A köznépnek hasznosabb lenne, ha az adófizető pénzén szinte alkotói szabadságra rács mögé kerülő politikusok, vállalkozók, mindenfajta mitikás ügyeskedők inkább az elcsent pénzt adnák vissza.

Tény, hogy az egésznek semmi eredménye nem lesz. De azt is balgaság kijelenteni, hogy értelmetlen volt őrtüzeket gyújtani.

Ép ésszel felfoghatatlan, mi a rosseb vitte rá Peti András marosvásárhelyi alpolgármestert arra, hogy védelmébe vegye az erdélyi magyar jogkövetelések egyik leghírhedtebb, illusztris jelenkori ellenlábasát, Valentin Bretfeleant.

Ha a politikai pragmatizmus felől közelítünk Gabriel Oprea ügyéhez, több minden arra a következtetésre vezethet, hogy Opreának – éppen a demokrácia védelmében – maradnia kell.

Romániának sikerült az a teljesítmény, ami a világon még senkinek: békeidőben, dübörgő gazdasággal ez év végére kevesebb autópályája lesz, mint tavaly ilyenkor.

Romániából ötmillió ember vándorolt ki az utóbbi évtizedben. Köztük mi, romániai magyarok feltehetően számarányunknak megfelelő mértékben voltunk képviselve.

Jó lesz. A román politika Nagy Túlélőjének bányászjárások miatti felelősségre vonása szimbolikus jelentőséggel bírna.

Most a miniszterelnök-helyettes nevéhez fűződő, emberéletet is követelő incidens kapcsán kell azzal szembesülnünk, hogy még a legfelsőbb intézményi szinteken is csupán ködösítés és terelés zajlik.

A csángó tehát nem lehet értelmiségi, csak szakmunkás – véli U.K. és kimondatlanul is arra utal, hogy a csángó fiatal már a génjeiben hordozza az alacsonyabbrendűséget.

Maradnak az életveszélyes utak, a hatalmukkal továbbra is visszaélő, a vécére is hivatalos konvojjal utazó politikusok, marad az egész ócska, korrupt, szélhámos bagázs, Victor Pontával és Gabriel Opreával az élen.

Számunkra is kiábrándító, hogy egyesek még mindig nacionalizmusból akarnak megélni.

A zászlajukra a székely autonómia ügyét tűző hazai szervezetek és mozgalmak akkor követnék el a legnagyobb hibát, ha folyamatosan egy kedvező politikai konstelláció függvényében hallatnák a szavukat, addig pedig mélyen hallgatnának.

Meg akartuk mutatni Székelyföldet, csakhogy más terhektől nyög most Európa, a világ, nem ér rá mireánk figyelni, nagyobb bajai vannak Bukarestnek, a kormánynak, mintsem hogy velünk foglalkozzék.

Lehet, most egy kicsit nehezebben megy, de biztos vagyok benne, hogy rövid időn belül megtalálják a pénzek eltulajdonításának kiskapuit azok, akik hatalomközelbe kerülnek.

Európa gyújtogat. Most ilyenje van. És közben egy, a jogaiban ezerszer és ezerszázszor megalázott és megtiport nemzeti közösség csendben, méltóságteljesen gyertyáért, száraz fenyőágért, nyírfavesszőért nyúl.

Minden forradalom szent pillanat. Nagyon szép, hogy szent, és kár, hogy csak egy pillanat.

Erdélyi ’56 nincs. Évek óta minden október 23-án hiányérzetem van, és egyfajta büszke irigységgel nézek az anyamagyarokra.