Márton Áron, Luka László és a büntetőjog, mint az osztályharc eszköze

A koncepciós perek természetéről nem lehet eleget beszélni. Akkor sem, ha már 36 éve magunk mögött hagytuk azokat a büntetőeljárásokat, amelyekben a politikai cél elérése érdekében jogsértő módon, megalapozatlanul, bűnösség nélkül marasztalták el a vádlottakat.

Az előre megtervezett, igazságszolgáltatásnak csúfolt, hatalmi technikaként alkalmazott politikai eljárás a büntetőeljárás formális kereteit imitálta, amelyben az ítéletet nem a bizonyítékok, hanem a politikai hatalom akarata határozta meg. A tanúk, a jegyzőkönyvek, az ügyészek és ítéletek a pártállam által megszabott politikai cél szolgálatában álltak, és céljuk nem az igazság megállapítása, hanem a fegyelmezés, a megfélemlítés és az ideológiai tisztogatás volt.

A kirakatpereknek is nevezett eljárások legfőbb jellemzője, hogy a tényállás fiktív, konstruált, a bizonyítást manipulált bizonyítékokkal irányították, legtöbbször anyagi jogi és eljárásjogi szabályok megsértésével. Az ilyen körülmények között gyanúsítottakká, majd vádlottakká váló vélt és valós politikai ellenfeleknek semmi esélyük nem volt az igazságos eljárásra.

A koncepciós pereket a terror szerves részeként működtető totalitárius diktatúrák cinikus jog-instrumentalizálásának anatómiájáról volt szó az MCC kolozsvári képzési központjában, ahol dr. Nagy Mihály Zoltán történész, a Nagyváradi Állami Levéltár főlevéltárosa és dr. Veress Emőd jogász, egyetemi tanár, a Sapientia EMTE Jogtudományi Intézetének igazgatója világítottak rá Márton Áron római katolikus püspök és Luka László kommunista pénzügyminiszter koncepciós pereinek hátterére.

Nagy Mihály Zoltán, a Márton Áron-dosszié kutatója, lehallgatási jegyzőkönyveinek kötetbe rendezője, míg Veress Emőd a Luka-per avatott ismerője, így a két előadó úgy építette fel az előadás szerkezetét, hogy az hűen követte a korabeli koncepciós perek lefolyását, azok egyes szakaszait.

Márton Áron és Luka László életútja, amilyen távol áll egymástól, olyannyira össze is fonódik. Míg előbbi az erdélyi magyarság meghatározó alakjaként a szovjet típusú diktatúra alatti egyházüldözés áldozataként került bíróság elé, addig Luka László – a névváltoztatás után Vasile Luca –, a kommunista rendszer egyik csúcspolitikusaként, belső hatalmi leszámolás következtében vált a rezsim áldozatává.

Az 1896-ban, Csíkszentdomokoson született, Luka Lászlónál alig két évvel idősebb római katolikus püspök jelentős népszolgálati, modern népnevelő tevékenysége, a Széchenyi-féle önismerete egy nagyon erős keresztényszocializmuson alapult, és szerteágazó munkássága ellenére sem nevezhető kisebbségpolitikusnak, politikai szerepet sem vállalt.

Konszenzuskereső, a felekezeti és nemzetiségi törésvonalakon felülemelkedő személyként, politikai rendszerektől függetlenül kiállt az emberi és közösségi jogokért. A kommunizmussal szemben a hitvallói helytállás jellemezte: elutasította azokat a kompromisszumokat, amelyek az egyházi intézményrendszer megtartásáért a katolikus hitelvek feladásával jártak volna.

Luka László Szentkatolnán született, egyszerű székely családban. Traumatikus gyermekkorra volt, egy nagyszebeni árvaházban nőtt fel. Az első világháborúban a Székely Hadosztályban harcolt, majd a két világégés között hithű, fanatikus kommunista forradalmárként megjárta a börtönöket.

A kommunista rendszerben gyors karriert futott be. 1940-től a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának képviselője és Csernovic alpolgármestere, majd Romániába visszatérve tagja lett az RKP Központi Bizottságának, a KB Politikai Irodájának és a KB Titkárságának is, Gheorghe-Gheorghiu Dej, Ana Pauker és Teohari Georgescu mellett. Továbbá 1947-től a pénzügyminiszteri pozíciót is betöltötte és a Minisztertanács alelnöke is volt. Ezek alapján kijelenthető, hogy a 20. század legnagyobb politikai hatalmat gyakorló romániai magyar személyiségéről van szó.

Életútja tökéletesen koestleri. A sötétség délben főhőséhez, Nyikolaj Szemjonovics Rubasovhoz hasonlóan Luka László is a kommunista párton belüli frakcióharc áldozata lesz, miután az RKP börtönfrakciója felülkerekedik a börtönt nem viselt hazai kommunistákon és a Lukát is soraiban tudó moszkovita csoportosuláson.

