Ugye, mi erdélyi magyarok vagyunk!

Az utóbbi időben két fontos mű került ki az erdélyi magyar szellemi boszorkánykonyhából, amelyek, ha tetszik, az „erdélyimagyarság”, mint jelleg, minőség, esetleg néplélek megnyilvánulási formáival foglalkoznak. Az egyik Lakatos Róbert Ki kutyája vagyok én? című egész estés dokumentumfilmje (erről itt írtunk), a másik pedig Botházi Mária Fűnyíró a Tündérkertben című kötete.

Botházi Mária (aki nem mellesleg a Főtér állandó szerzője, a kötetben levő írások nagy része is ott jelent meg először) Fűnyíró-könyve nem előzmény nélküli: a 2016-ban megjelent Boldogság juszt is a tiéd és a 2019-ben piacra dobott Biorobot című kötetek hasonló szellemben, stílusban íródtak és meglátásom szerint bizonyos értelemben a Fűnyíró-kötet előtanulmányai. (Mindhárom könyv a kolozsvári Koinónia kiadó gondozásában jelent meg.) Az új kötetben viszont a szerző – kár, hogy az erdélyi magyar művészetben nincs Feszty-körkép, ezért jobb híján ehhez tudom hasonlítani –, szóval a szerző afféle transzilván Feszty-körképként erdélynyi széles vásznon mutatja be… illetve dehogy, ölel keblére minket, erdélyi magyarokat. És már itt szeretném nyomatékosan hangsúlyozni: nem csak pár százunkat, ezrünket, hanem ahányan épp (még) élünk ezen a végvidéken.

A Fűnyíró-könyv sikerének titka

Hogy éri ezt el Botházi Mária? Hát azzal, amiről ír, és azzal, ahogyan. A szerző szerint a kötetben (és a korábbiakban is) olvasható írások műfaja a megfigyelő irodalom. És nem, nem kell itt valami rejtélyes, magasröptű meghatározásra gondolni. (Eszembe jut a poén, hogy egy érdeklődő és potenciális olvasó bemegy a könyvesboltba, megpillant egy szép borítójú, érdekes című könyvet, megkérdi az eladótól, miről is szól, és az eladó elmondja neki, hogy ez kérem, egy posztmodern szocio-dokumentarista dráma, mire az érdeklődő és potenciális olvasó leforrázva elsündörög, persze, nem veszi meg a könyvet.) Szóval, a megfigyelő irodalom arról szól, hogy Botházi Mária felkel, megissza a kávéját és elindul dolgozni, bevásárolni, ügyintézni, szomszédolni, orvoshoz, rokonlátogatásra, ki a konyhába főzni, színházba, szórakozni, kirándulni, szilveszterezni… és közben figyel. Minket, erdélyi magyarokat. Szeretettel, empátiával. (Spoiler: ez a két szó még feltűnik jelen írásban, mert kiemelkedően fontos oszlopai a Botházi-irodalomnak.) Mindenre, ami mindannyiunkat érint, legyen az bárhol a nagyon jó és a nagyon rossz végpontjai közt húzódó tengelyen. És aztán ír róla. Szeretettel, empátiával. És akkor hadd tegyem hozzá a Botházi-irodalom harmadik oszlopát is. A humorról van szó. Jelezném: nem, nem csak az iróniáról. Irónia akkor is létezik, amikor a humornak nyoma sincs, vagy épp fekete, mint a gyászmagyar. Botházi humora azért működik széles (befogadói) körben, mert nem bántó. Nem néz le senkit. Azt sem, akit épp pellengérre állít.

A Botházi-univerzum kardinális pontjai: szeretet, empátia, humor

Tehát: Botházi Mária rólunk, erdélyi magyarokról ír (az összes problémánkkal, több értelemben is kisebbségi érzésünkkel, furcsaságunkkal, búnkkal-bajunkkal-örömünkkel, mégpedig szeretettel, empátiával és humorral. A problémák egy része egyetemesen emberi, persze, egy másik része viszont transzilvanikum. Csak a miénk, erdélyi magyaroké, mert hát így alakult a sorsunk. Tudjuk, nehéz, de attól még elviselhetetlenül könnyű, hogy kicsit „botházisan” fogalmazzak.

Jó, de hát ilyen könyvek már születtek, mondhatná akárki. Humorosak, bonckés alá veszik az erdélyi magyarságot, a székelységet. Nem állítom, hogy nem. Azt viszont igen, hogy kevés, nagyon kevés az ilyen mű: amely gyakorlatilag szembenézésre biztat a saját erdélyimagyarságunkkal, ráadásul nem feltétlenül azért, hogy meghaladjuk azt, hogy valamiféle (bárhonnan érkező) progresszió jegyében jobberdélyimagyarokká, esetleg nemiserdélyimagyarokká váljunk. Nem. Inkább azért, hogy talán méltóságteljesebben tudjuk magunkat elfogadni, továbbá esetleg javítani azokon a hibákon, amelyeken érdemes. Na de ehhez éppen az kell, amit Botházi megmutat nekünk: felismerni azokat a fránya hibákat.

Merjen az író sokakhoz szólni

Aztán állítanék még valamit (előre is elnézést kérek az esetleg szemráncoló magasirodalmároktól): olyan mű még kevesebb van, amely, ha tetszik, hatalmas tömegekhez képes szólni. Botházi Máriának ez sikerül. És milyen jó annak a szerzőnek, akit sokan elolvasnak. Mert a személyes sikerélményen túl ez azt is jelenti, hogy sokan (erdélyi magyarok és nem csak) szembe tudnak nézni olyan – és most szándékosan használok erős szavakat – életbe vágó kérdésekkel, mint a kisebbségi lét tragédiája, az elvándorlás/itthon maradás dilemmája, az erdélyi magyar közösség fennmaradása, avagy kihalása, Erdély léte, avagy nemléte. Ezért (is) fontos könyv Botházi Mária új kötete.

Az önmagunkkal való szembenézés fűnyírója

És akkor – befejezés helyett és picit a fenti gondolatok illusztrálása gyanánt – nézzük meg jól a címet. Fűnyíró a Tündérkertben. Többféleképpen olvashatjuk ezt a mondatot. Utalhat a kötetben szereplő egyik írásra, amely konkrétan a pihenni vágyó polgár „traumájára” utal: a mindig tettre kész szomszéd pont akkor rúgja be a fűnyírót (fúrót, menetvágót, miajóistent), amikor az ember épp csendre vágyna. De – ez egy szerzői magyarázat, rákérdeztem a könyvbemutatón – utalhat arra is, ahogy az új s újabb kor zajosan berobog a tündérkerti (értsd, erdélyi) világba (igen, annak minden sztereotípiájával, hagyományával, furcsaságával). Viszont van egy olyan (saját) olvasata is a címnek, hogy a fűnyíró maga a könyv, amely a Tündérkert összes lakóját arra biztatja – szeretettel, empátiával és humorral – nézzen szembe magával. Mert így – annak ellenére, hogy az élet maga nem lesz egy csapásra se szebb, se jobb, se emberijogosabb – valóban könnyebb szívvel mondhatjuk: mi erdélyi magyarok vagyunk.