Ha van Erdélyben elkötelezettje, istápolója, „mindenese” a rockzenének, az Zilahi Csaba, a Kolozsvári Rádió munkatársa, műsorvezetője, rockújságíró, aki több mint három évtizede népszerűsíti a műfajt a rádiós hullámhosszokon és különböző újságok hasábjain.

Az évek során a hazai magyar könnyű-, vagy inkább keményzene történetének egyedülálló adatbázisát állította össze: ezek az egykori újságcikkek, rádióinterjúk képezik – az együttesek, előadók aktualizált adataival, beszámolóival kiegészítve – az Erdélyi magyaRock 1970-2010 című, a kolozsvári EXIT kiadónál megjelent könyv alapját, amelyről már most borítékolható, hogy az idei könyvszezon egyik sikerkiadványa lesz.

A címben jelzett időszakból több mint kilencven együttes szerepel a kötetben, igazi lexikonról van szó tehát, amelyből – a rockrajongók nemzedékeinek örömére – szinte minden megtudható, amit erről a szcénáról tudni érdemes – és amiről elég sok mindent elmondott a Főtérnek adott nagyinterjújában.

Egy kis meglepetéssel készültem. Igazi relikvia: a Takáts Tamás Dirty Blues Band Indulok tovább című kazettája, mellesleg másolt. De nem ezért érdekes.

Az én aláírásom van rajta! „Zenebona, ’98. november, barátsággal Zilahi Csaba.”

Bizony. Elsőéves egyetemista koromban nyertem, a Zenebonában volt valami játék vagy kvíz. Tőled vettem át a Kolozsvári Rádió épületében. Ráadásul amikor erre az interjúra készültem, közös ismerősünk, Benedek Sándor, azaz Dinó átküldött egy régi Európai Idő-oldalt PDF-ben, még korábbról, középiskolás koromból, amikor írtam egy – eléggé méltatlankodó – olvasói levelet, válaszoltál is rá a Zenebona rovat hasábjain. Daliás idők voltak – de hogy kezdődött tulajdonképpen a rockújságírói pályafutásod?

Forradalmi eufóriában! 1989 karácsonyának másodnapján néhány lemezzel a hónom alatt elindultam a rádióhoz. Ugyanis újraindult a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű műsora, s miközben hallgattam, feltűnt, hogy egy recsegő-ropogó Koncz Zsuzsa-lemezen kívül nemigen volt más zenei kínálatuk. Rájöttem, hogy nincs zenetár a rádióban, és arra gondoltam, hogy a saját gyűjteményemből kiválogatok néhány olyan lemezt, amely az én korosztályomhoz szól – Eddát, Piramist és így tovább –, és felajánlom, hogy kölcsönadom nekik, játsszák le a dalokat.

Nehezen jutottam be a rádióba, amit akkor még katonák őriztek, de végül sikerült beszélnem Csép Sándorral, a magyar szerkesztőség akkori vezetőjével – a telefonkönyvből kerestem ki a számát –, aki örült a felajánlásnak, de azt mondta, hogy mivel ők nem nagyon ismerik ezeket a zenekarokat, nekem kellene összeállítanom egy félórás műsort. Fogalmam sem volt, hogy kell ezt csinálni, úgyhogy először leírtam egy papírra azokat a dalokat, amelyeket szerettem volna bejátszani: az István, a királyból az Adj békét, Uram című részt, mert azok a napok még nem voltak túlzottan békések; a Metropoltól az Égig érhetne az ének című dalt; az Eddától a Keselyűt, mert benne volt a közhangulatban, hogy „a keselyű még él”, a múlt rendszer emberei még köztünk vannak, pozícióban maradtak…

Áthallásos dalok voltak…

Így van. És mivel annak idején, gépészmérnök gyakornokként, Margittán néztem a Magyar Televízióban a Panoráma című műsort, amelyből követhettük, mi történik Tőkés Lászlóval Temesváron, elhatároztam, hogy legyen a műsorom címe Rockpanoráma. Volt két félprofi magnóm otthon, az egyikre felvettem bakelitlemezekről a dalokat abban a sorrendben, ahogy be akartam játszani, majd a másikon összekevertem a szövegemmel, amit egy amatőr mikrofonba mondtam. Tehát csináltam egy kész műsort két magnóval. Amikor bevittem a rádióhoz, a technikusok elcsodálkoztak rajta, hogy ez adásképes.

