Szendőfi Balázs: Erdélyben még vannak nyomai az érintetlen természetnek

Szendőfi Balázs budapesti filmes, halkutató és zenész előszeretettel jár Erdélybe – elsősorban az Erdélyi-szigethegységbe –, hogy lenyűgöző természetfilmjeivel mutassa meg a vidék igazi arcát. Az igazi arcnak két oldala van: egy gyönyörű és az érintetlenséget még magán hordozó, illetve az, amelyik áldozata a környezetpusztításnak. Korábban itt írtunk Hegyizene című filmjének első részéről, most pedig a 25. Filmtettfeszten láthattuk a projekt második részét is. Ennek apropóján ültünk le vele beszélgetni Kolozsváron. A továbbiakban az is kiderül, hogy mi van meg hamarabb, a zene vagy a kép, érdemes-e félnünk a drónoktól, mit csinál egy halkutató, illetve mennyire van nehéz dolga az embernek, ha természetvédelemmel foglalkozik.

Hogyan lettél természetfilmes, és avass be minket, mert ez egy gyönyörű, de egyáltalán nem könnyű műfaj.

Eredetileg zenész volnék, végzettségem szerint basszusgitáros, előadóművész, zeneszerző, zenetanár vagyok, és húsz évig ebből éltem, de a természet iránti vonzódásom korábbi. Amióta eszemet tudom, az állatok érdekeltek gyerekkoromban a játszótéren, s amíg mások homokoztak, addig én a gilisztákat, békákat, bogarakat figyeltem. Amikor nagymamámhoz látogattunk, akkor a beüvegezett veranda volt a kedvenc helyem, ahol egy csomó rovar folyton csapdába esett, és ott szedtem össze őket, meg próbáltam őket meghatározni, ez pedig végigkísérte a gyerekkoromat.

Apám ebben partner volt egyébként, de senki más, mert amúgy zenész családból származom. Hangszerkészítő mester volt az édesapám. Anyám jelenleg is aktív, bár már 83 éves, de karmester, zongoraművész, színházi zenei vezető. A bátyám dobos, és én is zenész lettem, de nem kényszerítettek hála Istennek, mert a bátyám, aki tíz évvel idősebb nálam, vitte ezeket a családi ambíciókat, és ki is elégítette teljes mértékben. Úgyhogy engem nem nagyon ostoroztak, hogy legyek világhírű zeneművész. Egy ponton mégis az akartam lenni, nem világhírű, de valahogy valami dolgom volt a zenében, ahogy ezt így sikerült utólag megfejtenem. És ez akkor került helyre, amikor elkezdtem filmezni.

Szerintem elég komoly kompozíciós érzék kell egy filmnek az összerakásához, amit egy zeneszerző talán könnyebben meg tud oldani, mint olyan ember, aki nem tanult vagy nem kényszerült soha olyan helyzetbe, hogy bármit is összekomponáljon. De közben lettem halkutató, és így kezdtem el víz alatti kamerát használni. Először csak faunakutatási célból, és utána láttam meg ezeknek a víz alatti felvételeknek az esztétikáját, és ez hozta az első ötletet, hogy saját filmet csináljak. Ez volt tíz évvel ezelőtt – 2014-ben kezdtem gondolkodni az első filmen, és 2015-ben már meg is jelent a Budapest halai című film, ami rögtön három díjat is besöpört, és ezzel elindított engem a filmes pályán.

Számtalan dokumentumfilmnek vagy készítője, szerzője, írója. A legtöbb Magyarországon játszódik. Hogy jutott eszedbe, hogy mégis Erdély felé vedd az irányt?

Mentem én már Felvidék irányába is, a második filmem egy tátrai vizekről és halakról szóló film. Aztán sokáig csapdaszerű körben voltam, mivel halakról filmeztem, ezért a horgászszövetségek, horgászegyesületek kértek fel különféle filmekre. Ahogy az el is hangzott egyik ügyvezető szájából: úgy adogatnak engem körbe a horgászegyesületek, mint a középkori királyi udvarok a reneszánsz festőt. És ez valóban így volt, hogy „fú, kiknek csinálsz most filmet? - Hát a Ráckevei Horgászszövetségnek. - A francba, én akartalak elhívni, de majd akkor utána.”

Az utolsó ilyen filmem a Körösvidéki Horgászegyesületek Szövetsége felkérésére készült. A Volt egyszer egy vadvízország a Körösök vidékéről szól, és így keveredtem én át először filmesként a partiumi és erdélyi területekre. Filmesként 2021 nyarán jöttem át először ide, akkor még az ottani Körös-filmhez forgatni, mégiscsak legyen bemutatva a forrásvidék is. Hamar rájöttem: szívesebben jövök ide, mint a Körösök alföldi részére, ami egyébként egy hihetetlenül tönkretett, átalakított, modernizált – eufemizálva úgy mondják, hogy kultúrtáj, de igazából már sivatag az egész. Míg az itteni oldalon az érintetlen természet eléggé komolyan képviselteti még magát.

