Sajtóról általában csak negatív felhanggal szokás tájainkon szót ejteni, pedig a rendszerváltás utáni intézményeink egyik legfontosabbika az erdélyi magyar napilap, amely (1) új hangot, tényleges változást hozott az 1989 utáni honi magyar nyelvű sajtóban, (2) egy olyan szellemi műhely volt, amilyenre nincs példa sajtótörténetünkben.

1.

A rendszerváltást követően a sajtó előállítóit – persze fogyasztóit is – felkészületlenül érte a szabad sajtó működése: a kilencvenes évek gombamód szaporodó kiadványainak java része hamar eltűnt a süllyesztőben. Emellett képzett médiaszakembereink sem voltak még, és a különböző közéleti funkciók összemosódása sem volt ritka: előfordult ekkoriban, hogy az újságíró egyben politikus is volt, valamilyen szervezet, intézmény képviselője.

Az átmeneti időszak legsikeresebb lapjai az előző rendszerből átöröklöttek maradtak, amelyek a korábbi infrastruktúrára támaszkodva 1990-től függetlenekké és önfenntartókká próbáltak válni. A román lapoktól eltérően a nagy befektetők figyelmen kívül hagyták a kisebbségi kiadványokat, s – szintén a többségi lapoktól eltérően – ideológiai tagoltság sem volt érhető tetten bennük:

a napilapok az RMDSZ ernyője alá húzódtak be a túlélés reményében.

A helyi lapok szinte országos, de mindenképpen több megyét átfogó kiadványokként tudtak működni, ami a konkurenciahiányra vezethető vissza.

A rendszerváltás első tíz évében a sajtó magán és magában hordozta – hogyne hordozta volna – az előző időszak beszédmódjának sajátságait is: gyakran visszaköszönt a kommunista bükkfanyelv, a sztereotip gondolkodásminták közvetítése, a diktatúra idején megszokott szimbolikus, agyonbonyolított, poétikus kifejezésmód, az érzelmi túlfűtöttség. A lapok mindemellett gyakorta meglehetősen információszegények voltak, s minthogy egyik napról a másikra éltek, kiszolgáltatottak is, konfliktuskerülők, hiányzott belőlük a közéletünk bírálata. A konfliktuskerülés persze sajátos kisebbségi helyzetünkből is ered, lesz még róla szó: a kisebbségi sajtó sosem tud úgy működni, mint a többségi.

Ezt az évekig kissé önmaga pillanatfelvételévé merevedett sajtóképet mozdítja meg (lassan) a Krónika 1999 őszétől. (Ez a változások éve egyébként az erdélyi magyar sajtóban: 1999-ben megkezdi működését a Transindex is, amely fiatalos, újszerű hangvételével, a tabukat feszegető írásaival szintén új típusú újságírást képvisel.) A Krónika új nevekre épít, újságírógárdáját elsősorban fiatalok – főként a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium, de a kolozsvári újságíró egyetem első évfolyamainak végzettjei is – alkotják. Az általa kijelölt, Erdélyben mindaddig ismeretlen stílusbeli, szakmai, tematikai, hangvételbeli nyomvonal konkurenciális helyzet elé állítja elsősorban az országos napilapot (Romániai Magyar Szó) és a megyei napilapokat. A lap példányszám tekintetében nem váltja be ugyan a hozzá fűzött reményeket, de mindenképpen frissességet hoz, megjelennek olyan jelek a sajtóban – intézmények, közszereplők, alapítványok bírálata, de akár kulturális és sporttémák gyakran erős hangú, szókimondó megközelítése –, amelyek „többségi-szerűvé” (Papp Z. Attila szociológus kifejezése) teszik működését.

2.

A kétezres évek eleje az az időszak, amikor nagyszerűen egymásra talál a lehetőség, a társadalmi fogadókészség és a lap szerkesztőségében dolgozó fenegyerekek, akik többsége aztán sajnos sorra kiábrándul, és kilép a lap kötelékéből. Néhány évig meghatározó szellemi műhely a Krónika, az ott dolgozók számára jóval több egyszerű szerkesztőségnél. Elhivatottsággal és energiával vetették bele az emberek magukat a lapcsinálásba, hittel és bizakodva a változásban, amihez a pozitív hátszél remek lendületet adott.

