Nem bányászjárás volt az, hanem állami terrorizmus a nép ellen

Gyerek vagyok. Nagyanyámmal téblábolok a piacon. Ezek szerint kedd van. Az egyik épület oldalfalát plakátok borítják be. Két idősödő férfi néz le róluk. Az egyik egy körszakállas, nyugodt férfiarc, első ránézésre is egy kimért úriember benyomását kelti. Ilyen kimért úriemberek már nagyon régen nincsenek a posztkommunista hagyományokat a bizánci politika gátlástalanságával sajátosan ötvöző román politikai szcénán.

Nagyanyám megáll az ő plakátja előtt és hosszasan, némi gyanakvással nézi. Rá szavazol, mama, kérdem semmit se értve. Ez legalább nem egy piszkos komonista, válaszolja a nagyi. (Ez mondjuk nyomós érv neki, aki gyerekként kénytelen volt végignézni, ahogy a „komonista” elvtársak az utolsó borjút is kihajtják az udvarukról, az utolsó szem búzát is lesöprik a padlásukról, mert ők harácsoló kulákok.)

Ez a jelenet a ’96-os elnökválasztás kampányában zajlott le, amelyet Constantinescu több mint hétmillió szavazattal nyer aztán meg, és

Tényleg úriember, értelmiségi, a szó klasszikus, legnemesebb értelmében, olyan típus, aki mára nemhogy a politikában, de az értelmiség köreiben is alig van. Győzelmének pillanata ígéretes pillanat volt Románia történelmében, hiszen először sikerült félretolni a hatalom közeléből a Ion Iliescu vezette posztkommunistákat, az előző rendszerből sikeresen átmentett brigantikat.

Constantinescu akkor már nem is indul, egyetlen mandátum elég neki, hogy belássa: az ő demokratikus, értelmiségi gesztusai kevesek a gátlástalan, (poszt)kommunista, könyöklő manipulátorokkal szemben.

A rendszer alatt pedig többek között a szintén a diktatúrából – szintén Iliescu segítségével és megbízásából – átmentett (újraszervezett) Szekuritátét is értette, amit akkor már virágnyelven SRI-nek hívtak.

E hosszabb felvezetőt azért láttam szükségesnek, hogy kontextusba helyezzem Constantinescu úr e héten elhangzott szavait, amit az 1990. júniusi, bukaresti „bányászjárás” évfordulóján kiáltott bele a pusztai szelekbe. Alig valaki fog odafigyelni rá e kortárs hangzavarban.

Constantinescu úr azt mondta, hogy felejtsük el ezt az egész „bányászjárás” kifejezést, ez csak porhintés, félrevezetés, téves megfogalmazás.

Constantinescu úr a maga kimért stílusában kifejti, hogy egy totalitárius rendszert csakis a kollektív félelem tarthat hatalmon. Ez a félelem azonban a rendszerváltás euforikus pillanatában elszivárgott, elpárolgott, eltűnt. Ezért volt szükség a bányászjárásnak nevezett állami terrorizmusra:

amely éppen a bukaresti Egyetem téren tüntetett Iliescuék arcpirítóan látványos hatalomátmentése ellen. Constantinescu úr is ott volt a tüntetők között. Aztán becsődültek az Iliescuék és a Szeku által szervezetten a városba utaztatott, félrevezetett, felbőszített vájárok a térre és az utcákra, és az eredményt ismerjük.

Aztán volt még néhány „bányászjárás”, azok is az állami terrorizmus „termékei” voltak.

Az 1999 elején, vagyis az ő elnöki mandátuma idején lezajlott két „bányászjárásról” Constantinescu úr nyíltan kimondta, hogy

Iliescunak ugyanis addigra sikerült a háttérben összeboronálnia a hadseregben és az államapparátusban még mindig bőszen tevékenykedő KGB-ágat a ceaușiszta ággal, így azok együttesen kezdtek el aknamunkát végezni az éppen hatalmon lévő antikommunista erő ellen, és ehhez a jól bevált receptet, valamint a továbbra is félrevezetett, tájékozatlan, könnyen manipulálható bányászokat használták fel.

Constantinescu úr nyílt, őszinte, de egyúttal lemondó szavai azért is csengnek most olyan fájón a pusztai szelekben (melyekben hamarosan el is vesznek), mert nemrég jelentették be a bukaresti SRI-kórház orvosai, hogy Iliescu úr tüdőrákban szenved. Több mint 35 év halogatás, bohózatba illő töketlenkedés, fel-felsejlő háttérjátszmák után így végérvényesen biztossá vált az, amit különben már rég tudunk:

Maradunk a tudásunkkal, és azzal, hogy hiába tudjuk, amit tudunk…

Nicușor Dan, Románia jelenlegi elnöke szintén az évforduló alkalmából emlékeztetett arra, hogy jó lenne végre megbüntetni a „bányászjárás” felelőseit, hiszen az sok traumának és szenvedésnek vetne véget a társadalomban. Néhány nappal később jött a hír, hogy Iliescu úr haldoklik.

Hogy az egykori Szeku és az egykori KGB emberei – akik a háttérben ma is mozgatják a szálakat – végre eltűnnek az ország irányításából.

Mindezek az illúziók Iliescu úrral együtt fognak sírba szállni…

Ez végül is egy pesszimista írás lett.