Említetted a halkutató megnevezést, többször is szerepelt a neved mellett. Mit csinál egy magadfajta halkutató, vagy hogy van-e erről neked papírod, ha úgy tetszik?

Igen, a halkutatáshoz papír mindenképpen szükséges, mert Magyarországon mindenféle halfogási tevékenység engedélyekhez kötött, és az orvhalászat bűncselekmény. Én alapvetően nem a gazdálkodási vízterületeken, hanem inkább kisvízfolyásokban és nem gazdasági, hanem ökológiai jelentőségű halfaunát, halközösségeket monitorozok. Egyébként egy halkutatónak általában, ha alkalmazzák valahol, akkor valamiféle gazdasági jelentőségű munkája szokott lenni – mondjuk, mutassa ki, hogy valahol miért nem szaporodik a ponty.

Engem mindig a természeti kapcsolódás érdekelt a halkutatásban is, tehát a természetes vizek halfaunáját kezdtem kutatni. Ha valaki rendelkezik releváns publikációs listával és megfelelő ajánlókkal összeállít egy kutatási munkatervet, akkor kérvényezhet és kaphat az agrárminisztertől egy Országos Kutatási Célú Halfogási Engedély nevű papírt. Ezt én kérvényeztem 2015-ben, s akkor, ha jól tudom, 42-en kaptuk meg. A 42 halkutató némelyike biológus volt, némelyike csak terepi gyakorlati szakember, én az utóbbiakhoz tartozom.

Viszonylag sok tapasztalatot szereztem már addig is akvaristaként a hazai halakkal, az első afférom is a halakkal akvaristaként zajlott. Írtam is egy szakkönyvet, Hazai halak az akváriumban címmel még 2010-es évek elején, és arra figyeltek fel egyébként különféle oktatási intézményekben. Így kerültem végül a Magyar Haltani Társaság tagjai közé, illetve segédkeztem az akkori Szent István Egyetemen bizonyos halfajok természetvédelmi célú szaporításában, így beszippantott ez a világ.

Ma már leginkább filmezek, inkább ismeretterjesztésre használom ezt a lehetőséget, hogy mondjuk, ahol lakom, az ottani kisvízforrásoknál szerveznek helyi civilek kis kirándulásokat. A helyiek kijönnek, én fogok halakat, körbeadom vizes, átlátszó tégelyben, megnézik, én elmondom a faji bélyegeket, meg azt, hogy mi a védettségi státusza, idegen vagy őshonos, aztán visszaengedjük őket a vízbe.

Mi az, ami a legjobban megfog a halak életében, illetve neked személyesen milyen viszonyod van a horgászattal és a horgásztársaságokkal?

Ez egy jó kérdés. A halak szerintem a legkomolyabb környezeti indikátorok, bár a vízi élővilágban akad olyan élőlénycsoport, amely jobb és érzékenyebb indikátor, ilyenek például a puhatestűek – kagylók, egyéb gerinctelenek. Hogy a halak hogyan viselkednek egy adott vízben, az eléggé beszédesen megmutatja a környezetnek és a víznek az állapotát.

A víz az élet, ugye.

Igen. A levegő is élet, de ha azt vesszük, hogy a klímaváltozást és az ehhez kapcsolódó populációvándorlásokat hol lehet előbb érzékelni, akkor azt mondom, hogy a vízben sokkal előbb. Az, hogy a vörös róka elkezdett észak felé terjeszkedni és kiszorítja a sarki rókát, az ugyanaz vízben, hogy a csuka elkezdett terjeszkedni fölfelé a hegyi folyókban, és kiszorítja, felzabálja az ottani halfaunának a tagjait. Ez már megelőzte húsz évvel a rókás történetet, egy félfokos hőmérsékleti eltérés már elég a vízben ahhoz, hogy ilyen dolgok történjenek.

Ezért is gondolom, hogy a halakra odafigyelni fontos, és ezért szoktam mondani, hogy a halak a választott népem. Meg egyébként azt vettem észre, hogy viszonylag kevesen foglalkoznak velük a természetvédelmen belül, és itt kapcsolódik ez a dolog a horgászathoz is. Nem tudom, hogy nálatok itt mennyire, de azt tudom, hogy egyre inkább hasonlóvá válik a magyarországi szabályozáshoz az itteni.

Jelenleg az erdélyi Milvus Csoport indított egy részvételi tudomány-programot, hogy a (sport)horgászokat is bevonják abba, hogy adatbázisba gyűjtsék a megfigyeléseiket, és azt gondolom, hogy a részvételi tudománynak ez egy fontos eleme. Korábban ők a madarakkal meg a nagyragadozókkal is foglalkoztak ilyen szinten. Üdvözlendő projekt.

Nálunk Magyarországon pont ez a rész hiányzik, a természetvédelem a halakhoz kevésbé kapcsolódik, a természetvédelmi civil szervezeteket is beleértve. A Milvus projektjéhez hasonlókat inkább horgászberkekben próbálnak, hogy a horgászok töltsék fel az észleléseiket valamilyen adatbázisba.

