Valós riport a nagyváradi premontrei apát elhalasztott kilakoltatásáról

Verőfényes napsütésben indultam Kolozsvárról Nagyváradra vasárnap délután. A Pece-parti Párizs ebben a nehéz szürkeségben is hívogató melankóliát ontott, ami rezonált az aktuális hangulatommal. Izgalommal elegyített várakozás előzte meg az utamat.

Azért utaztam Nagyváradra, hogy jelen legyek a premontrei apát hétfői, gyorsított eljárású kilakoltatásán. Az apátság restitúciós ügyeit 14 éve követem nyomon (itt, itt, itt, valamint itt), és amikor már azt gondolnám, hogy éreztem a romániai egyházi visszaszolgáltatási folyamat mocsarának minden orrfacsaró bűzét, újra és újra megcsapja az orrom egy addig ismeretlen, fojtogató kigőzölgés.

kamerák kereszttüzében a saját otthonából és egyben hivatalos, szerződéses munkahelyéről.

Idejekorán összekaptam magam, hogy elérjek a premontrei templomban tartott fél kilences misére. A polgármesteri hivatal mellett elhaladva a metsző szél újult erővel kavarta az apró szemű esőt, majd néhány utca után feltűnt a premontrei sor. Egy árva lélek sem keresztezte utamat a templomig, amelynek küszöbét egy hajlott hátú, réveteg tekintetű öregasszony társaságában léptem át. A pálosok által épített kéttornyú, barokk stílusú templomban félhomály derengett, épphogy elkezdődött a liturgia. Az imádkozó hívek arcára kiült az elszántsággal átitatott aggodalom, érezhető volt a feszültség.

Jézus, világ Megváltója, üdvözlégy, élet adója – törte meg a megmerevedett pillanatot a kántor. A megtelő padsorokból felhangzó ének alatt már egymásnak adták a kilincset az érkezők.

– szólt a híveihez a záró áldás után Fejes Rudolf Anzelm apát, aki arra kérte a jelenlévőket, hogy imádkozzanak. Az apát, a mellette kiálló papok és a ministránsok kivonultak a sekrestyébe, míg a hívek a rózsafüzért mondták. Félóra volt a kilakoltatásig.

A rendház falai között eközben az apáthoz igyekeztem a sajtós kollégákkal. A folyosón sorfalat álltak a hívek és a papok, Fejes Rudolf Anzelm pedig úgy állt sekrestyében – ahonnan ki akarják lakoltatni – a kamerák elé, hogy nyoma sem volt rajta a külvilág zaklatottságának. Higgadtsága, szelíd mosolya mögött olyan méltóságteljes, sziklaszilárd tartás feszült, amelyet csak a legmélyebb belső hit és az igazság halk bizonyossága adhat az embernek.

Elmondta, hogy a nagyváradi önkormányzat jogi eljárással tervezi kilakoltatni őt a saját monostorából. Egy olyan akció készül, amilyenre még a vallás- és egyházellenes kommunista diktatúra legsötétebb éveiben sem vállalkozott a román állam. A kilakoltatás megfojtaná és gyakorlatilag felszámolná az évszázadok óta fennálló szerzetesi közösséget, miközben az apátot a román állam hivatalosan elismeri és javadalmazásban részesíti. Így ahelyett, hogy az 1130-ban alapított apátság partiumi jelenlétének közelgő kilencszáz éves jubileumára készülne, a városháza jogszerűtlen kilakoltatással fenyegeti a rendfőnököt.

Az események közvetlen kiváltó oka az a húszmillió eurós EU-s fejlesztési pályázat volt, amelyet a nagyváradi polgármesteri hivatal nyert el a Mihai Eminescu Főgimnáziumban – a premontrei rendházzal szomszédos, egykori szintén premontrei építésű és tulajdonú iskolaépület – felújítására. Az uniós finanszírozás feltétele az volt, hogy a pályázó igazolni tudja az egész épülettömb feletti tulajdonjogát, ideértve a rendházat és a templomot is. Itt került porszem a gépezetbe.

