Amikor ezt a szöveget írom, a mioritikus haza vezetői épp rendkívüli ülésre készülnek a parlamentben. Délután egy órától a képviselőház mező- és erdőgazdálkodási bizottsága ülésezik, háromkor pedig a teljes parlament izzadni fog, de nem a melegtől. Módosítani fogják (szándék szerint) a vadászati törvényt. Mégpedig az emberre és/vagy emberi javakra támadó medvék azonnali eltávolítására, kilövésére vonatkozóan. (Időközben meg is szavazták. )

Kérdés: miért történik ez éppen most, a nyár kellős közepén? Hiszen vakációzik a politikai elit. Igen, de az ország népe is. És hova megy az ország népe vakációzni? Többek közt a hegyekbe. Vagyis Prahova megyébe, a Székelyföldre, Brassó környékére, például.

Ahol, a csecsemő is tudja, annyi a medve, érzékletes hasonlattal élve, mint égen a csillag.

Ráadásul megtörtént az oly rég megjósolható tragédia: a múlt héten egy pár (lány + fiú) kirándulni ment a Bucsecs hegységbe. És jött a medve, elkapta a lányt, bevonszolta a borókásba, ahonnan a test lezuhant egy szakadékba. A történet pontos forgatókönyve ma sem világos, viszont tény, hogy a helyszínre érkező mentőkre is rátámadt a zsákmányát védő nagyvad. A lány meghalt, a medvét lelőtték.

Mindenek előtt elmesélnék két történetet. Az egyiknek közvetlen tanúja voltam gyerekként, a másiknak szinte. A kommunista diktatúra idején történt (amikor szintén szigorúan tilos volt medvére lőni, ha valaki nem volt pártos honfi elvtárs). Szüleimnek volt egy jó barátja: székely ember, jó nagy családdal (legalább 11 gyerekre emlékszem). Az időrendben első történet idején a Fogarasi-havasokban dolgozott a család, a Tornyok (Turnuri) menedékházban. Nyaranta odajártunk abban az időben. Egy alkalommal azzal fogadtak, hogy né, mi történt: az asszony kiment a fabudiba, jött a medve és nekiállt szétszedni a tákolmányt. (Cinikus poén: mekkora szarban lehetett az asszony…) No, valahogy elzavarták a szigorú védelem alatt álló vadat, szóltak az erdésznek, aki lepuffantotta a medvét. Titokban. Ahogy Pelikán Józsefék leölték a Dezsőt A tanú című regényben (és filmben). És ha már ott volt a rengeteg hús, csináltak belőle mindenfélét. Persze, a hatóság is kijött,

az erdész feje fölött ott lógott egy ideig a börtön kulcsa, de végül minden illetékes kapott medvekolbászt, szalámit, mire becsukódtak az éber szemek.

Mikor ott jártunk, volt még a kolbászból. Nem ettem belőle. Persze, felmerült a kérdés: miért tette a medve, amit tett? Hát azért, mert pária volt. A szebeni állatkertből (felteszem, felső utasításra) kitelepítettek pár süldő mackót a Fogarasi-havasokba. Hogy milyen jó lesz nekik. Na de a medvének se könnyű, pláne, ha vannak nagy és erős fajtársak a szomszédban, akik elhajtják őket az élelem mellől. Tehát koldulni kezdtek. És a kirándulók adtak nekik enni. Az a medve is ilyen kolduskenyéren nőtt fel. Bizonyos értelemben érthető tehát az akciója.

A második történet a Hargita megyei Ivóban történt, ugyanazzal a családdal. A fogarasi műszaknak vége volt, a család gazdálkodott, az ember pedig a fakitermelésben dolgozott (hol máshol). A ház fölött volt egy abrosznyi termőföld, mellette kis kaliba. Őrizni kellett a termést vaddisznó, medve ellen. Épp látogatóban voltunk náluk. Ilyenkor ruhákat, játékokat vittünk, főleg a rengeteg gyereknek. Az ajándékok közt volt egy hatalmas plüsskutya. Eljött az este, zajlott a beszélgetés a háznál. Az apa egyszer csak rámordult a legnagyobb fiúra (12 éves lehetett): Indulj a kalibához! A gyerek szó nélkül felállt, fogta a plüsskutyát és indult. Azt itt hagyod, még összepiszkolódik, szólt az atyai parancs. A gyerek megállt, ölelte a kutyát, kicsordultak a könnyei, majd letette a földre. Apám közbevetette magát. Legyen, viheted, mondta az ember. A gyerek szája a füléig szaladt: felkapta a plüsskutyát és ment.

Mindezt csak azért írom le, hogy világos legyen: a medveprobléma nem mai keletű.

Ugyanakkor az is legyen világos: amíg a legkülönbözőbb fórumokon mindenki alaposan elmondja a (szakértői vagy épp amatőr) véleményét, a fentiekhez hasonló történetek zajlanak szerte „Medveországban”. És erre jött a múlt heti tragédia.

