Ionopot chivanoc, Kelemen Hunor! (KÉPREGÉNY)
Jó pópa, jó húsvét, jó rendőr, jó gének
Minden jó, emberek! Akkor mégis, mi a baj? Na nézzük. Tehát, itt van ez az apró malőr, ez a világjárvány. Ami csak úgy, fél kézzel bezárta a sarkig nyitott nagyvilágot. Mint hívő szatócs a boltját húsvétkor. És ez a kis malőr, fene tudja, hogy, elzarándokolt Isten Anyjának Virágoskertjébe, hivatalos nevén Romániába is. S rá(nk) is csapta az ajtót rendesen.
Mit tett a felelős román kormány? Szükségállapotot vezetett be, részleges kijárási tilalmat rendelt el, katonai rendeleteket hozott, kivezényelte az erőszakszervezeteket az utcákra, igyekezett rendezett módon kezelni a keletkezett káoszt. Jól tette. Jól teszi.
Olvasson még:
Igen ám, de jöttek a húsvétok. Ugye, Isten Anyjának Virágoskertjében van olyan, hogy nem-ortodox húsvét, meg ortodox húsvét. Így hozta a történelem, meg a kultúrák összecsapása, izé, békés egymás mellettisége. A nem-ortodox húsvét le is járt, annak rendkívüli rendje s módja szerint.
A nem-ortodox templomok zárva tartottak,
a nem-ortodox papok online tisztelték az Istent, a nem-ortodox hívők az otthoni elszigeteltségből hallgatták, otthon locsolták a szó szerinti és képletes virágokat. Példás rend volt Isten Anyja Virágoskertjének nem-ortodox szegleteiben.
Na de most jön az igazi, az ortodox húsvét. És mit tett a felelős járványválságkormány? Kötött egy különbékét egyezményt a román ortodox egyházzal. Költői kérdés: egy ilyen egyezmény vajon felülírja egy katonai sürgősségi rendelet előírásait? Még költőibb (és konspiratív) kérdés: vajon figyelembe vette a jó kormány, hogy egyszer véget ér a pandémia, jönnek majd a választások és akkor elkel majd a jó pópák korteskedő segítsége?
Egy szó, mint száz: a különbéke egyezmény alapján
a jó kormány kedvesen templomba invitálta az ortodox híveket.
Igaz, a lakóhelyükhöz legközelebbi templomba. Igaz, maszkban, gumikesztyűben. Igaz, nem akármikor, csak ortodox nagypénteken és nagyszombaton. De azért elismétlem: a felelős járványválságkormány nem otthonmaradásra szólította fel az ortodox híveket, hanem kihívta őket otthonaikból. Tessék csak gyülekezni nyugodtan! Csak tartsák be a kötelező karanténtávot. Sőt, a jó kormány a rendőrséget (!) is mozgósította: az ortodox húsvét szombatján a jó rendőröknek afféle ministránsként egyházi szolgálatba kell állniuk, hogy segítsenek szétosztani a jeruzsálemi szent lángot. Eddig, ugye, hajkurászták a koslatókat, mindenki utálta őket, most meg itt a kitűnő alkalom, hogy vezekeljenek kicsit és a szent lángot cipelve jobb fényben tűnjenek fel.
Persze felmerül a kérdés: mi lesz ebből? A rendkívüli fegyelmezettségükről messze földön híres jó pópák és derék hívők hogyan is élnek majd a váratlanul nyakukba szakadt húsvéti mozgásszabadsággal? Vajon sikerül nem elővenni a hírhedtté vált közös kiskanalakat? Vajon sikerül elkerülni a sötét előrejelzést, miszerint ortodox húsvét után alaposan megugrik a fertőzöttek, halálesetek száma?
És milyen érdekes, mintegy rendelésre érkezett egy vonatkozó orvosi szakvélemény. A Román Genetikai Társaság elnökasszonya váratlanul azt nyilatkozta, hogy
a románok génjei jobbak, mint másokéi,
ezért a románok ellenállóbbak a koronavírussal szemben. Hurrá, akkor jöhet a húsvét, sőt, lehet majd majálisozni is! A jó románoknak jók a génjei, sőt, jobbak! Igaz, egy másik szakértő beszólt, hogy hahó, figyelem, ne gondolják a jó románok, hogy van valamiféle dák gén, amely megvédi őket a vírustól. Ám a hivatalos változat magasról tojik a paraszti józan észre, a jó kormány által hozott katonai rendeletekre, az egészségre, a biztonságra, no meg a jövőre.
Éljen a jó kormány, a jó pópa, a jó húsvét, a jó rendőr és a jó gének! És a jó Isten segítsen meg bennünket, teszem hozzá halkan.
Hogyan locsoljunk, ha nyakunkon a nyavalyás járvány?
Húsvét hétfője van, a locsolkodás szent napja. Polgárok rajzanak szanaszét Erdély településein, hogy megóvják az elhervadástól a transzszilván polgárnőket. Ahogy telik a hétfő, a polgárok egyre kapatosabbak, a polgárnők pedig egyre nedvesebbek (értsd, vizesebbek, kölnisebbek). Aztán, valamikor a hétfőről keddre virradó éjszaka mélyén minden elcsendesül: polgárok és polgárnők alusznak, mint a csutak.
Na de mi van akkor, ha véletlenül pont húsvétkor dühöng egy világméretű járvány? Amely, a sors kifürkészhetetlen csűrcsavarainak hála, Erdély földjére is betör? És érvénybe lép egy katonai rendelet, melynek értelmében tilos a koslatás? Ami közelebbről azt is jelenti, hogy húsvét hétfőjén a hímnemű polgároknak tilos locsolás céljából meglátogatni a hervadásveszélynek kitett polgárnőket? Akkor mi van? Locsolásválság van, kérem tisztelettel.
Olvasson még:
Na de pánikra semmi ok! Íme, néhány gyakorlatias tanács arra vonatkozóan, hogy lehet törvénytisztelő módon mégis megmenteni a kókadástól az erdélyi polgárnőket.
1. Hívjuk videókonferenciára összes hölgyismerősünket, mondjuk el nekik szépen az épp divatos locsolóverset, aztán fennkölt, mégis atyai mozdulattal (ahogy a pap szokta csinálni a szentelt vízzel) hintsünk feléjük némi folyadékot. Vigyázat: a folyadék káros a számítógépre! Ja, arra is figyeljünk, hogyan fejezzük ki magunkat. Ne feledjük, több tucat hölgy néz minket árgus szemekkel. Ilyenkor teljesen hiábavaló a „Bocs, nem ide!” típusú mentegetőzés.
2. Kivételes módon hívjuk fel a helyi ortodox pópát és kérjük meg, járjon el a nevünkben. Ők úgyis tojnak a kijárási és bejárási tilalomra. Továbbá irtó profin tudnak port, folyadékot, bármit hinteni.
3. Ha történetesen (bár ez szinte elképzelhetetlen manapság Erdélyben) nincs a környéken ortodox pópa (betegen hever, elüldözték, elment spárgát szedni, üdvözült stb.), megkérhetjük a közelben posztoló fegyveres rendőrt, fegyveres csendőrt vagy fegyveres hadseregbeli dolgozót. Cserélje már ezen a szent napon vízipisztolyra rémes fegyverét, menjen el a drága erdélyi magyar polgárnőkhoz, olvassa fel szépen, hogy: „Ien chiș chertes legheni voghioc…” és locsolja meg őket. Teljesítse a kötelességét! Elvégre neki szabad koslatni!