A nagyváradi premontrei rendház és kolostor, a templom és az iskolaépület 1941-ben érvényesen visszakerültek a Premontrei Rend tulajdonába, az 1440/1941. számú miniszterelnöki rendelet 3. cikke alapján. Ez a telekkönyvi bejegyzés jogilag soha nem szűnt meg, mert azt senki nem semmisítette meg, és nem is törölték érvényesen. A kommunizmus alatt a templom, a rendház és a kolostor részeit a premontrei komplexumból a gyakorlatban einstandolták, de ténylegesen nem vették el.

Az államosítási dekrétum kizárólag az iskolaépületre vonatkozott – a kolostor, a rendház és a templom nem képezte a 176/1948. számú rendelet tárgyát. Ebből következik, hogy a három ingatlan tulajdonjoga végig a premontrei rendet illette meg. 2008-ban az önkormányzat a nagyváradi bíróságtól kérte az 1948-as államosítás telekkönyvi bejegyzésének törlését. Így az államosítás bejegyzésének törlésével a telekkönyvben újra a premontreiekre szállt az egész együttes tulajdonjoga a templomtól az iskolaépületig bezárólag – érvel a rend.

Miközben a kétezres években zajlott az ezer sebből vérző visszaszolgáltatási folyamat, a városháza saját belső adminisztratív aktusokkal a saját nevére íratta az épületeket, holott az ezt alátámasztó 1948-as dekrétumot addigra már törölték. Mindez a folyamat bírósági eljárás, törvényes átruházás nélkül, vagyis a román joggyakorlat teljes mellőzésével történt.

Az apát ez idő alatt sem tétlenkedett. 2003-ban hivatalos restitúciós kérelmet nyújtott be. Világos volt, hogy a 94/2000. számú sürgősségi rendelet nem alkalmazható liturgikus rendeltetésű ingatlanokra, de az apát erkölcsi kötelességnek érezte a kérelem benyújtását, hogy senki ne mondhassa, a rend nem próbálta visszaszerezni vagyonát.

2023-ban a módosított földtörvény alapján új kérelmet nyújtott be az apát a rendház, a kolostor, a templom és a hozzájuk tartozó telkek visszaszolgáltatásáért. A hatóságok elutasították azzal az abszurd indokkal, hogy Nagyvárad „kollektivizált település volt", tehát a telkek mezőgazdasági kollektívába kerültek. Egy városközponti kolostor és templomkertjét tehát úgy kezelték, mintha szántóföld, mezőgazdasági terület lett volna. A rend fellebbezést nyújtott be a Bihar megyei prefektusi hivatalhoz, ahol azóta is tetszhalott állapotban van a felülvizsgálati kérelem, érdemi választ azóta sem kaptak.

A váradi önkormányzat így 2024 végén megpályázta a már említett EU-s forrásokat egy olyan épületegyüttesre, amelynek rendezetlen a jogi státusza, és amely papíron sem az övé.

A megoldás, amelyet a városvezetés választott, nem a jogi helyzet rendezése volt, hanem az akadály, azaz az apát személyének adminisztratív úton történő eltávolítása. Arra jutottak, hogy az általa lakott, kánonjogilag az apátság székhelyéül szolgáló kolostorból kilakoltatási végzéssel távolítják el, „jogcím nélküli lakóként” kezelve a személyét. Így a rendház megüresedésével elhárul az akadály a pályázat megvalósíthatósága elől.

Fejes Rudolf Anzelm elmondta, hogy harminc éve él ezen a lakhelyen, a Ciorogariu utca 16. szám alatt. A hivatalos lakossági nyilvántartásban is ezen a címen szerepel, és a választásokon is erről a lakcímről szavazott, amit a személyi igazolványán lévő matricák is bizonyítanak. Ennek ellenére a bíróság és a polgármesteri hivatal a kilakoltatási eljárás során arra hivatkozott, hogy a 16-os szám nem is létezik, és az apát hivatalosan nem ott lakik. Az apát ezt tragikomédiának tartja, hiszen ha ő hivatalosan nem ott él, akkor a kilakoltatók jogalapja is megkérdőjelezhető.