Viszont a természetvédelem kicsit magára hagyta a halakat, hiszen nálunk minden természetes víz halgazdálkodása ki van adva a MOHOSZ (Magyar Országos Horgász Szövetség) nevezetű szervezetnek. Ők elérték, hogy a halászatot betiltsák, tehát gyakorlatilag minden halgazdálkodási intézkedés a horgászok irányából érkezik. Ezt én nagyon nem tartom jónak egyébként. Magyarország a világon a legelső olyan ország, ahol a horgászok a legnagyobb részét foglalják el a népességnek. A népességünk 10 százaléka horgászik. Beleértve az aggastyánokat és a csecsemőket is, mindenkit, és ha számolunk, az egymillió főt átlépte a regisztrált horgászok száma, ami borzalmasan nagy szám. Őket próbálja kiszolgálni a horgászvezetés olyan jellegű telepítésekkel, például teleraknak mindent tógazdasági ponttyal, ami alapjaiban változtatja meg a halközösség összetételét, felépítését, és nem a természetes irányba átalakítja át a vizek minőségét. A természetes halfauna a legtöbb helyen visszaszorul, haldoklik a sok-sok tógazdasági ponty miatt.

A visszadobós horgászat kezdetben amolyan „jó ötletnek tűnt” - dolog volt, van létjogosultsága és előremutatónak például kis patakokon, ahol, mondjuk,15 pisztráng él az adott kanyarban, és hogyha odajár a horgász, és mindent elviszi megenni, akkor egyszerűen nem marad pisztráng. Ezt sok helyen láttam én is a Szigethegységben, hogy ki van írva: nem szabad elvinni, vissza kell dobni a pisztrángot. Ugyanakkor, amikor ebből sportot űznek, vagyis végigmennek a patakon és kifognak puszta élvezetből mondjuk 60 pisztrángot, mindet visszadobják, de mindet meg is sebzik és kifárasztják, akkor ez a hatályos állatvédelmi törvények szerint is és szerintem is kimeríti az állatkínzás fogalmát. Hiszen amíg a vacsorádat akarod megfogni, addig nem indokolatlan, de ha csak egy fotót akarsz a Facebookra róla, akkor viszont az egy nagyon öncélú kínzás, és a halra bizony sajnos elég rossz hatással van az állandó kifogás. Érzékenyebb halak bele is pusztulnak a fárasztásba, akkor is, ha visszaengedik őket.

Térjünk vissza egy kicsit a természetfilmes énedhez. Ha jól értettem, akkor ez egy autodidakta folyamat volt az életedben. Azért ez egy nagyon komplex dolog – hogy filmezed, vágod, ide- vagy oda helyezed a kamerát, hatalmas és egyre jobb felszerelésre van szükséged, egyre ötletesebbnek kell lenned ebben a folyamatban. Van egy fotód, ami több helyen is fölbukkan, amin nyakig gázolsz vízben a kamerával, és ez azért elég beszédes. De mesélj egy kicsit bővebben is erről, mert talán nem érdemes másképp, csak úgy, hogyha nyakig vagy benne.

Igen, szerintem is. Itt látod mellettem ezt a hátizsákom, ebben van az egész felszerelésünk. Ez nagyon sokat számít, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt egy kamionnyi cuccot kellett kivinned és komoly stábbal kellett dolgoznod. Igazi filmes snittekhez darurendszert vagy sínrendszert kellett felépíteni a természetben, ami elvitt egy fél napot, aztán végighúzni rajta a kamerát, és megvolt ugyanaz a snitt, ami ma már mondjuk egy drónnal megvan fél óra alatt, és nem kell semmit szerelni meg háborgatni.

Az összes többi cucc is ilyen lett, és nem csak kisebb méretű, hanem ilyen önfejlesztő jellegű, a használóját is fejleszti. Sok esetben már nincs szükség iskolák elvégzésére ahhoz, hogy tudd használni.

Hát nézzük csak a millió youtubert, például.

A fiatalok például most már telefonnal csinálnak filmeket, és nem is rosszakat, azt kell mondanom. Úgyhogy a technika adott egy olyan eszközt az ember kezébe, ami megkönnyíti a tanulást. Tehát nem kell folyamatosan iskolába járni ahhoz, hogy ezt megtanuld, de nincs is erre szükség, mert megveszed a cuccot, megnézed a tutorialt a Youtube-on, és aztán amire nem jössz rá magadtól, arra rávezetnek már felhasználók, közösségi tanítási alapon.

Fotó: Sánta Miriám

Vannak természetfilmes példaképeid, akiktől sokat tanultál?

