Pelé Erdélyben

Péntek este elöntötte a világsajtót a hír: meghalt Pelé. Elolvastam a cikkeket, szép lassan rögzült, hogy ő volt a foci maga, hogy háromszoros világbajnok, hogy Puskással, Maradonával játszik már a mennyország válogatottjában. Még a polgári nevét is majdnem megjegyeztem. És közben visszacsúsztam az emlékezet (a saját erdélyi magyar emlékezetem) bugyraiba. Amikor focizni kezdtem a kolozsvári grundokon (eleinte kapusként, mert testméreteim, kétballábam erre predesztinált, aztán később egész elfogadható licista mezőnyjátékosként, mert időközben lefogytam), Pelé már lesétált a füves pályákról. Akkoriban Maradona volt a szupersztár. Meg aztán Fazekas, meg Törőcsik, meg Nyilasi, nekünk legalábbis, itt, az erdélyi végeken. No de hogy kerül Pelé futballcipője a transzilván asztalra? Hát úgy, hogy 1981-ben mozikba került John Huston Menekülés a győzelembe című filmje, egy második világháborús történet: hadifogolytábor, fogoly focisták, a német propagandagép kitalálja, legyen egy meccs, foglyok a németek ellen, az alkalmat a foglyok szökésre akarják felhasználni, ám a meccs félidejében, amikor megszökhetnének, mégis úgy döntenek, visszamennek a pályára és játszanak harcolnak, aztán hepiend lesz. Mi pedig (és nem csak azért, mert a nyolcvanas évek elejének Romániájában durván fogyni kezdett a levegő) úgy jártunk moziba, mint hívők a templomba. És bár a fociról akkor épp nem volt túl nagy véleményem (duci kapusként), elmentem, megnéztem ezt a filmet is. Amelyben a korszak színészlegendái (Sir Michael Caine, Sylvester Stallone, ,Max von Sydow stb.) és focióriásai (Ardiles, Bobby Moore, Kazimierz Deyna stb.) mellett Pelé is játszott. És jött a (számomra) meglepetés: végigizgultam, -nevettem a filmet. Amikor hazaértem, a házban épp a szokásos heti szeánsz zajlott: apám és barátai beszélgettek, vágták a kenyeret, majszolták az almát és itták a pálinkát, persze. Beléptem, köszöntem, valaki megkérdezte, mi újság, mire mondtam a mozit meg a filmet. Erre másvalaki megjegyezte: tudod-e, hogy azt a filmet Magyarországon forgatták? Nem tudtam. Attól kezdve minden nap elmentem a moziba és megnéztem a Menekülést. Lázasan kerestem benne Magyarországot. A helyet, ahova kétévente mehettünk, mert kétévente adták szüleim kezébe az útlevelet, hosszas kérelmi procedúra után. Nyilván nem találtam meg. Nem ismertem fel például az MTK (ma Hidegkuti Nándor) stadiont, ahol a mindent eldöntő „párizsi” mérkőzés zajlott. De nem keseredtem neki: úgy néztem a filmet, gyermekszívvel, bátran, mintha „magyar” lenne. Stallone, Caine, Pelé „magyar” filmben játszottak. (Később megtudtam, volt idevágó témájú igazi magyar film is, Fábri Zoltán Két félidő a pokolban című dolgozata, amely Hustont is inspirálta.) Tehát, gyermekszívvel, bátran azt is képzeltem, hogy Stallone, Caine, Pelé kicsit magyarok is. Ha egyszer Magyarországon, „magyar” filmben játszanak. Így képzeltem akkor, gyermekszívvel, bátran, itt, az erdélyi végeken. Ahogy újra meg újra megnéztem a filmet, értelemszerűen belém égtek bizonyos jelenetek: amikor Stallone rosszul beszél franciául, amikor Caine (a foglyok edzője) a tábla előtt áll és magyarázza a játékstratégiát, mire Pelé odamegy, elveszi tőle a krétát és egy görbe vonallal „leírja”, hogy okoskodás helyett hogyan gólt kell rúgni, amikor szintén Pelé beszól Stallonénak, hogy semmihez se ért, de kapusnak jó lehet, ha gyakorolja, amikor felállnak a csapatok egymással szemben a magyar francia stadionban és hosszan sorolhatnám még… de volt egy jelenet, ami különösen mély nyomot hagyott bennem. Ugyanazért, ami okán „magyar” filmnek tekintettem a Menekülést. Adott ponton a foglyok (nyilván nem csak sportpolitikai okokból) nyomást gyakorolnak a nácikra, hogy a csapatnak szüksége van a kelet-európai (hadifogoly) labdarúgókra is. Akiket más táborokban tartottak fogva. A nácik belemennek a dologba (tudják ők, miért) és a keletiek megérkeznek: csonttá soványodott roncsok. A lábukon is alig állnak, nem hogy a labdába rúghattak volna a pályán. Ez a jelenet megdöbbentett. És nem csak a háború mögöttes valóságának borzalmai okán. Úgy éreztem, én is olyan vagyok (ugye, a duci kis kapus), mint azok a járkáló keleti csontvázak: adódott egy alkalom, hogy kiléphessenek börtönükből. Nagyjából úgy, ahogy kétévente megadatott (ha…) az alkalom, hogy Magyarországra utazzunk. Egy másik fogolytáborba, persze. De ahol picit focistának érezhettük magunkat. A pályán. Például anyanyelvünkön beszélhettünk a boltban. Nem tehetek róla, nekem mindig ez jut eszembe Peléről. Akinek a Jóisten ad mostantól sárga lapot, ha kell. És aki talán sose tudta, hogy járt Erdélyben, igaz, olyan görbe útvonalon, amilyent a táblára rajzolt a filmben. És hagyott is valamit a helyszínen.