Javasoltam, hogy jelentkezzen heti rendszerességgel a műsor, ezt el is fogadták. Így indult a Rockpanoráma, 1990. január 8-án, és így kezdtem én rádiózni. Idővel egyre több hallgatói levél érkezett, olyan fiataloktól, akik keményebb zenét, metált kértek. Úgyhogy ’90 január végén elindult a Metálmánia című műsor. Az egyik kedden, a másik pénteken ment adásba. Persze könnyű volt akkoriban ismertté válni, hiszen ez volt az egyedüli rádió Kolozsváron és környékén, de az is tény, hogy magyar nyelvű rockműsort más körzeti stúdiók nem készítettek.

Az emberek pedig ki voltak éhezve a minőségi rockzenére…

Igen, nagyon sok levél érkezett, egy idő után válaszoltam is rájuk. És akkor a kolozsvári napilaptól, a Szabadságtól megkértek, hogy írjak cikkeket olyan magyarországi zenekarokról, amelyek Kolozsváron koncerteztek, először talán a Beatricéről, majd az Eddáról, Hobo Blues Bandről és másokról. Úgyhogy hébe-hóba, a rádiós munkámmal párhuzamosan írogattam újságcikkeket, mígnem aztán – ezt a könyvben is leírtam – a ’93-ban alakult kolozsvári Knock Out frontembere, Lénárd ’Yogi’ József megkeresett, és elmondta, hogy alapított egy zenekart, amellyel magyarul akarnak énekelni – mert Yogi és a dobos, Varga Sanyi korábban a Compactban játszottak –, és szeretnék bemutatni a dalaikat a rádióban.

Volt egy tehetségkutató Budapesten, a Rock Kristály-díj, amire beneveztek, és százhúsz zenekarból ötödikek lettek – erre elkísértem őket. Egy budapesti fotós készített néhány profi színes fényképet róluk, és azt mondta, hogy ideadná a képeket nekünk, azzal a feltétellel, hogy Erdélyben egy színes újságban jelenjenek meg. Amikor hazajöttem a fényképekkel, megálltam egy újságosstandnál, megnéztem, melyik újság színes, és szembetűnt az Európai Idő. Írtam egy cikket a KO budapesti sikeréről, betettem egy borítékba, mellékeltem kettőt-hármat a budapesti fotós képeiből, és elküldtem az Európai Idő címére. Nemsokára visszajeleztek, hogy nagyon tetszik a cikk, közölték is, és megkérdezték, nem akarok-e írni rendszeresen nekik – így indult az Európai Időben a rockzenei rovatom, először Ifjúsági Magazin címmel. Nekem nem tetszett, hogy egy időben meg kellett osztanom a felületet más rovatokkal, például a sportrovattal vagy a „szólítsuk meg a fiatalokat” hevületében létrehozott szexuális felvilágosító rovattal…

Az utolsó oldalon volt, emlékszem rá, elvégre akkor voltam kamasz…

Igen, én meg mondtam nekik, hogy jobban örülnék, ha lenne egy teljes oldalam, én szerkeszteném, koncertbeszámolókkal, zenekar-bemutatókkal, lemezismertetőkkel, és beszerveznék néhány tudósítót a Székelyföldről. Így is történt, átkereszteltük Zenebonára, és akadt néhány munkatársam, mint az általad említett Benedek ’Dinó’ Sándor, Schervenka Endre vagy Katona Zoltán, ők írtak rendszeresebben.

Az volt a szerencsém, hogy rádiósként meghívtak különböző tehetségkutatókra, és így megismerhettem azokat a zenekarokat, amelyek Erdély különböző sarkaiban működtek, úgyhogy lett egyfajta rálátásom az egész erdélyi zenei mezőnyre. Aztán átvittem a Zenebonát a Krónikához, onnan pedig a kolozsvári Szabadsághoz, ahol már Decibel volt az oldal címe. Ezekből az újságcikkekből akkora adatbázist gyűjtöttem össze az évek során, amely egyedülállónak számít Erdélyben.

Az, hogy rockújságíró lettél, csak a helyzet adta fejlemény volt, vagy korábban is szerettél volna ilyesmivel foglalkozni, csak nem adódott rá lehetőséged?

A rockzenével való kapcsolatom úgy kezdődött, hogy hét-nyolcadikos koromban elkezdtem járogatni rockkoncertekre. Vettem egy lemezjátszót is, az első lemezem a Queen A Night At The Operája volt, mert az egyik osztálytársnőmnek nem tetszett, és megvásároltam tőle.

Jó kezdés.