4. Készítsünk locsolóvideót és tegyük ki a Facebookra. Ezzel sok időt spórolunk és nem is zaklatjuk halálra hölgyismerőseinket a konferencia-hívásokkal, technikai balfaszkodásokkal satöbbi. Egy dologra kell ez esetben nagyon figyelni. Illetve nem, kettőre. Az egyik a locsolóvers. Nagyon fontos, hogy alkalomhoz illjék. Ideírunk egy rövid példát, de lényegében mindenki fantáziájára bízzuk a tartalmi és formai kibontakoztatást: Száll a vírus, gyűl az epe! Polgárnő, tüsszöghetek-e? És a másik dolog: ügyeljünk arra, hogy a videó előrehaladásával egyre részegebbek legyünk. Másképp nem hiteles!
Jó locsolást kívánunk minden erdélyi magyar embernek!
Az idénymunkásokat is kilövik, ugye?
Hetek óta az ország népe – legalábbis annak törvénytisztelőbb fele, pl. e sorok írója – úgy jár a sarki boltba kenyeret venni, hogy magával viszi a saját felelősségre kitöltött nyilatkozatát. A boltnál, ha találkozik a szomszédokkal, igyekszik megtartani a kellő távolságot, és kerüli az olyan helyzeteket, amikor háromnál többen elegyedhetnek beszédbe egymással.
Az első vagy a második – végül is tökmindegy – katonai rendelet értelmében ugyanis háromnál több, nem egy háztartásban élő fő csoportosulása már tiltott gyülekezésnek minősül, ami szigorúan büntetendő.
Olvasson még:
Büntetnek is rendesen. Csak úgy röpködnek a csillagászati összegek az indokolatlanul koslatóknak. Helyes.
Mindeközben a kolozsvári reptéren szemmel láthatóan háromnál több fő gyülekezett, mit gyülekezett, zsúfolódott, vezényszóra, nagycsütörtökön. Vártak a csatlakozásra. Hogy miként történhetett meg ez, hol voltak az illetékes szervek, amelyeknek be kellene tartatniuk annak az államnak a törvényeit, amelyet képviselnek, nem tudni. Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak… Kövér csöppek csurogtak végig gyűrött arcokon.
Nem mentek el. Aztán mégis elmentek. Úgy volt, hogy többen nem mennek. Aztán ma kiderült, hogy mégis. Ha menni kell, hát menni kell.
A karanténidőszak alatt rengeteg vállalkozás dőlt be, munkahelyek szűntek meg, emberek sokasága került az utcára (azaz került volna, ha ki szabadna menni), másokat tömegével kényszerszabadságra küldtek. A nagyobb jó – a nagybetűs Közjó – érdekében. Mert az emberélet tényleg a legfontosabb.
Az ország különböző repterein pedig ezrek várnak a felszállásra – ó, ezek után bizonyára a két lépés távolság betartásával –, majd szállnak fel, társadalmilag távolságtartva, a rendelkezésre bocsátott charterjáratokra.
Nem hibáztatom őket – pontosabban nem őket hibáztatom. A gyereknek enni kell adni. Holnap, holnapután, járványidőszak alatt, békeidőben, háborúban, mindig. Azt teszik, amit tehetnek.
Most épp elmennek a fejlett Nyugatra, hogy ismét leszedjék a spárgát meg az epret, amit aztán mi leemelünk a nagy bevásárlóközpontok polcairól, a hazai helyett. Majd ha nem kellenek, visszatérnek, mint legutóbb is.
A hazájuk elküldi őket ágyútölteléknek, pandémia idején. A fejlett Nyugat pedig nagylelkűen visszafogadja őket, mert rendkívül fontos az emberélet meg az egészség, de az olcsó munkaerő még fontosabb.
Remélem, szól majd a román himnusz a járőrautókból, amikor elrepülnek.
Válság idején sem csak kenyérrel él az ember
Népszerűtlen leszek, de előfordult már ilyen. Az elmúlt napokban általános felhördülést váltott ki az a belügyminisztériumi rendelet, amelynek értelmében a járőrkocsikból hétvégén megadott időpontokban az állami himnusznak kell szólnia. Van-e valami gond a rendelettel? Van. Mégpedig elsősorban az, hogy rendelet, vagyis kötelező. Nem a kisebbségi magyar berzenkedik bennem (erről jut eszembe: az egyik portálon április elsejei tréfaként megjelent az, hogy a három székelyföldi megyében a rendőrautók a román mellett a székely himnuszt is sugározni fogják – ezt máris „szép gesztusként” üdvözölték sokan a korábbi felháborodók közül). A baj az, hogy nehéz nem észrevenni a helyzet groteszkségét: a himnusz hatósági bömböltetése egy olyan országban, ahol az egészségügyi ellátórendszer a szemünk előtt omlik össze, mielőtt még a vész igazán elkezdődött volna, a „sírva vigadás”, a „vidáman megyünk tönkre” képzetét kelti – vagyis látványos (azaz „hallványos”) pótcselekvés, akárcsak a kijárási nyilatkozatok körüli bohózat (ezt az érzést plasztikusan fejezi ki az a mém, amely a román rendőröket a Titanic zenészeiként ábrázolja).
De. Van-e baj magával a himnuszénekléssel – egyáltalán, a hazafias érzület táplálásával – válság idején? Nincs. A fellobogózott teraszaikon himnuszt éneklő olaszok gesztusa azért hiteles, mert alulról jövő, és mert a patriotizmusuk kapaszkodó a kétségbeesés ellen: szívből jön, nem írja elő senki. Akárcsak az egyéni és közösségi imádság vagy bármiféle rituális cselekedet (leszámítva azokat, amelyek nyilvánvalóan hozzájárulnak a betegség terjedéséhez, mert ilyen is van) – amelyek a maguk során szintén pikírt megjegyzések tárgyai a nyilvánosság egyes szegleteiben.
Olvasson még:
Ez az elég általános – és főleg hangos – ellenérzés a szimbolikus gesztusokkal szemben arra az alapállításra csupaszítható, hogy ezek – a közös (himnusz- vagy bármilyen dal)éneklés, ima, harangzúgás, pápai áldás, online istentisztelet – úgymond „nem segítenek a vírus elleni küzdelemben”. Ebben a narratívában a vírus „legyőzése” pusztán technikai kérdés, ezért minden, ami nem konkrét, materiális értelemben szolgálja a célt, felesleges, megmosolyogtató, elvetendő – miközben a huszonegyedik században nem tudunk jobb védekezési módot kitalálni egy, a sokak által „sötétnek” tartott középkorból eredő módszernél: a karanténnál, a fizikai elszigetelődésnél.
Csakhogy vészhelyzetben az ember nemcsak a testével, a biológiai adottságaival van jelen, hanem a teljes személyiségével – a válság pszichikai kérdés is, és az emberi psziché érzékeny műszer. A túlélés nem csak magának a betegségnek a megúszásáról szól: az otthon munkát végző és ugyanakkor oktatási-nevelési feladatokat ellátó kisgyerekes szülők, a szeretteiktől elszakadt, magányos emberek, magukra maradt idősek, a bántalmazójukkal egy fedél alá szorult felnőttek és gyerekek, a munkájuk elvesztéséért aggódó (vagy azt máris elveszítő) férfiak és nők tudják ezt.