Vannak, de nem természetfilmesek igazából. Akiket emlegetnék, kettő jut eszembe, de egyikük sem természetfilmes a klasszikus értelemben. David Lynch az egyik, akit olvasok vagy megfigyelem a filmjeit, beállításait, fényeit, a merészségét, vagy azt, hogy hogyan adunk fel szabályokat. Egyébként fontosnak tartom, hogy érdemes megtanulni a szabályokat a megszegésük előtt. Amikor rögtön szabálytalanul csinálsz valamit, és ezt azonnal művészi szabadságnak nevezed, az nem szabadság, hanem botladozás vagy tapogatózás. A kompozíciós szabályokat jól megtanultam még zeneszerzés órán, vagy a zenészi pályán, és aztán azt is megtanultam, hogy hogyan érdemes megszegni, illetve kikísérleteztem sok megszegési módot. Ugyanez igaz a filmezésre is. Ezeket nagyrészt éreztem az elején, és aztán már volt mit megszegni. Ettől függetlenül és pontosan ezért mondjuk beállításokban profi operatőrök szoktak kritizálni, hogy például ha egy interjút csinálok, akkor azért figyeljek oda, hogy mekkora a headroom, ami a fej fölötti helyet hagyja a képen, vagy hogy milyen plánt használok stb. Lynchtől sokat lehet ezekben tanulni.

A másik ilyen példaképem ráadásul nem is valós emberekkel dolgozik, hanem animátor, Genndy Tartakovszkij, aki a Samurai Jacket, illetve most legutoljára a Primal című rajzfilmsorozatot készítette. Tök minimál, nincs benne beszéd, mert hát az ősember nem tud beszélni. Csak zenék meg tájak, meg beállítások, meg különféle kalandok, akciók. Ezekből is rengeteget lehet tanulni, hogy hogyan érdemes beállítani egy akciót akkor is, ha mondjuk nem tudod, honnan fog érkezni az adott állat, vagy mit fog éppen csinálni.

Nemrég láttuk az Erdélyi-szigethegységről szóló Hegyizene című filmed a romániai mozikban, és ennek készült egy román nyelvű változata is a Muzica Apusenilor címmel. Hogy érezted, milyen volt a fogadtatása ennek román környezetben?

Szerintem meglepően jó fogadtatása volt. Magyar irányból éreztem inkább ellenérzést például az első rész esetében. Egyszer egy vetítésen megkaptam egy romániai magyar fiatal hölgytől, hogy én magyarellenes vagyok, mert a torockói tűzijátékot ábrázolta az első résznek a vége, ahol is a Székelykőn fészkelő szirti sas elhagyja a fiókáját a tűzijáték hatására, és a fióka ott pusztul el a fészekben, feltételezhetően.

Egyébként ez többször meg is történt, a Milvus Group saskutatója meg is erősítette. Ő mesélte el a sztorit, és akkor döntöttem úgy, hogy ezt mindenképpen filmre viszem. Mivel azt mondta, hogy nem igazán tudnak mit tenni ez ügyben, úgy gondoltam, hogy ez lesz a filmnek a vége, hangsúlyos helyre teszem. Na, megkaptam a néző hölgytől, hogy magyarellenes vagyok, meg miért nem mutattam egy román tűzijátékot, a románok is tűzijátékoznak eleget, miért kellett pont egy magyar rendezvénynek a közjátékát mutatnom? Hát, mondtam, azért, mert éppen ott fészkelt fölötte a sas, tehát én ezt találtam meg. Meg hát ha figyel a filmre, meg a szövegre, akkor észreveheti azt, hogy román és magyar egyként van kezelve, alapvetően az emberekről szól és hozzájuk szól. Ez nem arról szól, hogy az a tűzijáték káros és a többi nem.

A helyi tűzijátékokról van szó, nem az számít, hogy magyar vagy román az a tűzijáték.

Így van. Meg hát, hogy igazából ott egy állatról szólt ez, amit gyakorlatilag kivégzett a tűzijáték. De ettől függetlenül nem kaptam még negatív visszajelzést román irányból, vagy csak nem jutott el hozzám, nem tudom, de szerintem nem is nagyon lenne okuk rá kifejezetten, hacsak nem ismer magára az a favágó, aki éppen ott vágta Pádis tetején a fát. A tegnapi vetítés után jött oda hozzám egy magyarul beszélő pásztor, aki azt mondta, hogy ő nem ért egyet a filmmel. Mondtam, hogy hát melyik résszel? Azt mondta, hogy így az egésszel.

Ilyen szokott történni.

Jó, hát van az a vicc, hogy a székely bácsi megnézi a Csillagok háborúját a moziban, és aztán kijön, és azt mondja, hogy na, ezt én nem hiszem. Úgyhogy ilyesmi lehetett. Ő azt mondta, hogy például ő tudja, hogy Pádison nincsen fakitermelés. Mondom, akkor ezt hol vettem föl? „Én nem tudom, de nem ott, az biztos.”

