„Let’s begin with the beginning”, mondja a művelt angol, Lupescu Radu történész, a Sapientia EMTE tanára viszont úgy értelmezte át ezt a mondást a Kolozsvár kialakulásáról szóló előadásában, hogy „kezdjük a kezdet végével”. A Kolozsvár korszakairól szóló, a Vallásszabadság Házában tartandó előadássorozat első állomásán Lupescu az első biztos pontból indult ki, ami a kincses városról a középkor folyamán ránk maradt: az 1349-es avignoni búcsúlevélből.

Akkoriban ugyan Erdély későbbi központja már „készen állt”, túl az első nagy változásokon és megrázkódtatásokon, de ez a pápai levél (a pápa akkor Avignonban székelt, azért avignoni) tudósít először arról, hogy Kolozsváron létezik egy plébániatemplom (ez valószínűleg a mai Szent Mihály-templom szentélyrészét jelentette) és annak filiája, azaz leányegyháza, a Szent Jakab-kápolna (amely ma már nem létezik, a 18. században elbontották). Hogy miért van két istenháza is, viszonylag közel egymáshoz? Ez is kiderül, de haladjunk szépen sorjában.

Először is: erről az időszakról túl sok írásos forrás nem áll rendelkezésünkre, ezért leginkább régészeti eredményekre támaszkodhatunk. Ezek szerint

Kolozsvár kezdetei a 11. századra nyúlnak vissza, vagyis az Árpád-kor elejére:

a középkori Kolozs vármegyét – amely kiterjedésében meglehetősen különbözött a mai Kolozs megyétől, mert hosszan, csíkszerűen elnyúlt az Erdélyi-érchegységtől a Keleti Kárpátokig – alapvetően három település/létesítmény határozta meg, és arról, hogy melyik volt a tulajdonképpeni „mag”, ma is viták folynak. Létezett maga az ispánsági vár, Kolozs vára, aztán az ekörül létrejött település, Kolozsvár, illetve a sóbánya körüli Kolozsakna.

De hol volt ez a bizonyos ispánsági vár (amely a királyi hatalom helyi „letéteményesének” számított)? Nos, erről megoszlanak a vélemények. A köztudatban leginkább élő nézet szerint – és sokáig ez volt a történettudomány hivatalos álláspontja is – Kolozsvár egykori nukleuma nem más, mint az a középkori, várfalakkal kerített erődítmény, amit (vagyis amelynek maradványait) ma Óvárként ismerünk. És ez részben igaz is, mert

a városszerű szerveződés első formái annak környékén alakultak ki – csakhogy jóval később, a 13-14. század fordulóján.

A múlt század 70-es, 80-as éveiben zajló ásatások azonban Kolozsmonostoron, a Kálvária-domb környékén egy valaha volt erődített sáncvár nyomait hozták felszínre. Petru Iambor, a munkálatokat vezető történész – összhangban a nacionálkommunista korszak román kultúrpolitikai irányvonalaival – az erődítményben Gelu (Gyalu) vajda egykori várának romjait vélte felismerni (Lupescu szerint ez már azért is kétséges, mert „ahhoz, hogy vára legyen, Gelunak léteznie kellett volna”).

Az ásatások veremházakat is feltártak, nem is keveset, ami arra utal, hogy az erődítésen belül lakott településnek kellett léteznie. 1995-ben Bóna István régészprofesszor az Árpád-kori várakról szóló könyvében helyezte kontextusba a kolozsmonostori leleteket: az ottani létesítmény azok közé a 11. századi sáncvárak közé tartozott, amelyek a magyar királyi hatalmat voltak hivatottak erősíteni – és ez azt valószínűsíti, hogy

a népszerű vélekedéssel ellentétben itt alakulhatott ki az igazi „Ó-Kolozsvár”.

Legkésőbb Szent László király idején megjelentek itt a bencések is: ők jelentették a középkori Kolozsvár harmadik pillérét, az adminisztráció központjának számító ispánsági vár és az árnyékában létrejövő kistelepülés mellett.

A Főtéren, a Szent Mihály-templomtól északra már a két világháború között is történtek ásatások, a „magyar világ” visszatérésekor pedig László Gyuláék tártak fel egy temetőrészletet, körülbelül a későbbi közvécé környékén – a hozzá tartozó kápolnára viszont nem sikerült rábukkanni.

Aztán jött a tatárjárás, amely formattált mindent.

1241-ben jegyzi fel egy szerzetes a tragikus hírt, latinul, persze, miszerint egy Kolozsvár nevű településen „magyarok végtelen sokasága pusztult el” a tatárok betörése miatt. Az élet 1300 tájékán kezd újraéledni, akkorra tehető a plébániatemplom szentélyének megépítése is. És ennek következtében alakul ki a középkori Kolozsvárnak az az arculata, amelyet már valamivel jobban ismerünk – tulajdonképpen maga Kolozsvár mint város.

