellentétben sárga társával, egy fantomfaluba vezetett. A gazdasszony szerint ma már csak egy lakosa van Mogyorómezőnek. Hát, mi legalább tízzel találkoztunk. Meg egy óriási ortodox templommal, amely tetőtől talpig márványból épült (állítólag a világon az egyetlen ilyen), és még most is épül. A falu minden épületének alapja, de az istállók, csűrök is márványkőből épültek. Hogy miért? Régebben vasbányászat zajlott ezen a környéken is, de aztán felfedezték a márványt, közvetlenül a felszínen. És biza, innen hordták a nemes követ Ceaușescu elvtárs híres-hírhedt Nép házához is. A falubeliek (vagy ott tartózkodók) nemigen akartak szóba állni velünk. Hátat fordítottak és bementek a házba. De maguk mögött hagyták a környékre jellemző nagyon erős román identitást. Érdekes volt nézni, hogy ellentétben például Kolozsvárral, ahol a trikolórozás divatja elsősorban a városközpontra jellemző, ezen a vidéken a központok többnyire mentesek a három színtől. Viszont rengeteg házon ott lobog a zászló. Mogyorómezőn is ezt tapasztaltuk. Nem rossz, ahhoz képest, hogy kísértetfalu. A régi ortodox fatemplom viszont megejtően szép. Az Úristen szereti a fát és a kis helyeket, ahogy a román nóta mondja.

A mogyorómezei külszíni márványfejtő: holdbéli táj.

A valóban messze földön híres (emlékezetű) márványfejtőt naná, hogy az „osztrákok” kezdték működtetni, aztán a megszokott forgatókönyv szerint a románok folytatták, de csak az 1989-es rendszerváltásig. Közvetlenül utána felhagytak a kitermeléssel. Hogy miért, számomra rejtély. Talán felmérték, hogy kevés az anyag a szükséges befektetéshez képest, ezért nem érdemes vele foglalkozni. És tessék: egy újabb romhalmaz. Igaz, földöntúli szépségű. Márványút, márványfalu, márványtemplom, a semmi ágán.

A vár és a rom

Ezen a vidéken minden (még járható) út Vajdahunyadra, vagyis a helyi vasérckitermelés és -feldolgozás központjába vezet. No meg ott van „a várak királya” is. Az úton jobbra is, balra is, az összeomlott vaskohászat mindent átszövő rendszerének maradványai meredeznek. Megálltunk egy ufóra emlékeztető objektum mellett, néhány fotó erejéig. Érthetetlen és értelmetlen volt, így, önmaga árnyékaként. Aztán arra jött egy polgár (ő is horgászni volt), megkérdeztem tőle, mit látunk. És az ember ott, helyben kohászati kiselőadást tartott nekünk. Na, itt volt a „tanösvény”, húsból és vérből. Csak úgy röpködtek a vasipari szakszavak, ötvözet-elnevezések rövidítései, közben az előadó néha felkacagott leesett állunk láttán. Ha nem lenne járvány, megöleltem volna. Ordított róla, hogy érti és szereti a szakmáját. Amelyet ő is elvesztett. És soha nem szerez már vissza. De pár percig ragyogó arccal mesélt a vaskohászat rejtelmeiről. Megkérdeztem, fogott-e valamit. Legyintett. Nem mindegy? Végül is, de.

A vajdahunyadi vár egy másik szemszögből.