Abszolút! Később beiratkoztam a Népművészeti Főiskolára, ahol három évig tanultam klasszikus gitár szakon, de sajnos, hiába próbáltam rávenni a tanáromat, hogy rockgitározást is oktasson. Aztán engem is elkapott a zenekaralapítási láz, hallás után kezdtem lekoppintani a magyarországi nagyobb rockslágereket, és néhány haverommal alapítottunk egy zenekart, ez volt a Fáraó. A miénk volt az első sulikoncert Kolozsváron, 1980-ban, a Brassai Sámuel Líceumban, volt is némi riadalom a tanárok részéről, hogy mi lesz ebből, nem omlik-e össze a díszterem, mert kaptunk egy komolyabb hangosító berendezést a kolozsvári Compact együttestől, megdörrentek a gitárok rendesen.

Milyen zenét játszottatok?

A Fonográftól a Piramisig, a country-folk vonaltól a keményebb rockig terjedt a skála. Aztán kiváltam és alapítottam egy új zenekart, Echo Rock Band néven, ezzel valami progresszívebb zenét szerettem volna játszani. Sajnos nem írtunk saját dalokat, mert tudtuk, hogy a koppintott dalokkal egyből sikerünk lesz, és tetszeni fogunk a lányoknak. Úgyhogy a mostani Báthory líceumban, akkori nevén 3. sz. Matek-Fizika Líceumban tartottunk egy nagyszabású koncertet, amit mai napig emlegetnek.

Akkoriban, 1980-ban jelentek meg az ún. őszinte kőkemény rock magyar képviselőinek, a Korálnak, az Eddának, a Karthagónak az első lemezei, sokan szerintem a mi előadásunkban hallották először ezeket a dalokat. De inkább rajongónak tartottam magam, mintsem rockzenésznek, később pedig, amikor egyetemre kerültem, szögre is akasztottam a gitárt, mert muszáj volt választanom a zenélés és a tanulás között. Az viszont álmomban sem jutott eszembe, hogy valaha hivatásszerűen fogok rockzenével, pláné rockújságírással foglalkozni – ha Csép Sándor nem kér fel annak idején, lehet, ma sem lennék az.

Az Erdélyi magyaRock 1970-2010 című könyved 1970-től tekinti át a hazai magyar rockzene történetét. Boros Zoltán, aki nagyon sokat tett ennek a műfajnak a meghonosításáért, egy régebbi, a Főtérnek adott nagyinterjújában elmondta, hogy amikor ezek a zenekarok kezdték a pályájukat, akkor „szükségből erényt” kovácsoltak. Mintha lenne egy érdekes kettősség is: egyrészt a cenzúra, a tiltások meghatározták ezt a korszakot (legalábbis nálunk), ugyanakkor mégiscsak az volt a rockzene hőskora, létezett egy nemzedéki életérzés, amelynek a rockzene volt a természetes kifejezési formája, és amely mára elveszni látszik.

Ez pontosan így van. Rengeteget változott a világ körülöttünk, és nemcsak a rendszerváltás miatt, hanem a technika fejlődése következtében is. A könyv jó része az ún. analóg korszakról szól, amikor még magnószalagokról, kazettákról vagy bakelitlemezekről hallgattuk a zenét. Ezek a hanghordozók kézről kézre jártak, vagy jobb esetben üres kazettákra másoltuk a lemezeket a haveroktól – így terjedt a zene. Sokkal kevesebb forrásunk volt, egyetlenegy tévécsatorna volt Romániában, azon pedig hetente egyszer jelentkezett a magyar adás, egyre csökkenő adásidővel, és leszámítva a határ mentén élőket, csak ezt nézhettük. Nem létezett YouTube, Spotify, letöltés, sokkal szűkebbek voltak a határok, nem beszélve magáról a szigorúan lezárt országhatárról.

Ezeknek a kényszereknek azonban volt pozitív következménye is: Boros Zoltánnak igaza van, az erdélyi magyar könnyűzene – nevezzük így, az egyszerűség kedvéért – szükségből született meg. Ugyanis a Magyaradásban nem játszhatták be a magyarországi zenekarok felvételeit, így kénytelenek voltak „saját forrásból” megoldani a helyzetet. Sokáig a Metropol volt az egyetlen igazi rockzenekar Erdélyben, a többi együttes valahol a tánczene és a popzene mezsgyéjén egyensúlyozott, illetve volt még az ún. folkzene, amit a hatalom is eltűrt. Az első Siculus fesztiválon Boros Zoltán, akkor még versenyzőként, javasolta a szervezőknek, hogy a nevezésnek legyen kizáró feltétele a saját, magyar nyelvű szerzemény megléte. Ez inspiráló hatással bírt, mert amikor a zenekarok látták, hogy ezáltal felléphetnek a fesztiválon, sőt bekerülhetnek a tévébe, elkezdtek magyar nyelvű dalokat írni. Így született meg az erdélyi magyar rockzene.