Legyőzi-e az imádság a járványt? Hát a himnusz? Az ének? A nevetés? Nem valószínű, de inkább: nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy annak számára, aki hisz benne, akihez közel áll, közérzetjavító. Segít? Igen. Kiváltja a vakcinát? Nem. De azt nem váltja ki a vicces mémek, gifek, posztok, okoskodások, konyhafilozófiai bölcselkedések áradata sem, amely nap mint szembejön a közösségi oldalakon és a médiában – mint akár ez a szösszenet is. Csak ártani ne ártson.
Hahó, lángoló (perzselt) agyú online szabadgondolkodók, karanténba kéne vonulni!
Vészhelyzet van. Rendkívüli állapot. És ez parancsol. Illetve azok a testületek, melyeknek az a feladatuk, hogy a járvány elleni küzdelmet levezényeljék. Igen, a kormányokról van szó, meg a csatolt testületekről. Amelyeknek cselekedniük kell, elsősorban azért, hogy ne haljanak meg emberek.
Mit tehet ilyenkor a polgár? Betartja a rendkívüli állapot rendkívüli szabályait. Továbbá segít, ahol és ahogy tud. Ha pedig hibát érzékel, igyekszik jó(!) tanácsot adni. Hogy közös erővel sikerüljön megúszni a vészhelyzetet. És elkezdhessük élni a nagy gondolkodók felvázolta új világot. Vagy visszatérhessünk a régi, megszokott életünkhöz.
Olvasson még:
Na de (persze, tudjuk, esendő az ember) mit tesznek a világháló lángoló (érzésem szerint egyre perzseltebb) agyú szabadgondolkodói? Az egyetemekről, egyebünnen hazahurcolkodott humánértelmiségiek? Akik egyébként nem a karantén okán szorultak „vissza” a virtuális gettóba, ó, nem, a járvány előtt is ugyanott lángoltak. Szóval, mit csinálnak? Nem segítenek, nem adnak hasznos tanácsokat a döntéshozóknak, egy frászt. De nem is hallgatnak. Bezony. Pont ők, akik a nagy gondolkodók nagy gondolatait sokszorosítják (mint a vírus, elnézést a kicsit morbid hasonlatért), ők nem hajlandók felfogni, hogy egy időre kicsit kívül kerültünk a megszokott renden. Kizökkent az idő, ó, kárhozat! Ha a renden belüli állapotban elfogadható, sőt, jó esetben hasznos a kormányok kritikája, szapulása, dorongolása stb., a renden kívül haszontalan, sőt, rossz esetben (hagymázas, mantrikus, monoton, monomániás, paranoid ismételgetés) kifejezetten káros. Felfogjátok, lángoló (perzselt) agyú online szabadgondolkodók? Akinek nem maszkja-kesztyűje, ne vegye magára, persze.
Na de van egy építő javaslatom nektek: alázattal kérlek benneteket, hallgassatok el. Csak amíg a rendkívüli állapot tart. Utána pedig jöhet az új világ, ami – a nagy gondolkodók szerint – nem lesz már olyan, mint a régi. Vagy a régi, esendő, emberi világ, amelyben mindenki ott folytatja, ahol abbahagyta. Na és akkor akkor lehet tovább perzselni az agyat.
Milyen lényeket vigyünk sétálni járvány idején… ha nem akarjuk elveszteni a humorérzékünket
Olvashatja mindenki: a koronajárvány miatti részleges kijárási tilalom idején a polgár mindenféle igazolás nélkül kimehet kutyát sétáltatni. Ez természetes. Igen ám, de a polgár kreatív élőlény. Ha nincs kutyája, kiviszi a macskát (annak ellenére, hogy nevezett emlősök utálnak rendezetten sétálni), a papagájokat, de olyan is akad, aki egyenesen az aranyhalaival spacírungol. Várható, hogy hamarosan megjelennek az utcán a csüngőhasú disznót, pónilovat, varánuszt, boát, madárpókot, szíriai (juj!) aranyhörcsögöt, egyéb egzotikus házikedvencet sétáltatni igyekvő polgártársak is.
Ja, és ne feledkezzünk meg nagylelkűségünkben azokról sem, akiknek történetesen a növények a kedvenceik. Miért, egy könnyezőpálmát, fikuszt, kávécserjét, mikulásvirágot nem lehet sétáltatni? Kérem, ne diszkrimináljunk!
Olvasson még:
Na de mi legyen azokkal a polgárokkal, akiknek nincsenek házikedvenceik, se négy-, se kevesebb lábúak? Eszembe villan a halhatatlan Csukás István szanaszét koslató (nem)élőlénysereglete: a Radírpók, az Órarugó Gerincű Felpattanó, a Civakodó Cipőikrek, A Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél, a Huhogó Dugó, a Szomorú Szamovár, Mindent Ragasztó Rezső meg a többiek. Nos, lehet, hogy nem rendelkezünk ilyen csodálatos házi élőlényekkel, de ha történetesen nem sikerült időben beszerezni (akár kölcsönbe) az igazolásmentességhez szükséges kutyát-macskát, íme, van néhány ötletünk, mit (kit?) lehet kivinni sétálni, ha nem akarjuk elveszteni a humorérzékünket… és esetleg másokon is szeretnénk segíteni.
1. Ollót, hajfestéket. Bejárta a világhálót a valóban borzalmas hír, miszerint jaj lesz a jól frizurázott férfiaknak, illetve a jól festett hajú hölgyeknek, hiszen bezárnak a borbélyok, fodrászok. Semmi baj! Van otthon ollónk? Esetleg a régi szeretőnk által otthagyott lila-kék-zöld hajfestékünk? Gumikesztyű nem kell külön, az manapság abszolút divatkellék. És máris mehetünk sétálni! Ja, két-három hosszabb pálcát vigyünk magunkkal, a kötelező távolságtartás okán. És amikor szembejön a kutyáját, satöbbijét sétáltató lenőtt hajú, borostás polgártárs (vagy korábban lángvörös, most fakó téglaszín hajú polgártársnő), máris ugraszthatjuk a Távolbólnyíró Ollót vagy a Szivárványhajfestő Ecsetet.
2. Belugát. Nem, nem a fehér delfint. Ne dőljünk be annak a valóban szép, ám illuzórikus gondolatnak, hogy karantén idején minden város megtelik kisebb-nagyobb cetek hadaival. A Beluga vodkáról beszélek. Ahogy süppedünk bele a karanténba, egyre többen keserednek neki az életnek. (Némi joggal, persze.) Az orosz filmekből viszont azt tanultuk, hogy egy jó pohár vodka mindig segít. Nos, szépen kössük pórázra Belugánkat (ha nincs, lehet rendelni online) és irány a séta (figyelem, csak az otthonunk környékén szabad járkálni). És ha jön szembe egy búsképű lovag (vagy lovagina), forduljunk hozzá nyájasan, biztassuk őt, simogassa meg nyugodtan az állatot, mert nem harap.
