A könyvünnep esete Makedón (Nagy) Sándorral, aki civilben polgár

Egy könyvünnep kellős közepén – mint amilyen a 12. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét – hogy is ne örülne az ember. Például annak, hogy a betűnek becsülete van. Hogy is ne gondolná azt, hogy a Gutenberg-galaxist hosszú évek óta siratók afféle álkasszandrák. Hát nézzünk csak körül: ugye, hogy nem halott a könyv az erdélyi végeken?

Pedig a veszély fennáll. Mármint a halálé. Az ugyanis szép – vagy Bréda Ferenc író, költő szavajárását megfogadva, aki szerint a pátosz használata nem ciki, ha tudjuk, mikor és mire jó –, szóval szép, sőt, hősies dolog, hogy a jelenlegi, irtó nehéz körülmények között (ijedt ménesként megugró papírárak, hogy mást ne mondjak, de a sor sokkal hosszabb) a kiadók továbbra is könyveket adnak ki. A nyomdák nyomtatnak, a szerkesztők szerkesztenek, a tördelők tördelnek, a korrektorok korrigálnak… az írók meg írnak.

A baj az olvasással van, a hírek szerint. Hogyaszongya: nemigen akaródzunk olvasni. Hogy miért, annak okai számosak, szintén a hírek szerint. Szeretném felhívni a figyelmet e könyvünnepen is, hogy… kezdeném picit távolabbról. Vagyunk ezeken az erdélyi végeken, vagy közepeken, ahogy tetszik, nézőpont kérdése, vagy egymillióan. Egy ország kitelne belőlünk: Luxemburgban, Montenegróban, Máltán, Izlandon (hogy csak Európára szorítkozzak) kevesebben élnek. Csak hát úgy hozta a sors, hogy jogilag, politikailag nem vagyunk ország.

És akkor azt mondom: aki nem olvas, határokat kerít. Maga köré. Aki viszont olvas, az terjeszti a határokat. Mégpedig kifelé. Talán az egyetlen olyan hódító tevékenységről beszélek, amely önmagában nem bánt senkit. Inkább megismer. Megismeri a helyet, ahol él, az embereket, akik ott élnek. Aztán megismeri azt a másik közösséget, amellyel megosztja a jogi, politikai értelemben vett határok közé szorított tájat. Aztán megismeri a határon túlt, ahol történetesen vagy inkább történelmesen ugyanazt a nyelvet beszélik. A magyarra gondolok. Végül pedig megismeri a további határokon túlokat, no meg – jó esetben – a határtalant. Kis logikai bukfenccel tehát azt mondhatom, hogy az olvasás a mi világhódító nem-fegyverünk.

És akkor nézzünk szét: a könyvek, ezek a nem-fegyverek, itt vannak. A kezünk ügyében. És nem csak könyvünnepeken, mint amilyen a 12. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, amelyek pár napig tartanak. A mindennapok valóságában nem három nap egy esztendő, hanem szökőéves kivételekkel 365. Tegyük őket is apró könyvünnepekké. Hódítsuk meg magunkat, a szomszédságot, az országot, a világot. Nagy Sándor, civilben makedón polgár is ezt tenné, hasonló esetben. Az Íliásszal a párnája alatt.