A hétvégi hokihiszti után (ismét) eszembe jutott Sabin Gherman híres-hírhedt mondata, még 1998-ból: Elegem van Romániából!
No, hát nekem nincs elegem Romániából. Elsősorban azért, mert itt élek. És (bármennyire furcsának tűnik) lojális vagyok hozzá. Elsősorban azért, mert itt adózom. Aztán azért, mert mindennel, amit teszek, jó esetben – értsd, ha nem teszem rosszul – Romániát (is) gyarapítom. Magyarként. Vagyis olyanként, akit megint – ki tudja, hányadszorra – bekennek szarral. Tehát, Romániából nincs elegem, de jó pár dologból nagyon is!
A nackóhisztéria kerete: a román hokiválogatott vasárnap kikapott Magyarországtól. Előfordul. A meccs után a csapat székely játékosai (vagy tizenketten) odaálltak a lelátó elé és állítólag (mert vannak olyanok is, akik szerint nem) elénekelték a székely himnuszt, a szurkolókkal együtt. Na, és ettől felrobbant a vérgőzös nacionál-atombomba.
Vegyük sorra: a többszörösen megbukott, de valahogy mindig visszaevező Sorin Grindeanu kezdte (most épp miniszterelnök-helyettes és közlekedési miniszter). Aztán következtek sorra: a PNL Párt alelnöke (ő Tánczos Barna miniszter lemondását is követelte, mert ott volt a meccsen és nyilván a magyaroknak drukkolt), Marcel Ciolacu PSD-elnök, a teljes vérugató AUR, álpolitikai álelemzők, újságírók, Ilie „Nasty” Năstase (aki hagymázas dühében Szlovéniát IS be akarná perelni), akinek csak toll akadt a kezébe vagy mikrofon az szája elé.
Aztán elkezdtek megjelenni a civilizáltabb vélemények is: Costi Mocanu sportkommentátor például megjegyezte, hogy nem lenne akkora a hisztéria, ha a főszereplői nem lennének magyarok. Emil Hossu-Longin, a TVR sportújságírója, aki történetesen ott is volt a meccsen, azt mondta: a székely hokisok nem is énekeltek, csak odaálltak a székely himnuszt éneklő szurkolók elé, és nem is először, ugyanis az ominózus jelenet a válogatott mind a négy meccse után lezajlott. Persze, megszólalt a magyar fél is: Tánczos Barna, Kelemen Hunor, Csoma Botond, Novák Eduárd stb.
A legdurvább agymenést kiemelem, annál is inkább, mert épp a román hokiszövetség főtitkárának szájából gurgulázott elő: ez az alak nettó hazaárulással vádolja a székely hokisokat, továbbá azzal, hogy eladták a meccset a magyaroknak. Hadd tegyem hozzá, mindettől talán nem függetlenül: idén lejár a vezetőség mandátuma… (Ja, időközben kipakoltak a székely hokisok is.)
És akkor: én tényleg igyekszem megérteni egy fiatal ország megmondóinak lelkivilágát. És nem én mondom, hogy fiatal ország ez a Románia. Talán az egységes és oszthatatlan nemzetállami őrző-védők figyelmét is elkerülte a Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök ünnepi üzenetében nem is rejtőzködő mondat, amelyet május 10-én, Románia függetlenségének hivatalos ünnepén pottyantott ki magából (vagy a szövegírója tette elé):
Tulajdonképpen örvendetes dolog, hogy elismeri: az ország, ahol éppen álállamelnököl, nem több ezer éves, ahogy azt áltörténetírók, álakadémikusok, álpolitikusok, álhazafiak hada mondja, hörgi, üvölti évről évre.
Szóval, igyekszem ennek a fiatal országnak a szószólóit megérteni. Egy fiatal ország többségi vezérkara – rossz esetben egyáltalán, jó esetben a felszín alatt – nem tud és nem is akar toleráns lenni a kertjében éldegélő kisebbségekkel szemben, hacsak nem ritkulnak afféle védendő, rezervátumi díszfajjá. (Vagy aforizmásan: Sokan vagyunk gyomok, kevesen liliomok.) Mi pedig még mindig nem akarunk elfogyni, a rohadt életbe!
Na de abból nagyon elegem van, hogy ahányszor szükség van rá, felkapnak (engem, téged, tisztelt Olvasó, meg egyáltalán, a romániai magyar közösséget), mint egy bunkót és velem, velünk csépelik, akit, amit épp kell. Emlékezzünk Ionopot álelnök hírhedt performanszára: tudjuk, akkor épp a PSD-t kellett laposra verni. És kivel verte az álelnök az ellenfelet? Velünk. És most is helyzet van: az infláció dübörög (nem a gazdaság), a kamatláb hétmérföldes lépésekkel mászik fölfelé, az állam soha nem látott kamattal vesz fel kölcsönt stb., szóval van baj elég Căpeni-ben, vagyis Köpecen.