A vajdahunyadi várat szinte mindenki ismeri, még az is, aki nem. Gyakorlatilag ez a város központja. Ezen a vasárnapon is tele volt a parkoló. Nyüzsögtek a maszkos és maszktalan emberek, bár kevesebben, mint régebb. A vár előtti térségen zavartalanul működtek a szuvenírboltok, annyi volt a különbség, hogy a Hunyadi János, Vlad Țepeș meg egyéb híres emberek arcképével ellátott pólók, tárgyak mellett orvosi maszkok is lengedeztek a kirakatban. Odébb kínzóeszköz-kiállítás, dák fegyverkiállítás, flekken, bogrács, ami csak szem-szájnak ingere. A vár maga szép, mint mindig. Derekasan dolgoznak rajta az illetékesek. Naná, hiszen ezt a várat a románok is a magukénak érzik. A Corvinoké, mondogatja boldog-boldogtalan. És Hunyadi János édesanyja, ugye, román volt. Ez a garancia. A feliratokat itt is rágja az egységes és oszthatatlan nemzeti moly: helyenként magyarul is ott vannak (talán ezek még Kelemen Hunor művelődési minisztersége idejéből származnak), másokról viszont valahogy lemaradtak. Ilyen ez a történelem. A népek fel-alá mászkálnak ma is, ordítoznak, nézelődnek, tulakodnak, ez is ilyen. Hamar kijöttünk. Az egyik bódénál kértem egy kávét. Aztán beszédbe elegyedtem az emberrel. A nagyszülei a szomszéd faluban éltek, földet műveltek. A szülei hol is dolgozhattak volna máshol, mint a vasgyárban. Ő és a felesége megjárta Abu-Dzabit, két egyetemi oklevéllel, még a kilencvenes években, de hazajöttek, bár marasztalták őket. Itthon akartak valamit kezdeni. Nevetve mondja: azóta is folyton újrakezdik. És így járványidőn hogy megy az üzlet, kérdem. Épp újrakezdjük! Aztán a nagyanyjáról beszél, aki a reumáját az érintett ízületek köré beszúrt akáctövisekkel gyógyította. Tessék, akupunktúra! Mindketten nevetünk. Kicsit a fránya történelmen is.

Jobboldalt a 4. számú nagyolvasztó hűtőtornyának csontváza, baloldalt az „osztrákok” által emelt egyik békebeli épület.

A várral szemben a fényes és vörös múlt-időben füstölgő gyárak, kohók, kémények emelkedtek. Jó ideje gigantikus törmelékhalmaz. A híres 4. számú nagyolvasztó (a haladár korban Európa legnagyobb teljesítményű és Románia legnagyobb kohója) helyén méretes üreg. Mellette az egyetlen, fél lábon ugyan, de még álló magasépület, az olvasztó hűtőtornya. Földönkívüli látvány. A törmelékpuszta peremén, ja, megint csak a fránya „osztrákok” által emelt pompás hivatali épületek. Besétálok, nézegetem, fotózok. Észre se veszem, hogy megáll mellettem egy hatalmas fekete terepjáró. Ablak le, kinéz egy vastag nyakú, vastag aranyláncos úr. Fotózgatunk, fotózgatunk? Köszönök, aztán bevallom, mi mást tehetnék. A másik ülésről szép hölgy mosolyog rám, ez kicsit megnyugtat. Kolozsvárról jöttem? Ezt meg honnan tudja? Az autó jóval arrébb áll. Mióta figyelnek? Ezt is bevallom, de már mondom is, hogy (újság)író vagyok, meg hát erdélyi. Nevet: ő is! És mesélni kezd. Hogy ő itt a tulajdonos. A balra álló „osztrák” épületet megvette, a hűtőtornyot is, a rommezőt is. Parkolót épít oda, a toronyból kilátó lesz, az épületet restaurálja. A jobbra álló épületet nem tudta megvenni, teszi hozzá sajnálkozva. És mikor lesz ebből az, amiről beszél? A parkoló már jövőre kész lesz. Látja, nehezen hiszem el. Jöjjek vissza egy év múlva. Jó munkát, jó időtöltést kíván, majd ajánlja a közelben levő másik „osztrák” épületben működő éttermet. Kezet nyújtunk, ablak fel, csendben kitolat, ahogy érkezett. Akkor veszem észre a mindenütt lógó megfigyelőkamerákat. Azért kicsit később elmentünk az étterembe. És tényleg lenyűgöző (mind tervezői, mind gasztronómiai szempontból), ajánlom mindenkinek, aki arra jár.

Ez kérem, ahogy mondani szokás: meg van mondva.

Épp elindultunk volna hazafelé, mikor a parkoló mellett kiverte a szemem még egy fantasztikus apróság: talán az erdélyiség román szemszögből értelmezhető bizarr jelképe, valamiféle keveréke a jó szándéknak és az ignoranciának. Egy plakát, amely egy kiállításra invitál, hogyaszongya: Expoziție permanentă – Pașii României prin socialism și democrație. És tessék, ezen ott díszelgett a magyar változat is. De még milyen: A permanent kiállítás – A románi történetek a szocializmus és a demokrácia terén. Csak álltam, szó bennszakadt, hang fennakadt. És itt nem a Google-fordító a lényeg. Hanem ami mögötte van. Az egész rohadt, málló, foszló, kavargó történelem.