Hol dobogott a középkori Kolozsvár szíve?

A város, ahol élünk, egészen másként nézett ki a 11-14. század közötti időkben, mint ahogyan ma elképzelnénk. Lupescu Radutól azt is megtudtuk, miért.

Hirdetés

„Let’s begin with the beginning”, mondja a művelt angol, Lupescu Radu történész, a Sapientia EMTE tanára viszont úgy értelmezte át ezt a mondást a Kolozsvár kialakulásáról szóló előadásában, hogy „kezdjük a kezdet végével”. A Kolozsvár korszakairól szóló, a Vallásszabadság Házában tartandó előadássorozat első állomásán Lupescu az első biztos pontból indult ki, ami a kincses városról a középkor folyamán ránk maradt: az 1349-es avignoni búcsúlevélből.

Akkoriban ugyan Erdély későbbi központja már „készen állt”, túl az első nagy változásokon és megrázkódtatásokon, de ez a pápai levél (a pápa akkor Avignonban székelt, azért avignoni) tudósít először arról, hogy Kolozsváron létezik egy plébániatemplom (ez valószínűleg a mai Szent Mihály-templom szentélyrészét jelentette) és annak filiája, azaz leányegyháza, a Szent Jakab-kápolna (amely ma már nem létezik, a 18. században elbontották). Hogy miért van két istenháza is, viszonylag közel egymáshoz? Ez is kiderül, de haladjunk szépen sorjában.

Lupescu Radu a Vallásszabadság Házában (fotó: Biró István)

Először is: erről az időszakról túl sok írásos forrás nem áll rendelkezésünkre, ezért leginkább régészeti eredményekre támaszkodhatunk. Ezek szerint

Kolozsvár kezdetei a 11. századra nyúlnak vissza, vagyis az Árpád-kor elejére:

a középkori Kolozs vármegyét – amely kiterjedésében meglehetősen különbözött a mai Kolozs megyétől, mert hosszan, csíkszerűen elnyúlt az Erdélyi-érchegységtől a Keleti Kárpátokig – alapvetően három település/létesítmény határozta meg, és arról, hogy melyik volt a tulajdonképpeni „mag”, ma is viták folynak. Létezett maga az ispánsági vár, Kolozs vára, aztán az ekörül létrejött település, Kolozsvár, illetve a sóbánya körüli Kolozsakna.

De hol volt ez a bizonyos ispánsági vár (amely a királyi hatalom helyi „letéteményesének” számított)? Nos, erről megoszlanak a vélemények. A köztudatban leginkább élő nézet szerint – és sokáig ez volt a történettudomány hivatalos álláspontja is – Kolozsvár egykori nukleuma nem más, mint az a középkori, várfalakkal kerített erődítmény, amit (vagyis amelynek maradványait) ma Óvárként ismerünk. És ez részben igaz is, mert

a városszerű szerveződés első formái annak környékén alakultak ki – csakhogy jóval később, a 13-14. század fordulóján.

A múlt század 70-es, 80-as éveiben zajló ásatások azonban Kolozsmonostoron, a Kálvária-domb környékén egy valaha volt erődített sáncvár nyomait hozták felszínre. Petru Iambor, a munkálatokat vezető történész – összhangban a nacionálkommunista korszak román kultúrpolitikai irányvonalaival – az erődítményben Gelu (Gyalu) vajda egykori várának romjait vélte felismerni (Lupescu szerint ez már azért is kétséges, mert „ahhoz, hogy vára legyen, Gelunak léteznie kellett volna”).

A korai Kolozsvár térképe (fotó: Szántai János)

Az ásatások veremházakat is feltártak, nem is keveset, ami arra utal, hogy az erődítésen belül lakott településnek kellett léteznie. 1995-ben Bóna István régészprofesszor az Árpád-kori várakról szóló könyvében helyezte kontextusba a kolozsmonostori leleteket: az ottani létesítmény azok közé a 11. századi sáncvárak közé tartozott, amelyek a magyar királyi hatalmat voltak hivatottak erősíteni – és ez azt valószínűsíti, hogy

a népszerű vélekedéssel ellentétben itt alakulhatott ki az igazi „Ó-Kolozsvár”.

Legkésőbb Szent László király idején megjelentek itt a bencések is: ők jelentették a középkori Kolozsvár harmadik pillérét, az adminisztráció központjának számító ispánsági vár és az árnyékában létrejövő kistelepülés mellett.

A Főtéren, a Szent Mihály-templomtól északra már a két világháború között is történtek ásatások, a „magyar világ” visszatérésekor pedig László Gyuláék tártak fel egy temetőrészletet, körülbelül a későbbi közvécé környékén – a hozzá tartozó kápolnára viszont nem sikerült rábukkanni.

Aztán jött a tatárjárás, amely formattált mindent.

1241-ben jegyzi fel egy szerzetes a tragikus hírt, latinul, persze, miszerint egy Kolozsvár nevű településen „magyarok végtelen sokasága pusztult el” a tatárok betörése miatt. Az élet 1300 tájékán kezd újraéledni, akkorra tehető a plébániatemplom szentélyének megépítése is. És ennek következtében alakul ki a középkori Kolozsvárnak az az arculata, amelyet már valamivel jobban ismerünk – tulajdonképpen maga Kolozsvár mint város.

