Bertici Attila: Ahol jó emberek vannak, én ott érzem jól magam

Minden Jules Verne regényeivel kezdődött – vallja a szatmárnémeti Bertici Attila, aki azon kevés romániai magyar tartalomgyártó egyike, aki román nyelven kommunikál a követőivel. Jól menő cégét cserélte kamerára, és az egykori keménykezű főnök ma már workshopokat tart arról, hogy miként érdemes nyakunkba venni a világot.

A követői élete számos mozzanatát ismerik, hisz az egykori autószerelő kendőzetlen őszinteséggel beszél az őt foglalkoztató dolgokról, utazásairól. Az interjúban kalandjairól és tapasztalatairól is kérdeztem, de leginkább arra voltam kíváncsi, milyen ember, amikor nem forog a kamera. Kicsoda valójában Bertici Attila?

Ha egy társaságban előkerül a neved, a legtöbben a Daciás Szibéria expedíciódra asszociálnak. Azzal a kalanddal robbantál be végleg a közösségi médiába?

Szerintem igen. 2018-at írtunk, az első ilyen kalandom volt a fiammal, a túráról egy könyv is készült, ma már magyar nyelven elérhető. Addig más vlogger nem nagyon járt Szibériában, ahol egy igen érdekes világot fedezetünk fel és mutattunk meg, annak ellenére, hogy akkor még nem készítettem rendszeres napi videós tartalmakat. Sőt, arra sem gondoltam, hogy vlogger leszek.

Egy Dacia Logannal jártuk be Szibériát, Mongóliát, Közép-Kelet-Ázsia szinte minden országába eljutottunk. Az expedíció a sajtó érdeklődését is felkeltette, számos médiumnak nyilatkoztunk, élőben jelentkeztünk be Vlagyivosztokból az összes román hírcsatornán. A 2019-es túrán már napi vlogok készültek, az emberek napról-napra követhették, hogy merre járunk.

A föld leghidegebb pontjára jutottunk el télen a feleségemmel, ami világszinten egyedülálló teljesítménynek számított. A világsajtó is felfigyelt ránk, interjút adtunk a Red Bull magazinnak, a francia sajtónak, és a magyarországi kereskedelmi rádiókban is meséltünk az útról, többek között Sebestyén Balázsnak és a Bochkor Gábornak.

Mikor és milyen körülmények között született meg az ötlet, hogy útjaidat, élményeidet megoszd másokkal? Tudatosan készültél erre a karrierre, vagy menet közben alakult a dolog?

Két típusú vlogger van. Az, aki utazás közben filmez, a másik azért utazik, hogy filmezzen. Sokan haragszanak rám ezért a véleményért, de látni kell a különbséget. Én azért utazom, hogy élményekben legyen részem, és közben filmezek. Véletlenül alakult úgy, hogy vlogger lettem.

Az első utazásunk után még csak egy sima hatrészes dokumentumfilm készült, román és magyar nyelven. A következő utat már végigfilmeztük, és azt terveztük, hogy hazaérve abból is egy dokumentumfilmet készítünk. Negyven gigabyte felvételünk volt, és első éjszaka éppen másoltam fel a laptopra az SD-kártyák tartalmait, amikor felmerült bennem, hogy mi lenne, ha megvágnánk az anyagokat és feltennénk a YouTube-ra, lássuk, milyen lesz a fogadtatás.

Fotó: berticiattila.hu

Reggel a feleségem jelzett, hogy hatvanezren nézték meg a videót. Aztán további videók követték az elsőt, és úgymond így lettem vlogger, holott addig nem volt szándékomban. Fárasztó tevékenység, főleg utazás közben, hisz éjszaka videót vágsz, nappal meg a hóban-fagyban vezetsz. Tehát a körülmények hozták ezt, nem volt tudatos tervezés eredménye, mivel elsősorban kalandor vagyok, aki dokumentálja az útjait.

Mi a civil foglalkozásod?

Húsz éve, hogy vállalkozásaim vannak, autószerelő a becsületes szakmám. Budapesten tanultam tovább marketing-menedzsment szakon, és 2000-es évek elején Magyarországon éltem öt évet. Aztán 30 éves koromban megalapítottam az első cégemet, ami hangszerkereskedéssel foglalkozott, szinte mi lettünk Románia piacvezető hangszerkereskedése. Közben zenéltem is, színpadtechnikát is szolgáltattunk, de a Covid-járvány közbeszólt. Az akkori időszak világított rá arra, hogy én istenigazából utazni szeretnék és az útjaimat dokumentálni. Biztos, hogy jobban élnék, ha hangszerkereskedésem lenne, de a nyugalom, amiben most részem van, pénzért megvásárolhatatlan.

Milyen hangszeren játszol?

