Az elmúlt időszakban teljesen leállt a romániai restitúciós folyamat. Az egyházi javak mintegy 40 százaléka nem került vissza a jogos tulajdonosához. Utóbbiak táborát erősíti a Szent István első vértanúról elnevezett Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság is. A rend által folytatott jogi küzdelem a romániai egyházi ingatlan-visszaszolgáltatási folyamat állatorvosi lova. A rend peres ügyeit, visszásságait, azoknak a román jogrendszerre gyakorolt hatásait foglaltuk össze.  

Mi fán teremnek a premontrei perek? 

A történet 1937 szeptemberében kezdődik, amikor Onisifor Ghibu ortodox teológus, pedagógus, kolozsvári egyetemi tanár és politikus magánemberként, a népjóléti minisztérium felhatalmazásával és kétszáz csendőrrel bevonult Váradszentmártonba és Félixfürdőre, hogy birtokba vegye a román állam számára a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság ingóit és ingatlanjait.

Korabeli beszámolók szerint a félixfürdői medencék, termálforrások, szállodák mellett a rend szentmártoni templomát, éléskamráját, de még az utolsó gereblyét és az ott kapirgáló tyúkot is lefoglalták, a három jelen lévő agg premontrei tanárt lakóhelyük elhagyására szólították fel. A fürdő bérlőivel közölték, hogy ezentúl a „fehér papoknak” nincs közük Félixfürdőhöz, a bért pedig az államkasszába kell fizetni. A templom és a rendház előtt csendőrök posztoltak, árgus szemmel figyelve, hogy a kipenderített szerzetesek egy gyufaszálat se vihessenek magukkal. 

Az akciót hosszú évek kitartó munkája előzte meg. Onisifor Ghibu már két évtizede harcolt mániákusan az erdélyi római katolikus egyház ellen. Aknamunkájának középpontjában az Erdélyi Római Katolikus Státus megszüntetése és nagy értékű ingatlanaink államosítási törekvései álltak. Élete fő műve a premontrei rend minden ingó és ingatlanának megszerzése volt.  

Ghibu, aki politikai szerencsevadászként próbált hírnevet és befolyást szerezni, az erdélyi római katolikus egyház, különösen a premontreiek elleni üldözésével vált ismertté. A Romániai Premontrei Kanonokrend: egy eszköz a magyar revizionizmus szolgálatában című könyve, amelyet a román antirevizionista liga adott ki, a román sajtónak köszönhetően széles körben terjedt. A kiadványt 1948-ban betiltották, mint fasiszta művet, ennek ellenére jelentős befolyást gyakorol a bírósági indoklások jelentős hányadára. 

A könyvből kiderül, hogy

a Bihar megyei prefektus már 1920 áprilisában javasolta a román kormánynak Félixfürdő kisajátítását,

amit jogi akadályok miatt nem lehetett végrehajtani. A premontrei tulajdont nemzetközi szerződések, a trianoni szerződés és a román törvények is védték, így Ghibu magánemberként vállalkozott a feladatra. Röpirataiban és előadásaiban már 1923-ban fellépett az erdélyi katolikus egyház ellen. A gyakorlati sikerek 1931-ig várattak magukra. Nicolae Iorga miniszterelnöksége alatt sikerült rábírni a kormányt az erdélyi római katolikus státus ingatlanjainak államosítása melletti nyílt állásfoglalásra.  

Dan Tanasă előhírnökének tevékenységét politikai és közigazgatási zaklatások fémjelezték. Legnagyobb horderejű tette az volt, hogy az Erdélyi Római Katolikus Státus ingatlanait az 1855. december 15-i telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusa alapján, helyesbítés/rektifikáció címén átírta a kolozsvári hatóságoknál a román állam javára. A piarista épülettömböt a közoktatásügyi minisztérium javára, az egyéb kolozsvári és Kolozs megyei ingatlanokat pedig a tanulmányi alap javára játszotta át, megtoldva azzal a bejegyzéssel, hogy „a román állam kezelésében”.  