A 12-13. században a későbbi büszke kincses város ugyanis afféle falucska volt, amelyet várnépek laktak, olyan földművesek, akik katonáskodtak is; valamint várjobbágyok, akiket nem úgy kell elképzelni, mint a későbbi jobbágyságot: ezek a korai jobbágyok saját birtokkal is rendelkeztek, nagyjából a maguk urai voltak, de mégsem voltak teljesen szabadok, mert a várispánság alárendeltségébe tartoztak. Fontos megemlíteni:

ezek a korai kolozsváriak magyarok voltak.

De vissza a tatárjárás utáni állapotokhoz! IV. Béla királyunk, akit második honalapítóként tartunk számon, mivel nem akart időnap előtt távozni az élők sorából, konfliktusba keveredett saját fiával, a királyi hatalomra kissé türelmetlenül ácsingózó István herceggel. Hogy a király meglehetősen éles eszű uralkodó volt, mutatja, hogy kiengesztelésül saját szívósságáért a fiát kinevezte Erdély hercegének és ifjabb királynak. István az, akihez köthető a város tulajdonképpeni megalapítása – innentől viszont elég bonyolulttá válik a helyzet.

A jelek szerint ugyanis az ifjabb király a település egy részét az erdélyi püspöknek adományozta, másik részét viszont megtartotta királyi hatáskörben, és ez sajátos kettősséget, szétfejlődést eredményezett. Ott voltak egyrészt azok az egykori lakosok, akik a tatárjáráskor szétszóródtak (mármint akik egyáltalán túlélték), ezek egyszerű emberek, várnépek voltak – ők a vész elmúltával elkezdtek visszaszálingózni, ők képezték a püspöki településrészt. István király azonban a saját területére hospeseket, vagyis idegen telepeseket költöztetett, akiknek viszont meg kellett érnie, hogy egy tatárjárás pusztította vidékre költözzenek, ezért kiváltságokat kaptak – nos, ezek a telepesek szászok voltak.

A 13. század elejére tehát két Kolozsvár létezett párhuzamosan:

az egyik a szász polgárok által lakott város, nagyjából az Óvár környékén, a másik a magyarok által lakott falu – a Főtér északkeleti sarkától induló és hosszan elnyúló Magyar utca (később kettévált Kül-Magyar és Bel-Magyar utcára) az ő emléküket őrzi a nevében.

Kolozsvár ugyanis a középkorban afféle „másodkategóriás” városnak számított Erdélyben, nem vetekedhetett például Szebennel – a különutas fejlődése részben a fentebbi kettősségből eredt, ezért nem lett belőle „szabályos” szász város. A királyi település aztán fokozatosan megerősödött, és gyakorlatilag magába olvasztotta a püspöki részt, és így jött létre egy félig magyar, félig szász lakosságú középkori város.

Ennek a városnak a történetében

fordulópontot jelentett az a bizonyos 1316-os keltezésű kiváltságlevél, „a város keresztlevele”,

amelyet I. Károly (ismertebb nevén Károly Róbert) adományozott az egyre izmosodó Kolozsvárnak, és amelyért maga a város bírója és plébánosa kereste fel lobbizás céljából az uralkodót, annak temesvári rezidenciáján. A levélben foglalt privilégiumokat aztán folyton megerősítették később, több ízben – 1331-ben, 1336-ban, 1353-ban és 1364-ben – is. Az eredeti kiváltságlevél egyébként nem maradt ránk, a legkorábbi fennmaradt példány a ’36-os, azt sokáig a levéltárban őrizték, de onnan is eltűnt, úgyhogy jelenleg egy fakszimile másolatát őrzik a kolozsvári történelmi múzeumban (kiállításon is meg lehetett tekinteni).

Ezek a kiváltságok nagyjából hasonlóak voltak a szász városok által birtokoltakhoz, egy fontos kivétellel (amely arra utal, hogy Kolozsvár továbbra is „másodhegedűs” szerepben maradt):

a kincses város polgárai csak Erdélyen belül kereskedhettek szabadon, míg a szászok egész Magyarország területén.

És ezzel vissza is kanyarodhatunk az elején említett 1349-es avignoni búcsúlevélhez, amelyből értesülést szerezhetünk a főtéri plébániatemplom szentélyének megépítéséről. Később letelepülnek a domonkosok is (a mostani, Karolina téri ferences templom), ami azt jelzi, hogy Kolozsvár úgymond szintet lépett: a domonkos rend ugyanis igényesebbnek számított, nem telepedtek le bárhol.

1405 után pedig elkezdik építeni az új erődítést, ez lesz a nova civitas, szemben a régivel, a vetus castrummal. A várospecsétre az kerül fel, amire a kolozsváriak a legbüszkébbek voltak: a városfal. És teljes joggal voltak erre büszkék, hiszen egy település városjellegét épp az jelezte leginkább, ha rendelkezett városfal-építési joggal – vagyis ha kijelölhette önnön határait.