Így gyilkoltak a dualizmuskori szatmári nők

A szatmárnémeti Sipos Lajos királyi törvényszéki díjnok 1895. július 25-én délután maga mögött hagyta a hivatalát, de akkor még nem sejtette, hogy az utolsó előtti szolgálati napját töltötte. Otthon várta a felesége, Sipos Lajosné, született Pap Ottilia, akivel nyakukba vették a várost, és csak este 10 órakor érkeztek haza, részegen.

A ház ura cseppet sem meglepő módon éhes volt, ezért rászólt a feleségére, hogy tálalja az ételt, amit a cseléd készített el korábban. Az asszony három adag borjúpecsenyét mért ki, mellé az általa kavart tejfeles mártást szolgálta fel. A szószt a férje tányérjába öntötte, a csuprot odaadta a cselédnek azzal a kéréssel, hogy azt a szájával lefelé fordítva tegye el valahová.

A vacsora után Sipos Lajosné arra kérte az alig két hete náluk szolgáló Etelt, hogy a férje tányérját fedje be, nehogy kutya vagy macska belenyaljon, mert megdöglik tőle. Sipos Lajos másnap bement a hivatalba. Péntek és főleg másnapos lévén valószínűleg nem törte le a törvényszék ajtaját a nagy sietségében. Amikor rosszul lett és a munkaprogram lejárta előtt hazament, az is megfordulhatott a fejében, hogy kész, vége, mától tényleg leteszi a poharat. Ha így is volt, későn érkezett az elhatározásba torkolló felismerés,

A boncolás és a vegytani vizsgálat nagy mennyiségű arzént mutatott ki a szervezetében, ami egyértelműen mérgezésre utalt. A vizsgálatok kiderítették, hogy Sipos Lajosné elsőrendű vádlott előre megfontolt szándékkal megölte a férjét. A tanúvallomásokból az is kiderült, hogy a házastársak közötti viszony évek óta megromlott, gyakoriak voltak a veszekedések, egymás kölcsönös bántalmazása. A korabeli beszámoló szerint:

A feleség korábban több alkalommal is megpróbált találni valakit a férje megölésére. Például fejbe veretésért 100 forintot ígért, „böjtkötőt” keresett stb. Végül az arzénra esett a választása.

Száva Mária, Reich Ferenc állatorvos cselédje kétszer is lopott a munkaadója fiókjából „fehér port”, először 50, majd 100 forintért, tudván, hogy Siposné ezzel akarja megmérgezni a férjét. A végzetes estén Siposné a cselédlánya szeme láttára keverte a tejfölbe az arzént, majd következett a már ismertetett eseménysor.

A szatmárnémeti királyi törvényszék életfogytiglani fegyházra ítélte Sipos Lajosnét előre kitervelt gyilkosság miatt. A másodrendű vádlott, Száva Mária nyereségvágyból elkövetett gyilkosságban való bűnrészesség miatt hat év fegyházbüntetést kapott, míg Dragomér Etelt első fokon öt hónap fogházra ítélték bűnpártolásért, mivel szemtanúja volt a méregkeverésnek és nem jelezte.

Másodfokon azonban felmentették, mivel az ítélőtábla szerint fiatal kora és alacsony műveltsége miatt nem lehetett bizonyítani, hogy biztosan tisztában volt azzal, amit látott, illetve cselédként nem volt kötelessége és reális lehetősége feljelentést tenni. A gyanú szerint a negyedrendű vádlott, Székelyhídi Bálintné, Siposné barátnője volt a felbujtó, ő biztatta a feleséget a tett elkövetésére, de őt már alapfokon felmentették, mivel nem volt elegendő, minden kétséget kizáró bizonyíték a bűnsegédletre.

Az esetet Póti Vivien, a BBTE Magyar Történeti Intézetének doktorandusza elevenítette fel A kegyetlenség praktikája. Női gyilkosok a dualizmuskori Szatmár vármegyében című előadásában. A Magyar Tudomány Napja Erdélyben fórum történelem szekciójában egymást érték az izgalmas témák, és mind közül a fenti történetet is magában foglaló bemutatóra kaptam fel a fejem leginkább. Hiába, az evolúció vastörvénye alól én sem tudom kivonni magam,

Az újságíró szemmel is telitalálatos figyelemfelkeltő, sokat sejtető cím azonnal cselekvésre sarkalt, és szombaton máris ott ültem az Erdélyi Múzeum Egyesület központi előadótermében. Mivel minden rendelkezésre álló bűnügyi statisztika és kriminológiai kutatás szerint lényegesen több a férfi bűnelkövető szinte minden bűncselekménytípusban, mint a nő, ezért a témaválasztás csak tovább csigázta a kíváncsiságomat.

A konkrétan említett eseteken túl a kutatást szolgáló elméleti keret is tanulságos szempontokkal szolgált. Különösen annak a 19-20. századi klasszikusai, amelyek egyik legismertebb kiindulópontja Cesare Lombroso és Guglielmo Ferrero közös munkája, a The Female Offender (A női elkövető).

Az első kriminológiai elméletek arra próbáltak választ találni, hogy miért alacsony a nők bűnözésben való alacsony részvétele. Az olasz biológiai determinista irányzathoz sorolható evolucionista szemléletű kriminológusok biológiai okokkal magyarázták az eltérő bűnözési gyakoriságot, és a 19. századra jellemző, férfiak által megfogalmazott sztereotípiákat és szexualitással kapcsolatos magyarázatokat fogalmaztak meg.