IV. Béla király megkoronázza az „ifjabb királyt”, Istvánt
Hirdetés

A 12-13. században a későbbi büszke kincses város ugyanis afféle falucska volt, amelyet várnépek laktak, olyan földművesek, akik katonáskodtak is; valamint várjobbágyok, akiket nem úgy kell elképzelni, mint a későbbi jobbágyságot: ezek a korai jobbágyok saját birtokkal is rendelkeztek, nagyjából a maguk urai voltak, de mégsem voltak teljesen szabadok, mert a várispánság alárendeltségébe tartoztak. Fontos megemlíteni:

ezek a korai kolozsváriak magyarok voltak.

De vissza a tatárjárás utáni állapotokhoz! IV. Béla királyunk, akit második honalapítóként tartunk számon, mivel nem akart időnap előtt távozni az élők sorából, konfliktusba keveredett saját fiával, a királyi hatalomra kissé türelmetlenül ácsingózó István herceggel. Hogy a király meglehetősen éles eszű uralkodó volt, mutatja, hogy kiengesztelésül saját szívósságáért a fiát kinevezte Erdély hercegének és ifjabb királynak. István az, akihez köthető a város tulajdonképpeni megalapítása – innentől viszont elég bonyolulttá válik a helyzet.

Kolozsvár kiváltságlevelének fakszimile másolata (fotó: Szabó Tünde)

A jelek szerint ugyanis az ifjabb király a település egy részét az erdélyi püspöknek adományozta, másik részét viszont megtartotta királyi hatáskörben, és ez sajátos kettősséget, szétfejlődést eredményezett. Ott voltak egyrészt azok az egykori lakosok, akik a tatárjáráskor szétszóródtak (mármint akik egyáltalán túlélték), ezek egyszerű emberek, várnépek voltak – ők a vész elmúltával elkezdtek visszaszálingózni, ők képezték a püspöki településrészt. István király azonban a saját területére hospeseket, vagyis idegen telepeseket költöztetett, akiknek viszont meg kellett érnie, hogy egy tatárjárás pusztította vidékre költözzenek, ezért kiváltságokat kaptak – nos, ezek a telepesek szászok voltak.

A 13. század elejére tehát két Kolozsvár létezett párhuzamosan:

az egyik a szász polgárok által lakott város, nagyjából az Óvár környékén, a másik a magyarok által lakott falu – a Főtér északkeleti sarkától induló és hosszan elnyúló Magyar utca (később kettévált Kül-Magyar és Bel-Magyar utcára) az ő emléküket őrzi a nevében.

Kolozsvár ugyanis a középkorban afféle „másodkategóriás” városnak számított Erdélyben, nem vetekedhetett például Szebennel – a különutas fejlődése részben a fentebbi kettősségből eredt, ezért nem lett belőle „szabályos” szász város. A királyi település aztán fokozatosan megerősödött, és gyakorlatilag magába olvasztotta a püspöki részt, és így jött létre egy félig magyar, félig szász lakosságú középkori város.

Ennek a városnak a történetében

fordulópontot jelentett az a bizonyos 1316-os keltezésű kiváltságlevél, „a város keresztlevele”,

amelyet I. Károly (ismertebb nevén Károly Róbert) adományozott az egyre izmosodó Kolozsvárnak, és amelyért maga a város bírója és plébánosa kereste fel lobbizás céljából az uralkodót, annak temesvári rezidenciáján. A levélben foglalt privilégiumokat aztán folyton megerősítették később, több ízben – 1331-ben, 1336-ban, 1353-ban és 1364-ben – is. Az eredeti kiváltságlevél egyébként nem maradt ránk, a legkorábbi fennmaradt példány a ’36-os, azt sokáig a levéltárban őrizték, de onnan is eltűnt, úgyhogy jelenleg egy fakszimile másolatát őrzik a kolozsvári történelmi múzeumban (kiállításon is meg lehetett tekinteni).

Kolozsvári címer, kőbe vésve (fotó: Szabó Tünde)

Ezek a kiváltságok nagyjából hasonlóak voltak a szász városok által birtokoltakhoz, egy fontos kivétellel (amely arra utal, hogy Kolozsvár továbbra is „másodhegedűs” szerepben maradt):

a kincses város polgárai csak Erdélyen belül kereskedhettek szabadon, míg a szászok egész Magyarország területén.

És ezzel vissza is kanyarodhatunk az elején említett 1349-es avignoni búcsúlevélhez, amelyből értesülést szerezhetünk a főtéri plébániatemplom szentélyének megépítéséről. Később letelepülnek a domonkosok is (a mostani, Karolina téri ferences templom), ami azt jelzi, hogy Kolozsvár úgymond szintet lépett: a domonkos rend ugyanis igényesebbnek számított, nem telepedtek le bárhol.

1405 után pedig elkezdik építeni az új erődítést, ez lesz a nova civitas, szemben a régivel, a vetus castrummal. A várospecsétre az kerül fel, amire a kolozsváriak a legbüszkébbek voltak: a városfal. És teljes joggal voltak erre büszkék, hiszen egy település városjellegét épp az jelezte leginkább, ha rendelkezett városfal-építési joggal – vagyis ha kijelölhette önnön határait.

Hirdetés