Gitározni tanultam a zeneiskolában, de zongorázom is, és hobbiszinten dobolok.

Vannak kedvenc előadóid?

Robbie Williams az elsők között van, de minden jöhet, ami pop-rock. Guns N' Roses és társai, tudod, ebben nőttünk fel. A magyar együttesek esetében is a nagy klasszikusokat szeretem, például az Eddát, de bármilyen zenét meghallgatok, még olykor a manelét is. Most is zenélek, tizenegy éve fut a Muzsika TV-n egy zenés műsorunk.

Azon kevés erdélyi magyar anyanyelvű vlogger vagy, aki románul kommunikál. Milyen megfontolások állnak e mögött, hisz már csak Magyarország közelsége miatt is dönthettél volna úgy, hogy a magyarországi közönséget célzod meg.

Köszönöm, hogy erre rákérdeztél. Mielőtt 2018-ban elindultunk volna Szibériába, több mint egy tucat magyarországi és romániai céget kerestünk meg bízva abban, hogy több magyar szponzorunk lesz, mivel már akkor ment a zeneműsorom ott. Egyetlen magyarországi szponzort sem találtunk, mindenki elhajtott, hogy „én románt nem fogok támogatni.” Amikor kint éltem, fociztam, akkor is románnak tartottak, holott sosem mondtam románnak magam, de akként bélyegeztek. Holott már akkor magyar állampolgár voltam, amikor még nem volt honosítás.

Csalódottan hazajöttünk, és az itthoni cégek nagyon nyitottan álltak hozzá, és annyira jól sikerültek a tárgyalások, hogy a túra költségvetésének 70 százalékát romániai cégek állták. Aztán a nézettség is valahogy úgy alakult, hogy például a román dokumentumfilm nézettsége 22-szerese volt a magyarnak. Erre rájött, hogy magyarországi kommentelők egy része gyűlölködően nyilvánult meg. Ez így együtt valahogy elsodort abba az irányba, hogy a román közösségi médiában sokkal nagyobb tiszteletet kaptam.

Persze itt is előfordul, hogy bozgoroznak, de rengeteg román írja, hogy végre megmutatja valaki, milyen egy normális romániai magyar. Ezek a konfliktusok jórészt a médiának, a politikának köszönhetők. Mi, erdélyi magyarok meg vagyunk bélyegezve, hogy nem tudunk románul, és sokan hasznot húznak ebből a román–magyar gyűlölködésből. És a vlog arra is jó, hogy a román emberek rájöttek, a magyarok is tudnak jó emberek lenni.

Nagyon büszke voltam arra, hogy megmutattam, mi magyarok is tudunk normálisan viselkedni Romániában, hasznos tagjai tudunk lenni a társadalomnak. A vlog egy híd is valahol a két nemzet között, mindig elmondom a videóimban, hogy magyar vagyok, és ezért már jó ideje nem szidnak. Sőt, sokan mondják, hogy „te vagy a legvagányabb romániai magyar.”

Szóval ezekből a tényezőkből következett, hogy románul kezdtem el vlogolni, holott az én román nyelvtanom sem százszázalékos. Ennek ellenére sokan mondják, hogy nagyon szimpatikus nekik, ahogy kommunikálok.

Sok magyar követőm is van ugyanakkor. Workshopokat tartok Hargita megyében, Székelyudvarhelyen, és ott is elmondom, hogy világpolgár, világutazó vagyok. Számomra értelmezhetetlen a faji, nyelvi megkülönböztetés.

„Magyar vagyok, román vagyok, európai vagyok” – mondtad egyszer. Mit jelent számodra partiuminak, erdélyinek lenni? Ad egy sajátos látásmódot a tevékenységednek?

Nagyon büszke vagyok arra, hogy Szatmáron születtem és Partiumban lakom, szeretem Erdélyt, ugyanakkor nem vagyok az őseivel kérkedő mellveregetős magyar. Szerintem a legfontosabb békességben élni. Otthon magyarul beszélünk a családban, büszke vagyok arra, hogy Kereskényi Gábor barátomat kétszer is polgármesternek választotta a román többségű Szatmárnémeti. A városban bebizonyítottuk, hogy az ember számít, mit tett le az asztalra, minden milyen nyelven nyelven beszél.

Fotó: berticiattila.hu

Mindig elmondom, és a románok is masszívan egyetértenek velem, hogy amikor átmegyek a Kárpátokon, valahogy nem érzem magam komfortosan, meg aztán szebb is az erdélyi rész. Nyolc évig minden egyes karácsonyt és szilvesztert a Hargitán töltöttünk, ahol kibéreltünk egy faházat a barátaimmal. Sajnos ezt a rendszert kinyírta a koronavírus, több ismerősöm meg is halt a betegségben, úgyhogy már nem nem aktuális, de nagyon szerettem. Ötvenhét országban voltam, ahol jó emberek vannak, én ott érzem jól magam. Nem érzem magam patriótának. Most itt lakom, de nem mondom azt neked, hogy öt és múlva nem fogok Spanyolországban lakni.