Bár a rendház eredetileg 56 helyiségből állt, mára csak 2-t hagytak meg, mert fokozatosan, egyesével foglalták el az iskola részére, annak ellenére, hogy megszentelt kolostor és rendház, amelynek az önálló, az ortodox vallási intézményekkel egyenrangú jogi személyiséggel bíró kolostori jellegét a rendszerváltás után 1997-ben újból megerősítette a román vallásügyi államtitkárság. Ennek ellenére a rendházat iskolaként kezelik.

Az is elhangzott, hogy az apát lakhatása szorosan összefonódik a premontrei szerzetesi életmóddal. Nem csupán hálófülkékből áll egy kolostor, hanem a közösségi szerzetesi élet fenntartásához szükséges terekből is: ebédlő, káptalanterem, könyvtár és a novíciusok számára elkülönített helyiségek. Emellett az apát lakókörnyezetéhez egy hagyományos mezőgazdasági jellegű terület is tartozik, amely a 900 éves rend önfenntartását szolgálja. Itt terményszállítás folyik, és baromfikat is tartanak. Elmondta, hogy életkörülményeit az utóbbi időben jelentősen megnehezítette, hogy szolgálati helyén mindennapos pszichológiai terrornak és zaklatásnak van kitéve a hatóságok részéről. Emellett a szomszédok is egyre ellenségesebbek: rendszeresen panaszkodnak a mindennapi életével járó tevékenységekre, például a harangozásra vagy a kakaskukorékolásra.

Az apát az ellene irányuló társadalmi feszültség és hergelés egyik példájaként idézte fel azt a közeli élelmiszerboltban történt incidenst, amely során két ember támadt rá a polcok között, és elmondása szerint az üzlet egyik alkalmazottja parancsolta ki a támadókat a boltból.

Az apát ugyanakkor egy kompromisszumos megoldást is felvázolt a helyzet rendezésére. Első körben a valós tulajdonjog elismerése független szakvélemény alapján, amelyet a rend el is készíttetett Rákossy Botond-Józseffel, a bukaresti kataszteri főhatóság korábbi helyettes államtitkárával, és nyomtatásban is megjelent. Fejes Rudolf Anzelm szerint ebből egyértelműen kiderül, hogy az ingatlan a rendé, cáfolva a jelenlegi adminisztráció által végrehajtott kisajátítást.

Amennyiben a hatóságok jogilag is elismernék a rend tulajdonjogát, az apát és a nemzetközi premontrei tanácsadói köre nyitott lenne a tárgyalásra az épületegyüttes megosztásáról. Azaz hajlandóak lennének tárgyalni az iskolaépület város részére történő átadásáról. Ezt korábban akár jelképes összegért is megtették volna, bár az apát megjegyzi, hogy az elszenvedett meghurcoltatások miatt már nem feltétlenül támogatják a pusztán jelképes kompenzációt.

Az apát határozottan ragaszkodik a szorosabban vett kolostori terekhez és a mezőgazdasági területhez, hisz azok elengedhetetlenek a szerzetesi élet gyakorlásához. Hangsúlyozza, hogy ez lenne a rend hivatalos opciója a békés megegyezésre, de a hatóságok a jelenlegi helyzetben egyáltalán nem hajlandóak belemenni ebbe a megoldásba.

Fejes Rudolf Anzelm közölte, hogy a kilakoltatásra meghívta Nagyvárad polgármesterét és a város jegyzőjét is.

– mondta az apát, hozzátéve, hogy gyóntató papként pontosan tudja, az embereknek mennyire nehéz szembenézniük a saját rosszaságukkal és a tetteik következményeivel. Ilyenkor próbálják hárítani a felelősséget, kimagyarázni a történteket, vagy egyszerűen úgy tesznek, mintha az egész meg sem történt volna, miközben ők maguk idézték elő a helyzetet. A polgármester és a jegyző meghívásával az volt a célja, hogy „a gonoszság lássa a gonoszságot”, hogy saját szemükkel nézzék meg, mit műveltek. Viseljék el a tetteik súlyát, nézzenek szembe a valósággal, és a kilakoltatást ne másokkal intéztessék el, hanem vállalják a teljes felelősséget a helyszínen.