Amíg Luka esetében viszonylag egyszerű dolguk volt a koholt vádak kiötlőinek, akik elsősorban azt rótták fel neki, hogy kritizálja a szovjet gazdasági modellt, ellenáll a pénzügyi reformoknak, így aláássa a román gazdaságot, ráadásul a moszkovita frakció zsidó származású tagjainak túlsúlya is hozzájárult, hogy Sztálin megadta rá a kilövési engedélyt, addig Márton Áron esetében jóval keményebb diót jelentett a vádkreálás. A püspök letartóztatását közvetlenül egy nagy, sikertelen állami akció előzte meg.

Az RKP Központi Bizottsága 1949. április 27-én döntött egy akciótervről, amelynek célja a csíksomlyói búcsún való tömegek részvételének és Márton Áron várhatóan kemény beszédének megakadályozása volt. Helyi motorbicikli-versenyekkel és más rendezvényekkel próbálták élét venni a búcsújárásnak, ennek ellenére legalább százezren mentek ki a csíksomlyói nyeregbe. Az ateista állami propaganda dúlása idején ez nagyon nem mutatott jól, ezért a püspök semlegesítése mellett döntöttek.

1948-ban Romániában új felekezeti törvény lépett életbe, amely előírta, hogy minden egyháznak be kell nyújtania egy állami felügyeletet legitimáló működési szabályzatot, amellyel az állam gyámhatósági szerepet gyakorolt volna az egyházak fölött. Magyarországtól eltérően Romániában nem választották szét az államot és az egyházat, hanem államegyházi modellt alakítottak ki.

A hatalom azt szerette volna, hogy Márton Áron is alávesse magát ennek, és egy ilyen szabályzatot nyújtson be. Ő azonban ezt megtagadta, ezért 1949. június 21-én, amikor Bukarestbe indult tárgyalni az ügyről, Tövis közelében letartóztatták, egy nappal azelőtt, hogy más történelmi egyházak vezetői aláírták volna az állami gyámkodást elfogadó nyilatkozatot.

Letartóztatási parancsot nem mutattak fel, csupán a Szekuritáténál készült jegyzőkönyv rögzíti, hogy milyen személyes tárgyakat találtak nála. Nagy tanakodás volt, hogy mivel is vádolják a püspököt. Legyen vatikáni kém? Ezt egyébként hamar elvetették, mert nem szerettek volna mártírt csinálni belőle, mint ahogy az történt Magyarországon Mindszenty József bíboros esetében.

Félév után vesznek fel egy kihallgatási jegyzőkönyvet, ekkora a vád koncepciója is megszületett: a magyarországi Rajk-per mintájára államellenes magyar nacionalista összeesküvést álmodtak meg. Az akcióterv szerint össze kellett kapcsolni Márton Áron ügyét a magyarországi árulókkal és a rendszer megbuktatására törekvő romániai magyar értelmiségiekkel. A koncepció szerint az árulással vádolt püspök kapcsolatban állt külföldi kémekkel és politikai emigránsokkal, köztük Teleki Géza volt kultuszminiszterrel.

Ezt arra alapozták, hogy Márton Áron és köre 1946-ban egy memorandumot fogalmazott meg a párizsi béketárgyalások előkészítése idején, amelyben azt írták, hogy az erdélyi magyarság nem ért egyet a külügyminiszterek tanácsának határozatával és megbízzák Teleki Gézát, hogy képviselje az erdélyi magyarság ügyeit. A dokumentum nem jutott el a béketárgyalásokra, de a Szekuritáténak kapóra jött, amit Erdély Magyarországhoz való csatolása szándékaként interpretálhatott.

Több magyar katonatisztet is letartóztattak, hogy az állítólagos összeesküvésnek a katonai szárnyát is bizonyíthassák, a vádak azonban minden konkrét bizonyítékot nélkülöztek. A fikciós elemek közé tartozott például, hogy Kurkó Gyárfás állítólag a konstancai kadétokat készítette volna fel a román kommunista rendszer megdöntésére. Ekkor tartóztattak le más magyar értelmiségieket, politikusokat is (pl. Szász Pált, Korparics Edét, Kurkó Gyárfást, Csőgör Lajost, Balogh Edgárt, Méliusz Józsefet, Venczel Józsefet). Kezdetben a Magyar Népi Szövetség vezetőire osztották a vezérszerepet, de rájöttek, hogy nem meggyőző az összeesküvés vádja, végül 1950 nyarára alakult ki a csoportos per nyolcfős köre, Márton Áronnal az élükön.