Pádis tetején vettem föl, hogyan vágják ki ott a fenyőket, három órán keresztül drónoztam őket végig folyamatosan. Tavaly augusztusból még a dátumot is meg tudom neki mondani. Mire ő: az nem lehet, és ő tudja, hogy ott nincsen fakitermelés, egyszerűen nincsen. De hát tele van minden tarvágásokkal, letarolt hegyoldalak, satöbbi. Szóval ilyeneket kapok esetleg, de úgy komolyabb, a filmmel kapcsolatos sértődött, vagy fenyegető, vagy bármilyen jellegű visszajelzéseket eddig nem kaptam.

• Videó: Szendőfi Balázs

Nehéz dolga van az embernek, ha környezetvédelmi, ökológiai témájú alkotásokkal hozakodik elő, és ahogy az előbb is említetted, ezek a témák időnként elég puskaporosak és sok csatározásnak adnak teret. Hogy látod, a filmjeidnek milyen hatása van a közvéleményre, vagy a közgondolkodásra, egyáltalán hova jutnak el, vagy hova szeretnéd, hogy eljussanak? Van-e benned ilyen szándék, és ebből az irányból mi a viszonyod a hatáshoz és a megmutatáshoz?

Van olyan film, amit mondjuk infófilmnek készítettem, például az Eltékozolt vizeink című rövid ismeretterjesztő anyag, amitől tényleg azt a hatást vártuk el, hogy változzanak a fejekben a gondolatok, és ezt nagyjából el is értem. Nem az emberek fejében – bár mindenki, aki megnézi, az találhat benne tanulságot –, hanem a döntéshozók fejében.

Viszont az olyan filmeknél, mint a Hegyizene, én egyáltalán nem gondolok a közönségre, miközben készítem. Nem gondolok arra, hogy ki fogja nézni, hogy kiből milyen hatást fog kiváltani. Akkor szoktam a közönség helyzetébe, fejébe képzelni magam, amikor azon gondolkodom, abszolút csak tisztán kompozíciós okból, hogy most ez a jelenet elég hosszú, vagy túl hosszú, hogy milyen legyen a ritmusa, hogy egy néző tudja követni. De hogy a mondanivalóhoz mit fognak szólni, illetve a felvetett problémákra milyen reakciók lesznek, arról egyáltalán nem gondolkodom, mert akkor az egy rájuk szabott film lenne, és én nem szeretném a filmjeimet a közönségre szabni. Ha én magam is látok egy olyan filmet, amiről úgy érzem, hogy rám akartak szabni, akkor azt én egyfajta ilyen saját határaim átlépésének érzékelem az alkotó részéről – ne akarjon rám hatni, hanem hagyja meg ezt nekem.

Ilyenkor neked a fejedben van-e az „egyrészt, másrészt” - típusú érvelés?

Igen, mindenképpen. Szoktam is élni vele, nem csak filmekben, hanem blog és komment jellegű helyeken is szoktam érvelni a természet megóvása mellett, és ott is nyilván van egyrészt-másrészt mindig, de szerintem sok társadalmi kérdés sokkal inkább árnyalt, mint a természet megóvásának a kérdése. Szerintem sokkal egyértelműbb ez a terület. Ha kivesszük az önző és rövidtávú érdekeknek az „egyrészségét”, akkor a másrészt az sokkal erőteljesebbé válik.

Gyakorlatilag egy csomó társadalmi meg gazdasági kérdésben nincs akkora konszenzus, mint a természet megóvásának kérdéseiben, a klímaváltozással, meg a saját létünk alapjaival kapcsolatban. Az, hogy természet nélkül nem tudunk létezni mi sem, az egy alapvetés. Tehát ezt viszonylag kevesen tudják megcáfolni. Nem tart ott a tudomány egyrészt, hogy ellegyünk egy kapszulában a világűrben, másrészt pedig nem is biztos, hogy mi azt szeretnénk pszichológiailag, vagy bárhogy, még hogyha fiziológiailag lehetséges is lenne.

Tehát természet nélkül mi sem tudunk létezni. A természetvédelem az önvédelem. Semmi más, csak ha kivesszük az esztétikai részét, meg azt, hogy sajnáljuk a szép tájakat, meg az egyedi állatfajokat, és csak magunkra figyelünk, a természetvédelem akkor is egy alap konzervativizmus, meg egy alap önvédelem. Csak ugye az a baj, hogy a konzervatívságban is sokszor csak a saját hagyományainkig látunk el, és a természet törvényeit nem látjuk ebbe belekonzerválandónak, illetve a természeti értékeket sem, mert túl régiek, túlságosan régóta itt vannak, és már valahogy kikoptak belőlünk.

Most láthattuk a Hegyizene második részét Kolozsváron, a Filmtettfeszt nyitófilmjeként, és hát volt néhány nagyon kemény jelenet vagy snitt ebben a filmben. Például amikor közvetlenül a vonatsín mellől filmeztél, nagyon közelről láthattunk erdei siklót egeret megfojtani, láttunk elgázolt dögöket a Jád-völgyi úton, láttuk, hogy milyen irdatlan mennyiségű szemetet hagynak Feketetón maguk után az emberek. Azt mondtad a vetítés végén, hogy ha te megnézel egy alkotást, akkor az ne akarjon rád hatni, mert azt te döntöd el, hogy hogyan hat rád, vagy mit érzel. Ezzel szemben itt azért nagyon erős üzeneteket fogalmazol meg úgy, hogy megszemélyesíted a Szigethegységet. Melyik a te hangod itt, és melyik az övé?