Az apát épp válaszolni készült arra a kérdésre, hogy a premontrei rend nemzetközi főhatósága milyen intézkedéseket tervez, amikor nyílt az ajtó és jelezte az egyik hívő, hogy két csendőr érkezett a templomajtóhoz – „az apát urat keresik.” Az apát és a kísérete a hívek gyűrűjében vonult végig a templomon, majd az apát a templomlépcsőn, szakadó esőben várta sorsának beteljesülését. A csendőrök egyelőre arra kérik az utca két oldalán egyre szaporodó, a rózsafüzért mondó tömeget, hogy ne az úttesten várakozzanak. Többen sírva imádkoztak, miközben a papok az apát vállára tették a kezüket.

a tömegben is sok református, nagyváradi magyar volt jelen. Fejes Rudolf Anzelm továbbra is a hívekkel és a sajtóval beszélgetett.

Eközben arról beszéltek a tömegben, hogy a magyarországi CitizenGo tüntetéskérelmet nyújtott be a polgármesteri hivatalhoz a premontrei apát védelmében, ám azt elutasították, mondván, nincs olyan utca, amire a kérvényben hivatkoznak. Egy ideig emiatt is forrongtak a helyi indulatok, hogy aztán kiderüljön, a CitizenGo a trianoni döntés előtti magyar utcanevet adta meg, és az Úri utca valóban nem szerepel a hivatalos helyi utcanevek között.

Erre az egyik csendőr hívta fel a figyelmet, aki készségesen és türelmesen elmagyarázta az elutasítás okát. Tehát a váradi önkormányzat nem törölte a rendház házszámát a nyilvántartásokból. A kár megtörtént, a nem körültekintően benyújtott kérés miatt így hamis információk is szárnyra kaptak. Így derült ki az is, hogy tulajdonképpen mindenki bejelentés nélkül tartózkodik a helyszínen.

Jó félóra is eltelt, mialatt egy rendőrautó is leparkolt a közelben. A mintegy kétszáz fős tömegben elvegyülve hallani lehetett, hogy hiányolják az RMDSZ Bihar megyei képviselőjének a jelenlétét a kilakoltatáson, aki 2025 júliusában meglátogatta az apátot és egyezséget ajánlott neki a váradi premontrei ingatlanok helyzetének rendezésére.

A rend által közzétett ajánlatcsomag a következőket tartalmazza: a templomépület visszaadása a premontrei rend tulajdonába; a templom alatti, melletti és mögötti földrész – egészen a parkolóházig – rendi tulajdonba adása; szóbeli ígéret arra, hogy biztosítják az építési engedélyt egy új rendi épület felhúzásához a szabad területen; a rend számára a jelenleg használt épületrészek használatának biztosítása a pályázati felújítást követő fenntarthatósági időszak alatt, majd később ezek tulajdonba adásának lehetősége; a templom teljes körű rekonstrukciója önkormányzati források felhasználásával; ígéretek Románia és Magyarország részéről a szükséges anyagi fedezet biztosítására.

Fejes Rudolf Anzelm akkor erre azt válaszolta, hogy

hanem szóbeli ígéreteken, szándéknyilatkozatokon és feltételes módú megfogalmazásokon alapul. Az apát szerint a csomag alapfeltétele a rend jelenlegi székhelyéről való kiköltözés lenne, egy bizonytalan jövőbeli kolostorépítés reményében. Továbbá a váradhegyfoki premontrei rendi életet, közösséget és stabilitást nem alapozhatja szóbeli ígéretekre.

Nem azért, mert rosszhiszeműséget feltételez, hanem mert a kánonjog, a szerzetesi jog, a közjog, és Románia hatályos törvényei sem így működnek – írásos, határidőhöz kötött, ellenőrizhető és kikényszeríthető garanciákra van szükség. Azt is hozzátette, hogy egy premontrei rendházat, kolostort nem lehet csak úgy a semmibe felépíteni, és a templomot sem lehet állami vagy önkormányzati ingatlanként kezelni. Egy felszentelt, istentiszteleti célra használt templom a román jog szerint sem sorolható a közvagyon kategóriájába úgy, mint egy telek, iroda vagy raktár, így nem lehet vele önkormányzati logikával sem rendelkezni, átminősíteni vagy helyben elintézni – jelezte az apát.