Luka László ellen a legfontosabb vád a nemzetgazdaság elleni szabotázs volt, azaz a pénzreform lefékezése, az államosítás és a szövetkezetesítés szabotálása. Azt sugallták, hogy minden megtett a román gazdaság összeomlasztásáért, a szocializmus megdöntéséért. A vádak között szerepelt, hogy a két világháború között a Sziguránca besúgója volt, ami a munkásosztály elleni intenzív szervezkedés vádjával párosult.

A vádak jogszabályi alapját egy 1949-ben elfogadott törvény adta, amelyek kiterjesztették az államellenes tevékenység fogalmát, továbbá még az 1936-ban elfogadott büntető törvénykönyv kiegészítéseként beiktattak egy titkos, soha nem publikált paragrafust is, amit ennek ellenére a bíróságok alkalmaztak. Ez a munkásosztály elleni intenzív szervezkedés tényállását szankcionálta, és gyakorlatilag bárkire alkalmazható volt, akit a rendszer ellenségének nyilvánítottak.

A gazdasági hibákat, a politikai frakcióharcot és a személyes hatalmi rivalizálást a szabotázs és a munkásellenes tevékenység vádpontjai alá vonták, hogy a per végül a rendszer saját logikájának megfelelően, a nép ellenségének elítélésével zárulhasson. Luka Lászlót 1952. augusztus 14-én tartóztatták le, kihallgatói között két magyar Szekuritáté tiszt is volt, Butyka Ferenc és Mezei György, akik előre meghatározott vallomásokat igyekeztek kicsikarni Lukából. Az egyori csúcspolitikus a már említett regénybeli Rubasovhoz hasonlóan, fanatikus kommunista múltja ellenére beismerte, hogy már 1918-ban elkezdte ellenforradalmi tevékenységét.

Két év után zárt tárgyalást rendelt el a legfelsőbb bíróság, amely halálra ítélte Luka Lászlót, aki több rendben is fellebbezett a pártvezetőséghez. A kérelmét végül figyelembe vették és az ítéletet életfogytiglani kényszermunkára módosították. Először a Râmnicu Sărat-i börtönbe szállították, majd Văcărești-ben raboskodott, ahonnan ismét Râmnicu Săratra került. Még a börtönben is folyamatos megfigyelés alatt állt, az anyjával folytatott magyar nyelvű beszélgetéseit is lehallgatták.

1963-ban hunyt el a nagyenyedi börtönben, egy évvel az 1964-es általános amnesztiarendelet előtt. Nicolae Ceaușescu hatalomra kerülése után, a Dej-korszaktól való elhatárolódás jegyében rehabilitálták. Holttestét exhumálták és a bukaresti munkásmozgalmi panteonjában temették el, mint a mozgalom hősét.

Vádlott társaival ellentétben Márton Áronnal szemben soha nem alkalmaztak fizikai erőszakot a kihallgatások során, amelyek alkalmával következetesen védte őket, alig mondott neveket és minden vádat tagadott. Ügyét a bukaresti katonai bíróság tárgyalta 1951. július 30-án a nyilvánosság kizárásával.

Az ítélet 1951. augusztus 6-án született meg a vádlottak távollétében, amit csak másnap közöltek velük. Márton Áront életfogytiglani kényszermunkára ítélték hazaárulás és államellenes összeesküvés vádjával.

Az ENSZ-tagságra ácsingózó Romániának szüksége van a támogatókra és pozitív nemzetközi imázsra, ezért 1955. január 3-án szabadlábra helyezték Márton Áront, aki további három hónapig tartózkodik még Bukarestben, ahol nyomást gyakorolnak rá, hogy működjön együtt a hatalommal, de eredménytelenül. Az élhető és lehetséges alternatívák embereként soha nem tett olyan kompromisszumot, amely az egyház jövőjére és a katolikus hitre ez megterhelő lett volna.

Az 1956/57-es bérmakörutak idején ismét tömegeket mozgat meg, hatásos beszédei miatt a hatalom újra retorzióval élt. 1957 júniusában kényszerlakhelyet rendeltek el számára, helyváltoztatását a gyulafehérvári érseki palota területére korlátozták. Az intézkedést 1967-ben oldották fel. 1968-ban a püspökhöz köthető csoport legtöbb tagját rehabilitálták, viszont a Márton Áron elleni hazaárulás vádja továbbra is fennáll, így az ügye máig jogilag lezáratlan.

Amíg Luka László sorsa minden részletében leképezi a rubasovi tragédiát, melyben a hithű forradalmár bukik el és válik a rendszer áldozatává, addig Márton Áron Rubasov belső, etikai alapú megvilágosodásának alteregójaként Rubasov és a rendszer filozófiai antitéziseként is értelmezhető, aki egész életében az abszolút ideológiai hatalommal szembeni erkölcsi integritást képviselte.