Azt, hogy európai vagyok, büszkén vállalom. Számos országban jártam, sok harmadik világbeli országban is, bár nem szeretem használni ezt a kifejezést, mert ők is fejlődnek. De annyira boldog voltam, hogy szabadon utazhatok, hogy vannak bizonyos demokratikus jogaink. Ez sokat számít, ha Európai Unióról beszélünk. Voltam számos országban, ahol látszatdemokrácia van, és ahol nincsenek olyan jogaid, mint itt. Persze a jogokkal együtt kötelezettségünk is van, és ezt sokan elfelejtik.

Örülök, hogy ide születtem, hálát adok a Jóistennek, és ebből próbálom kihozni a maximumot, hogy megmutassam, miként élnek a világ különböző országaiban. Mit tehet az a mauritániai gyermek, aki a koszba, a szegénységbe születik? Van egy Facebook-videóm, már tízmilliós elérésű. Locsolom a kertem és közben arról beszélek, hogy el sem tudjuk képzelni, ami magától értetődik, hogy megnyitunk egy csapot és locsolunk, míg Mauritániában egy családnak havi 30 liter víz jut. Ebből főznek, mosogatnak, mosnak és tisztálkodnak. Nekünk ennél mi sem természetesebb, máshol meg milliók halnak szomjan.

Volt valaki, aki inspirált a kalandvágyon keresztüli önkifejezésben?

Szerettem a földrajzot, kiváló voltam a tantárgyból. Csodálkoztak is a tanárok, hogy míg matematikából és egyébből hatos-hetes voltam, addig földrajzból mindig csillagos tízes. Ezenkívül nagyon hatottak rám Jules Verne regényei, amelyek pozitív gyermekkori traumát okoztak, és a szibériai hadifogságban hét évet lehúzó nagyapám történetei is inspiráltak. Már gyerekként elkezdett vonzani az egész Szibéria, a Távol-Kelet, már akkor tervezni kezdtem egy ilyen kalandot. Aztán 2014-ben három román srác elutazott egy ARO-val Szibériába, velük vettem fel a kapcsolatot, tanácsot kértem tőlük.

Végül 2017-ben kellett volna menni egy nagyon kedves barátommal erre a kalandra, őt is Attilának hívták. Miután megreggelizett nálunk, elindult dolgozni az irodájába. Rá két órára összeesett az utcán és meghalt. Számomra ez volt a pont, amikor tudatosítottam, hogy tovább már nem lehet halasztani az utazást, mert az élet nem csak arról szól, hogy dolgozunk. Sok minden inspirált tehát, sok mindentől függött, hogy elindultam az első kalandomra. Hazatérésünk után rájöttem, hogy mi tulajdonképpen nem tudunk élni, nem használjuk ki azokat a lehetőségeket, hogy viszonylag szabadon utazhatunk. Kinyílt egy más világ számomra.

Addig én is csak ilyen all inclusive utazásokat foglaltam, mint a legtöbb ember, aki nyaralni megy a családdal. Rájöttem, hogy ez nem csak erről szól. Aztán én is elkezdtem nézegetni az utazós videókat és mondtam, hogy ezt én is meg tudnám csinálni. Nagyon kevés pénzem volt az első útra, egy 1400 eurós Logannal mentünk, 42 nap alatt 31 ezer kilométert tettünk meg, autópálya nélkül, és ötezer kilométer offroad volt. Huszonöt napot a kocsiban aludtunk, nagyon fárasztó volt, de megcsináltuk. Nem volt szükség 40 ezer eurós terepjáróra. A legutóbbi kalandok, az afrikai túrák is megmutatták, hogy akarat szükséges, mindegy, hogy mivel mész.

Egy csupa szív, lelkes, folyton derűs, nyugodt, türelmes ember benyomását kelted. Milyen vagy, amikor nem forog a kamera? És milyen vagy, amikor a komfortzónádon kívül tartózkodsz?

Akkor is ugyanilyen vagyok, sosem voltam jó színész. Ha az lennék, színész lettem volna, nagyon tisztelem és imádom a színészeket. Viszont nem voltam mindig ilyen. 2018-ig, ameddig cégvezető voltam és harminc alkalmazottam volt, elég tróger is tudtam lenni. Azt az életet éltem, hogy nekem legyen jó, a cégem működjön, és volt, hogy megbántottam embereket. Ezt nem szégyellem, az életem része volt, de nem tudom visszacsinálni.

