Ártatlan zászlócsókoltatós hazafiaskodás vagy fenyegető üzenet a kisebbségeknek?

2004-ben érkeztem meg friss egyetemistaként Kolozsvárra. Az volt a 12 évig tartó Funar-korszak utolsó (fél)éve: az állítólag magyar gyökerekkel is rendelkező, ennek ellenére a magyarokat zsigerből gyűlölő Gheorghe Funar alig két hónappal korábban maradt alul a helyhatósági választásokon, így végül Emil Boc lett az új városmajor.

Egy lepusztult, mocskos, szürke – ahol épp nem szürke, ott ízléstelenül tiritarka – város volt ez, amely a nagy történelmi múltjából sem táplálkozhatott éppen, hiszen ezt a történelmi múltat minden erejével igyekezett letagadni a román nacionalizmus. Egy dologban azonban – szintén a funari nacionalizmusnak köszönhetően – igencsak jeleskedett:

Ott lobogtak lépten-nyomon zászlórudakon, villanyoszlopokon, épületeken, ablakokban és erkélyeken, trikolór színben pompáztak a köztéri padok, sőt – némiképp ellentmondásos módon – még a szemeteskukák is, már ahol voltak.

Huszonkét év elteltével egyszerűen nem is tudom már összeegyeztetni a város akkori és mostani arculatát: egy végtelenül balkáni, lepusztult, külsőre élhetetlen valamiből egy magát minduntalan erőltetetten túllicitáló, steril, korporatista, látszólag élhető valami lett, és bár lényegét tekintve nem lett barátságosabb vagy kíméletesebb az egyénnel, aki próbál benne élni, legalább a nacionalista lózungok háttérbe szorultak.

De ne higgyük, hogy eltűntek, különösen most ne, amikor egy széljobb alakulat az ország legnépszerűbb pártja, és e széljobb alakulat vezére, George Simion az ország legnépszerűbb politikusa a létező összes közvélemény-kutatás szerint. Márpedig ez az AUR-nak nevezett széljobb alakulat nem jeleskedik túl sok mindenben. Jeleskedik a politikai ellenfelei szidalmazásában (ez persze a politikai ellenfelek teljesítménye alapján némiképp jogos), jeleskedik a köztéri zászlólobogtatásban és a népnemzeti mélyrománkodásban.

Egy dolgot azonban soha ne feledjünk, különösen erdélyi magyarként: a nacionalizmusnak végtelenül egyszerű logikája van, még ha ez a logika teljességgel illogikus is. E logika szerint a mi nacionalizmusunk jó (vö.: egészséges), a ti nacionalizmusotok viszont rossz.

Itt van ugyebár ez az újabb AUR-os agymenés: a zászlócsókoltatós törvénytervezet. Ha egy országban „egészséges” a nacionalizmus, azaz mindenki a maga kontójára büszke a népére, a megfelelő határokon belül anélkül, hogy másokat lenézne, gyűlölne, el akarna üldözni és így tovább, akkor nincs szükség olyan törvényre, amely előírja akár elöljáróknak, akár vallási vezetőknek, akár iskolaigazgatóknak, pláne diákoknak, hogy szájukkal illessenek egy vászondarabot, amely történetesen az ország zászlaja.

Elmélázhatnánk itt az olcsó hasonlaton, hogy tulajdonképpen a maga nemében az „egészségtelen” nacionalizmus is igen fertőzésveszélyes, hogy egyik káros nacionalizmus felszítja a másik káros nacionalizmust, és hogy végső soron a világban dúló rossznak, gyűlöletnek ez az egyik fő katalizátora.

De nem mélázunk el efféle olcsó hasonlatokon.

Azon viszont elmélázhatunk (ki-ki magában), hogy mi lesz akkor, ha mi magunk – esetleg gyermekeink vagy egyéb hozzátartozóink – kerülünk olyan helyzetbe,

A fertőzésveszélyen túl egyéb szempontok is felmerülnek itt, amelyeket szintén nem óhajtunk részletezni. Megteheti ki-ki magában, belátása, temperamentuma, egészséges vagy egészségtelen nacionalizmusa szerint.

Alexandru Muraru, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) képviselője a fején találta a szöget, amikor a PSD és az AUR mocskos kis háttéralkujának nevezte a tervezetet,

Meglehet, az AUR csak az RMDSZ orra alá szeretne borsot törni: kéjesen néznék végig, ahogy a magyar politikusok kényszerből bár, de a román zászlót puszilgatják.

De akkor is egyértelmű üzenet ez: aki jó román, hazafi, tehát ide tartozik, az gond nélkül megcsókolja az egységes oszthatatlan nemzetállam zászlaját a trikolór napján rendezett kötelező ceremónián.

Ha történetesen az illető erdélyi magyar, az nem lehet kifogás. Itt ebben az országban csak román hazafiknak van hely, a többiek mehetnek Isten hírével. Nincs szükség rájuk.

Remélhetőleg az üzenet célba ért, és az AUR a következő választásokon legalább az erdélyi magyarok „eltévedt” szavazataiból nem fog gyarapodni. Gyarapodni fog így is, nem is keveset.

Az sem titok, hogy korábban sok erdélyi magyar is hajlott rá, hogy a támogatójuk legyen, olyanok, akik – joggal – megcsömörlöttek a regnáló politikai osztálytól, amely ráadásul az utóbbi időben a gazdasági válság tetejében még politikai válságba is sodorta az országot, mintha csak arra játszanának, hogy az AUR minél inkább megerősödjék.

De ez a mostani üzenet egyértelmű: aki nem román hazafi, az nem lehet része az országnak.

Remélhetőleg ez most is így lesz.

Petrișor Peiu, az AUR szenátusi frakcióvezetője cinikusan azzal hozakodott elő a tervezet kapcsán, hogy az amerikaiak is nagy becsben tartják a zászlójukat, miért lenne ez akkora baj nálunk.

Egy dolgot felejt el: Amerikában mindenki bevándorló, eleve sokféle nép hozta létre azt a népet, amit ma amerikainak nevezünk (bár, az őshonos kisebbséggel ők sem bántak kesztyűs kézzel).

Talán ezt nem kell elmagyarázni éppen az erdélyi magyaroknak. Igaz, az erdélyi magyarokat senki sem érti, akárcsak a kurdokat.

Régen lovas nemzet voltunk, ma már csak vesszőparipáink vannak.

De attól még valahogyan élnünk kell.

Ehhez pedig nem árt, ha megértjük a burkolt, de egyértelműen rosszindulatú üzeneteket a minket kevéssé kedvelő honfitársaink részéről…