Oroszország kitört a Krím elcsatolása nyomán a Nyugat által foganatosított elszigeteltségből, és ismételten teret követel magának a nemzetközi porondon.

Olyan méretűvé nőtt a kisebbségben élő magyarok elvándorlása, hogy az már felveti az erdélyi, vajdasági magyar közösség megszűnésének kérdését.

Most csak egy csatát nyertünk, végleg akkor nyerjük meg a háborút, ha az ilyen perek el sem kezdődnek, a prefektusok és segítőik pedig nem a feszültségek szításán, hanem azok elsimításán dolgoznak majd.

Nem alaptalanul született a vicc: a székely ember mindenhez „es” ért. Az eredmény látszik es.

A keresztény és az iszlám közösségek sohasem fognak békességben megélni egymás mellett.

Nem tudom visszafojtani a fekete humort: a hősi múltban sokkal könnyebben sikerült ennyi embert egyik napról a másikra valahová eltüntetni, mint most regisztrálni meg dédelgetni.

A katalán példa azt mutatja: az elszakadási törekvések éppen azzal szoríthatók háttérbe, ha az illető nemzeti közösség tagjai a lehető legjobban érzik magukat a szülőföldjükön.

Úfent bebizonyosodott: minél inkább korlátozni akarják egy közösség jogait, minél inkább központosítanak, annál erősebb az ellenállás – ne feledjük, a katalán függetlenségi törekvéseknek a gazdasági válság mellett az adott lendületet, hogy a spanyol kormány elkezdte megnyirbálni az autonóm régió hatásköreit, központosításra törekedett.

Azzal is meg kellene már barátkozniuk a rendcsinálóknak, hogy vannak helyek, ahol a népképviseleti demokrácia – mert idegen, mert nem összeegyeztethető a családi, törzsi, nemzetségi hagyományokkal – nem jelent megoldást, ahol az euro-atlantitól eltérő, más létértelmezési, életszervezési elvek érvényesülnek.

Érdekes jelenség, hogy Bukarestben mindenből a „legnagyobbat” akarják egyesek: az államegyház a legnagyobb katedrálist, a miniszterelnök Európa legnagyobb mecsetét húzná fel, az ország vezetői, a kiváltságos „negyvennyolcak” a legnagyobb fizetést intézik maguknak kormányrendelettel, a sok kiváltság mellett honatyáink a lehető legnagyobb nyugdíjakat vindikálják maguknak és a többi.

A belső kihívó felbukkanása nyilvánvalóvá tette azt, amit eddig a szövetség több politikusának nyilatkozatai alapján sejteni lehetett: az RMDSZ levette a kezét Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármesterről.

Orbán Viktor, amikor illiberális demokráciáról beszélt, voltaképpen nem a klasszikus értelemben vett liberalizmust, hanem a Colin Crouch, illetve Wendy Brown által elemzett neoliberalizmust utasította el.

Az ország vezetésére alkalmatlan kormánnyal szemben egy úgyszintén felkészületlen, gyenge ellenzék az alternatíva.

Miközben egyre több állam vezetője fogja fel, hogy a kapuk szélesre nyitása nem megoldás, az EU prominensei még mindig nem jutottak el odáig, hogy kimondják: az újabb s újabb érkező tömegek nem humanitárius, hanem biztonsági problémát jelentenek elsősorban.

Kívülről nézve az egészet, úgy tűnik: a román társadalom számára a fertőző betegségek jobban elviselhetőek, mint a magyar nyelv, a magyar zászló és az a több mint ezer éves kultúra, amit az itt élő magyarság felhalmozott.

Mert a fortyogó Közel-Keleten Szíria tipikusan az a viszály, amelyet meg lehetne oldani politikai akarattal, valójában azonban senki sem akarja, hogy befejeződjön. Csak Szíria maga.

Lopni bűn. Ezt Mihály Vitéz is tudta.