Ezt nevezhetjük stílusgyakorlatnak, empatizációs gyakorlatnak, a meghajolásomnak a bántalmazott női princípium felé. Mert a természetről, amikor látom, hogy mit teszünk vele, akkor nekem elsőre mindig egy bántalmazott nő jut eszembe. Lehet persze férfiakat is bántalmazni, csak a társadalmunkban klasszikusan a gyengébb féltől hitelesebb a bántalmazás jellegű panasz.

Itt vajon nem antropomorfizáció van?

Az antropomorfizáció szerintem elengedhetetlen, s nem csak ahhoz, hogy megértsék, hanem a kellő kifejezésmódhoz is. Tehát én ezt önkifejezésnek nevezném. Bár én nem szenvedtem el szerintem komoly bántalmazásokat, úgy értve, hogy nem volt például alkoholista családom, és nem árva gyerekként nőttem fel egy intézetben, viszonylag normális gyerekkorom volt. Nyilván mindenkinek van mit feldolgoznia, meg mindenki cipel magával mindenfélét, de alapvetően ezt a részét mindig kifelé figyelve tapasztaltam. Van egy táj, egy állatfaj, egy élőhely, és ezekbe az ember teljesen tudatlanul és oda sem figyelve, érdektelenül belegázol és átalakítja a saját rövidtávú haszna érdekében. Még akkor is, ha nincs is belőle haszna, hanem csak úgy érzi, hogy rendet kell, hogy tegyen az adott területen.

Hol van a haszna például?

Nyilván kezdetben, amikor mi emberek még nem voltunk annyian, akkor a saját hasznunk az volt, hogy magunknak építünk például egy falut – ezt megcsinálja bármely élőlény, épít magának vackot, tehát ők is átalakítják a természetet egy bizonyos mértékig. Ott a hód, amely épít egy gátat, és ezzel jót tesz az élőhelyének. Egy bizonyos mértékig. De ha mi ezt a gátat leutánozzuk, és pontosan ugyanolyat csinálunk, mint a hód természetes anyagokból, és akkora léptékben, akkor mi is jót teszünk érdekes módon. De ha elvisszük a túlzás irányába és csinálunk egy betongátat, felduzzasztunk egy folyót, akár csak minimálisan, de úgy, hogy ezt nem természetes anyagokból és túl nagy mértékben tesszük, akkor már kárt okozunk az adott élőhelyben. Nemcsak az élőlények számára, hanem hidrológiailag is, mert megváltoztatjuk a talajvíz viszonyait, a források vagy erek folyásirányát. Ez már káros. Amilyen beavatkozásokat mostanában teszünk, azoknak a nagy része már nyilván gazdasági célú, vagy pedig egyszerűen rendrakási célú, ezeknek semmi haszna nincsen szerintem a pénzen kívül.

• Videó: Szendőfi Balázs

Ha jól értem, akkor az embert a természet részének, egyik „végtagjának” tekinted és valójában a mértékletesség mellett állsz ki.

Igen. Vegyük például a fakitermelést. Amíg azt csináltuk, hogy volt egy falu, és az emberek elmentek a lovasszekérrel, kivágtak egy-két fát, hazahúzták lovakkal, és építettek belőle rönkházat, vagy eltüzelték az adott fát…

…hát meg papírra is szükségünk van.

Igen, az megint egy másik kérdés, de most így az idő kerekét egy kicsit visszaforgatva mondom mindezt. Eleve a tárgyaink is természetes anyagokból készültek. A falu végén a szemétdomb ugyanúgy hulladékból állt, de mégis, ha elvitte a víz a falu összes szemetét nem okozott akkora kárt, mert csupa természetes anyagú dolog volt, nem mint mostanában – a sok ipari cucc és csomagolás és egyebek.

A fakitermelésre visszatérve: most az egésznek a célja nem elsődlegesen a létünkhöz szükséges dolgoknak a kiszolgálása, hanem a pénzszerzés. Tehát egy csomó fát kivágnak azért, hogy majd úgyis lesz vele valami, majd eladjuk, majd elviszik. Ha más nem, akkor biomassza erőműbe. Még nem tudják, hogy miért vágnak le annyit, nincs meg még a gazdája, de levágják, mert majd valahova sikerül egyszer csak eladni. És itt érhető tetten szerintem a változás a pénzben, a kapitalizmusban, abban is, hogy ha egy magánvállalkozó csinálja, meg akkor is, ha egy országos, vagy akár multi cég, mondjuk az IKEA, amelyik szerepel is a filmben.