Elég kemény cégvezető voltam, gondolom, nagyon sok alkalmazottam utált, de azt mindig vallottam, hogy aki engem tisztel, azt én is maximálisan tisztelem. Szeretem az igazságot, utálom a hazugságot, a kibeszéléseket, szeretem, ha mindenki a saját dolgával foglalkozik, és nem a másik kertjében kapálja a zöldséget. Egyenes ember vagyok, ez biztos a videóimban is látszik, sokszor, ha bánt valami, elmondom, nem érdekelnek a következmények.

Sosem politizáltam, de az államfőválasztásokon úgy éreztem, hogy Simion ellen kell felszólalnom, mert amit tett a romániai magyarság ellen, azt nem tartottam jónak. Úgy álltam ki ellene, hogy román nyelven vlogolok, és tudtam, hogy a követőim jelentős százalékát elveszíthetem. De viszont úgy éreztem, hogy morális kötelességem felszólalni ellene. Egyenes vagyok, nem érdekel, hogy talán holnap nem követ senki, de ha valami mondanivalóm van, azt elmondom. Tudom, hogy üzleti szempontból ez sokszor nem jó.

Nagyon sok támogató nem dolgozik velem, mert nem vagyok hajlandó azt mondani, amit ő szeretne. Ezért is dolgozok kevés céggel, mert ha valamit elmondok a videóimban, az az én személyes véleményem, amiért senki nem fizethet. A támogatóm nem a véleményemet veszi meg, hanem a felületet, ahol be tudom mutatni őt. Persze van egy anyagi biztonságom, de soha nem éltem nagy lábon, mindig is spórolós voltam.

Fotó: berticiattila.hu

Amit szeretek, megveszem, de soha nem szerettem 80 ezer eurós autókkal járni, bár most van egy Teslám, amire régóta vágytam, és 50 éves koromra megvettem. De nem voltam az a cégvezető, aki öltönyben járt és drága hotelekben szállt meg, mindig igyekeztem jól bánni a pénzzel. Szerintem az jó ebben a vlogger szakmában, hogy nem minden a pénz. 15-20 ezer eurós szponzori ajánlatokat utasítottam vissza, mert elektromos cigarettáról vagy szerencsejátékról volt szó, ami az én értékrendembe nem fér bele.

Hogyan viseled a kommentáradatot? Az látszik, hogy sok hozzászólónak béketűrően válaszolsz. Van, hogy elszakad a cérna?

Már nem, de az elején előfordult, amikor szűz voltam ebben az online játszótérben. Nem mindig válaszolok szépen sem, van, amikor szarkasztikus vagyok. Megtanultam különbséget tenni az építő kritikát megfogalmazók – mert ilyen is van, és nagyon sokat tanulok belőle – és azon kommentelők között, akik a saját jellemük miatt soha nem fognak tudni kitörni az életből. A saját alkalmazottaimként tekintek rájuk, akik ingyen dolgoznak nekem, hisz a YouTube és a Facebook is monetizálva van, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jó.

A Facebookon megkeresem azt a havi fizetést, amit más a klasszikus munkahelyen. Ha jönnek a kommentek, az csak az algoritmust segíti, ezért a negatív, bántó hozzászólásokat is lazán tudom kezelni. Szerintem csak így lehet hozzáállni, mert vannak ismerőseim, akiket nagyon megviseltek a kommentelők, és kiszálltak az online térből.

Azt nem tűröm, hogy valaki a családomat, édesanyámat, a magánéletemet bántja, azt blokkolom, az nem érdemli meg, hogy ott legyen.

Volt olyan helyzet, amikor kompromisszumot kötöttél az őszinteség, önmagad és a nézői elvárások között?

Az elején előfordult, hogy nem szívesen mentem el bizonyos helyekre, nem szívesen csináltam azt, amit, és nem éreztem mindent komfortosnak, de a nézői elvárásokat tartottam szem előtt. Viszont kiderült, hogy egyik esetben sem hozott nagyobb nézettséget. Aztán rájöttem, hogy inkább érezzem kényelmesen magam a bőrömben, mintsem kompromisszumot kössek. Nagyon nem szeretek senkit kibeszélni, de sajnos sokan a vloggerségre ma már pénzgyárként tekintenek. Nem élik meg azt, amit csinálnak, egyszerűen a drámát, a szenzációt keresik, vagy direkt olyan tartalmakat gyártanak. Az embereket is ezekkel a hírekkel bombázza a média, balesetek, gyilkosságok, erőszak, míg a szépet kevesen értékelik. Utálom a pánikkeltést, a tévében is csak sportot nézek.

Miként, mikor pihen az offline Bertici Attila?