A két szerző úgy találta, hogy

így a bűnözésük sem mutat olyan színes mintázatot és fejlettséget, mint a férfiaké. Lombroso és Ferrero szerint a nők bűnözőként leginkább prostitúciót követnek el. Olyasmiket állítottak, hogy az intellektuálisan gyengébb nő valójában a fejlődésben visszamaradt férfi, emiatt nem képes bonyolult bűncselekmények elkövetésére.

A prostitúcióra egyfajta erkölcsi biztonsági szelepként tekintettek, amely a férfi perverziók, kicsapongások levezetésére szolgál, így – mondhatni cinikus módon – társadalomfenntartó funkciót tulajdonítottak neki. E logika szerint a női bűnözés gyökere a férfiak szexuális igényeiben és perverzióiban keresendő: ha ez nem létezne, a női bűnözés sem ilyen formában jelenne meg.

Sigmund Freud ebből a képletből sem hagyható ki, ő arról értekezett ebben a kontextusban, hogy a nőiesség zavarai naná, hogy szexuális gátlásokhoz vezethetnek, kirívó esetekben a férfiasság kontextusához, amit ő a leszbikusság fogalmával kapcsolt össze.

A későbbi kutatások szerint a nők esetében a bűncselekmény sokszor a szexuális kontroll visszaszerzésére irányul, és erősen hatnak rájuk a családi konfliktusok, különösen a családon belüli erőszak.

A 20. században Edwin Sutherland differenciális asszociáció-elmélete már új szempontot hozott. A bűnözés tanult viselkedés, és meghatározó, hogy milyen közegben szocializálódik a bűnöző. Mivel a nők életét a család, a közösség szorosabban felügyeli, ezért kisebb az esélye, hogy rossz társaságba keveredjenek – szólt a korabeli konklúzió. Erre vezették vissza a statisztikailag ritkább női bűnözést, amelyre inkább a normálistól eltérőként tekintettek.

A korra jellemző hagyományos társadalmi felfogás és a nemi sztereotípiák miatt a bűnügyi igazságszolgáltatás szereplői hajlamosabbak voltak elnézőbben, lovagiasabban viszonyulni a női elkövetőkhöz, nehezebben feltételezve róluk a gonosz szándékot vagy a brutalitást. A sztereotípia hatása a 20. század elején is még erősen megfigyelhető volt, és

A közel harminc évet felölelő periódust kutatva a szerző 201 olyan periratot vizsgált meg, amelyek a Szatmár vármegyei illetőségű nők által elkövetett bűncselekményekhez köthetők. 132 esetben megszüntették az eljárást, és csak 58 esetben ítélték el a női elkövetőket.

A Szatmár vármegyei nők leginkább érzelmi indíttatásból, hirtelen felindulásból vagy krízishelyzetben (pl. nem kívánt terhesség) gyilkoltak, de voltak esetek, amikor „hosszú őrlődés” előzte meg a hidegvérű bűnelkövetést. A csecsemőgyilkosságok gyakran közvetlenül szülés után, sokkhatás alatt történtek, és az anya számára a szégyen, a kilátástalanság volt a meghatározó motiváció. Érdekesség, hogy ritkaságszámba ment a férjgyilkosság, sokkal gyakoribb volt az ismerősök, rokonok vagy a saját gyermekek ellen elkövetett bűntény.

Az előadó három fő típust emelt ki a peranyagokból: gondatlanságból elkövetett emberölés (ezek általában felmentéssel végződtek), előre kitervelt gyilkosság (mérgezés, amit tipikusan női módszernek tartottak, mivel nem igényelt fizikai erőfeszítést), és a magzatelhajtás.

Mivel a közönség soraiban nemcsak az én agyam volt úgy huzalozva, hogy kiemelten figyeljek a veszélyforrásokra kontrollált környezetben, és nem csak én szeretem a bűnügyi történeteket, így magától értetődő volt, hogy ehhez az előadáshoz szólnak hozzá a legtöbben. A kutatás folytatása kapcsán felmerült, hogy érdemes lenne összevetni a 100 évvel későbbi adatokkal a kutatási eredményeket, feltételezhetően semmit sem változott a motiváció, csupán a módszerek különböznek.

A magzatgyilkosságokhoz kapcsolódóan egy olyan komment is elhangzott, hogy a roma édesanyák körében a nullához közelít a számuk, legtöbbször a kórházban hagyják az újszülöttet, tudván, hogy az állam úgyis gondoskodik a felneveléséről.

Póti Vivien továbbgondolásra érdemes esettanulmánya összességében nemcsak egy vármegye női gyilkosainak eseteit tárja fel, hanem azt is megmutatja, hogyan működött együtt – vagy épp egymás ellenében – a nemi sztereotípiákra épülő tudományos diskurzus és a bírói gyakorlat a dualizmuskori mindennapok rideg valóságába ágyazva.

Több előadást végighallgatva őszintén elámultam, mennyi felkészült, kiválóan instruált, magabiztosan és lebilincselően előadó fiatal történészünk van. Nem kérdés, a nagy múltú erdélyi magyar történészszakma továbbra is jó kezekben van.