A kemény jelenetekkel kezdtük… azért az nagyon durva.

A kemény jelenetek között valóban tetten érhető, hogy azért hatást szeretnénk elérni. De ezt a hatást nem mindenáron szeretném elérni, meg nem feltétlenül mindenkinél.

Hát szájba vág a valóság, nem?

Igen, nem kell nagyon tupírozni szerintem. Például a legtöbb ilyen jelenetnél észreveheted, hogy hallgat a narrátor, nem magyarázza el kifejezetten, hogy mi történik.

De a zene, az beszédes.

Igen, de nem is mindenhol van durva zene ezek alatt. Van, ahol igen, valóban. Meg alkalmaztam ezt a zenekésleltetős hatást, ezt egyébként pont a Lynch révén láttam. Hihetetlen jó eszköznek tartom, hogy mutatsz valamit, ami mellbevág, és a mellbevágó zene nem akkor indul el, hanem később, amikor éppen megpróbálod feldolgozni, amit láttál, és akkor vág be ez a zene.

Te készíted a zenét a filmjeidhez, ezt is lehet tudni. Mi készül el hamarabb?

Általában a zene. Ezt is olvastam Lynchnél, bár nem közvetlenül tőle tanultam. Nekem valamiért így jött organikusan, valószínűleg azért, mert zenész volnék, és a jeleneteket zenére vágom össze, nem pedig utólag a jelenethez keresek zenét és próbálom rászabni. Szerintem a zene, meg eleve a hangok, ahogy ritmikailag egymásra épülnek, sokkal kevésbé szabhatók-varrhatók, mint a kép. Ezért, ha megvan a zene, akkor a képet már mint egyfajta gumit, nyugodtan húzhatom szét, tolhatom össze, és az viszi.

Fordítva nagyon nehéz lenne, bár úgy is csináltam már. Volt olyan munkám, segítségem más filmesnek, hogy összevágott videót kaptam, és azt kellett gyakorlatilag felhangoznom mind atmoszférával, mind zenével. Az nem volt olyan egyszerű. Ott is bele kellett nyúlnom az összeállított videóba – mondtam is az embernek, hogy bocs, de ez a snitt rövidebb lesz, a másikat megkicsit összetolom, mert így jött ki jól a zenére. Ezt nyilván nem teheti meg egy sima filmes zeneszerző vagy vágó, akinek benne van a kész zenéje meg a kész jelenete.

Az utóbbi évtizedben megszaporodtak az olyan természetfilmek, amelyekben sok a drónfelvétel. A drónok elterjedtek a filmkészítésben, régebben egy helikopter volt a mérvadó. Nagyon imponáló az, amikor a madártávlatot a madár mellől látjuk. Például van egy jelenet, amikor a gólyákkal repül a drón, az különösen szép volt. Vagy amikor az erdő között drónozol, és a fáknak a középtájáról filmezel, az majdnem álomszerű. Amikor az ember álmában repül, akkor körülbelül azon a szinten teszi, sosem repül olyan nagyon magasra. Kétségkívül egy drónnak a használata, akár természetvédelmi területen, kevésbé zavaró, mint mondjuk egy helikopteré. Neked milyen viszonyod van a drónokkal?

Nagyon-nagyon örülök ennek a kérdésnek, mert kevesen szokták feltenni, vagy szoktak erre fókuszálni. Számomra jelenleg – nem tudom még hova fejlődöm, vagy merre tartok filmezésben –, de a drónozás az, ami a kedvenc tevékenységem, és ez nem csak a tájfelvételekben merül ki, hanem az állatok felvételében is. Sok felvétel egyébként drónfelvétel, amiről nem gondolnánk, hogy az a filmben, mert teleobjektíves kamera is van a drónban, és közel tudok zoomolni az állatokra. Ha megválasztom a szöget, akkor ebből látszik, hogy félig felülről látok, vagy ki tudom komponálni onnan a megfelelő akadályokat, de ez is drónfelvétel, és egészen portrészerű felvételeket lehet vele csinálni.

Azt gondolom, hogy ha az embner drónozik, az valóban olyan, mintha megtanulna repülni, és nem csak azt csinálja, amit általában a természetfilmben a kötelező letudandó drónfelvételeknél, hogy megmutatjuk a tájat. Nem csak előre repülünk, hanem oldalra, körbe, lefelé, mindenhogyan, és akkor olyan perspektívában látjuk a tájat, amit filmez, ahogy más módszerrel ez nem lenne lehetséges. Azt mondanám azoknak az embereknek, akik úgy gondolják, hogy nincs itt semmi látnivaló, vagy egyszerűen csak nem gondolják fontosnak a természetvédelmi kérdéseket – és itt most elrugaszkodom picit a filmezéstől –, hogy vegyenek egy drónt és nézzék meg felülről, hogy hogyan néz ki egy város, egy erdő, egy park, amiről azt hisszük, hogy egészen zöld, de ha fölé repülünk, akkor látjuk, hogy igazából mennyire kevés, mennyire kicsi.