A könyved impozáns munka, igazi lexikon. Több mint kilencven zenekar, előadó szerepel a kötetben. Tudom, hogy az évek során gyűjtötted az anyagokat – lásd az imént említett adatbázist –, de ekkora terjedelemben lefedni, feldolgozni ezt a korszakot, egy kötetben összegyűjteni nagyjából mindent, amit negyven év erdélyi magyar rockzenéjéről tudni lehet, nem egyszerű feladat. Mi volt a munkamódszered?

Amikor elkezdtem kb. másfél éve a munkát, még egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy könyv lesz belőle. Lépésről lépésre haladtam. Az első lépés a régi újságcikkek összegyűjtése és digitalizálása volt, úgyhogy beszkenneltem egyenként az újságoldalakat, az Európai Időtől a Krónikán át a Szabadságig (ez utóbbinak egy része, a kétezres évekből, már megvolt az interneten).

Ezt úgy kell érteni, hogy kollekciód van az összes eddigi publikációdból?

Igen. Annak idején az összes újságot félretettem, összegyűjtöttem, a mai napig megvan minden papíralapon, egy nagy banános dobozban. Nos, miután beszkenneltem, kerestem egy programot, amely a PDF-formátumot hozzávetőleges pontossággal átírja wordba, így digitalizáltam az egészet.

Ekkor gondoltam arra, hogy bizony jó lenne ezeket az újságcikkeket könyv formájában is kiadni, hogy azok a zenekarok, amelyeknek nagy része ma már nem létezik, ne merüljenek teljesen a feledés homályába. Hiszen részesei voltak az erdélyi magyar rockzene történetének. Aztán eszembe jutott, hogy ha valaki ma elolvassa a kilencvenes vagy kétezres évekbeli cikkeket, biztos kíváncsi arra is, hogy mi történt velük a későbbiekben – tehát aktualizálni kell az adatokat. Ez bizony kemény munkának bizonyult, mert első kézből, tehát maguktól a zenészektől akartam megtudni az infókat. Szerencsére jónéhányukra rátaláltam a Facebookon.

Zenészkörökben persze kezdett terjedni, hogy mivel foglalkozom, így egyre több elérhetőséget sikerült megszereznem, illetve olyan zenekarokra is felhívták a figyelmem, amelyeket korábban nem ismertem, mert nem írtunk róluk az újságban. Szóval igazi detektívmunka volt.

Milyen együttműködni a rockzenészekkel? Hiszen ennek a könyvnek a megszületése az ő érdekükben is állott.

Embere válogatja. A legtöbben örömmel, készségesen válaszoltak a körkérdéseimre, de volt olyan is, aki csak vállat vont, nem érdekelte a téma. A 90-es éveket sikerült legjobban lefedni, érthető módon. De be kellett látnom – ez volt a következő lépés és nagy kihívás –, hogy az erdélyi magyar rockzene története nem a rendszerváltás után kezdődött. Először úgy terveztem, hogy a ’90 előtti zenekarokról írok majd egy külön könyvet, de ezt elvetettem.

Szerencsére volt mire alapoznom, mert bőven készítettem rádióinterjúkat olyanokkal, mint Boros Zoltán, Virányi Attila a Metropolból, Csutak István a Garabonciásból, Székely György, a Vox-T együttes vezetője, vagy Boldizsár István a Semnal M-ből – ez utóbbi határeset, mert ő maga magyar ugyan, de a Semnal M alapvetően román együttesnek számít. Igaz, írtak néhány magyar szövegű dalt is. A 80-as évek második fele olyan szempontból volt érdekes időszak, hogy akkor már nem létezett a tévében a Magyaradás, de a klubokban intenzív rockzenei élet folyt, az akkori zenészek pedig segítettek abban, hogy azokat az éveket feltérképezzem.

A merítés tényleg nagyon széles: a könyved juttatta eszembe például az Incognito nevű gyergyószentmiklósi bandát, amelyből később Black Hole lett, és akiknek a zenéjét annak idején – mivel ott jártam középiskolába – hallgattam, de aztán megfeledkeztem róluk. Most örömmel fedeztem fel, hogy az El(l)őtted a jövőd című albumuk elérhető a YouTube-on. Mondhatjuk, hogy ez a könyv teljesen lefedi az erdélyi magyar rockzene negyven évét, vagy vannak azért kimaradók?