Itt a jogi személyiség, hol a jogi személyiség 

Az erőszakos telekkönyvi átírások látszólagos jogalapja az volt, hogy a katolikus státus a román törvények értelmében „nem rendelkezik jogi személyiséggel”, így Romániában nem tulajdonolhat ingatlant. 1933 nyarán a piaristák temesvári épülettömbjét kebelezték be ugyancsak telekkönyvi helyesbítés címén, és íratták át Temesvár városára. A piaristák ugyanazokat a jogorvoslati lépéseket tették, mint a katolikus státus, ezért ügyük a semmítőszéknél ugyancsak eldöntetlenül megakadt. A minorita rend szilágysomlyói ingatlanjának hasonló sors jutott, majd ez az ügy is döglött aktaként végezte a semmítőszéken.  

1936-ban Onisifor Ghibu saját kezűleg, önkényesen átírta a telekkönyvben a tulajdonost a premontrei rendről a román államra. Ezt a nagyváradi bíróság telekkönyvi hatóságként 1936. augusztus 22-én a 7818/1936 sz. és a 6611/1936 sz. végzésekkel hajtotta végre, amelyek elrendelték a Nagyvárad, B. I. sz. telekkönyvi lap 3159 sz. bejegyzéseinek helyesbítését. Az önkényes telekkönyvi helyesbítés ellen három fellebbezés történt a nagyváradi premontrei rend, illetve a jászovári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében.

1936 augusztusának végére Ghibu mindenféle peres eljárás nélkül konfiskálta el a nagyváradi premontrei rend templomát, rendházát és gimnáziumi épületét. 

A nagyváradi törvényszék 1937-ben, amikor az önkényes névhelyesbítési pert tárgyalta, már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, nem ismerhető el román jogi személyiségként az a szerzetesrend, amelynek Románia határain kívül is vannak szerzetesei és amelynek legfőbb rendfőnöke külföldön él.  

Ghibu 1937 márciusában az 1855. december 15-i telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusa alapján, névhelyesbítés címén

átírta a román állam nevére egész Félix­fürdőt,

a környező erdőket, mezőgazdasági, agrárföldeket, vele együtt a szentmártoni templomot, kolostort, a templomkertet és a kolostorkertet, majd ugyancsak 1937 áprilisában átírta a harangmezői erdőket, a bevált procedúra szerint.  

Az erőszakos, önkényes névhelyesbítések ellen a rend fellebbezett. Mindkét perben az ügyeket már az első tárgyalási napon, 1937 szeptemberében felfüggesztették és levették a napirendről, azzal az indokkal, hogy majd akkor fejezik be, amikor lezárul az a per, ami miatt lekerültek a napirendről. Ez mind a mai napig nem történt meg.  

1939-ban a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszék levetette a napirendről a 3159 sz., Nagyvárad, B. I. sz. telekkönyvi lap bejegyzéseinek helyesbítésével kapcsolatos fellebbezést. Ez a fellebbezés a nagyváradi premontrei rend templomának, rendházának és gimnázium-épületének a névhelyesbítése ellen irányult. A külügyminisztérium azt kérte, hogy a peres eljárást függesszék fel, vegyék le napirendről, amíg megállapodásra nem jutnak a Szentszékkel a rend önálló jogiszemélyiségét illetően, hangsúlyozva, hogy Romániának nem áll érdekében, hogy jogvitája legyen a Szentszékkel az Onisifor Ghibu által kezdeményezett telekkönyvi törlési ügyek miatt. Ez a jogi procedúra a mai napig nem ért véget. 

A nagyváradi törvényszék 1937-ben már azt a jogi érvelést használta, hogy

Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek,

de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és külföldön él a legfőbb rendfőnökük.

1938-ban a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a jogi eljárást felfüggesztették nemcsak a premontrei rend ügyében, hanem az összes kisebbségi katolikus Ghibu-féle telekkönyvi törlési ügyben.  

A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen erélyesen tiltakozott, azt az álláspontot hangoztatva, hogy az 1927-ben, Romániával megkötött konkordátum értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, melyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Így a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő.