3. Élesztőt. Valamilyen kollektív hipnózis következtében elterjedt az a vírus (is), hogy feltétlenül fel kell vásárolni az üzletekben levő összes élesztőt. Mert ki tudja, mit hoz a holnap? Nos, ha valamelyik nap ránézünk a hálószoba plafonjáig tornyosuló élesztőhegyre, jussanak eszünkbe azok a balga polgártársaink, akik nem voltak ilyen előrelátók. Segítsünk rajtuk! Vigyük sétálni az élesztőt és ha találkozunk valakivel, akinek nincs, dobjuk oda neki. Ja, és ha a rendőr megállít, hogy miféle élőlényt szállítunk, futtassuk fel az orra előtt az élesztőnket, hadd lássa, hogy él! Ugyanezt azért ne próbáljuk meg pl. vécépapírral.
4. Kitömött állatot, egyéb nippeket. Vadászok, figyelem! Ha van kitömött trófea a házban, simán el lehet vinni sétálni. Igen, a medvét is! (Akkor is, ha csak egy állkapocs.) Aki pedig nem vadász, de például a kommunizmus idejéből megörökölte a csodálatos nippeket (őzike, kutya, a híres hal, gólya, bármi) és még nem törte össze valamelyik választás előtt (közben, után) az most örülhet, igazi kincs birtokosa! Szépen, óvatosan fogják meg az igen érzékeny lényeket, gyöngéden helyezzék a nyakukra (egyéb végtagjukra) a pórázt és igyekezzenek lassan, nagyon lassan sétálni. Tudják, törékenyek!
5. Egymást. Emlékeznek még a virális (bocs) esetre, amikor Temesváron egy polgár két hölgyet sétáltatott pórázon? Hát az a friss, ropogós eset megvan, amikor egyik polgár a másikat sétáltatja? Elhiszem, hogy sokak számára ez felháborító, megalázó stb. De gondoljunk bele: az ember (homo sapiens sapiens) is egy állatfaj, nem? Hogy kutyák sem szokták egymást sétáltatni? Ne tereljük a dolgokat mellékvágányra! És legyünk toleránsak! És a biztonsági szempontokra is gondoljunk! Hiszen az a polgár, akit pórázon fogva visznek sétálni, biztos nem fog elbitangolni a járványügyi rendelkezések megszabta határokon kívül.
Jó sétát kívánunk, kedves polgárok! És ne feledjék: a humorérzék (járványidőn is) aranyat ér! Ja, ha vannak jó ötleteik, írják meg nekünk. Közhasznú!
Országomat egy kertért / könyvért / filmért / ötletért! Élési receptek, otthonmaradásra
Olvasom, hogy a koronajárvány kezdete óta a románok (ez a hazai román sajtó megszokott kifejezése, amikor Románia állampolgárairól értekezik) nem járnak pszichológushoz. És kapásból arra gondolok, hogy hááát, jobban tennék, ha oda járnának, mondjuk ahelyett, hogy bevásárlóközpontokban lófrálnának, kilószámra vennék a budipapírt, lisztet, orvosi szeszt, mianyavalyát, hazudoznának a határon, hogy elkerüljék a kötelező szűrést, szarnának a karanténra… és a sor nagyon hosszú. Akinek nem inge, persze, nehogy magára vegye, mert fertőz.
Pedig nem kell ahhoz okvetlenül agyfürkész, hogy bárki épeszű ember rájöjjön: rendkívüli állapot van, és ilyenkor az a nyerő (ha tetszik, kis túlzással, az evolúciós sikeregyed), aki betartja a szabályokat, ahogy Papp Attila Zsolt kollégám tökéletesen megfogalmazta. Mert könnyen belátható: ha betartjuk a szabályokat, egyrészt magunknak teszünk jót, másrészt közvetlenül vagy közvetve, mindenki másnak. És hadd tegyem hozzá: a rendkívüli helyzetre vonatkozó szabályok betartásához éppen az kell, amiről olyan sokan csak dumálni szeretünk, elméletileg, „békeidőben”. Rugalmasság, alkalmazkodókészség. Ez van: a rugalmatlanok, az alkalmazkodásra képtelenek a rendkívüli idők nagy vesztesei. És az a baj, hogy nem csak maguknak ártanak. Hanem igen gyakran éppen azoknak, akiket szeretnek. Ki kellene mozdulni a rugalmatlanság állapotából, tesók!
Olvasson még:
Olvastam a Facebook-on egy bejegyzést. Valaki röviden kiírta, hogy ő megőrül. Hát ez szomorú, valóban. Nyilván nem örömében írta ki. És nem is akarom elviccelni. De ha jobban belegondolunk: rugalmatlanság szülte gondolat ez. Mikor váratlanul kibillenünk a mindennapi kényelem, önbizalom, no meg a bizonyosságok bombabiztosnak vélt fészkéből.
Igen, elismerem, nehéz dolog otthon ücsörögni, mikor kint dühöng a tavasz, robbannak a rügyek, az élővilág szerelemben egymásnak feszül (jó, a növények kevésbé), a delfinek és hattyúk Velence központjában korzóznak (ja, bocs, nem, az álhír volt). Főleg, ha bezárt a kocsma, a mozi, a színház, a munkahely. De higgyék el, az otthon fantasztikus hely! Na, most mekkorát mondtam, fintoroghat akárki. Persze, hiszen a mindennapok biztonságos, önbizalmas és bizonyosságos fészkéből nézve az otthon: evidencia. Van. Nem gondolkodunk el rajta. (Csak ha például kirúg a főbérlő, de hát ez is már rendkívüli állapot, ugye.) Nos, gondolkodjunk el rajta. Mennyi mindent lehet otthon csinálni… a szexen kívül, ha ha.
Az ember (itt elsősorban férfiakra gondolok, de nem csak) megtanulhat főzni. Juj, távozz, sátán, moroghatja bárki pátriárka. Pedig a főzés öröm, sőt, művészet! Vagy takarítani. Na, ez nem öröm, nem is művészet. Viszont jobb, mint például a kertben kiásni egy gödröt, aztán betemetni. (Pedig akinek mostanság kertje van, az szerintem gazdagabb, mint a Rockefeller. Koronámat, izé, országomat egy kertért!) És van eredménye is. A rend! Ami, ha megint nem a mindennapok felől közelítünk hozzá, fontosabb, mint gondolnánk: a külső rend és a belső rend egysége, erről is olvashattunk itt-ott. Vagy megvarrhatjuk azt a szakadt gatyát, amit hónapok óta halogatunk. (Tegnap két bugyogómat varrtam meg… ez felér egy coming outtal, ugye?) Vagy betömhetjük azt a szeg ütötte likat a falon, ami még azóta ott éktelenkedik a nappaliban, amikor a drága gyermek jól megrúgta azt a rohadt labdát és a nagyi fényképe utána ugrott szegestől, mint egy igazi Grosics. Vagy… vagy.
Tegnapelőtt este megnéztem a fiammal egy filmet. (Na igen, ezt is csinálhatjuk. Nézhetünk filmet. Együtt. Mikor néztünk filmet együtt utoljára? Na? Akinek nem inge, persze, megint csak ne vegye magára.) A címe: A hét mesterlövész. Western. Az a régi. Aki esetleg nem ismeri: arról szól, hogy egy védtelen falu lakói profikat hívnak segítségül, mert képtelenek megbirkózni az őket sanyargató rablókkal. A hét mesterlövész (akik nyilván maguk sem tökéletesek, hiszen emberek, ugye) vállalja a feladatot, és attól a perctől kezdve megváltozik az élet a faluban. Rendkívüli állapot áll be. A közösség minden egyes tagjának érdekében. Amikor alkalmazkodni kell. Mert aki nem teszi, az könnyen belehalhat. Ugyanez érvényes a mostani rendkívüli mindennapokra is. Csak itt mi vagyunk a falubeliek. A hatóságok pedig a mesterlövészek. Ezért sem szidnám őket agyba-főbe, feltétlenül. Ez van nekünk. Más nincs. Világos?
