Érzelmes, szomorú cikk egy korszak végéről

nincs, ahová leülni, állunk – mintha a szakadék szélén, mondja valaki – a Krónika nagyjából kiürített szerkesztőségében 2022 karácsonya előtt,

csevegünk, valahogy olyan rideg minden, a hatalmas tér, a neonok, elvesznek benne a hangok, elveszünk mi; bulizni kéne egy utolsót, egy nagyszerűt, egy felejtőset, úgy, mint régen, amikor magasról tettünk mindenre, amire magasról tenni lehetett, bulizni kéne, de nem megy, zene helyett lélekharang szól bennünk, csevegünk, örülünk egymásnak, de valahogy minden olyan visszafogott, konganak a szavak a szerkben, eddigi életünk egyik legszomorúbb bulija ez, halotti tor voltaképp:

huszonhárom év után jövő hónaptól nincs többé nyomtatott Krónika, és jövő hónaptól olyan Főtér sincs, mint amilyen eddig volt,

és nyomtatott Erdélyi Napló és Székelyhon sincs, és Nőileg sincs, se Székely hírmondó és Heti hirdető; az online verziók maradnak, de senki nem tud a januáron túlra gondolni, csak arra, ami nem lesz már, és arra, hogy közülünk többen akkor már munkanélküliek lesznek –

írni kéne erről, gondolom már ősszel, amikor meghallom a hírt, átfogó elemzés kellene, folyamatábrázolás, hogy miért ilyen fekete ez az egész év az erdmagyar médiának, olyan nagy a csend, aztán megértem, hogy sokkos állapotban nem lehet írni, elemzést pláne nem, persze tudtuk, hogy el fog ez jönni, de az ilyesmi mindig olyan hirtelennek tűnik, de hát akit lélegeztetőgép tart életben, gyakran kimúlik, csúnya szó ez, de hát szépen elmúlni nehéz,

persze élni sem könnyű, főleg folyamatos bizonytalanságban, hányszor tapasztaltuk ezt már a sajtóban, hogy nagy tervek, nagy pénzek, amiből az újságírók szinte semmit nem láttak, esetleg kaptak pár új munkaeszközt, és a gyalázatosnál kicsit jobb fizetést, ami aztán régi eszköz és rossz fizetés lett, mert úgy maradt évekre, így volt ez mindig, és így volt most is,

na, de mindegy is már, az a média, amiben mi szocializálódtunk úgyis a múlté, ez nem baj, mindjárt leírjuk az optimista részt, mert optimista vége lesz ennek a cikknek, csak addig kell eljutni, folytassuk a gondolatot, mondjuk el például, hogy mi, akik üres díszletezésben és kiüresedve állunk a Krónikánál 2022 decemberében jobbára negyvenesek vagyunk, remek kor ez amúgy a kiüresedésre, olvastuk a szak- és egyéb irodalmat, meg hát érezzük is, ezt érezhették a szüleink szintén negyvenesekként, amikor a rendszerváltás utáni első években bezárták a gyárakat, és újra kellett fogalmazniuk önmagukat,

úgy néz ki, az egyre gyorsuló időben a történelem is egyre gyorsabban ismétli önmagát,

átmeneti generáció vagyunk Kelet-Európában, nyakig benne folyamatos korszakváltásokban, egy percig sem szoktunk hozzá ahhoz, hogy létezhet egyenes vonalú jövő, nincs para tehát, ez csak a szokásos, és amikor a jövőnk elkezdődött, nem is gondoltunk a jövőre, különben is, a médiában sosincs jövő, a média jelen idejű, folyamatos jelen, a média a pillanat zsarnoka, mindig azt a percet kell kihasználni, ami kínálkozik, és ez az állandó benne élés abban a percben semmisé teszi a többi percet, a saját életed megannyi percét felfalja a média, bár amikor benne vagy, nem gondolsz ezzel, szívesen adod oda,

mert szereted a munkád, hivatásként tekintesz rá, szóval ez a generáció az, ezt azért mondjuk ki, aki súllyal alakította a rendszerváltás utáni erdélyi magyar médiát, meghatározott úgy huszonöt évet belőle, akkoriban, a kezdetekkor épp úgy volt, hogy fontos szakma ez, tizenketten voltunk egy helyre felvételikor az újságíró egyetemen, négy tárgyból vizsgáztunk, atyavilág, és amikor végeztünk, a professzionalizálódó erdmagyar média részesei lehettünk, szinte olyan volt akkor, mintha normális lenne, mintha nem lennénk kisebbségiek, és a szerkesztőségek tényleg elhivatott szellemi műhelyek voltak, milyen kifejezés ez is, de így volt,