Nagyon igyekeztem, hogy minél teljesebb legyen a kép, de nem mondom, hogy tökéletesen sikerült. Az volt a szűrő – és ez alapján mondhatjuk, hogy 90-95 százalékban benne van a teljes erdélyi magyar rockzenei termés –, hogy az illető előadónak legyenek saját dalai, és ezek a dalok elérhetők legyenek valamilyen hanghordozón, akár egy demókazettán vagy -cédén.

Azt sem állítom, hogy nem kerültek be olyan zenekarok is a válogatásba, amelyek – ha szigorúak vagyunk – felejthetők, mert nem működtek sokáig és nem hagytak maguk után mély nyomot. De ha Erdélyben olyan körülményeik, lehetőségeik lettek volna az együtteseknek a 70-es, 80-as és 90-es években, mint Magyarországon, akkor ez a könyv jóval vastagabb lenne, és a benne szereplő zenekarok is ismertebbek lennének. Sokan nem maradtak volna meg annál a bizonyos demókazettánál, hanem kiadhattak volna egy stúdiólemezt is. Az, hogy nem így történt, nem rajtuk múlt. Ez a könyv azokról a zenekarokról szól, amelyek nehéz körülmények közt zenéltek, de kitartottak. Ráadásul sokan kitelepültek külföldre, és sajnos jópáran már nincsenek az élők sorában. Nagy részük azonban megérdemelte volna, hogy szélesebb körben megismerjék.

Miért épp 2010-et jelölted ki korszakhatárnak? Azért kérdem, mert manapság is nagyon sok zenekar létezik, köztük igen színvonalas muzsikát játszó bandák is.

Úgy érzem, ahhoz, hogy megírjuk valaminek a történetét, szükség van az időbeli eltávolodásra. Azt szokták mondani, hogy az idő a legjobb kritikus. Lehetséges, hogy vannak olyan dalok, amelyek ma a toplista élére kerülnek, de fél év múlva már senki nem emlékszik rájuk. A másik ok pedig az, hogy szerintem 2010 után egyfajta aranykorszak köszöntött be a magyar rockzenében. Azok a zenekarok, amelyek azután alakultak és ma működnek, már teljesen más lehetőségekkel rendelkeznek, mint az 1970 és 2010 között létező együttesek, számukra valóban kinyílt a világ. Még a kétezres évek első évtízedében is nehezebben működött a showbiznisznek nevezett gépezet, amely működési teret ad a zenészeknek.

Nemrég Koszikával, azaz Koszorus Krisztinával készítettem interjút, aki elmondta, hogy Barcelonában koncertezett, mert miután szerepelt A Dal című vetélkedőben Magyarországon, felfigyelt rá egy budapesti koncertszervező iroda, és felajánlották, hogy fellépéseket szerveznek neki Nyugat-Európában. Nos, ez a lehetőség nem adatott meg például a gyergyószentmiklósi Incognitónak 1995-ben. Korábban egyetlen erdélyi csapat sem kapott olyan lehetőséget a kitörésre, mint az elmúlt években több itteni zenekar is. Pedig sok olyan együttes volt 1970-2010 között, amely megérdemelt volna hasonló hírnevet. Akár azt is mondhatjuk, hogy 2010 után nem egy új fejezet, hanem egy új korszak kezdődött az erdélyi pop-rock életben. Tény, hogy összeírtam már több mint hetven előadót, akiknek az elmúlt évtízedben indult a pályája, úgyhogy bőven van még amiről és akiről írni egy következő kötetben…

Készül az Erdélyi magyarRock 2.?

Mondjuk úgy, hogy van egy ilyen terv. Nem kizárt, hogy ez az egy évtized mennyiségi szempontból egymagában kitesz annyit, mint az előző négy. A körülmények nagyon megváltoztak: a zenekarok pályázhatnak turnészervezésre, videoklip-készítésre, lemezfelvételre – erről akár 15 évvel ezelőtt sem álmodhattak az akkori gitárhősök. De az első kötetből kimaradtak interjúk a lemezkiadókkal, beszámolók a fesztiválokról, a Székelyföldi Rockmaratonról. Ezeket is jó lenne felidézni. A magyarországi rocksztárokkal készült interjúkról nem is beszélve. Bár ők inkább a MagyaRock Erdélyben kötetbe találnának…

A 70-es évek azért számított aranykornak, mert akkor még olyan mértékben támogatták a zenekarokat, mint soha a következő évtizedekben, egészen a legutóbbi évekig. Akkor olyan ugródeszkák voltak, mint a Siculus fesztivál, illetve az utódai, a Zenés Karaván, a Tavirózsa-fesztivál és más rendezvények. Ha ezeken szerepeltél, már csak egy lépés volt a hangfelvétel-készítésig és a tévészereplésig.