Talán, amikor leülök édesanyámmal beszélgetni. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy 80 évet tölt, és ugyan volt egy kis egészségügyi problémája, de rendbe jött, velem van, az udvaromon építettem neki egy kisebb lakot. Nagyon jól érzi magát ott, állatai vannak, és amikor leülök beszélgetni vele, a telefont sem viszem magammal. Talán ez a legjobb pihenés. És a motorozás. Ez utóbbi esetében természetesen nem vlogolok, csak úgy felülök a terepmotoromra és kimegyek a dombtetőre, ahol nincs forgalom. Viszek magammal reggelit, kávét.

De van, amikor a Netflix kapcsolja ki az agyamat, viszont nem tudok sokáig pihenni. Ha elmegyek a barátaimmal például egy háromnapos city breakre, és nem videózom, már nem érzem jól magam. Mindig jön az érzés, hogy fogjam a kamerát és megmutassam az embereknek, hogy milyen érdekes dolgokat látok. Emiatt persze utálnak a barátaim (nevet). Mindenben megtalálom a szépet, a pihenést. Motorozás után ültem egy padon Montenegróban, és egy órán át bámultam, ahogy két galamb turbékolt. Mondtam is magamnak, basszus, eddig ezt hogy nem vettem észre.

Hol húzod meg a határt a magánélet és a tartalom között? Mi az, amit már nem mutatsz meg?

A magánéletem sokáig az online térben létezett. A feleségemmel 2019-ben volt a legnagyobb kalandunk, a kelet-szibériai Ojmjakra utaztunk, a Föld leghidegebb átlaghőmérsékletű állandóan lakott településére. Aztán 2021-ben elváltunk, bár a kapcsolatunk azóta is nagyon jó, napi szinten beszélünk. Azóta megtanultam, hogy a vlogolásba nem viszem bele a magánéletemet. Talán ez is vezetett a váláshoz, hisz mindketten nyilvános szereplőkké váltunk, és lehet én jobban fel tudtam dolgozni a kritikákat, a rosszindulatú beszólásokat, bár Kinga is erős jellem.

Azóta nagyon meghúzom a határt, nem mutatom be az életem új szereplőit, édesanyám sem jelenik meg. De például ott van a 14 és fél éves kutyusom hiánya. Vele aludtam egy ágyban, sajnos májusban elpusztult, de nem mutattam a külvilág felé, hogy mit érzek, nem írtam ki magamból a fájdalmat, mert csak rám tartozik.

Melyik út, vagy expedíció volt a legfontosabb számodra eddig, amelyik meghatározta nagymértékben azt, hogy te most itt tartasz, és az vagy, aki vagy?

Az első mindig első marad, de egyet nem tudok kiragadni. Az első kaland alkalmával fedeztem fel ezt a világot, ismertem meg önmagam. A második expedícióra a feleségemmel mentem, azzal robbantunk be a köztudatba. Az első motoros túrám 2021-ben volt, amikor tombolt a Covid-járvány, és elváltam. Lelkileg nagyon padlón voltam, és az mentett meg, hogy random módon vettem egy motorbiciklit Nyíregyházán, egy Hondát, majd felültem rá és csak mentem nyugatnak, azt sem tudtam merre. Ekkor éreztem talán az igazi szabadságot.

Megnéztem merre nem esik az eső, és arra vettem az irányt. Eljutottam az olasz Alpokig, új barátokra leltem. Ekkora tanultam meg újra élni, visszajött az életkedvem. Nagyok sok barátom meghalt a járvány alatt, közeliek, eléggé depressziós voltam. Leterítettem a fűre a motoros dzsekimet és három órán át bámultam a fellegeket. Nagyon jó érzés volt, végre éltem.

Megválaszoltad a következő kérdésemet, mivel arra kérdeztem volna rá, mit jelent számodra a szabadság?

Van egy workshopom, Tíz lépés a sikeres kalandhoz címmel, amiben mindig elmondom, nem bántásként, hogy szerintem az emberek 95 százaléka nem tud utazni, nem tud nyaralni. Sokan a szabadságra is a stresszt viszik magukkal. A szabadság számomra azt jelenti például, hogy amikor motorozom, akkor sosem foglalok előre szállást. Amikor megérkezem egy településre és fáradtnak érzem magam, ott alszom.

Nem idegeskedem a dugó miatt, inkább megnézem, milyen hasznosan tudom használni a dugóban eltöltött időmet. Szabadság az is, hogy elmondhatom, amit akarok, nem kell visszafognom magam, és a törvényes keretek között azt csinálok, amit szeretnék. Ha hülyeséget csinálok, akkor vállalom a következményeit, ez is a szabadságot jelenti valahol.

Volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy abbahagynád ezt az egészet?

