Erdélyben a magyar nem a lovak, hanem a kutyák nyelve

Kedves olvasóink bizonyára emlékeznek – ha máshonnan nem, gyermekkorukból – Jean de La Fontaine állatmeséire: A róka és a holló, A tücsök és a hangya, A felfuvalkodott béka, sorolhatnánk. Ezeknek röviden az a lényege, hogy a mesében szereplő állatok változatos emberi tulajdonságokat jelenítenek meg, ezeket aztán a szerző jól kifigurázza, így az állatok világának ábrázolásán keresztül fogalmaz meg nem ritkán csípős bírálatot az emberi társadalomban uralkodó viszonyokról. Az állatmesék tehát valójában embermesék, amelyek görbe tükröt tartanak elénk – ebben a tükörben magunkra ismerni néha kellemetlen, néha szórakoztató érzés.

Valami hasonlót tesz Lakatos Róbert kolozsvári rendező is a legújabb, Ki kutyája vagyok én? című egészestés filmjében, amely ugyanabban a dokumentarista, de fikciós történetszerű elemeket sem nélkülöző stílusban készült, mint néhány évvel ezelőtt a Bahrtalo! Jó szerencsét! című fergeteges road movie. Csak most nem Lali cigány és Lóri, a kolozsvári életművész viszontagságait követhetjük nyomon, hanem – a Talpas nevű kutyáét. Vele együtt pedig magának a rendezőnek a kalandjait, ezen kalandok kiváltó oka, mondhatni origója pedig nem más, mint Talpas kutya és büszke tulajdonosa, Lakatos Róbert identitása.

Lakatos Róbert erdélyi magyar filmrendező. Talpas fajtatiszta magyar kutya, pontosabban kuvasz. Mi következik ebből? Elsősorban az, hogy a környezetben, amelyben élnek, kisebbséginek számítanak.

Máris megérkeztünk az identitáskérdéshez, amely mindkettejük közös problémája.

Talpast és gazdáját kezdetben azonban egy jóval földhözragadtabb probléma köti le. A kutyának ugyanis már nagyon kéne egy menyasszony, vagyis egy tüzelő szuka, amelynek cuki kis kölyköket nemzhet. Elindul tehát a hajtóvadászat a megfelelő társ után, de hát egy olyan nemes fajtának, mint a kuvasz, nem akármilyen pár dukál. Azazhogy – valóban annyira nemes ez a fajta? Olvasóink között valószínűleg akadnak olyanok, akik tájékozottabbak a kutyaevolúció terén, de számomra meglepetésként hatott az információ, miszerint a kuvasz (ellentétben szintén nagytestű, szintén ősmagyar kollégájával, a komondorral) az utóbbi évtizedekben degenerálódott, magyarán elkorcsosult, puhánnyá vált, aki (ami?) azt sem tudja, merre meneküljön, ha meglát egy medvét.

„Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajúl?” – tehetnénk fel a költői kérdést.

Mi a teendő? Vérfrissítés kéne! Mondjuk erdélyi magyar vér, amelynek segítségével revitalizálni lehetne a hajdan erős magyar kutyafajtát.

Nincs más hátra, be kell szállni a kutyapolitikába – de ez nem jelentheti azt, hogy le kell menni kutyába.

És itt kezdődnek a problémák.

Lakatos bravúros módon az összes, kisebbségi léthelyzetből fakadó (vélt vagy valós) gondunkat, sérelmünket, frusztrációnkat a kutyák nyelvén mondatja el, Talpast egyfajta alteregóként használva – végül is volt már a magyar a lovak nyelve is, egy levitézlett kolozsvári sovén politikus szerint, akinek juszt sem írom le a nevét. Az ebgondolatok és szó-, azaz ugatásbeli kifejeződéseik, a képregények megoldásait követve, animált szóbuborékokban tűnnek fel, így értesülünk például a hazai kutyaetnikai ellentétekről („barbár magyarok, menjetek vissza Ázsiába”, „kifelé a magyarokkal az országból”), a pannon „őshonosok” határon túli talpasokkal szembeni ellenérzéseiről („menjetek vissza Romániába”, „nem itt adóztok, ne szavazzatok itt”) vagy a kutyaöntudat különböző megnyilvánulásairól („magyar nemzeti kincs vagyok”, „a nemzeti fajták degeneráltak”).

A kutyapolitika azonban kutya egy dolog,

rendezőnk és ebalteregója végigjárják a kisebbségi magyarok számára felkínálkozó politikai modellek mindegyikét, a nagymagyar nacionalizmustól a multikulturális transzilván regionalizmuson át a liberális globalizmus brüsszelita változatáig – hogy mindebből egy sírva-nevetős, helyenként esetlen humorú, de kifejezetten fergeteges szatíra kerekedjék. A következtetések pedig, a derűs témakezelés ellenére, lehangolóak.

Mennyi esélye van egy erdélyi magyar kutyafajta – ez lenne a rendezőnk által vizionált gyimesi kalibakutya – kitenyésztésének? A nemzetközi szabályozás szerint minden kutyafajta, amely Románia területén születik, románnak számít – de akkor egy erdélyi magyar író is román, akkor mi mind románok vagyunk globális nézőpontból? Ráadásul Romániában törvény írja elő a fajtánkívüli kutyák sterilizálását, ami nagyjából ellehetetleníti új fajták kitenyésztését.

És az sem segít, ha Erdélyből Magyarországra akarnánk visszahonosítani ezt a bizonyos fajtát, mert a magyar szabályozás nem fogadja el a határon túl született kutyákat magyarnak, legyen bármily nemes az újranemesítés terve. (Pedig rendezőnk még az erdélyi magyar politikumot is megszólítja ezügyben – parádés trollkodásnak számít, amikor Lakatos a Hargita megyei tanácselnököt is „interpellálja” egy lakossági fórumon.) Az individualista út – amikor eldöntetik, hogy a nemzetpolitikai szempontokat ezentúl nem veszik figyelembe Talpas párválasztásában, hiszen, mint egy genetikai vizsgálatból kiderül, gazdája is bőven „kevert fajú” – sem bizonyul sikeresnek, épp a drámaian individuális, azaz emberi, pardon, kutyatényezők miatt…

Ki kutyája vagyunk mi, erdélyi magyarok? Lakatos a filmjében erre a kérdésre keresi a választ – és dilemmáiban talán önmagunkra ismerhetünk.

Mert végtére is ilyenek lennénk: kicsit elárvultak, kicsit önfejűek, de azt tudjuk, hogy a nemzetiséget nem cseréljük úgy, mint a fehérneműt. És talán még a humorérzékünket sem vesztettük el. Mostanában pedig ez sem kevés.

• Az erdélyiek, a rasszizmus, a Srí Lanka-i pékek és egy moldvai rendező – mi sülhet ki ebből?