A román kormány, hogy megelőzze a Vatikánnal való nyílt konfliktust, a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre. A román egészségügyi minisztérium képviselője a bizottság 1939. december 7-8-án megtartott ülésein azon a véleményen volt, hogy a premontrei rend félixfürdői ingatlana materiális kérdés, elemi államérdek a hatalmas vagyon megtartása. 

A Szentszék és a román kormány megállapodása alapján, 1940. március 3-án felfüggesztették az összes Ghibu-féle telekkönyvi pert, hogy azokat egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntést követően a magyar állam miniszteri rendelkezésben arról döntött, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. 

A második világháború után a Groza-kormány érvénytelenített a magyar kormány által hozott minden, a korábbi tulajdonviszonyok visszaállítására vonatkozó határozatot. A nagyváradi premontrei iskola, templom és kolostor ingatlanok esetében azonban az utolsó érvényes telekkönyvi tulajdonos mégis a magyar bejegyzés maradt, mivel a korabeli funkcionáriusok nem megfelelő paragrafust alkalmaztak, így az 1941-es magyar bejegyzés marad az utolsó érvényes tulajdonjog. Az egyházi iskolák államosításakor, a 176/1948-as rendeletben egyértelműen benne van, hogy templomot, kolostort, vagyis ami az egyház működéséhez elengedhetetlenül szükséges, nem lehet államosítani.  

Államosítás, de mikor? 

A restitúciós bizottság azzal utasítja el a rend ingatlan visszaigényléseit, hogy azok nem esnek a restitúciós törvény hatálya alá, mert állításuk szerint az állam már 1936-ban, illetve 1937-ben, helyesbítés útján vette el az ingatlanokat, nem pedig a 1945–1989 közötti időszakban. Az érv ellentmondásosnak tűnik, figyelembe véve, hogy ha tényleg 1937-ben történt volna az államosítás, akkor miért fizetett bérleti díjat a belügyminisztérium a kolostor használatáért még 1958-ban is, vagy miért fizetett bérleti díjat a román állam Félix­fürdőért 1945 után egészen 1948-ig?

Ezek a tények felvetik a kérdést az államosítás tényleges idejével és módjával kapcsolatban. A premontrei rend éppen ezért a kommunizmus idején elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatását szabályozó törvényre hivatkozva igényelte vissza az ingatlanokat. Ez a jogi alap indokoltnak tűnik a visszaigényléshez, figyelembe véve a renddel kapcsolatos körülményeket és a belügyminisztériummal és magával a román állammal folytatott korábbi pénzügyi tranzakciókat. 

Varga Andrea szerint a premontrei renddel kapcsolatos perek élő példái annak, hogy létezhet olyan helyzet, amikor az állam 88 éven keresztül származtat jogot az igazságtalanságból, holott a létező jogelv szerint az igazságtalanságból nem származik jog, jogtalan cselekedetből nem származtatható jog. A jog a tényekhez igazodik, nem megy szembe a valósággal. Ha egy állam bölcsnek és igazságosnak tart egy olyan restitúciós törvényt, amelyben minden korábban jogtalanul elvett egyházi vagyont visszaígér az egyházaknak, akkor a törvény kihirdetése előtt nem privatizálhatja ki a vagyon egy részét, nem adhatja oda titkos kormányhatározattal használatba a titkosszolgálatnak, csak azért, hogy soha ne kelljen az ingatlant visszaadni.

Így a premontrei rendet – amelyiktől soha nem vették el az ingatlanjait, csupán erőszakkal elorozták őket, használatukért csak a kommunista belügyminisztérium, kommunista állam fizetett, a mai román állam nem –, mégis kizárták az egyházi ingatlanvisszaszolgáltatási törvényből. Nyolcvannyolc éve a renddel kapcsolatos perekben nem született jogerős bírósági végzés.  