Nem volt ilyen. Az elején sem, amikor nagyon bántónak éreztem a kritikákat. Valahogy úgy voltam vele, amikor elkezdtem a vloggerkedést, hogy 50 éves koromra ebből akarok élni. A múlt hónapban töltöttem be az ötvenet, és ebből élek. Nagyon szerencsés és boldog vagyok, hogy azt csinálhatom, ami nekem tetszik.

Van olyan úti cél, ami még hátravan, amit még kipipálnál?

Egyre beszűkül a világ a világutazó számára. A Chat GPT-t kérdeztem egyszer, hogy milyen új útvonalakat ajánl, és azok böngészése közben merült fel, hogy nem is az a kérdés, hová megyek, hanem, hogy mivel. Ez adta az ötletet, hogy robogóval menjünk Afrikába, és nem a nézettség számított, hanem, hogy kaland, kihívás legyen számomra.

Tavaly, amikor elmentem egy Dacia Springgel az északi sarkkörre, mindenki őrültnek tartott, én is annak gondoltam magam, de kihívás volt. Már négyszer voltam azon az útvonalon, télen és nyáron is, nem is nagyon kedvelem az útvonalat, hisz unalmas, sok látnivaló nincs, és egymást érik a teherautók. De meg kellett küzdjek azzal, hogy időben tölteni tudjam az autó akkumulátorát, és egyéb ilyen jellegű kihívások.

Fotó: berticiattila.hu

Tehát nem kifejezetten új úti célokat keresek a jövőben, de azt tudom, hogy elmennék Dél-Amerikába, jó lenne egy Föld körüli túra is, de sajnos nincs még annyi pénzem, sokba kerül a motorbicikli szállítása. Azt tudom, hogy sokkal több kalandot szeretnék megélni két keréken. Nehezebb, de szebb. Jobban érzed a szabadságot. Jövőre tervezünk egy motoros mongóliai utat, remélem összejön a nyáron, hisz eddig mindig télen voltam Szibériában.

Hol látod magad tíz év múlva?

Remélem, hogy egy meleg országban, ahol sokat tudok motorozni. Remélem, hogy hatvanéves koromra megadatik, holott ismétlem, semmi bajom nincs Romániával. De valahogy vágyom a melegebb éghajlatra. Most voltam Spanyolországban, Afrika felé, ott 30 fok volt, itt meg 8.
Vágyom arra, hogy fokozatosan lassítsak. Nem mondom azt, hogy 60 évesen nem fogok vloggerkedni, de biztos, hogy nem ilyen intenzitással. Ezért is csinálom a workshopokat, szeretném átadni az embereknek az utazás szeretetét, hogy miként éljük meg az utazásainkat. Talán ebben is látom a következő kihívást, hogy valahogy átadjam a tapasztalataimat előadások formájában.

Vannak-e olyan pillanatok, amikor kétségek gyötörnek? Mitől tartasz, mitől félsz?

A veszélyt kétféleképpen szoktam megélni. Hogyha mondjuk valakinek a társaságában indulok útnak, akkor mindig rá vigyázok, inkább a másikat féltem, azt, aki velem van. Megtörtént, hogy olyan helyzetbe keveredtünk a feleségemmel Ojmjak felé, hogy már a búcsúlevelet fogalmaztuk, akkor az bántott, hogy miért hoztam őt ilyen helyzetbe.

A másik veszély, amitől tartok, nem a háború, hanem az emberi rosszindulat, a szélsőséges politikai nézetek, amelyek szerintem óriási veszélyt jelentenek az európai jólétünkre. Ettől egy kissé tartok, mert a szemünk előtt bontakozik ki a gyűlölet. Aztán ott van a rohanás, amitől szintén félek, rengeteg baleset van emiatt. Lelkileg megvisel, amikor látom, hogy sok ember egyszerűen nem tiszteli az életet. Isznak, drogoznak, dohányoznak az egyszer élünk jelszó jegyében, miközben több ismerősöm is halálos betegséggel küzd.

Ugyanakkor egy kissé hipochonder vagyok, félévente járok laboranalízisekre. Bár egészségesen étkezem, biokertem van, nem cigarettázom, nem iszom alkoholt, de tartok a gyógyíthatatlan betegségektől. Megteszem a tőlem telhetőt, de van bennem egy ilyen félsz. És ahogy említette, folyton a környezetemet akarom megóvni a veszélytől, ami egy kissé felemészt.

Amikor hazaérsz Szatmárnémetibe, és visszatérsz úgymond az átlagos életbe, hogyan birkózol meg az ürességgel, a napi rutinnal?