és az újságírók összetartottak, nem csak az egyes szerkesztőségekben, hanem amúgy is,

lemaradtál egy sajtótájékoztatóról, lediktálta neked a lényeget egy másik lapnál dolgozó kolléga, ezeknek az embereknek, legalábbis sokaknak közülük még ma is furcsa ez a mai megosztottság, ezek nem mi vagyunk, mi együtt katonáskodtunk, mert az erdélyi médiában dolgozni olyan, és nem, nem örülünk semmilyen oldali médiaorgánum megszűnésének és gondjának, csak annak nem örülünk, ha valaki beletaszít olyasvalamibe, ami nem vagyunk, ha valaki benyomja a fejünket a víz alá, és arra támaszkodva hirdeti a levegővétel nagyszerűségét, mely levegővételre csak ő és önjogon képes, miközben mindannyian oxigénhiánnyal küzdünk, lélegeztetőgépen vagyunk évek óta, de ezt már mondtuk, és túlélni igyekszünk évek óta, mint a katonaságnál, és legalább egy ennyit mondhassunk ki,

hogy nem mi választottuk, hogy lélegeztetőgépen legyünk, hogy a fuldokló belekapaszkodik az utolsó szalmaszálba is,

persze el lehet menni máshová dolgozni, el lehet menni epret szedni, ahogy írja a kommentelő, de hát az ember halogatja az ilyent, valahogy mindig bízik valamiben, és olyan sok szakmába vágó munkahely sem adódik a mi kis társadalmunkban, és egy szerkesztőséghez tartozni olyan, mint egy családhoz tartozni, az ember nem lép ki könnyen belőle, és emellett rendes család is van, és gyerekek vannak, és élet van, amit vinni kell még a munka mellett,

hogy a kisebbségi média nem többségi média, nem tudja eltartani önmagát, soha nem fogja tudni, de ennek ellenére hatalmas szükség van rá, és más médiafunkciókat is lát el, mint a többségi média, erről még bővebben majd egy elemzésben, és a kisebbségi szerkesztőségek hagyományosan nem egyetlen politikai meggyőződés hívői mindannyian, nem azért gyűlnek össze, hogy politikusok neveit rebegjék áhítattal reggelente, és legtöbben nem ideológiai előírások szerint gondolkodnak, de az ideológiai világ annyira változó valami manapság, mint mondjuk Magyarország határai egykor,

az ideológiai mező folyton változik körülötted, tegnap liberális voltál, ma szélsőjobboldali vagy, vagy kommunista,

vagy fordítva, pedig ugyanazt gondolod ma is, mint tegnap, és meglepődve tapasztalod, hogy új mező kerül alád, a külvilág, mint egy pelenkát cseréli alattad, hogy ilyen halmozott képzavarral éljünk, persze ez is azért van, mert minden olyan bizonytalan, és mindenki biztos akar lenni valamiben, de ne másokban akarjon biztos lenni valaki, ha önmagában nem tud,

mondhatnánk, hogy ne hagyjuk, hogy az ideológiák győzedelmeskedjenek a józan ész, az életszerű kapcsolatok felett, de olyan nyálasan hangzik, (de ne hagyjuk, ne hagyjuk, ezek nem mi vagyunk), és eddig tartott a kései sirató, mert a gyászmunka nagyon fontos, írják a magazinok is,

és azért nem is használtam nagybetűket, és azért nem is teszek pontot sehová, mert folyamat van, állandó változás van, és ez jelen helyzetben mindenképpen biztató, és a korszakok vége után egy átmeneti idő, majd új korszak kezdődik, amiről persze nem tudjuk, hogy épp átmenet és épp új korszak, a határállítás mindig az utókor dolga,

de a médiafogyasztás élénkebb ma, mint bármikor valaha, szöveget kell írni és mondani mindenhol,

és tartalmakat kell eladni mindenhol, egy nagy tartalommarketing a világ, és szomjazzák az emberek a káoszban e világ magyarázatát is, és írni, és beszélni, és látni-meglátni, és hallani-kihallani azért tudunk, nem véletlenszerűen, hanem mert alaposan kitanultunk egy szakmát és megtapasztaltunk sok mindent benne, és ez a technikai tudás azért az utánunk jövőknek is kell, annak ellenére, hogy pillanatnyilag nem tudjuk, mit fogunk médiának nevezni húsz év múlva,

ezt még az utánunk jövők sem tudják, de az nagyszerű, hogy kimenekültek ebből a mi médiánkból, hogy teljesen másként élnek benne a médiában, mert ez másként élés lesz majd a változás nem is olyan messze, és reméljük, hogy ennek a változásnak alkotó részei és támogatói lehetünk, és hisszük, hogy jól formálódó szöveget alkotó szavakra szükség van, hogy a szavaknak azért mindig súlya lehet,

mert a szó, az az élet,

a csend, az a halál