Mire megoldás az, ha letiltjuk egymást a Facebookon?

Volt egy barátom. Nem közeli barátom volt, mivel ritkán találkoztunk, de mindig ott folytattuk, ahol legutóbb abbahagytuk, gyakran órákon át váltottuk meg a világot. Aztán kiderült, hogy már nem a barátom. Egyszer eszembe jutott, hogy rég nem hallottam róla, így ránéztem a profiljára, hogy vajon mit csinál mostanában. És akkor értetlenül néztem, hogy ott írja a profilképe mellett a kék gombon, hogy jelöljem ismerősnek. Vagyis hogy nem vagyunk ismerősök, pedig korábban azok voltunk.

Ráírtam, hogy mi történt, mire válaszolt, hogy már nem vagyok méltó arra, hogy Facebook-ismerősök legyünk. Mivel… és itt következett egy hosszasan eszmefuttatás, amelyben olyan ideológiai bűnökkel vádolt, hogy elborzadtam. Aztán hosszasan cseteltünk, de éreztem, nem tudtam megingatni meggyőződésében.

Aztán egy másik, távolabbi ismerősöm rakott ki a Facebook-ismerősei köréből, ő is csendben, úgy, hogy ugyanígy, véletlenül vettem észre. Vele nem voltam közeli viszonyban, de általában váltottunk két szót, ha összefutottunk az utcán vagy máshol. A minap összetalálkoztunk, és amikor köszönni kellett volna, zavartan elfordította a fejét és ment tovább.

Persze önmagukban, kívülről nézve egyáltalán nem szokatlanok ezek az esetek, nap mint nap számtalan ilyesmi történik szerte a világban. Mindig is történt, hiszen mióta létezünk, emberek barátkoznak egymással, konfliktusba kerülnek és elválnak, gyakran haraggal. Az előítéletek és félreértések is egyidősek az emberrel, ugye. De ezeket az egyoldalú elválásokat, amelyekről fentebb beszéltem, nem előzte meg semmilyen beszélgetés. Volt barátom és volt ismerősöm is igen értelmes, képzett ember, aki nem kommentszekciók bugyraiban hadakozik szűk szókincsű, tájékozatlan, gyalázkodó droidként.

amiket a „hagyományos” és a közösségi média felerősít. De mindkét incidens megrázott, mivel személyesen, a saját bőrömön még nem tapasztaltam ilyet, ráadásul a világról is majdhogynem ugyanazt gondolom, mint tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt, és bárkivel le tudok ülni gyakorlatilag bármiről beszélgetni.

Ma már közhelyes arról beszélni – magam is számtalanszor írtam róla –, hogy mennyire paradoxális helyzetben élünk, hiszen soha nem volt ennyi kommunikációs lehetőségünk, mint most, soha nem lehetett gyorsabban és könnyebben kapcsolatba lépni valakivel, mint most. Ráírni, felhívni, üzenni, azonnal, valós időben. Ennek ellenére az emberek közötti kommunikáció egyre csökevényesebb, egyre agresszívebb. És egyre inkább előítéletes és ideologikus. Mindez a nyitottság, az elfogadás, a tolerancia jegyében, ami napjaink egyik legünnepeltebb éthoszcsomagja.

Hol csesztük el ezt az egészet, hogyan sikerült a kommunikációt minden korábbinál jobban elősegítő eszközeinkkel egyre inkább ellehetetleníteni épp a kommunikációt. A világ összenyitására hivatott kommunikációs lehetőségeink éppen az ellenkezőjét eredményezték: buborékosítanak, törzsiesítenek, a végletekig egyszerűsítenek, elzárnak és radikalizálnak. Ami nem tetszik, arról nem akarunk tudni, aki nem tetszik, azt töröljük az ismerősi listáról, nem akarunk beszélni vele, nem vagyunk kíváncsi arra, hogy mit gondol a világról. Eleve tudunk és előre tudunk és minősítünk, gyorsan, türelmetlenül, agresszíven.

És nem, ezért nem kizárólag a politikusok a felelősek. Nem Orbán, nem Magyar, nem Bolojan vagy Simion, nem Trump vagy Putyin. Ezt a kommunikációs teret, ezt a szép új világot nem a politika hozta létre és működteti, a politika csak benyomul és használatba veszi, mert ez a természete. Mi magunk éltetjük azzal, hogy hagyjuk az agyunkat, a viselkedésünket, a viszonyulásunkat gyarmatosítani.