A premontrei kanonokrend nevében vannak hasonló magánhangzók és mássalhangzók, ahogy a román állam nevében is, ettől még a román állam nem lehet a premontrei rend törvényes örököse. Varga ezzel arra utal, hogy

telekkönyvi névkorrekcióval a premontrei kanonokrendből román államot csinálni a vicc kategóriájába tartozik,

hiszen egy ingatlan jogtalan birtoklása nem jelent tulajdonjogszerzést. Amíg nincs jogerős végzés az ügyekben, az ingatlanokat nem lehet szerződéssel, végrendelettel, vagy bármilyen más módon megszerezni. A lopás vagy rablás nem keletkeztet jogokat. 

Vargának meggyőződése, hogy a nagyváradi premontrei templomkert és kolostor, vagy a szentmártoni kolostor önkényes, erőszakos és észszerűtlen privatizációja, a premontrei rend bankszámláinak zárolása, az apát szó szerinti kiéheztetése nem szolgál semmilyen társadalmi célt, nem mozdít elő semmilyen alkotmányos értéket, súlyosan sérti az alapvető emberi jogokat és az alkotmányos elveket. Ezért abban a pillanatban, amikor a rendben, a restitúciós eljárás érvényességével kapcsolatban lényeges, nyugtalanító kétségek merülnek fel, az állam kötelessége lenne ezeket eloszlatni.  

Nem látják az erdőtől a lignitbányát  

Varga Andrea példának hozza fel, hogy miután négy év pereskedés és tizenöt év várakozás után a rend jogerősen pert nyert a restitúciós bizottsággal szemben a legfelső bíróságon, amely új eljárásra kötelezte a testületet egy lignitbánya visszaigénylése ügyében, a bizottság az ügyet úgy próbálta rövidre zárni, hogy négy év után azt mondta: a lignitbánya valójában nem lignitbánya, hanem kültelki mezőgazdasági terület, erdő. Majd a jogerős ítéletet figyelmen kívül hagyva a Bihar megyei földosztó bizottsághoz küldte az ügyet, mondván: nincs kompetenciája eljárni az ügyben.

A pereskedés alatt a restitúciós bizottság tagjai rájöttek, hogy a rend közokiratokkal és dokumentumokkal tudja bizonyítani a lignitbánya feletti tulajdonjogot, hiszen a magyar jog szerint a szénbányák feletti tulajdon örök időkre szólt, és a bányatulajdonjoggal együtt járt a kitermelési jog is, amit a román állam 1947-ig elismert és tiszteletben tartott.

Ugye nem gondolja senki, hogy a restitúciós bizottság tagjai ne ismernék a különbséget egy bánya és egy mezőgazdasági terület között? – teszi fel a kérdést Varga Andrea.

„Milyen jogrendszer jellemző arra az országra, amelyik 88 éve nem akar öt alvó pert befejezni, a perek még elévülni se tudnak, mivel levették őket a napirendről, azzal, hogy a román állam befejez egy hatodik pert. Egy olyan országról beszélünk, amelyik egy 1937-es becslés szerint elorzott egy 32,5 millió svájci frankra értékelt vagyonegyüttest mindenféle per nélkül a jogos tulajdonosától? A korabeli joggyakorlat, szakirodalom nem tud arról, hogy befejezetlen perekkel tulajdont lehet szerezni, még Romániában sem”

– fogalmaz a történész. 

Varga hangsúlyozza: egy jogállamban alapvető elv, hogy a jogrendszer átlátható, igazságos és mindenki számára egyenlően hozzáférhető legyen. A hosszan elhúzódó vagy megoldatlan perek, különösen, ha azok jelentős értékű vagyonokkal kapcsolatosak,

súlyosan alááshatják a jogrendszerbe és a kormányzati intézményekbe vetett bizalmat.

Egy ilyen eset, ahol hat per évtizedeken át nem zárult le, és az érintett vagyonok tulajdonjoga nem rendezett, komoly kérdéseket vet fel az igazságszolgáltatás hatékonyságával és a tulajdonhoz való jog tiszteletben tartásával kapcsolatban. Egy jogállam alapelvei közé tartozik, hogy a polgári és büntetőjogban a pereknek időben és hatékonyan kell lezajlaniuk, valamint, hogy a tulajdonhoz való jogot tiszteletben tartsák.  

