A hír szent, a vélemény szabad, de minek

Elhatároztam egy ideje, hogy nem írok úgynevezett közéleti publicisztikát, és az elmúlt években ehhez többé-kevésbé tartottam is magam. Talán ez lesz az utolsó. Talán nem. Ennek persze nincs túlságosan sok relevanciája, mert nem magamról akarok írni, nem a rosszkedvem teléről, amely nem mostanában kezdődött, még csak nem is magának a véleményműfajnak a hanyatlásáról – illetve csak annyiban, amennyiben a műfaj válsága a nyilvánosság válságát is jelenti, hangozzék ez bármennyire drámaian. Az elmúlt napokban egy kollégám így fakadt ki:

Mármint az újságírást. Benne van ebben a kifakadásban természetesen az erdélyi magyar médiában bekövetkező változások – magyarán, a cégcsoportunk alá tartozó lapok ilyen-olyan mértékben való bedőlése – miatti elkeseredettség, a korszakzáró spleen; de nem csak ennyi.

Láttunk az elmúlt két évtized alatt már elég bosszankodnivalót

(lám, az angyalian derűs Botházi Marit is elhagyta a humorérzéke, amikor erről írt, pedig ez, tanúsíthatom, ritkán fordul elő). Az állami vagy magánfinanszírozói érdekeknek való kiszolgáltatottság, ignoráns menedzserek és inkompetens strómanok tündöklése, a hatalmi-politikai szempontok szerencsétlen összeházasítása a könyvelői szemlélettel, az indokolatlan átszervezések, amelyekből éppen csak a tartalmi megfontolásokat sikerült kifelejteni – mindez nem új, legfennebb láthatóbbá vált. Ahogyan sok minden más is, amit nehéz elmondani anélkül, hogy visszatérnénk Ádámhoz és Évához. A kétezres évek fordulója, amikor a legtöbb aktív kollégámmal együtt beléptünk a (kisbetűs) médiatérbe, a nyilvánosság szempontjából rendkívül izgalmas időszak volt. Az erdélyi magyar média egy része kezdett eltávolodni attól a szerepfelfogástól, amely korábban – érthető módon – pusztán a nemzeti identitás megőrzőjének szerepére kárhoztatta, és igyekezett a sajtó klasszikus értelemben vett funkcióit ellátni, a politikai szereplők ellenőrzésétől a különböző nézetek ütköztetésén át a jó értelemben vett szórakoztatásig. Az internet megjelenésével pedig eleinte kitágult a szellemi viták terepe: akik emlékeznek még a Disputa nevű felületre, tudják, hogy egészen pezsgő és parázs viták folytak a közállapotokról, kíméletlenül és udvariaskodás nélkül, de tisztelettel a másik álláspontja iránt, amennyiben azt érvekkel tudta alátámasztani. A kritika és az ellenvélemény általánosságban véve nem a vitapartner személyének, hanem véleményének szólt; és kissé lomhább tempóban, de az írott sajtó egyes felületein (például a Krónika azóta jobblétre szenderült Szempont mellékletében) is hasonló történt.

A vélemény egykor olyan álláspontot jelentett, amelyet logikus és racionális (vagy legalábbis annak tűnő) argumentumokkal lehetett körülbástyázni – ma a vélemény azt jelenti: valami, amit mondunk.

Bizonyára doktori dolgozatok és médiatörténeti munkák fogják majd felvázolni azt a folyamatot, amely ide vezetett, mindenesetre a politikai polarizáció erősödésének, a közösségi médiák megjelenésének, a nyilvánosság átalakulásának, az ugrásszerű technikai-technológiai fejlődésnek a szerepe megkerülhetetlen, bár ezeket összevetve a tyúk és a tojás elsőbbségének dilemmájával találhatjuk szembe magunkat. Nem akarom újfent felmondani a leckét véleménybuborékokról és visszhangkamrákról – legyen elég annyi, hogy a közéleti viták „demokratizálódása” és az azonnali, ellenőriz(het)etlen reakció lehetősége azzal a nem szándékolt következménnyel járt, hogy minden vélemény lett, a vélemények között pedig, megalapozottság szerint, egyre nehézkesebbé – értsd: energiaigényesebbé – vált különbséget tenni. Mindez azt a benyomást keltette, hogy a vélemény kialakítása nem kerül különösebb erőfeszítésbe, ellenben a tájékozottság tudatával ruházza fel megfogalmazóját. (Könnyű ezért az alternatív világmagyarázatokat és újdon törzsi mítoszokat saját érdekeik szolgálatába állító politikusokat hibáztatni, de ők inkább csak a maguk hasznára fordították ezt; bár bajnak ez is elég, mert nemcsak a hagyományos értelemben vett média, hanem a hagyományos értelemben vett politika végét is jelentheti.)

A nyilvánosság egy végtelen kommentmezővé vált,

amelyen a szereplők, az egyszerű felhasználóktól a politikusokon át az ún. véleményformálókig, a közösségi média játékszabályaihoz és végletekig lecsupaszított világképéhez igazodnak. Azt látva, hogy egy botcsinálta influenszer követők tízezrei számára képes referenciapont lenni, megmosolyogtatóan anakronisztikusnak tűnhet a hajdani szerkesztőségekben bibliaként lobogtatott műfajelméleti kézikönyv szigorú alapvetéseihez való ragaszkodás. Bármit mondjanak a humántudományok művelői, a meghaladottnak vélt posztmodern él és virul. De a „mindenkinek igaza van” elve nem azt jelenti, hogy ténylegesen mindenki érvelése tartalmazhat némi igazságmorzsát, hanem azt, hogy mindenki tudja az igazságot, már azelőtt, hogy az ún. tényekkel szembesülne. És mindegy is: minden, ami eltéríthetne az előregyártott meggyőződéseinktől, félreértésnek vagy valamilyen ellenséges mesterkedés folyományának tűnik föl. Vita nincs, mert az ellenvéleményen állót megvették vagy megvezették – előbbi esetben erkölcstelen, utóbbi esetben ostoba. Párbeszéd végképp nincsen, hiszen az ilyenekkel nincs miről beszélni. Akár egy ismerősöm utólag bonmot-vá nemesedett felhorgadása:

– csak az egészséges (ön)irónia nélkül. Bármi, amit mondunk vagy írunk – újságíróként, „publicistaként” is –, bekerül egy olyan kommunikációs térbe, amelyben a fogadtatását és valóságértékét a különböző, egymást kizáró instant hiedelmek döntik el. (Azét is, amit most írok – nincsenek ezirányban illúzióim.)

Valaha az előítéletek próbája a valóság volt – ez ellentétébe fordult: a valóság próbája az előítélet.

A „társadalmi párbeszéd” célja többé nem egyfajta józan közmegegyezés kimunkálása vagy fellengzősebben az igazság keresése, hanem annak egyoldalú felmutatása, a vita pedig olyanná lett, mint a Holló színház híres jelenetében (nézzük meg