Eleinte előfordult ilyesmi, amikor még nem tudtam, hogy ebből fogok élni, és nem látszott, hogy mikor kelhetek ismét útra, de ma már nincs ilyen érzés bennem, mivel az aktuális kaland alatt már a következőt tervezem, az a felkészülési időszak is egyben. A kaland nemcsak az, amikor úton vagy, ott kezdődik el, amikor az első tollvonást megteszed. Amikor megéled a felkészülés élményét, a dokumentálódási időszakot. Amikor hazafelé tartottunk Afrikából, már Olaszországba készültem motorkiállításra, de már a fejemben van, hogy vasárnap utazom Kínába. A hazaérést hálaként élem meg, hogy édesanyámmal, a testvéreimmel, a szeretteimmel találkozom.

Folyamatosan keresnek a partnerek, támogatók, nagyon jó együttműködési projekteket felvázolva. Hisznek abban velem együtt, hogy nemcsak a terméket kell eladni, hanem egyúttal az embereket is boldoggá lehet tenni. A motorozást is azért szeretem, mert a motorosok valahogy egy kisebb család, nem akarják annyira átverni az embereket, mint sok autós cég. Én nagyon kiábrándultam rengeteg autóimportőrtől, akik először azt mondják, hogy igen, számít a véleményem, de aztán csak az Excel-táblázatot látják. Egyszerűen hányingerem lett ebből.

Az adrenalinfüggőség csupán az izgalom, a kalandok hajszolásáról szól, vagy pedig egy mélyebb szükséglet? Mi történne akkor, ha nem motorozhatnák, autózhatnál? Mihez kezdenél?

Két éve volt egy nyaki csigolyasérvem és azt mondta az orvos, lehet, hogy nem fogok tudni többé motorozni, ami nekem az életem. Első este pánikba estem, de aztán úgy voltam vele, hogy találok más kihívást. Amikor le volt zárva az ország a járvány miatt, akkor is szerveztünk tereptúrákat, valahogy mindig feltalálnám magam, jól tudok alkalmazkodni. Talán a sok utazás tanított. Amikor Tádzsikisztánban benzint kellett szereznem, vagy amikor a -60 fokban kellett az autót üzemképesen tartani, a korrupt vámosokkal megtalálni a szót.

Nem feltétlenül csak az adrenalin visz előre, hanem a felfedezni vágyás. Többen rákérdeznek, hogy miért ebédeltem egyik vagy másik híres étteremben, miért hagytam ki ezt vagy azt a múzeumot. Engem elsősorban az érdekel, hogy élnek az emberek. Helsinkiben is egy általam kissé lepusztultnak ítélt helyen filmeztem, vagy Kazahsztánban bementem a helyi kocsmába és ott társalogtam az emberekkel. Sokkal jobban érdekel az egyszerű ember, a kisember sorsa, a meséi nyűgöznek le, ez éltet. A felső tízezer mindenhol egyforma, ugyanarra a luxusra vágyik.

A fiad sok utadon elkísér. Kellett biztatni, hogy veled tartson?

Nem kellett, mivel Norbert nagyon szeret utazni, szerintem tőlem örökölte (nevet). Jelenleg nagyon jó munkahelye van, így nem tud velem jönni, na meg szerelmes, mint minden fiatal, tervezi a családi életet. Boldog vagyok, mert úgy érzem, hogy megtalálta a társát, akit én is nagyon kedvelek, és úgy érzem, jó irányba tartanak. Mondtam neki korábban, hogy tartson velem minél többször, és remélem, át tudtam adni neki sok mindent.

Amúgy soha nem érzem egyedül magam, különben sem szeretem a nagy társaságot, bár szeretem az embereket. Nagyon pontos, precíz, pedáns ember vagyok. Ha elmegyek valahová, akkor utazom, nem azt azt keresem, hol tudok este bulizni, berúgni. Meg akarom élni a napi kalandokat. Tudom, hogy kevesen gondolják így, de én nem azért megyek A pontból B-be, hogy odaérjek, megélni szeretem az utat. És nagyon-nagyon kevesen gondolkodnak így. És emiatt, hogy megelőzzem a problémákat és a súrlódásokat, inkább megyek egyedül.

Fotó: berticiattila.hu

Legutóbb Mihály Alpárral, a székelyudvarhelyi motoros vloggerrel utaztunk Afrikába, robogóval tettünk meg 8000 kilométert. Ő is ugyanolyan szűrőn keresztül tekint az utazásokra, vele több túrát is tervezek. A fiammal persze mindig különleges élmény kettesben utazni.

A YouTube-követőid száma közelíti a 82 ezret, a Facebookon is hamarosan eléred a hetvenezres követői számot. Milyen felelősséget érzel a követőiddel szemben?