Persze ez a téma jóval bonyolultabb és sokrétűbb, hiszen már az a megfogalmazás is, hogy „hagyjuk”, igencsak problematikus. De a politika – ha már benyomult a 24 órás elérést biztosító térbe –, azonnal a leghevesebb, legélesebb és legradikálisabb vitákat idézi elő és azonnal lefoglalja agyi kapacitásainkat, annyira, hogy szinte mindent csak azon keresztül értelmezünk.

Az egyik nyilván az erdélyi magyar ember életét is döntően meghatározó romániai politika, amit viszont ő szinte kizárólag az RMDSZ-en keresztül lát és értelmez. Nézzünk csak be RMDSZ-politikusok közösségi oldalaira, vagy más, a romániai politikáról magyarul szóló bejegyzés kommentszekciójába. A hozzászólások többségében rövid, egy-két mondatos, igen kategorikus, igen leegyszerűsített megnyilvánulásokat találunk, amelyek arról árulkodnak, hogy a szerzőjük be van zárva egy ugyanilyen, végletekig leegyszerűsített, de számára érthetően berendezett világba: megdrágítottátok az üzemanyagot, lecsökkentettétek a fizetéseket, loptok, csaltok, hazudtok, gazemberek, menjetek a fenébe, jobb lenne nélkületek.

Ezek az emberek – sokan vannak – rém egyszerű terminusokban megmagyarázták maguk számára a világot, az egyszerű magyarázat ugyanis mindig vonzóbb, az az alapján kialakított vélemény pedig a legkönnyebben kommunikálható.

Ezekben a kommentszekciókban senki nem tudná megmondani, hogy mi következne, miután elzavarjuk az RMDSZ-t a fenébe. Legfeljebb csak annyit tudnának mondani, valami más, valami jobb, valami új.

És nem csak az átlagemberek nem tudnak az elzavarás katartikus pillanatán túl tekinteni, hanem a szellemi elit sem. Hosszú évek óta nincs a nyilvánosságban semmiféle épkézláb elképzelés arra vonatkozóan, hogy mivel kezdődhetne egy poszt-RMDSZ korszak, mi lenne az alternatíva, milyen politikai képviseleti megoldás lenne életképes a következő nap reggelétől, amikor az RMDSZ-t elzavartuk a fenébe. Szépen hangzó elvi, univerzális jelszavak persze vannak: méltányosság, tisztesség, egyenlőség, és hogy… legyen jó. De megvalósítható gyakorlati konstrukcióval (mit teszünk a helyébe?) igen hosszú ideje nem állt elő senki.

Ami természetesen két tábort éltet, ezek pedig egymásnak halálos ellenségei. Az egyik tábor az „agymosott neofasiszta fideszeseké”, a másik az „elfajzott, globalista tiszásoké”. Vagy pozitív meghatározásban: az „igazi hazafiaké” és… „az igazi hazafiaké”. Az, hogy több mint négy hónappal a magyarországi országgyűlési választások után is ugyanolyan háborús állapotok uralkodnak a kommentszekciókban, jól jelzi: az április 12-i választás, a Fidesz és Orbán Viktor látványos bukása, illetve a Tisza és Magyar Péter látványos győzelme semmi újat nem hozott ebben a tekintetben. Nem hogy csökkent volna a szembenállás intenzitása, hanem még nőtt is. Pusztán annyit történt, hogy az egyik „ti, gazemberek” vélt fölényét átvette a másik „ti, gazembereké”. Az eddigi áldozatokból most elnyomók lettek és fordítva. A hangulat, a feszültség, a háborús, kivégzős hangulat szempontjából lényegtelen, hogy most éppen ki micsoda.

És ebben a szintén rettentően leegyszerűsített kommunikációs mezőben ismét csak egyetlen életképes üzenet van, amelynek a két oldala: mindenért Orbán a hibás, illetve mindenért Magyar a hibás. Az a legnagyobb baj, hogy ezek az egyszerű álláspontok afféle univerzális magyarázóként, panaceaként működtek az elmúlt években és a jelek szerint a következő években is: „minden rosszért Orbán a felelős, de jön Magyar és mindent jóvá tesz”, illetve „jön Magyar és minden jót lerombol, amit Orbán adott nekünk”.

Nos, ezen az általános állapoton kellene valahogy túllépni és beszélni egymással, megérteni a másikat, a részleteket és árnyalatokat is. Nem letiltani egymást a Facebookon és törölni a másikat az ismerősök közül.