Krónikásnak lenni reggeltől késő estig tartó foglalkozás volt (ma is az),

tizenkét órányi őrült munkatempó, amelyet gyakran a közös kocsmázások, bulik követtek, levezetendő a napi terheket. Eközben olyan véd- és dacszövetség, olyan baráti kötelék alakult ki a munkatársak között, amely életre szólóan meghatározó.

Aki volt valaha krónikás, mindig krónikás marad – újra és újra feléledő közös fészbúkcsoportok tanúskodnak erről, és időről-időre megtartott találkozók. Kicsit olyan ez, mint a katonaság vagy a szülés: kiélezett, felfokozott életidőszak, viszonyítási pont a teljes életre. A talán a folyamatos egymásra utaltságból is fakadó fantasztikus csapatmunka olyan szakmaisággal párosult, amelyet mindenki magáévá tett, és hiányát szóvá is. A munkabírást erős kritikatűrő képességgel kellett ötvöznie minden krónikásnak, a reggeli lapértékelő gyűlések gyakran hatalmas csatározásokká lettek, ahol akár keresetlen szavakkal is elmondták a kollégák, hogy mit kifogásolnak egymás tegnapi munkájában és annak eredményében. Utána pedig békésen megkávéztak a teraszon, és baráti beszélgetésbe kezdtek, a legtermészetesebben elválasztva egymástól a szakmai- és magánéletet.

A mai erdélyi magyar sajtó igen jelentős része a Krónikánál formálódott,

ideológiai meggyőződéseitől függetlenül szakmailag az onnan hozottakból táplálkozik, és jócskán tovább ad abból az utána jövőknek. A Krónika így sejtszinten is szerves része lett mai médiánknak-médiakultúránknak, bármilyen újságíró iskolánál meghatározóbb tanoda, és ezt a sejtszintű beépülést és átörökítést az állandó fluktuáció is elősegítette a lap elmúlt két évtizedében.

(3)

Mert hosszasan kitartani csak nagyon keveseknek sikerült a lapnál. Egyrészt a biztos kiégést hozó felfokozott iram, másrészt a borzalmas alulfizetettség (az újságírók a létminimumon tengődtek a két évtized java részében), harmadrészt pedig az állandóan változó és a szerkesztőség feje felett új intézkedéseket hozó vezetőségek okán. Utóbbiak rendszerint Magyarországról érkeztek hajmeresztő elképzelésekkel, figyelmen kívül hagyva a kisebbségi média és újságírás sajátságait és az itteni szakértők-munkatársak javaslatait. Milyen szemléletes példája azért ez is a kisebbségiségnek: a többség, akihez képest kisebbségi vagy, felülről kezel, inkompetensnek tart a saját életteredben is, mindegy hogy honnan érkezik.

A kisebbségi média hatalmas problémája, hogy képtelen és mindig is képtelen lesz (bárcsak ne lenne ez igaz) a nyereségességre és az önfenntartásra, kivéve némiképp (talán) a tömbmagyar területeket. Másként működik a nyilvánosságunk (folyamatosan önkorlátoz ma is, és az összetartás jegyében nem szívesen bántja a saját kutyák kölkét), más rangsort kapnak például a médiafunkciók (a többséginél jóval fontosabb tematizációs funkciót kap például az önazonosság problémaköre), kisebb, és másként fragmentálódik a piac, és más kulturális-társadalmi viszonyítási pontok tartják össze az olvasókat is. Ezeket a tendenciákat lehet kritizálni, rossznak nevezni, jelzőkkel ellátni, éppen csak megkerülni nem lehet. Erdélyben ott honol az erdélyiség, ilyen ez.

A mi kisebbségi médiánk folyamatosan lélegeztetőgépre szorul a túléléshez,

s a be- és kikapcsológombon mindeddig a politikum tartotta és tartja a kezét. Ma éppen olyan a helyzet, hogy eljött az erdélyi nyilvánosság visszatabusodásának időszaka, sajtónk (nem csak az írott, az elektronikus is) – amelynek a kor kihívásaival, többek közt a bulvárosodással, a csitíthatatlan híréhséggel, a közönség látható jelenlétével, az újságírói presztízsvesztéssel is szembe kell néznie –, óvatosabbnak, korlátok közé szorultabbnak tűnik, mint két évtizeddel ezelőtt. Pedig micsoda remek példa arra éppen a Krónika első időszaka, hogy a mi médiánk is képes jobban működni, csak támogatni kellene és egyszerűen hagyni dolgozni azokat, akik lélekkel és hozzáértéssel tudnak tenni érte.