A folyamatos alkukon, a kölcsönös érdekeken nyugvó megállapodásokon és a döntéshozói fórumok minden szintjén való folyamatos jelenléten alapuló, ízig-vérig pragmatikus reálpolitizálás minden eredménye, lehetőségei és a kisebbségi helyzetből fakadó korlátai mellett jogos elvárás a helyi hívek, az erdélyi katolikusok és az egész erdélyi magyar közösség részéről, hogy sokkal világosabban lássák az érdekképviseleti szervezetnek a kérdésben elfoglalt álláspontja, lehetséges megoldási javaslatai és potenciális alkui mögött húzódó mozgatókat.

Beszédes ezen kívül a nagyváradi megyés püspök, Böcskei László távolmaradása is, aki az ügyben a polgármesteri hivatal és az apátság között próbált közvetíteni, sürgette a felek közötti rendezésre irányuló párbeszédet, ugyanakkor több alkalommal is hangsúlyozta az ügy bonyolultságát, és azt, hogy az apátság ügyei nem az ő egyházi joghatósága alá tartoznak. Mindezzel együtt az összegyűlt hívek számára is jelzésértékű lett volna, ha a püspöki rangú apát mögött ott állt volna személyesen a váradi megyéspüspök,

Az esőnek esze ágában sem volt elállni, ahogy az apát sem mozdult a helyéről, miközben továbbra is adta az interjúkat. Jó óra telt el a feszült várakozásban. Várakoztak a hívek, az apát és szűk környezete, a csendőrök, a titkos és nem titkosrendőrök, a civil és egyenruhás rendfenntartók az újságírók, az érdeklődő járókelők, és várakozik a végrehajtó is az út túloldalán.

– mondták többen is, de egyik oldal sem tágított egy tapodtat sem. Ismét eltelt egy jó félóra-óra, amikor az újságírók jelezték, hogy a nagyváradi polgármesteri hivatal közleményt adott ki Fejes Rudolf Anzelm atya kilakoltatási intézkedésével kapcsolatos végrehajtás elhalasztására az önkormányzat köztulajdonában lévő ingatlanból.

A döntést azzzal indokolták, hogy újraindult a tanítás a Mihai Eminescu Főgimnáziumban, és a kilakoltatás tárgyát képező helyiségek egy része bizonyos esetekben egybeesik azokkal a terekkel, ahol az oktatási tevékenység zajlik. A hétfői intézkedés végrehajtása így közvetlenül befolyásolta volna az oktatási folyamat zavartalan lebonyolítását. A polgármesteri hivatal megjegyezte, a halasztás kizárólag adminisztratív és ideiglenes jellegű. A kilakoltatási eljárás továbbra is érvényben marad, és egy később meghatározott időpontban kerül végrehajtásra, oly módon, hogy elkerülhető legyen a diákok és a pedagógusok tevékenységének megzavarása, a jogi keretek és a közérdek tiszteletben tartásával.

A tömeg és az apát sem hitt a hivatalnak, Fejes Rudolf Anzelm a helyszínen azt mondta, a templom előtt marad, és addig várakozik, ameddig hivatalos értesítést nem kap a kilakoltatás elhalasztásáról. Tovább tartott a várakozás, de amikor a végrehajtó elhagyta a helyszínt, a csonttá fagyott, megázott emberek egy része is hitelt adott a közleménynek, és lassan elhagyták a helyszínt.

Anzelm apát a Főtérnek elmondta, hogy vasárnap éjszaka a nagyváradi rendőrségen azonnali jogvédelem iránti kérelmet nyújtott be, amelynek hosszabb változatát már szombat éjjel elküldte az országos rendőr-főkapitányságnak. Ebben azt kérte, hogy a rendőrség ne nyújtson segítséget Románia törvényeinek és alkotmányos rendjének megdöntéséhez, és tartsa be a kilakoltatására vonatkozó moratóriumot, mivel a székházban van az otthona.

A szolgálatban lévő rendőrnek kikerekedett a szeme, amikor meghallotta, hogy az előtte álló ember római katolikus pap, szerzetesi rangja pedig exarcha, továbbá érvényes lakáshasználati szerződése van a római katolikus püspökséggel. Ennek ellenére mégis úgy akarják kilakoltatni, mintha önkényes lakásfoglaló lenne.

