Még a múlt év végén történt, hogy járás-kelés közben elhaladtam az egyik óvári (Kolozsvár óvárosáról van szó) zsebkendő-galéria mellett. Az ilyen galériák, mint a nevük is mutatja, kis helyet foglalnak el, továbbá általában (szinte mindig) kortárs művészeti (tágabb értelemben kulturális) produktumoknak adnak otthont. Hatáselméleti metaforával élve olyanok, mint a fároszok: egyetlen pontból (bentről) messzire világítanak és szabdalják a környező sötétet (kint).
Ami ezúttal feltűnt: a sarokban egy fekete alak hevert. Elmosolyodtam az első abszurd gondolatvillanás kapcsán: talán a téli szünetelni induló galériások bent felejtettek egy látogatót. Közelebb léptem, és mindenre fény derült: a tárlat címe Plague Fatigue, vagyis Járványfáradtság. A fekete figura egy jelkép, okkal hever a sarokban petyhüdten, rendben.

Aztán viszont, már tovább járva-kelve, eltöprengtem egy másik lehetséges értelmezésen: a figura valóban egy bezárt entitás. Nevezzük például Magaskultúrának (pont így néz ki és pont ennyire erőteljes, értsd releváns a jelen pillanatban). A galériát pedig nevezzük például Templomnak (rítus zajlik benne és csak a kiválasztott felekezet hívei járnak oda, mert ők értik a beavatottak kódjait). Amelyben a Magaskultúrát imádják. És az jutott eszembe – ha már a 2023-as év olyan nehéz lesz, amilyennek ígérkezik, többek közt ami a (magas)kultúra továbbfáradási, erőtlenedési kockázatait illeti –, hogy talán érdemes (érdekes) lenne szakítani a jól bevált, kényelmes reflexműködéssel és például kihajtani a Magaskultúrát a Templomból. Isten ments, hogy Jézus punkperformanszára tegyek bármiféle utalást: szó sincs arról, hogy valamilyen külső (a fenti metaforából kiindulva, a sötétségből érkező) aktor (démon?) űzni kezdje a Magaskultúrát, asztalokat, székeket, (értsd, adott esetben valóban értékes műtárgyakat) borogasson fel, alkotókat hajkurásszon ostorral, aminthogy arról sincs feltétlenül szó, hogy a Templomot valamiféle saját-igaznak hitt, vélt imádság házává kellene tenni (hiszen eleve az). És arra se gondolok, hogy a Magaskultúra papjai, papnői rablók barlangjává tették a Templomot, bár az tény, hogy a kiválasztottak, a „becsatornázott” magaskulturális csúcselit asztalkáira valahogy mindig jó nagy összegek terültek, értelemszerűen nem mindig ok és érdem nélkül, de jaj, hány történet forog informálisan az ellenkezőjéről.
Amire gondolok: talán érdemes (érdekes) lenne a templomi fároszt leszerelni és kivinni a szabadba, a szélesebb szellemi, eszmei, kapcsolati, közösségi terekbe, ahol esetleg többen találkoznának vele (nem csak a beavatott hívők), sőt, talán az is kiderülne, hogy nincs is olyan sötét odakint, mint ahogy a világítótoronyból látszik, sőt, horribile dictu, még az is kiderül(het)ne, hogy a Magaskultúra nem feltétlenül sötétet szabdaló fénykard, de nem is olyan fáradt, erőtlen, petyhüdt, hatástalan, mint amilyennek látszik. Hogy kik kéne ezt megtegyék? Mondom, nem valami kívülről érkező sötét nagyúr, hanem épp, hogy a Magaskultúra felkent papjai, papnői. Vannak erre próbálkozások: a kedvencem a Kerekes Emőke–Balla Zoltán páros tevékenysége, adja a Jóisten, el ne süllyedjenek a nehéznek ígérkező 2023-as évben.
