Eleinte én is sokszor feltettem magamnak ezt a kérdést, amíg hozzá nem szoktam a metáldalok sajátos előadásmódjához. Ez is, mint ilyen, először a gitár dallamvilágával és a ritmusszekció pörgősségével ragadott meg – ki lehet találni! – tinédzser koromban, ha most félretesszük az ismert aranytorkú énekes-legendákat.

A hörgés, mint énekhang a metálban nem újkeletű jelenség, nagyjából a 80-as évek környékére tehető, amikor a klasszikus heavy metal többféle, kísérletezgető alműfajt teremtett magának, hogy a későbbiekben szilárd és önállósult alfajokká váljanak a nagy metál gyűjtőfogalom égisze alatt.

A dallamosság ugyanakkor nem mindig szorul a háttérbe a hörgés ellenére,

így szerencsére manapság azok is könnyebben megbarátkozhatnak a műfaj adta számtalan lehetőséggel, amelyeket ezek a zenei vonulatok kínálnak.

A metálzene látszólagos agresszivitása ellenére rendkívül felszabadító, testi élményt kínál a hallgatóinak: a hörgés, ha hozzászokik a fülünk (természetesen választás kérdése), lehet magas, mély, tisztább vagy kásásabb, gyomorból feltörő, torokhangú, vagy teátrális, üvöltésbe hajló. Ez a testi élmény, ami a metálrajongókat és az előadókat összeköti, az erősítőbe dugott torzított gitárok, a dobolás hipnotikus ritmusa és torokból örvényként feltörő hörgés által szervesül; a koncertélmény további testi megéléseket biztosít a résztvevőnek. Számomra azért felszabadító metálkoncertre járni, mert a felgyülemlett feszültséget úgy lehet levezetni egy biztonságos környezetben, hogy közben szinte semmi nem utal arra közvetlenül, hogy itt a biztonság, a kényelem vagy a relaxáció lenne előtérbe helyezve.

Ugyanakkor az intenzív testi élményekre mindannyiunknak szüksége van.

A győzedelmeskedő csatakiáltásokra, az egyszerre lendülő karokra, a konszenzusra, hogy itt most egymásnak megyünk és semmi bajunk nem lesz, a szomorúság, a harag, a gyönyör, a vágy és a misztikum magunkból kiüvöltésére. Másképp: feszült izmaink megmozgatására. Megint másképp: testünk transzba ejtésére, megrázására. A hörgés nem az észre, a rációra hat, hanem a testre – a metálos hörgő ének átlényegít.

November 7-én az Amorphis finnországi banda lépett fel a kolozsvári Form Space koncerttermében, karöltve az izlandi Sólstafirral. Az előbbieket először, az utóbbiakat negyedszer látom élőben – mind a négy alkalommal Romániában volt szerencsém őket elkapni, ami azt jelenti, szívesen járnak vissza ide. Ugyanakkor két eléggé különböző műfajban alkotnak ezek a fiúk külön-külön: az Amorphis a kilencvenes évek elején az igencsak kemény death metal műfaján belül hozott létre egy különleges, szintetizátorral és progresszív zenei elemekkel és finn folktémákkal megspékelt zenét, amiben egyszerre kap szerepet a tiszta ének és a tiszta hörgés. Igen, tiszta hörgés: Tomi Joutsen énekes olyan mesterien váltogatja a kétféle vokált, hogy öröm nézni és hallani, ahogy testében liftezik a levegő. Kevesek egyike, akiből nem úgy tör fel a hang, mint buborék a mocsárból, szájából pedig nem esik ki a puliszka. (Vagy kiesik? Erre a hangra biztosan.)

A Sólstafir pedig az a zenekar, amelyik – véleményem szerint – az élő produkcióival képes a leginkább megfogni a hallgatóságát (ha puliszkaszájú volnék, azt mondanám: élőben jobb, mint lemezről), mert egy olyan szeretetteljes kapcsolatteremtő jelenlétük van a színpadon, amelyet kevés zenekarnál lehet megtapasztalni. Műfaji besorolhatóságukat már illették a poszt-metál megnevezéssel, ami már egy metaszint: elégedjünk meg most annyival, hogy a rock’n’roll különböző rétegei mind ott vannak, ahol lenniük kell. Főleg úgy, hogy az appalachiai kalapos-copfos bányász-leszármazottak és a texasi határvidéken ólálkodó rancherók  mind megirigyelnék eme négy halovány izlandi fickó stílusos kiállását. Addi Tryggvason, az énekes-gitáros az előbbivel ellentétben nem hörög, hanem valahol az érzelmes nyögések, a karcos futamok és a dallamosság között mozog, semmihez sem hasonlítható. Ahogy az sem, amint Kolozsváron az esemény sold-out, kígyózó sor várakozik kapunyitás előtt, és ha esetleg lemaradtunk volna az online jegyvásárlásról, akkor kefét rágva imádkozunk, hogy lehessen jegyeket vásárolni a bejáratnál. Nem elég, hogy hörög, még fizetsz is érte! – hörögnék bizonyos torkok.