Óriási a felelősség, és sajnos ezt nem érti sok vlogger. Számos alkalommal hangsúlyoztam ezt, sokak szemében szálka vagyok emiatt. Amikor ennyien felnéznek rád, ilyen sokat követnek, minden egyes szavad hiteles kell legyen. Ha bemutatok egy adott terméket, akkor kizárólag az azzal kapcsolatos őszinte, szívből jövő véleményemet mondom, nem egy fizetett álláspontot képviselek.

Továbbá, sosem hagyom benne a videóimban, ha néha előfordul, hogy áthágjuk a közúti szabályokat. Nagyon fontos, hogy mindig megfelelő védőöltözetben megyek motorozni, bármilyen meleg is van, mert felelősséggel tartozom, rengeteg fiatal követ. Ezért is nem készítek egyáltalán kattintásvadász tartalmakat, holott sokkal több követőm lenne, ha a szenzációt hajszolnám. Influenszernek sem tartom magam, utálom a kifejezést. Attól függetlenül, hogy jót vagy rosszat mondanak rólam, felelősségem van a táborom felé. Hisz vették a fáradtságot, az idejüket pazarolták rám, hogy megnézzenek, ezért tiszteletet érdemelnek, és azt, hogy hiteles legyek. Ezt a szponzori szerződésem is tartalmazza.

Kelet-Európában, Romániában még mindig nehéz az élet. Ahhoz, hogy megvásárolj egy autót, egy motorbiciklit nagyon sok évet kell dolgoznod, nem jön könnyen a pénz. Ezért amikor valamit bemutatok, igenis elmondom annak a jó és rossz tulajdonságait egyaránt. Attól függetlenül, hogy nem fizetek azért termékért, de megdolgozom érte. Mint például legutóbb a napelemrendszeremet, ami kapcsán most Kínába utazom, és amelyről elmondom a pozitív és negatív dolgokat is, az előnyeit és a hátrányait is, mert így tisztességes.

Számos vloggert követek, tisztelek, de nagyon kevesen gondolnak bele a felelősség kérdésébe. Ötször utasítottam vissza eddig a Temut, napi szinten bombáznak tízezer dolláros reklámajánlatokkal, de elmondtam, hogy a gagyit nem akarom reklámozni, mert felelősségem van. Nem azt mondom, hogy nem lehet ott minőségi dolgokat is vásárolni, de az biztos, hogy nagyon sok a silány termék. Ehhez én nem akarom az arcomat adni.

Miként definiálod a sikert, a boldogságot?

Szerintem akkor vagy sikeres, amikor azt teszed, amit szeretnél, és meg is élsz belőle. Ez a legnagyobb siker. Akkor kelek fel, amikor akarok, azt csinálom, amit akarok. Ha szükséges, rengeteget dolgozom, de ha egy hétig nem akarok dolgozni, mert fáj a derekam, akkor senkinek nem tartozom számadással.

A boldogság ugyanide vezethető vissza. Boldogság az, ha nézel egy fát, és meglátod benne a jót. Amikor reggel azt mondod, milyen jó, hogy ma is felébredtem, úgy adta a Jóisten, hogy van egy újabb napom élni. Keresztény ember vagyok, ezt a videóimban is megélem, elmondom. Nem állítom, hogy nem szükséges pénz a boldogsághoz.

Láttam boldog embereket Tádzsikisztánban, Mauritániában, de láttam rajtuk az élet nehézségeit is. A minimális anyagi biztonság fontos, de ugyanilyen lényegesek a napi szinten megélt jó dolgok is, és az is, hogy olyan emberekkel vedd körül magad, akik rezonálnak ezzel. Szigorúan elzárkózom azoktól az emberektől, akik negatívan hatnak rám. Rengeteg olyan egykori barátomra zártam rá az ajtót, akik nem voltak jó hatással rám az állandó panaszkodás vagy a folyamatos politizálás miatt.

Fájdalmas, hisz gyerekkori barátokat vesztettem el így, de ha te boldog vagy, akkor a körülötted levők is boldogok. Ha én a saját boldogságomért kizárok embereket az életemből, akkor a körülöttem élők, akik ugyanazt vallják, mint én, azok is boldogok. Mindig azt mondom, te kell boldog legyél ahhoz, hogy más is boldog legyen.

Ugyanakkor a szabad utazásban, a véleményszabadságban látom a boldogság mikéntjét, hisz az nem boldogság, ha van egy drága autóm. Sok olyan üzletembert látok, aki attól boldog, hogy megvehetett magának egy drága öltönyt. Én nem akarok mást tenni, mutatni, mint ami vagyok, kalandor vagyok.

Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznod az utazásaid legfontosabb tanulságát, mi lenne az?

Megtanultam élni, nyitott szemmel járni a világban, önazonosnak lenni, és tudom már, mit jelent a boldogság.