Mondom, jó lenne. Viszont kétlem, hogy a magukat kiválasztottnak tekintő papok, papnők hagyni fogják a Magaskultúrát kivitetni a Templomból. És ez némiképp érthető is: a nehéz (figyelem, nem katasztrofális, csak nehéz) időkben az ember (hiába forog magaskulturális fárosz a fejében) reflexszerűen pont azt akarja megőrizni, ami épp van. Mondok egy nem-magaskulturális példát. A téli szünet általában a síszezon ideje, annak legalábbis, aki szereti és műveli e sportot. Igen ám, csak az idei tél enyhén szólva atipikus (legalábbis eddig, legalábbis mifelénk). Tehát (elvileg) a (rugalmasan) gondolkodó ember figyelembe veszi a jelen helyzetet, amikor döntést hoz afelől, kiruccan-e a hegyekbe sízni, vagy sem. Nos, nem ez történik. Hanem az ellenkezője. És akkor (adott esetben) nagy a csodálkozás, hogy a remeknek ígérkező téli nyaralás kudarcba fullad, ami az adrenalinbombás lesiklásokat illeti.
A tél, amikor nincs tél, nehéz helyzet a megszokott, kényelmes állapotába reflexszerűen belesüppedő ember számára. Mert nem gondolkodik el, nem viszonyul rugalmasan a helyzethez. Ugyanígy, a kulturálisan nehéznek ígérkező 2023-as évről sem hiszem, hogy gondolkodásra, rugalmasságra fogja sarkallni a Magaskultúra papjait, papnőit. Ellenkezőleg: ha lehet, még jobban be fogják magukat sáncolni a fároszbástyába. Nincs az a Jézus, aki kihajthatná őket onnan. Akkor sem, ha a terülj, terülj asztalkák felborulnak.
Nem a magánember, hanem a politikus mosolyáról lesz itt szó, abban pedig benne van az egész romániai mélyvalóság.
Gondolatok az alkotmánybíróság és a különleges nyugdíjak 15 éves problémája körül.
A román és magyar kultúra közötti hídépítés nem küldetés, hanem normális viselkedés kellene legyen – mondja a Bukaresti Egyetem nyugalmazott professzora.
Szubjektív lencse és költői merengések az elmúlt évtizedek alatt alig változó romániai vasúti viszontagságokról. Elöl ül a masiniszta, de ki igazítja ma a „gőzöst”?
Online zajlik majd a gyógyszerek felírása és kiváltása, a páciensek pedig minden egészségügyi adatukhoz hozzáférnek. Továbbá: az adóhatóság rászáll az esküvőszervezőkre, egy férfi pedig az utcán ölte meg volt élettársát, három gyermekének anyját.
Miközben nálunk sürgősségi kormányrendelettel teszik lehetővé, hogy a településekre bejáró medvéket azonnal kilőhessék, ne gondoljuk, hogy csak Romániában, Erdélyben jelent aggasztó problémát a nagyvad és az ember közötti konfliktushelyzet.
További híreink: négy év börtönre ítélték „a nagy matematikusnak” kampányoló manelistát, de meglépett, a településekre bemerészkedő medvéket pedig ezentúl azonnal ki lehet lőni.
Több mint két évre bevonták a jogosítványát, és 16 ezer lejre bírságolták a rendőrök azt a marosvásárhelyi motorbiciklist, aki egy Kolozs megyei országúton közlekedve tizenhárom alkalommal előzött szabálytalanul, átlépve a folytonos vonalat.
„Ha elkezdjük tanulmányozni az idén 800 éves Naphimnuszt, azon keresztül megközelíthető Szent Ferenc lelkülete, a ferences lelkiség” – mondta el a Krónikának Urbán Erik, a Kisebb Testvérek Szent István Királyról elnevezett Rendtartományának vezetője.
A Csíkkozmásról néhány éve Mikóújfaluba költözött család bolygatta meg a háromszéki falu békéjét – árulta el lapunknak a minapi gyilkosság kapcsán Demeter Ferenc, Mikóújfalu polgármestere.
Nem a magánember, hanem a politikus mosolyáról lesz itt szó, abban pedig benne van az egész romániai mélyvalóság.
Gondolatok az alkotmánybíróság és a különleges nyugdíjak 15 éves problémája körül.
A román és magyar kultúra közötti hídépítés nem küldetés, hanem normális viselkedés kellene legyen – mondja a Bukaresti Egyetem nyugalmazott professzora.
Szubjektív lencse és költői merengések az elmúlt évtizedek alatt alig változó romániai vasúti viszontagságokról. Elöl ül a masiniszta, de ki igazítja ma a „gőzöst”?