És ilyen recepteket tudok ajánlani bárkinek. Mi már készülünk A hét szamurájra. Ami A hét mesterlövész előképe. És ugyanarról szól. Csak teljesen másképp. Ahogy az itthoni napjaink is. Ugyanolyanok. Csak teljesen másképp.
Ha nem akarunk parancsuralmat, önként kell engedelmeskednünk
Széltében-hosszában bejárta az internetet az a dokumentum, amely a tervezett kijárási tilalomról szól, és amelyet a belügyminisztérium azóta cáfolt – mármint nem azt cáfolta, hogy a dokumentum létezne, hanem azt állította, hogy ez csak egy tervezet, amelyet nem fogadtak el. Ez egyébként azt sem jelenti, hogy biztosan nem fogják elfogadni; de, elképzelhető, hogy előbb-utóbb bevezetik a kijárási korlátozásokat, ahogyan több európai ország már be is vezette.
A belügyminisztérium azt is közölte, hogy a kiszivárogtatás ügyében nyomozást indítanak, és bár ennek tartalmáról túl sokat nem tudni, nem kizárt, hogy a dokumentumot elsőként közlő újságíró és sajtóorgánum is megütheti a bokáját. Normális esetben azt mondanám, hogy egy ilyen publikáció bőven belefér a sajtószabadságba, sőt, a szóban forgó médiatermék csak a dolgát végezte. De éppen arról van szó, hogy ez a mostani eset – pontosabban annak kontextusa – nem normális.
Olvasson még:
Ezerszer elhangzott a közhellyé kopott állítás, hogy kvázi háborús helyzetben vagyunk, ha az ellenség szabad szemmel nem is látható.
Háborús helyzetben pedig nem szivárogtatunk
– és nem közlünk kiszivárogtatott dokumentumokat, amelyek alkalmasak a pánikkeltésre.
A rendkívüli helyzet rendkívülisége mindenkire vonatkozik, kivétel nélkül, a politikusokra, a gazdasági szereplőkre, az „egyszerű” állampolgárokra, és igen, a sajtóra is. Érthetetlen, miért gondoljuk azt, hogy a mindenkitől súlyos önkorlátozást kívánó szükségállapot lényegi követelménye – az önfegyelem – alól épp a média lenne a kivétel. Vagy mondjuk a politikai elit.
Az a politikai elit, amelyről bő egy héttel ezelőtt, a kormányválság zűrzavarában, azt gondoltam, hogy amit művel, az – bár nem szeretem ezt a túlságosan elkoptatott kifejezést – sima hazaárulás. Azt most sem állítanám, hogy a helyzet magaslatán áll, de némi megnyugvásra ad okot, hogy a jelek szerint valamelyest összekapta magát.
A legszükségesebb intézkedéseket meghozták, az ország működik, nem lett úrrá a káosz
– ennek örülnünk kell. Nem azért, mert tökéletes lenne minden (annak még a halvány körvonalai is alig látszanak, miként képzelik el a gazdasági kárenyhítést, a válság okozta szociális, egzisztenciális problémák kezelését), hanem azért, amit Csányi Vilmos, a kiváló biológus mond egy frissen megjelent interjújában:
„Az emberek azt gondolják, hogy a kormány, a megye, a város, az orvosszövetség, az akárki majd jól felszámolja a krízist, hiszen a »központban« minden adat rendelkezésére áll, pontosan ismerik a helyzetet, és ebből adódóan a megoldást is. Ami naiv hiedelem. Ugyanis a kormány, a megye, a város, az orvoskamara jelen esetben ugyanúgy sötétben tapogatózik, mint az átlagpolgár…”
Ebben a helyzetben egyetlen esélyünk van: bízni abban, hogy a válságkezelés választott modellje működőképes, illetve engedelmeskedni az intézkedéseknek. Akkor is, ha némelyiküket nem tartjuk indokoltnak. Akkor is, ha ellenérzéseink vannak az aktuális politikai hatalommal szemben. Ez nem a mujépészédé, mujépénélé ideje, a „békeidőben” megszokott kommunikációs panelek, a politikai szembenállás szokványos kliséi érvényüket vesztik, sőt – és egyes politikusok, illetve médiamunkások ezt nem képesek belátni – kifejezetten súlytalanná és groteszkké válnak.
Ezekben az időkben a politikai cselekvésnek jóformán egyetlen fokmérője maradt: a válságkezelés eredményessége. Ezt a választók is érzik, és amikor helyreáll a „normális ügymenet”, az ezzel kapcsolatos attitűdjük függvényében fogják megítélni a politikai szereplőket.
Csakhogy pont ebből van nálunk a legkevesebb: a bizalomból.
Ahhoz, hogy elfogadjuk, az állam legitim megtestesítőjeként fellépő kormányzatnak joga van meghozni azokat a rendkívüli intézkedéseket, amelyek következtében drasztikusan megnő a hatalma, el kell hinnünk neki, hogy ezt a túlhatalmat arra fogja használni, amire jelen helyzetben szükséges – és csakis arra.
A kelet-európai társadalmakban – Romániára ez hatványozottan igaz – azonban a közbizalom mértéke drámaian alacsony; ennek történelmi okai vannak, és jelentős részben érthető és jogos előfeltevéseken alapszik. A politika úri huncutság, a politikus definíció szerint lop, csal, hazudik, csak a hatalom és pénz érdekli, a kisember csak önmagára számíthat, és ha jót akar magának, gyanakvással kell viseltetnie minden „felülről” jövő kezdeményezéssel szemben – ez a közhangulat. Az engedetlenség, a hanyagság, a szabályszegés különböző formái – az ún. „néplélek” sajátosságai mellett – részben ennek tudhatóak be.
Miért kéne tehát bíznunk a politikai hatalomban? Mert nemigen van más választásunk.
Elég vigyázó tekintetünket a bergamói halálkonvojra vetnünk, hogy ezt belássuk – még az a privilégiumunk is megvan, hogy más kárán tanulhatunk.
Nem tudni, lesz-e kijárási tilalom. Jó lenne, ha nem lenne. Demokráciában még ideiglenes kivételes állapot idején is a személyes szabadság minél csekélyebb korlátozása az üdvös. Ezt csak az emberélet védelmének imperatívusza írhatja felül, és felül is fogja írni, ha szükséges. Úgy kell berendeznünk az életünket, hogy ne legyen szükséges.
Vészhelyzetben, ha nem akarunk parancsuralmat, önként kell engedelmeskednünk.
Tudja, mit öl még meg a korona? A kultúrát. Koncertek, előadások? Milyen koncertek, milyen előadások?
Tényleg beszélnünk kell.
Nem akarok senkit riogatni, de ha ez így megy tovább, ez lesz életünk legmagányosabb éve. Van ugye ez a nehezen megfogható kultúra nevű dolog – tudom én persze, hogy nem olyan fontos, mint a liszt meg a cukor, de higgyék el, nehéz lesz nélküle.
