A múlt héten felröppent a hír: Emmanuel Macron francia elnök ellátogatott Korzikába, ahol azt találta mondani, hogy ugyan biztosítsunk már (mi, a francia állam) autonómiát a szigetlakó népnek embereknek. Kíváncsi voltam, reagál-e erre bármit is a hazai mioritikus politikai elit, vagy a sajtó. Az előbbiek úgy tettek, mint akik roppant elfoglaltak, sőt, a hallásukkal is valami baj van. A sajtó reagált, hiszen ez a dolga: 99 százalékban arról szólt a román média, hogy igen, mert Antal Árpád autonómiát akar Székelyföldnek, korzikai mintára. Valami reflexió? Helyzetelemzés? Eh, minek az…

Né, annak a nem létező Székelyföldnek egy létező tisztviselője, né, né mit akar!

Mit mondjak: nem vártam másra. Mondjuk, Macron elnök lépése is meglepett. De hát a francia politika tektonikus mozgásait nem ismerem annyira. Viszont ha az ember picit körülnéz Korzika „háza táján”, hamar kiderül, hogy az ügyet sommásan „autonómiát Korzikának!” típusú diskurzussal elintéző cikkek mögött picit árnyaltabb a kép. Kezdjük azzal, hogy a Földközi-tenger e kies szigete az utóbbi ezer évben szinte folyamatosan csatározások helyszíne, vagy éppen más államalakulatok fennhatósága alatt volt. Járt ott Karthágó, Róma, Bizánc, majd a Pisai Köztársaság, a Genovai Köztársaság (na, ők elég hosszú ideig ott is maradtak), a franciák, az angolok, az olaszok… Volt ott Korzikai Királyság (1736-ban, egy évet is alig bírt ki), Angol-Korzikai Királyság (1794–1796), sőt, Korzikai Köztársaság (1755–1769) is. Utóbbit azért érdemes megemlíteni, mert a hírek szerint itt és ebben az időszakban született meg az újkor első független, nemzeti alkotmánya, amely valamiféle modern demokráciát tételezett. Na de aztán jöttek a franciák megint (nem tudom, hányadszor) és végül Korzika a (poszt-)jakobinus libérté-égálité-frátérnité Franciaország része lett. Ami a mai napig azt jelenti:

olyan, hogy korzikai nép nincs, a korzikaiak francia szitoájenek és kész.

Ettől persze még egy csomó minden történt a sziget sorsával kapcsolatban.

Félreértés ne essék: Korzikának van bizonyos fokú (egész széles körű) autonómiája. (Ugye, Székelyföldnek nincs.) És akkor azt is tisztáznám itt, hogy nem célom a korzikai autonómia-történet bemutatása, ugyanis rendkívül komplex és szerteágazó. Csak vázolom a helyzetet, annak fényében, amilyen könnyedén összehasonlítják a hazai média cikkírói a kétféle autonómia-törekvést. Korzika például attól is hangos, hogy a mai napig léteznek olyan csoportosulások, akik nem átallnak fegyverhez nyúlni céljaik elérése érdekében. Igen, terroristáknak nevezik őket. Hogy ez visszanyúlik az egyébként szintén a mai napig működő klánszerű, egymással időnként a szó szoros értelmében leszámoló társadalmi struktúrákig, más kérdés.

Na de Korzika attól is hangos, hogy a francia állam időről időre enged a jakobinizmusból.

Csak egyetlen példát említenék: 1990-ben (több hasonló kísérletet követően) az akkori (szocialista) kormány elhatározta, hoz egy úgynevezett Korzika-törvényt, amely nem egyébről szólt volna, mint hogy Franciaország egyrészt elismeri a korzikai nép létét, másrészt az 1982-es általános decentralizációs reformhoz képest kivételes intézményrendszert alakít ki (engedélyez) a szigeten. Magyarán: legyen valamiféle korzikai parlament, meg kormány.

Na, hát ez rendesen kiverte a biztosítékot a franciáknál. Különösen a reformcsomag első pontja, amely nem állított kevesebbet, minthogy Franciaország elismeri a korzikai nép létét. (A történet röviden: a pártfegyelem alapján a francia nemzetgyűlés végül megszavazta a törvényjavaslatot, annak ellenére, hogy a szocialisták jakobinus szárnya is vért köpött a fent említett paragrafustól, de persze az alkotmánybíróság végül törölte az ominózus részt a törvényből.) Tessék? De hát ha a korzikai nép létezik, azzal aláássák Franciaország szuverenitását, az egységes nemzetállam létét, azt az alapvetőnek tekintett nézetet, miszerint Franciaországban csak franciák vannak. És persze, hogy nem lett semmi a korzikai nép elismeréséből, viszont

a sziget egészen széles körű önrendelkezést kapott „ajándékba”.

Na és akkor hasonlítsuk össze picit a két helyzetet. Ugye, Franciaország, ahogy ma kinéz, egy ideje létezik (elnézést s sommás megfogalmazásért, ott is vannak kanyarok, nyilván), Románia bő száz éve. Franciaország 20. századi történelmét nem vágta ketté egy 40 éves kommunista diktatúra pallosa. Értem én, a francia szalonkommunisták ott üldögéltek a különböző kávéházakban, egyéb helyeken, élvezték a csúnya kapitalizmus minden előnyét, közben tele szájjal szónokoltak a mindenféle szélsőbalos utópiákról. De hát ott nem vált valósággá. Nem vitte el az esetleg túl szabadszájú szalonkomcsikat senki, semmilyen csatornához. Romániában viszont éppen ez történt. És persze vannak más tényezők is: méret, kultúra, gazdasági, katonai hatalom, gyarmati múlt stb. Székelyfölddel szorosabb kapcsolatban csak annyit: míg korzikai terroristát könnyű találni, a román szerveknek elég sokat kellett izzadniuk ahhoz, hogy előkaparják a semmiből a székely „terroristákat”. Mindent összevetve: oda lehet dörgölni Románia orra alá a korzikai jó példát (azért annak is várjuk meg a végét). De tartok tőle, hogy hiába.

Románia egy egységes és oszthatatlan nemzetállam-kamasz.

Aki azonnal idegbajt kap, törni-zúzni kezd, lázad és nekinyom a falnak, amikor valami olyasmit hall, ami az ő kis világa szerint rossz dolog. És van még valami. Romániának jelen pillanatban egyetlen darab negy formátumú politikusa sincsen. Aki esetleg mérlegelhetne, mondjuk, az egységes és oszthatatlan nemzeti köldöknézésen túl.

Tehát, kedves Székelyföld, a magam részéről négy vállal támogatom a jó példa követését. Csak sajnos, az a helyzet, hogy te, kedves Székelyföld, nem vagy egy sziget a Fekete-tengeren. Hanem egy Románia nevű nemzetállam-süvölvény udvarának kellős közepén.