A váradhegyfoki premontrei apát, illetve a rend vegzálása, amellett, hogy jogi probléma, mélyreható társadalmi és erkölcsi kérdéseket vet fel az egyházi szerepvállalás és az állam általbiztosított vallásszabadság területén. Amikor 1999. március 26-án Románia hivatalosan is elismerte a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrend kormányzó apátját, Főtisztelendő Fejes Rudolf Anzelm prépost-prelátust, egyfajta kötelezettségvállalást tett a rend szellemi és egyházi tevékenységének támogatására, valamint annak zavartalan működésének biztosítására. Az elismerés nem csupán a rend jogi státuszát rögzítette, hanem egy mélyebb, társadalmi és erkölcsi szerződést is jelentett, amely a vallási csoportok és közösségek tiszteletben tartásán, valamint azok szabad működésének biztosításán alapul.  

Az egyházi tevékenység akadályozása vagy a rend tagjai elleni vegzálás nem csak megsérti ezt a szerződést, hanem ellentétes azokkal az alapvető értékekkel is, amelyeken a modern, pluralisztikus társadalmak épülnek. Ezek közé tartozik a vallásszabadság, a lelkiismereti szabadság és a kulturális sokszínűség tiszteletben tartása. A premontrei renddel szembeni mindenfajta jogtalan eljárás vagy akadályoztatás nem csak jogilag kérdőjelezhető meg, hanem mélyen sérti azokat az alapelveket is, melyeken vállaltan alapszik a román állam és a vallási közösségek kapcsolata.  

A látszatra sem adnak 

A jogi képviselő emlékeztet: amikor a bírák a premontrei renddel kapcsolatos ügyekben ítélkeznek, döntéseiket gyakran Onisifor Ghibu 1948-ban betiltott írásainak szellemében hozzák. Egy jogállamban azonban az ítéleteknek nem szubjektív véleményeken vagy egyéni döntéseken kellene alapulniuk, hanem objektív és előre meghatározott jogi normákon. Amennyiben ez mégis megtörténik, úgy a döntéshozatal folyamata a bírák, titkosszolgálatok és szabályozó hatóságok korlátlan mérlegelési jogkörére támaszkodik, ami ellentétes a jogállamiság elvével.

Ha a restitúciós törvény ingyenességet biztosít az eljárás során, akkor az ingyenes szó azt jelenti, hogy a per ingyenes – folytatja Varga Andrea. Ellenkező esetben ismét a korlátlan mérlegelés világában találjuk magunkat, ahol a bírók, titkosszolgák és a szabályozó hatóságok kezében van minden kártya. 

„Nem hiszem, hogy túlzott elvárás lenne egy bíróságtól, hogy a jogerős végzésen feltüntesse a döntéshozatal napját, hónapját, ne csak az évet, figyelembe véve, hogy az év megadása mellett a nap és a hónap pontos megjelölése elengedhetetlen a jogbiztonság szempontjából, valamint a jogorvoslati lehetőségek időben történő érvényesítéséhez. Az sem ördögtől való gondolat, hogy a bírósági végzést az a bíró indokolja meg, aki eldöntötte. Hogy a bírósági határozatokat a kézbesítési címre küldjék, különösen úgy, hogy arra külön még rá is kérdezett a bíró, majd nem oda küldik, de csak azért, hogy karácsonykor a premontrei apátot vegzálják. Amikor panaszt nyújtunk be, a válasz ugyancsak egy másik címre érkezik. Ha a restitúciós törvény szerint az adminisztratív döntés meghozatalakor a rend képviselője meghívottként részt vehetne a testület ülésén, de a gyakorlatban ez nem valósul meg, akkor egy jogállamban ne mondja azt egy közigazgatási bíróság, hogy nem sérül a tisztességes eljáráshoz való jog.”