Olvasson még:
A kolozsvári városháza például úgy döntött, hogy egyelőre a közeljövőben nem ad pénzt a kultúrára – hiszen a kulturális eseményeket amúgy is lefújták a gyülekezési tilalom miatt – ehelyett csak szociális szervezeteket támogat, mert rájuk most sokkal nagyobb szükség van.
Ez lényegében igaz, de ha hosszú távon nézzük meg ennek (a járványnak) a hatásait, akkor rájövünk, hogy valami ugyanvalóst bűzlik Dániában, és ez nemcsak Hamlet királyfit zavarja, hanem azt a sok ezer embert is, akik szűkebb-tágabb értelemben ebben az ágazatban dolgozn(án)ak.
Beleértve azt a sok melóst, aki a fesztiválhelyszíneket szereli össze – ez egy jó nagy ipar. Ebből következik is a másik példa: Nagy-Britannia és a világ egyik legnagyobb és legszínvonalasabb könnyűzenei fesztiválja, a Glastonbury Fesztivál szervezői úgy döntöttek, idén a nagyszabású, százezreket megmozgató rendezvény elmarad – pedig csak júniusban lett volna esedékes.
Ezzel párhuzamosan a koncertek és kulturális események szervezőinek romániai egyesülete konzultációt kér az illetékes szervektől, ha a kormány nem tesz ugyanis lépéseket az érdekükben, a hazai kulturális élet lényegében megszűnik, az azt eddig fenntartók álla pedig felkopik.
Az Untold, az Electric Castle vagy a Jazz In The Park szervezői ugyan még nem adták fel a reményt, hogy nyárra stabilizálódik valamelyest a helyzet, és fokozott higiéniai készültség mellett, de mégis megtarthatják a rendezvényeket, de a valóság az, hogy jelen pillanatban az ilyenkor megszokott 5–6 ezer helyett 5–10 darab jegy fogy naponta a nagyobb nyári fesztiválok jegyeiből.
99 százalékos visszaesés.
Szóval, ha a járvány el is ül a nyári fesztiválszezonig, a fejekben a félelem aligha fog, így idén jóval kevesebb régi ismerős fog majd találkozni a kedvenc zenei rendezvényein – ha egyáltalán. (És ne szaladjunk túlságosan előre, de ha a magunk dolgait nézzük: ugye lesz még augusztus vége is – olyankor szokott lenni a Kolozsvári Magyar Napok. Eközben a másik nyári magyar fesztivált, a torockói Double Rise-t máris augusztus közepére halasztották.)
Oszkár, a Kolozsvári Magyar Napok kabalaállata egyelőre otthonmaradásra biztat
Tudják mi a fent említett koncertszervezők szövetségének a román rövidítése?
AROC.
Miközben egy mély árokban van máris az egész. Nomen est omen.
A márciusi és áprilisi koncertek és előadások ugyanis ugrottak, Az AROC elnöke, Codruța Vulcu szerint pedig csak úgy tudják átvészelni ezt az egészet, ha a kormány lemond például az elővásárlásban eddig elkelt jegyek általános forgalmi adójáról (ÁFA, helyi dialektusban tévéá).
Ám minket, egyszerű embereket is biztatnak valamire, és erre már sok civil kezdeményezés is felszólít közösségi média-szerte: ne kérjük vissza a koronajárvány miatt törölt kulturális eseményekre előre megvásárolt jegyek árát. A kis és közepes zenekarokat – amelyek lényegében kizárólag a tavaszi-nyári fesztiválszezonból élnek – pedig a rajongók azzal támogathatják most egy kicsit, ha pólókat, bögréket és főleg cédéket vesznek a webshopjukból.
Mert tegye a szívére a kezét: a legtöbb kulturális élményt ön is ingyen lopja le a netről, és fel sem tűnik közben, milyen nehéz lenne az élet művészet nélkül. Gondoljon bele, milyen lenne az élet zene vagy színház nélkül. És filmek nélkül? Ne higgye, hogy a kultúrstop a mozinak nem érvágás – ezt a válságot még a hollywoodi álomgyár is jócskán meg fogja érezni, a Netflix közönségtérítése után lehet, hogy ez lesz a kegyelemdöfés a klasszikus szélesvásznú filmeknek.
Ez a mostani helyzet egyben figyelmeztetés is: mindig a kultúrára áldozunk – egyénenként és kormányzati szinten is – a legkevesebbet, így most egyetlen rossz év miatt összeomolhat az egész ágazat.
Vegyen már egy rohadt cédét, egy könyvet, valamit, támogasson kulturális szervezeteket, segítsen azzal a kicsivel, amivel tud.
Bitang nehéz lesz a kedvenc zenekarunk koncertjén csápolni a kedvenc zenekarunk nélkül. Pedig nagy szükségünk lenne rá, miután túl leszünk ezen az egészen.
De mi a bánatos úristenért vásárolnak az emberek annyi vécépapírt?! Hiszen nem is fosásjárvány van!
Lenne itt egy egészen rövid válasz is. De ne szaladjunk előre…
Van egy fontos kérdés, amire igazából, ha egészen őszinték vagyunk magunkhoz, senki sem tudja a választ, még a szóban forgó fogyóanyag gyártói sem.
Olvasson még:
Miért a saját seggüknél fogva akarják az emberek legyőzni a koronajárványt?
Azaz miért vásárolnak laktanyákra való vécépapír-készletet a koronavírus-járvány keltette pánikban?
Egy amerikai vécépapírgyártó cég illetékese például elmondta: ők is értetlenül állnak az egész jelenség előtt, hiszen a járványhelyzet ellenére az emberek nem használnak több vécépapírt, mint máskor.
Oké, az otthonülőknek most a munkahelyi kakit is odahaza kell elintézni, de akkor is…
A legtöbb gyártó mégis arról számolt be, hogy az új helyzetben
24/7-ben nyomják az ipart, és még így sem győzik kielégíteni a megnőtt igényeket,
ráadásul az alkalmazottaik egészségére is fokozottan oda kell figyelniük a vírus terjedése miatt, szóval van baj elég.
Az még némiképp érthető, hogy az emberek a pánikhelyzetben igyekeznek minél több tartós élelmiszert felhalmozni, bár ez is indokolatlan, hiszen ahol kereslet van, ott kínálat is mindig lesz, egyelőre biztosan nem fogynak ki a készletek.
A papírmizéria már annál fogasabb kérdés, ami a mémgyárakat is megihlette.
A tévében azonban egyre másra azt látjuk, hogy az emberek hatalmas bevásárlókosarakat tolnak maguk előtt, amikben a sok konzerv, liszt meg ilyesmi mellett számolatlanul hevernek a budipapírtekercsek.
Egy Angliában élő haver mesélte, hogy ott is kosárszámra viszik a papírt a boltokból,
„mert ezt látták az amerikaiaktól”.
Megütötte a fülem ez a mondat.
Kényeztető puhaság. Háromrétegű élvezet. Illatos törődés. Ön kényezteti a fülét, az orrát… Miért éppen ezt a testrészét hagyná ki?
Megvannak a termékhez köthető reklámszlogenek?
Nos a helyzet az, hogy a vécépapír a modern, (túl) kényelmes élet egyik szimbóluma lett,
egy komfortos dolog, ami ugyan nem létszükséglet, de ami nélkül élnünk mégsem lehet.