Ma már labirintusszerűbb ez a pálya, de a lehetőségek, kis túlzással, korlátlanok. Elég, ha felveszel egy dalt, feltöltöd a YouTube-ra, benevezel egy tehetségkutatóra. Sokkal több ajtón kell kopogni, mint régen, de megvan rá az esély, hogy azok meg is nyílnak.

Egyszer beszélgettem egy baszk újságíróval, aki lelkesen ecsetelte, milyen nagy szerepe volt a nemzeti öntudatuk fenntartásában az ún. baszk radikális rockzenének. És érdeklődött, hogy Erdélyben e téren mi a helyzet, van-e ilyenszerű zenei irányzat nálunk. Azért jutott ez eszembe, mert a könyvben te is foglalkozol a dilemmával, hogy milyen nyelven érdemes énekelnie egy erdélyi magyar együttesnek: magyarul, románul, netán angolul. Lehet-e nálunk is identitáserősítő szerepe a rockzenének?

Persze, hogy lehet, de azt hiszem, ez személyfüggő. Aki szeretne egyaránt magyar és román közönség előtt énekelni, és reménykedik, hogy esetleg Nyugat-Európában is felfigyelnek rá, az angolul énekel. Bár szerintem aki angolul énekel a Kárpát-medencében, az két szék közt a pad alá kerül. Nyilván az ember legjobban az anyanyelvén fejezheti ki vagy „öntheti dalba” a gondolatait, és ha számára fontos a nemzeti identitás, akkor anyanyelvén énekel Erdélyben.

Azt is idéztem a könyvben, amit egyszer Boldizsár István mondott: ha szeretnél befutni Romániában, költözz Bukarestbe és énekelj románul, ha szeretnél befutni Magyarországon, költözz Budapestre és énekelj magyarul. Ezt ő a 90-es években mondta, mára ez valamennyit változott, hiszen nem kell feltétlenül Budapestre költöznöd ahhoz, hogy megismerjenek Magyarországon. Viszont rengeteget kell ingáznod a két ország között. Erről sokat mesélhetnének a gyergyói csapatok, és azért már több olyan zenész van közöttük, aki kitelepedett. Tény, hogy az erdélyi showbiznisznek nincs fővárosa, így mondhatni természetes folyamat, hogy az a zenekar válik Erdély-szerte ismertté, ha úgy tetszik, sztárrá, akit Budapesten azzá tesznek.

A zárókérdésem kicsit gonosznak tűnhet: ha ki kéne emelned mondjuk öt olyan zenekart, amelyek nélkül nincs erdélyi magyar rockzene, melyek lennének azok?

Nem mondanék neveket, a könyvből úgyis kiderül, kik az igazán kiemelkedőek. Viszont kitaláltam, hogy a könyvbemutatókat kössük össze koncertekkel, és nagyon örvendek annak, hogy ezek az estek néhány zenekart „feltámasztottak”, olyanokat, amelyek hosszú, több éves szünet után ebből az alkalomból újból színpadra álltak (pl. a BÜSZ, Semaphore, Mercedes Band). Talán sikerül újból életre kelteni őket.

A bemutatók során felmerült egy kisebb fesztivál vagy turné megszervezésének ötlete is a könyvben szereplő együttesekkel. Tény, hogy Erdélyben a régebbi zenekarok számára nagyon kevés a fellépési lehetőség, továbbra is csak a szűkebb régiójukban ismertek. Az ő idejükben olyan körülmények voltak, hogy nem válhattak országosan ismertté és ma sem válhatnak azzá, mert már „régiek”. A fiatal csapatok még úgy-ahogy kapnak lehetőséget a magyarországiak mellett a városnapok és fesztiválok szervezőitől, de azokat, akik 2010 előtt alakultak, gyakorlatilag elfelejtették…

Ezeken az alkalmakon több olyan együttes is fellépett, amelynek a teljesítménye számomra várakozáson felüli volt. A könyvben kilencven zenekarról írtam, hogyan is tudnék kiemelni csak ötöt közülük?