Amikor egy társadalom vagy közösség aktívan hozzájárul a Váradhegyfoki Premontrei Rend szakrális vagyonának privatizálásához, és a premontrei apátot a román újságokban a köznevetség tárgyává teszik, amiért merészel felszólalni, perelni a Szentmárton község határában lévő kolostor privatizációja ellen, vagy teljesen helyénvalónak találják, hogy a Nagyváradi Fájdalmas Szűzanyának felszentelt templom kertjébe többemeletes parkolóházat építsenek, abból a megfontolásból kiindulva, hogy sosem kell visszaadniuk a premontreieknek a templomot és a körülötte lévő telket, ez nemcsak jogi, hanem etikai kérdéseket is felvet és a vallásgyakorlás akadályozását jelenti – sorolja. 

A premontrei rend számos pert indított a nagyváradi polgármesteri hivatal ellen,

rendkívüli intézkedések meghozatalát kérve a bíróságtól. A rend felhívta a polgármesteri hivatal figyelmét, hogy vagy állítsák le a parkolóház építését, vagy folytassák azt, de ebben az esetben a rend számára építkeznek, mivel bármennyi falat emelnek is a templomkert és a kolostorkert közé, az továbbra is templomkert és kolostorkert marad. A rend használja a templomkertet és a kolostorkert egy részét.

„Nem tudom, mi járhatott azon közalkalmazottak fejében, akik ehhez a nyilvánvaló törvénytelenséghez adták a nevüket és aláírásukat. Ezzel önmagukat, mint adófizetőket is megkárosítják, hiszen olyan ingatlanba fektetnek be több millió eurónyi közpénzt, amelyről jól tudják, hogy sosem lehet az önkormányzat tulajdona. Tudatában vannak annak is, hogy az egész ingatlanegyüttes, beleértve a telket is, 1941 óta a premontrei rend tulajdonában áll. Ez a döntés nemcsak jogilag megalapozatlan, de súlyosan sérti a közérdekű gazdálkodás és a közpénzek hatékony és felelős felhasználásának alapelveit is.”

Varga Andrea szerint az igazságszolgáltatás függetlenségének alapja, hogy a bíróknak nem kell meghajolniuk a politikai vagy gazdasági hatalom előtt, és fenn kell tartaniuk a jogállamiság alapelvét, amely kimondja: az igazságszolgáltatás a törvény nevében történik, az igazságszolgáltatás egységes, pártatlan és mindenki számára egyenlő, valamint a bírók függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve.

Az igazságszolgáltatás függetlenségének az elvét kell szem előtt tartanunk a román alkotmány vonatkozó rendelkezéseinek értelmezésekor. A független és pártatlan igazságszolgáltatás adja az igazságszolgáltatási intézmény létjogosultságát, ez adja az alkotmányos környezet jellegét és tartalmát is.  

„Tisztában vagyok azzal, hogy az emberi igazságérzet nem ugyanolyan és nem is egyforma mértékű. Azonban ha mindenki igazságérzetét körként ábrázolnánk egy síkon, rájöhetnénk, hogy a legtöbb kör átfedésben van egymással. Ez azt jelenti, hogy az igazságossággal kapcsolatos közös tapasztalataink valószínűleg messze meghaladják az eltérő élményeket. A premontrei rend körüli viták nem csupán jogi vagy etikai kérdéseket vetnek fel, hanem sokkal mélyebbre hatoló, lelki és morális dilemmákat is. Mikor ébrednek rá az emberek arra a kellemetlen igazságra, hogy egy »írásbeli hiba vagy más hiányosság« nem szolgáltat elegendő elegendő jogalapot egy ingatlan megszerzésére? Milyen alapokon nyugszik az a társadalom, amely kész átlépni az isteni törvényeket, amelyek közül az egyik legfontosabb a »ne lopj!«? És milyen emberek azok, akik nem riadnak vissza még Isten házának, a szerzetesek otthonának az ellopásától sem, amelyet még a kommunisták hatalma alatt is megkíméltek? Miként nézhetnek szembe önmagukkal, tudván, hogy az ilyen cselekedetekkel saját közösségük alapértékeit árulják el?”