A polgármesteri hivatal tegnapi lépését, amellyel felfüggesztette a kilakoltatást, nem lehet másként értékelni, mint taktikai halasztásként, időhúzásként.

Valószínűleg közrejátszott benne az utolsó pillanatban benyújtott rendőrségi kérelem is, és az is, hogy az önkormányzat nem számolt ilyen mértékű, állhatatos hívői kiállással.

Nem kalkuláltak azzal sem, hogy kudarcra van ítélve minden olyan kísérlet, amely – felekezettől függetlenül – megpróbálja leválasztani az embereket arról, hogy kiálljanak az általuk igaznak tartott ügy mellett. Ahogyan azzal sem számoltak, hogy egy pap, egy szerzetespap nem önmagában és nem önmagáért létezik:

A hazafelé úton az járt a fejemben, hogy a nagyváradi premontrei gimnázium, az egykori jogakadémia és a rend sok évszázados jelenléte a vallási dimenzió mellett mekkora közös, román–magyar kulturális örökséget is hordoz. Itt tanított Juhász Gyula, a magyar líra egyik legmeghatározóbb alakja. Váradon ismerte meg Sárvári Annát, aki itt vált a magyar irodalom egyik legjelentősebb szerelmes verssorozatának, az Anna-verseknek ihletőjévé.

Itt oktatott a jezsuita Pray György (1723–1801) a magyar történettudomány egyik atyja. Az ő nevéhez nevéhez fűződik a legrégebbi összefüggő magyar nyelvemlék, a Halotti beszéd és könyörgés felfedezése, majd publikálása is. Itt tanított Katona István (1732–1811), jezsuita pap, apát-kanonok, akinek fő műve a hatalmas, 42 kötetes latin nyelvű magyar történelmi szintézis, a Historia critica regum Hungariae. Az impozáns méretű főgimnázium falai közül sugározta az első magyarországi rádiójeleket Károly József Iréneusz, a rádiótechnika úttörője, az első modern magyar röntgenlaboratórium létrehozója.

Itt tanult Gozsdu Manó / Emanuil Gojdu (1802–1870), a magyarországi románság legnagyobb mecénása, jogász, politikus, aki a nagyváradi premontrei gimnázium és az egri érseki gimnázium után a nagyváradi és a pozsonyi jogakadémián tanult. Személye talán a legtöbbet mondja el arról a premontrei szelelmiségről: románnak született és románnak vallotta magát, mégis elsőként vezette be az ügyvédi keresetlevélben a latin helyett a magyar nyelvet, miközben vagyonát a román diákok ösztöndíjalapjára hagyományozta. Nevét viseli a budapesti Gozsdu-udvar és egy nagyváradi román gimnázium is.

Iosif Vulcan (1841–1907), a román irodalom és kultúra kiemelkedő alakja, az Erdélyi Román Irodalmi Társaság elnöke, a román irodalmi folyóirat, a Familia alapítója is itt végezte el a középiskolát. Ő volt az, aki 1877-ben először közölte az ifjú Mihai Eminescu verseit. A jogakadémián kezdte meg tanulmányait Ady Endre, aki bár soha nem fejezte be jogi tanulmányait, nagyváradi évei döntően formálták egyéniségét és költészetét. Mint ahogy itt tanult Szacsvay Imre (1818–1849), az 1848–49-es országgyűlés jegyzője, a függetlenségi nyilatkozat szövegezője is, akárcsak Szigligeti Ede (1814–1878), a magyar drámaírás és népszínmű megteremtője, a Liliomfi szerzője, a Nemzeti Színház igazgatója.

Ez az óriási kulturális örökség, nyitottság és szellemi pluralizmus, amit a premontrei rend képvisel, önmagában elegendő alapot kellene jelentsen ahhoz, hogy a nagyváradi polgármesteri hivatal a jogállamiság szellemében, méltányosan mozdítsa ki a holtpontról Fejes Rudolf Anzelm apát és a rend minden tekintetben megalázó helyzetét.