A másik dolog az, hogy valóban egymástól (most épp az amcsiktól, ahol már akut a probléma) lessük el, mit kell ilyenkor kapkodva beszerezni, mert eredeti módon pánikolni sem tudunk.
Arra is mérget vennék, hogy ebben a kényelmes világban sokaknak gőzük sincs, mit lehet kezdeni otthon a liszttel, mégis felvásárolják, mert ez a trend.
A világ azonban nem fog összeomlani, a papírtúlvásárlással max. átmeneti kieséseket fognak okozni az ágazatban a buzgó vásárlók, majd a járvány után egy ideig senki nem vesz ilyesmit, mert lesz dögivel.
Biztosan kitalálta már, mi lehet a fent említett rövid válasz.
Szóval a papírhalmozók maximum annyit fognak elérni, hogy én, akinek egy fél tekercs van csak itthon, holnap nem tudok majd venni utánpótlást.
Sebaj, rengeteg könyvem van kortárs szerzőktől. Tudom is, hogy kikkel kezdem.
A szocializmus / kommunizmus vajon hogy oldaná meg a gordiuszi járványcsomót?
Hajlok arra, hogy azokkal értsek egyet, akik ezt mondják: kedves Emberiség, ne ringasd magad abban a lilapuffos illúzióban, hogy midőn elül a járvány, gyökeresen meg fogsz változni. Helyesen, erkölcsösen és társadalmi igazságosan fogsz gondolkodni, érezni, élni. Egy nagy lófaszt! Pont oda fogsz visszabújni, abba a kényelmes létezésbuborékba, ahonnan kikergetett ez a miniatűr toportyánféreg. Hova is? Hát, a kapitalista termelési-fogyasztási globalopoliszba.
A pokolba! Ezt a kifejezést mások használják – (örök)ifjú értelmiségiek, haladó gondolkodárok, (neo)marxisták, ökoszociálaktivisták, hasonlók –, akik azt ismételgetik mantraszerűen, hogy ez az apokalipszis az örök oszlás állapotában levő kapitalizmusnak köszönhető. Mindenért ez a Moloch a hibás! Aki pedig nem így beszél, az fertőzött, megbízhatatlan ki-(esetleg be-)zárandó. (Utóbbi gondolat elég tekintélyes haladó hagyományon alapszik.)
Olvasson még:
És akkor végezzünk egy fantáziakísérletet. Tegyük fel, hogy nem a kapitalizmus vált globálissá. Egy-két kivétellel, na. Hanem a szocializmus. Vagy a kommunizmus. Kinek-kinek vérmérséklete szerint. Tegyük fel, hogy győzött az osztályharc (elnézést a képzavarért, de ilyen ez a diskurzus), az egyenlőség, a társadalmi igazságosság meg a többi. Nehezen megy az elképzelés? Konkrétabban: tegyük fel, hogy győzött Sztálin, Csau, Tito, Kádár meg a többiek. Ja, hogy a Nyugat meg Amerika? Erőltessük meg a fantáziánkat kicsit, jó? Tehát: virágzik a szoci, komcsi globálegyenlőség.
És akkor jön a járvány. Kérem, ne akadékoskodjon senki, hogy egy ilyen rendszerben nem JÖHET járvány, mert az csak a romboló és romló és romlott kapitalizmusban jöhet. Jön. A Teremtésben is előfordultak hibák.
Kérdezem szelíden: ebben az elképzelt szép új világban mi lenne a Nagy Gyógyszer? Mondja már meg valaki lángagyú prog-metazseni! Persze, van itt egy kis baj. Ha az a lángagyú prog-metazseni előállna a megmondással, akkor nem lehetne a rohadt kapitalizmusra kenni a világ pusztulását, ugye. Bár, élek a gyanúperrel, hogy nem ezért nem mondják. Hanem azért, mert gőzük nincs, hogyan kellene, lehetne jobban csinálni. Viszont irtó kényelmes dolog köpködni a pálya széléről.
Ja, szidni pedig nem szabad őket ezért! Mert tudni való: az ilyen ide(ológi)ákat sosem a tetteik, eredményeik alapján kell megítélni. Hanem a szándék alapján. Ők pedig jót akarnak! Érted, te rohadt kapitalista Emberiség?
Mit számít néhány ember köhécselése, ha a Victoria- és a Cotroceni-palotából mindannyian hülyének látszunk?
Miközben ez a szerencsétlen ország az összes többi problémája mellett egy nehezen átlátható káoszban vergődik a járványhelyzet miatt, s az istenadta nép bizalomgerjesztő gesztusokra, intézkedésekre vár, csütörtökön ismét bebizonyosodott (ki tudja hányadszor), hogy semmi ilyesmire nem számíthatunk az aktuális politikai elit részéről.
Olyan sokszor gondoltuk már azt, hogy kész, ennél lejjebb nem süllyedhetünk, de be kell látnunk: derűlátók voltunk. Csütörtökön egy újabb bizonyítékát láthattuk annak, hogy öltönyöséket csak és kizárólag a meleg székecske érdekli, meg a pártocskájuk sikere a közelgő voksmeccsen, magasról tesznek ők a mi szaros koronánkra. Is.
Olvasson még:
Miután az alkotmánybíróság egyértelművé tette, hogy az előrehozott választások terve elúszott, a liberálisok fogták magukat, és pár perccel a bizalmi szavazás előtt rávették Florin Cîțut, hogy adja vissza a miniszterelnöki megbízatást, pedig nagyon úgy nézett ki, az ellenzék is rájött arra, a jelenlegi válsághelyzetben nincs idő lacafacázni, az országnak kormányra van szüksége.
Az egy dolog, hogy Cîțu csupán egy rövid Facebook-posztban indokolta meg a döntését – értelme annak sem volt –, de később előállt a párt vezérlajhárja, Klaus Iohannis államfő és valami olyan mérhetetlen cinizmussal, arroganciával és mellébeszéléssel reagált a történtekre, mintha köze nem lenne ehhez a játszmához, mintha korábban nem ő tanította volna be a lépésrendet a csicskáinak. „Véget kell vetni a politikai játszmáknak!”, „Az emberek egészsége mindennél fontosabb!”, „Felelős döntést hozott a visszalépő jelölt!” – tényleg, Herr elnök úr, mindenkit betegnek néz?
Szóval vírus ide, járvány oda, miközben körülöttünk minden egyes európai állam kormánya próbál felelős döntéseket hozni, határozottan fellépni, nekünk ez jutott: a belpolitikai válság tovább mélyül, az országnak továbbra sincs egy emberarcú, proaktív kormánya, és újabb értékes napok telnek el, míg fontosék kitalálják, milyen szögbe kell beállni, hogy úgy tűnjön, mintha dolgoznának. Iohannis amúgy pénteken ismét magához szólítja a parlamenti pártok képviselőit, hétfőn pedig ismét Ludovic Orban feje köszön ránk minden címoldalon.
A PSD pedig kér egy kávét.
Mindenkinek jó éjszakát!
„Olimpiai csúcs”! A kijelölt mioritikus miniszterelnök beszart a bizalmi szavazás előtt
Emlékeznek még Ericre, az angolnára? Akinek a Sidney-i olimpián nyújtott úszóbravúrját csak Knézy Jenő valóban olimpiai bajnoki kommentár-teljesítménye múlta felül? A biztonság kedvéért tessék, itt van, lehet könnyesre röhögni a szemeket ismét.