Ez egy klasszikus dolog: szokták mondani, hogy a világ vezetőit, akik veszélyeztetik a Földet, a bioszféra létezését, vigyük fel a Holdra vagy az űrbe, és nézzék meg, hogy hogyan néz ki a földgolyó, és akkor azáltal ébred bennünk egy kötődés. Van olyan, aki meghasonlott, és visszajött, jótékonykodásba kezdett, vagy abbahagyta az ipari környezetszennyező tevékenységét, mert megrendült attól, hogy látta a Földet. Ugyanez kicsiben a drónozás. Lentről, kirándulóként azt csak akkor tudod megtapasztalni, hogyha fél nap alatt feltúrázol egy kilátópontra, és onnan megnézed, de akkor se mozogsz, hanem állsz. Ezt mozgásban észlelni a madarak privilégiuma valóban, és ezt hozza el a drónozás.

A másik, ami ennek a kapcsán felmerül bennem, az az emberek drónfóbiája. Sok természetvédelmi területen például tiltják a drónozást. Bizonyos fotópályázatokon Magyarországon ki vannak tiltva a drónfotók, mert a drón zavarja a természetet. Én azt tapasztaltam, hogy a drónozás alatt eleve nem szeretek menekülő állatokat filmezni, mert az se nekik, se nekem nem jó, és nem lesz belőle jó anyag sem – én zavartalan viselkedést szeretek filmezni. A drón az állatokat a legkevésbé zavarja, ezt kevesen tudják az emberek közül. Bár helikopterrel hasonlítottad össze, de azt kell mondanom, hogy ha van egy élőhely, ami mondjuk egy mocsár vagy egy sűrű erdő, és oda behatolsz túrabakancsban egy kamerával, sokkal jobban megzavarod, mintha berepülnél fölé drónnal.

Az a drón, amit én használok, meglehetősen kicsi, nincs két kiló, elfér a hátizsákban, ha széthajtom és repülök vele, akkora, mint mondjuk egy galamb. Hangja persze van, felfigyelnek rá az állatok, és volt olyan madár, amelyik megtámadta, például a vándorsólyom vagy a szirti sas, de úgy igazán nem esnek tőle pánikba. Az állatok az embertől félnek a legjobban – ezt akkor is tudhatod, ha autóval mész valahová, és ha nem szállsz ki az autóból, akkor közel jönnek az állatok. Ha meg sem állsz, a mozgó járműtől sem félnek annyira. Ugyanez van a drónnal is: nem félnek tőle, a hangját nem nagyon veszik figyelembe. Akkor szoktak esetleg egy kicsit megijedni, ha épp megáll a drón, de ha csak átrepül, akkor semmi probléma. Ezt sokféle életközösségben, sokféle élőhelyen tapasztalom, mind a vizes élőhelyek, tavak fölött, mind pedig az erdő felett.

A kifelé közvetített drónfóbia mellett vagy ellenére azért a természetvédelmi szervezetek kutatói, illetve a rangerek és mások is használják, mert nagyon praktikus. Az emberi stikliknek a felfedezésére is, de mondjuk kócsagfészek számlálásra is. Sokkal jobb, mint régen sárkányrepülőzni vagy helikopterezni, vagy csak bemenni és szétdúlni az élőhelyet. Egyébként a helikopterrel való összehasonlítás azért is érdekes, mert mondjuk egy félórás helikopteres repülésnek a bérlése annyiba kerül, mint az én drónom.

Amit aztán jóval többször használsz.

Hát ezt 2022 ősze óta használom napi szinten, és nyilván a helikopteres repülésnél a felvételek minősége is rosszabb, hiszen a helikopter mozog. A kamerádat tartani kell valahogy, de a drón ezt megoldja, kiegyenlíti.

Amióta megjelent a teleobjektíves kamera a drónban, azóta igencsak kitágítja a dimenzióját a filmezésnek. Sok filmes is ott tart, hogy nem kellene ennyi drónfelvétel – a drónt sokan tényleg csak alapszintű tájfelvételekre használják. Nem látják a benne lévő potenciált, inkább beülnek egy lesbe, és felvesznek egy beetetett állattal zajló, jóval művibb és kevésbé természetes jelenetet közelről, portréfelvételekkel, ezt összekeverik táji léptékű drónos snittekkel, és kész a filmjelenet. Ezekben a filmekben nem látom azt, hogy az állatos jelenetek igazán kapcsolódnának az adott tájhoz. Inkább akkor lehet látni, hogyha valóban ott veszed fel, és diszkréten követsz egy állatot.

Szóval én úgy gondolom, hogy a drónozás nagyon innovatív dolog, nem kellene ilyen szinten korlátozni. Persze ugyanakkor igaz az is, hogy egy kezdő drónos képes lehet hülyeségeket csinálni, tehát valamilyen szintű szabályozás szükséges lehet, és a gátlástalanokat is érdemes kiszűrni.