Szeretném leszögezni: nem kívánok abba a parttalan sártengerbe merülni, hogy kinek van inkább igaza, a medvéseknek-e, a medveelleneseknek-e. Azt se szeretném taglalni, hogy ki (mi) hatol minek (kinek) az életterébe. És arról se szeretnék elmélkedni, hogy ki volt ott előbb. Vagy itt. Mert a medvék már a „spájzban” vannak, ha tetszik. Hétfőn reggel jött a hír, hogy valaki elgázolt medvére lelt a Kolozs megyei Koppánd és Tordatúr között, az úton. Vagyis olyan 20 kilométerre a várostól. Nagyobb összegbe merek fogadni, hogy süldő állatról van szó, amelyet az erősebbek kimartak az élőhely perifériáira. Szóval, nem szeretném tovább görgetni a sehova se vezető véleményháborút. Az illetékesek a tragédiát követően ismét leszögezték: az egész felelős rendszer – az érintett polgármesteri hivataloktól a vadgazdálkodási intézményeken keresztül a minisztériumig meg a kormányig – vétkes abban, ami a múlt heti tragédiához vezetett. Nem értem, miért nem tették a dolgukat a rendszer részei, például annak érdekében, hogy a helyzet ne fajuljon idáig. Igaz,

azt sem értem, hogy lehet a barnamedve védett faj ebben az országban,

amikor a számmisztikázó szakemberek csak azon vitatkoznak, hogy kétszer vagy éppen háromszor annyi medve él Romániában, mint amennyinek lenne hely. Igen, lehet mondani, hogy mindez azért van, mert az egész imént említett rendszer bizonyos érdekeket szolgál ki, amely érdekek hordozói nagy pénzeket keresnek (keresnének) a medvevadászatból. Na de azt is lehet mondani, hogy mások, a hivatásos zöldek a medvelobbiból keresnek szép pénzeket. Kiderült például, hogy az Agent Green nevű egyesület vezére, bár aprópénzekkel indult, most 10 000 eurót is zsebre tud vágni havonta, van neki hét autója (biztos elektromosak egytől egyig), meg egy lakása Bécsben. (Félreértés ne essek, örvendek annak, ha valaki jól megél a munkájából, csak amíg a gyáros előre megmondja, hogy neki a profit a cél, a zöldaktivista minduntalan közösségről, természetről, hasonló szent és érdekmentes dolgokról beszél.)

Tehát, a problémát bonyolultnak látom.

Egy dolog viszont véresen egyszerű. A kirándulót valóban megölte a medve.

(És nem érdekel az az érv, miszerint a zuhanásba is belehalhatott. Ugyanis a medve rántotta bele a szakadékba, magától nem zuhant volna le.) Azt hiszem, itt az ideje egy picit megállni s elgondolkodni. Például azon, hogy az idáig fajult helyzetben mit lehet tenni. Nem tűzoltásként, nem indulatosan, nem csőlátással, nem petíciózással, hanem higgadtan. Na de! Az egyik híradós műsorban megkérdezték a zernyesti medvemenhely vezetőjét, mi a véleménye a tragédiáról. A hölgy azzal kezdte, hogy nagyon szomorú (4 perc 50 másodpercnél kezd beszélni). Na, mondtam, szép. És normális. Biztos jön az ilyenkor kötelező mondat, hogy szomorú a 19 éves lány értelmetlen halála okán. De nem. Nem azért szomorú ez a hölgy. Hanem azért, hogy milyen gonoszak vagyunk mi, emberek. Nem vagyunk képesek békében élni egymással, no meg a Természettel. (Zárójelben annyit: én azért picit szégyellném magam a hölgy helyében.) Na ezért kell megállni. Ezért kell elgondolkodni. Mondok egy példát, amiből ki lehet (ki kellene) indulni. Írország a minap döntött: betiltják az XL bully kutyafajta importját, tenyésztését és tartását (bizonyos kivételektől eltekintve), mert életveszélyesnek ítélik a fajt. Oké, de mi köze ennek a hazai medvekérdéshez, kérdezhetné akárki. Semmi. Pontosabban az, amit az ír szakminiszter asszony mondott az ügy kapcsán:

„Sokan nem fognak egyetérteni a döntéssel. Magam is kutyatulajdonos vagyok, tudom, az emberek szeretik a kutyáikat. Viszont szem előtt kell tartanunk, hogy egyetlen kutya élete sem ér többet, mint egy emberé.”

Nos, egyetlen medve élete sem ér többet, mint egy emberé.

Ez az alapállás. Innen nem mozdulhatunk el. És ha – az összes illetékes hatóság, lobbi, a kirándulók ostobasága (mert nagyon ostoba az a kiránduló, aki medvével bratyizik, mondtam már elégszer) –, szóval minden elképzelhető tényező összhatása következtében oda jutottunk, ahova, akkor lépni kell. Mert ismétlem: egyetlen medve élete sem ér annyit, mint egy emberé. Aztán hogy a sürgősségi vészhelyzet legalább részleges feloldása után hogyan tervezzük újra az egész rendszert (a megelőzésre összpontosítva elsősorban), hogyan keressük meg a felelősöket (nem medvéket, hanem kizárólag embereket, hanyag, inkompetens illetékeseket, kártékony zöldaktivistákat, büntetendő módon ostoba embereket, stb.), az más kérdés. De most lépni kell. Mert hiába néz ki úgy a helyzet, mint egy bokszmeccsen, ahol a medve áll a piros sarokban, az ember meg a kékben. A közvetlen meccset mindig a medve fogja nyerni. Az ember pedig belehal(hat).