És még valamiből elegem van: a nagy közös európai uniós közönyből. Emlékezzünk: az EU álájtatosan égnek fordította a szemét, amikor a függetlenségi népszavazásra menő katalánokat a spanyol rendőrség úgy verte, mint a lovat. Pedig Spanyolország (és Katalónia) nem fiatal ország. Az EU magasról tesz ránk (is): hiába csapkodjuk az asztalt Minority SafePack-kel, hiába tiltakozunk, óvunk, emelünk szót. Az EU egyetlen politikája e tekintetben a szemforgatás. Ugyanis nagyon jól tudják ott Brüsszelben, hogy ezt az egész közép-kelet-európai és balkáni puskaporos hordót a civilizált Nyugat rakta össze, bő száz évvel ezelőtt.
Ismétlem: nem Romániából van elegem, és nem is az EU-ból. A fent leírt attitűdökkel vagyok torkig. És hogy mit tehetek? Nagyjából azt, amit eddig. Adózom, továbbá teszem a dolgom, reményeim szerint jól. Román állampolgárként, ám a magyar nemzethez tartozó emberként. És megpróbálom megértetni a román nemzethez tartozó román állampolgárokkal, hogy ez nem hazaárulás. Akár úgy, hogy kicsit megtanulok hokizni, bár egy kiadós bodicsek erejéig.
Meddig terjedhet az állam beleszólása a magánéletbe és hol lesz büntetőjogi kérdés az, hogy egy ember mit fogyaszt?
Gondolatkísérletek, amelyekből kiderül, hogy nincs is annyi félnivalónk, mint amennyire félünk.
A két világháború közötti erdélyi magyar eugenika védekező jellegű volt, míg a román expanzív, terjeszkedő – mondja az Oxford Brookes Egyetem professzora, akivel a Transilvania Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk.
A mi tájainkon ritkán fordul elő, hogy a kortárs vízió ne brutálisan, vagyis együgyűen tolakodjon be a (rég)múlt szövetébe. A kolozsvári Bogdánffy-ház egyike e ritka kivételeknek. És egyben a kincses város legszebb művészeti tere.
A Csaba-mítosz végső formájának kialakulásában a tanult elit játszotta a döntő szerepet. Kolozsváron mutatták be Hermann Gusztáv Mihály történész A székely eredetmítosz című könyvét.
Elmarasztalják román közéleti személyiségek a bukaresti állami vezetőket amiatt, hogy nem vettek részt az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulóján Budapesten tartott ünnepi megemlékezésen, és nem is üzentek a kerek évfordulón.
Kolozsvár történelmi legközpontját szépen felújították. Viszont van az a por, az a sár a Farkas utcában, meg az, hogy a mi végeinken irtó nehéz valamit jól megcsinálni. Vagy befejezni. Jóvanazúgy! Pedig nincs.
Gazdára talált az első kategóriás főnyeremény a csütörtöki lottósorsoláson, a szerencsés szelvény tualjdonosa 17 760 754,40 lejt, azaz több mint 3,32 millió eurót nyert.
Medve támadt péntek este egy 25 év körüli pásztorra, aki a Maros megyei Csatófalva (Viișoara) térségében legeltette a juhait – tájékoztatott a Maros megyei katasztrófavédelem.
Két embert bántalmazott, több vendéget pedig erőszakkal fenyegetett meg egy 43 éves férfi Csíkszeredában. A rendőrök kardot, két bicskát, boxert és könnygázspray-t is találtak nála. A férfit pszichiátriai osztályra utalták be.
Meddig terjedhet az állam beleszólása a magánéletbe és hol lesz büntetőjogi kérdés az, hogy egy ember mit fogyaszt?
Gondolatkísérletek, amelyekből kiderül, hogy nincs is annyi félnivalónk, mint amennyire félünk.
A két világháború közötti erdélyi magyar eugenika védekező jellegű volt, míg a román expanzív, terjeszkedő – mondja az Oxford Brookes Egyetem professzora, akivel a Transilvania Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk.
A mi tájainkon ritkán fordul elő, hogy a kortárs vízió ne brutálisan, vagyis együgyűen tolakodjon be a (rég)múlt szövetébe. A kolozsvári Bogdánffy-ház egyike e ritka kivételeknek. És egyben a kincses város legszebb művészeti tere.