És akkor most végezzünk egy képzeletgyakorlatot. Képzeljük el az eleve töketlenül induló román ideiglenes kormányt, jó-Orbanostól, Cîțustól, csapjuk hozzá a parlamentet, liberálokat, peszedéseket, uszeréseket, udemeréseket, az egész bandát, aztán tegyük rá koronaként (na ja) Klaus Iohannis álkisebbségi államelnököt is. Megvan? Na most, képzeljük el, hogy az egész bagázs, így együtt… Eric az angolna. Sikerült?
Olvasson még:
Remek! Most nézzük újra a fenti videót és figyeljük Knézy kommentárját. Főleg az olyanokat, hogy: Nézz mán oda, nézz mán oda, ez beszarás… Nézz oda, nézz oda, nézz oda, meghal a pasi… Visszafelé megy a gyerek, hát én beszarok… Meghal, nem tudja végigúszni… Nem, nem, nem bír beérni a célba, drukkolnak neki, nehogy belefulladjon… Meghal a gyerek, ott hal meg a medencében… És kihal, mint a liba, nézz oda…
Na és akkor most jöjjön a betoncipős analógia: Florin Cîțu kijelölt miniszterelnök percekkel a parlamenti bizalmi szavazás előtt beszart, bedobta a törülközőt, elment zabot hegyezni. Ja, mindez a koronavírus-járvány kellős közepén történik.
És akkor most nevethetünk úgy, mint Zorba a film végén. Mert ezzel a lépéssel a román vezérnyáj, vagyis az elképzelt Eric az angolna belefulladt a medencébe. Kész. És elnézést kérek Eric Moussambanitól, hogy ezekhez hasonlítottam.
Jöhet a világvége. Vagy a társadalmi igazságosság. Mindegy. Ennél bármi jobb.
Romániában a korona is csak ember: állja ki szépen a sorát a 16-os ghișeunál, és vegyen okmánybélyeget, ha akar valamit!
Ha nagyon sok koronafertőzött lesz netalán Romániában, a könnyű lefolyású és a közepesen súlyos eseteket otthoni gyógyszeres kezeléssel fogják elintézni, mint egy sima influenza esetében, csak a súlyos eseteknek biztosítanak kórházi kezelést – nyilatkozta Alexandru Rafila, a Román Mikrobiológiai Társaság elnöke egy csütörtöki sajtótájékoztatón.
Mondjuk arra számítani lehetett, hogy a romániai egészségügyi rendszer nincs felkészülve egy ilyen járványra (semmire), ha pedig az itteni politikusok – kínai mintára – építtetnének az itteni melósokkal két hét alatt egy ideiglenes kórházat, akkor abba a kórházba én csak a Vasember jelmezében mernék bemenni – már ha azt a jelmezt nem Kínában gyártották. (Nem a vírus ellen kéne a vasszett, hanem arra az esetre, ha a fejemre omlana az egész kóceráj, mert Ionică és Janika a nagy hajrá ellenére is szakítottak egy kis időt, hogy kilopják az alapba szánt cement felét.)
Olvasson még:
Ha mégis minden beteget karanténba kellene zárni, egy idő után csak az jelentene hathatós megoldást, ha a politikusok felajánlanák e célra a hétvégi házaikat (amelyek Ionică és Janika lopott cementjéből épültek okosba’) – ám tudjuk jól, hogy az országérdeknél mindig fontosabb az önérdek.
Ugyanakkor azt is érdemes lassan átgondolni, hogy egy kissé túlreagáltuk ezt a dolgot, amiben a sajtó hisztériakeltése is vastagon benne van. A vírus ugyanis tényleg nem sokban különbözik egy „sima” influenzavírustól – úgy értem, nem sokkal veszélyesebb annál. A halálozási rátája körülbelül két százalék, elsősorban a legyengült szervezetű emberekre veszélyes, egy egészséges emberrel nem tud elbánni. (A hat román fertőzött közül hárman már meg is gyógyultak.)
Csak mivel egy teljesen új vírusról van szó, természetes, hogy az illetékes hatóságok minden eszközzel megpróbálták meggátolni a terjedését, ami azonban ebben az agyonglobalizált világban lehetetlen.
Szóval a szenzációnak lassan vége: a koronások kapnak egy kis lázcsillapítót, befőttet, meg gyömbéres zsályateát, megnéznek hat Jóbarátok-évadot, és közben meggyógyulnak.
Ha meg a hülye kis korona akar valamit itten nálunk, állja ki szépen a sorát a hivatalban, hozzon okmánybélyeget, két személyi- és három születési anyakönyvi kivonat-másolatot, sínes doszárt, meg egy csokit a néninek az ablakban, és majd meglátjuk…
Basszus! Tudták, hogy Klaus Iohannis a kisebbségek nézeteit is képviseli?
Nem tudták? Na, akkor most már tudják. És ezt nem én mondom, a kis kisebbségi, akinek fingja nincs a nagypolitikáról. Dehogy! Ezt maga a nagy Európai Tanács ex-elnöke, továbbá a nagy Európai Néppárt jelenlegi elnöke mondta. Eltalálták: a nagy Donald Tusk! (Khm, a romániai kisebbségi problémák nagy-nagy ismerője.)
Az történt, hogy a mi drága álkisebbségi államelnökünk a szerdai szent napon kapott egy díjat. A neve Coudenhove-Kalergi Európa-díj, és olyanok kapják, akik éjt-nappá téve elemeznek alaposan az egységes és békés és szeressük-egymást-gyerekek Európa projekt sikeréért.
Olvasson még:
A bukaresti díjátadón megjelent ez a Donald Tusk is, és úgy körbenyalta a mi drága jó Szászunk seggét, hogy azt öröm volt hallgatni. (Figyelem, kontextusból gonoszul és populistán és illiberálisan kiragadott részek következnek!)
Hogy az egyszerű és szép emberek (ez igen, táti!) éljenzik és ölelgetik őt. Bezzeg mást nem, ugye.
Hogy az egyszerű és szép emberek (bocs, megtetszett a szófordulat) követik őt annak ellenére (sic!), hogy az igazságot mondja nekik! (Jó, itt le lehet fordulni a székről a röhögéstől.) Értik? Igazat mond nekik, és mégis követik őt! (Még egyszer!)
Hogy ő védi azokat az értékeket, amelyeket oly sokan (OLY SOKAN, emelte fel hangját a nagy Tusk, az értéktagadó nyugati szomszéd irányába fordítva fejét) megtagadnak. És hogy ez milyen bátor és hősi dolog, bizony, bizony.
Hogy ő megtalálta a kulcsot a nép szívéhez (na és most próbálják maguk elé képzelni Iohannis urat, amint egy kulccsal nyitogatja a nép szívét), továbbá nem engedett a populizmus csábításának. (A politikai erény szobra ez a Klaus, nem?)
Na és akkor a kedvencem: hogy ő egy kisvárosból származik, egy etnikai kisebbség tagja és igen (!!!), a kisebbségek nézeteit is képviseli.
Ööö, ehhez nem tudok kommentárt fűzni. Csak nézem és követem a mi drága jó Elnökünket, ragyogó szemekkel, sarkig nyitott szívvel, előre, az egységes és békés Európába!
You must be logged in to post a comment.