Így utazunk Kelet-Európában

Az odavezető út is legalább olyan fontos, mint a cél – szoktam mondogatni magamban időnként. Most sem volt másként. Budapestre kellett utaznom Kolozsvárról, így újból eszembe jutott ez a kissé buddhista gondolat. Valójában bármilyen úticéllal behelyettesíthető, hiszen akármerre is utaznánk, egy darabon biztosan az erdélyi, romániai, kelet-európai tájak sorjáznának szemünk előtt. És bennük mindaz, ami megfogalmazhatatlan, mégis minduntalan megpróbálkozunk vele.

Kelet-Európában képtelenség úgy utazni, hogy az embernek a kezében ne fityegjen egy punga. Amikor elhatároztam magam, hogy a pungát kicselezve ezúttal csak teletömött hátizsákkal és egy övtáskával utazom, a buszállomás környékén már elkerülhetetlenül szemem előtt lebegett a látvány, hogy nem menekülök: hamarosan kezembe fog kerülni.

Ott fog fityegni, a szél majd’ kitépi a kezemből. Tehetetlenül leffeg a szmogos légáramlatban, verdesni fogja a térdemet menet közben. Nyilván inkább azt a térdemet, amelyet számomra is felfoghatatlan módon – azaz véletlenül – rendszeresen beütök valahová, így kék-zöld. Ha leülök, a friss punga porszerű mikroműanyagjai a bőrömhöz fognak tapadni, és az egész izzasztóan ragad majd oda valamelyik, általa célpontként kijelölt irritálható testrészemhez.

Benne egy doboz cigivel, nyakpárnával, száraz, gépsonkás pizzaszelettel és fojtós mákos rudacskával. Mi mást árulnának a kelet-európai vonat-és buszállomások közelében, ha nem ezeket? Persze ott van még a szalámis-sajtos tegnapi szendvics a nonstopból, amely kívülről csábító, belülről félig van megvajazva, illetve a saláta csak két centi benne, dísznek.

Amikor végigmentem a többnyelvű köszönés-feliratokkal ellátott, pisiszagú vasúti aluljáróban, és a kopott betonlépcsőről felérve megpillantottam az építkezési szaküzlet falán a lemenő vegyszerszínű nap visszfényét, újra megjegyeztem, hogy ez a környezet, ez a látkép, a hátsó kijáratok, lepukkant betonkerítések, a habsburgbalkán állomásépületek és raktárak, az önkényesen kitaposott ösvények látványa örökre beégett a retinámba. Csakúgy, mint a pungától, ettől sem lehet szabadulni.

Keserédes ismerősség lett rajtam úrrá. Amikor állomások mögötti hátsó utakon, lerakatok mellett, dübörgő hidak közelében kell elhaladnom, és az aszfaltból felszálló forró porszagot beszippantva kaptatok fölfelé egy járdának alig beillő alkalmatosságon, nem az jut eszembe, hogy ez máshol is így van és így néz ki. Illetve: sosem pont így, mint itt, hiszen pont azt a megfogalmazhatatlan, csupán a szentlélek közbenjárása és egy hajszál által összetartott rozogaságot nem lehet máshol látni. Hozzászoktattuk elménket, ízlésünket a nyugati standardokhoz, amelyek, bár elősegítették a relatív fejlődést (ha annak lehet nevezni), gyarmatosítottak bennünket és könyörtelenül beszabályozták azt, amit a környezetünkről gondolni illik. Itt a táj és az ember megszelídítése vágykép – megszelídíthetetlenségük adott.

Baktattam a kolozsvári vonatállomás háta mögött, a vasúti híd felé véve az irányt, amelyet gyerekkoromban hosszú ideig naponta átszeltem iskolába menet. Az aszfalt és a keskeny járda ugyanaz rajta, az autók, kamionok ugyanúgy eldübörögnek az ember mellett, mint húsz évvel ezelőtt. A rozsdás kerítés mellett virágzó bodzabokor, kissé lennebb vadrózsa, elvadult füves részeken katángkóró. Az út alján ugyanolyan veszélyes volt átkelni, mint mindig.

A buszpályaudvaron, amelynek a nemzetközi járatokat fogadó terminálját csupán egy kifeszített traktorponyva választja el a romániai járatokétól, olyan rázós a betonburkolat, hogy a belőle kikandikáló kavicsok láttán már gondolatban kitörik az ember nyaka.

Teletapétázva reklámokkal a kétezres évekből. Rég nem létező telefonszámok, bezárt információs irodák. A kedvencem: egy teljesen üresen álló bódé, ablakán egyetlen A4-es lap odaragasztva, rajta Times New Roman 48-assal: PERLA TRANS. Buszokgyöngye, mondhattam volna így, a szürkületben, miután felgyúltak a benőtt kerítések mellett a gyöngyházfényt árasztó ipari lámpák.

Az egyik műanyag széken ültem én, mellettem ült egy kitört szék hűlt helye, mellette pedig egy csorba széken a hátizsákom. Térdemen izzasztóan gubbasztott a punga, benne a félig elrágcsált, zsíros papírban a sanyarú pizzaszelet. „Nem tudunk kártyás fizetést elfogadni” – mondták az eladók, amikor megpróbáltam zárás előtt tíz perccel kikönyörögni tőlük valami harapnivalót.

Nagyvárad és Kolozsvár között nincs vonat egy ideje. Mivel Kelet-Európa a tatarozások, javítások, agyusztálások és dikicselések vidéke, ezért még a legközelebbi szomszédos országba (ahol a punga nejlonzacskó) sem lehet egyszerűen eljutni, mert minek azt.

Na, akkor újítsuk fel a vasútvonalat úgy körülbelül öt év alatt a beígért kettő helyett, és fosszuk meg a fél világot attól, hogy kényelmesen és változatosan utazhasson a két ország között húzódó legforgalmasabb összeköttetésen.

A határon immár megállás nélkül átsuhanhatunk az éjszakában. Nem bírtam megállni, meg kellett lesnem félálomban, ahogy a lassuló busz átgurult az elhagyatott Bors–Ártánd határátkelőn, a kék útjelző táblák pedig átváltottak zöldbe. Innen aztán álomba ringatott valami szintetizátoros ambient zene a fülemben, fejemen kapucnival, és a mellettem kényelmesen elnyúló mezítlábas középkorú nővel, aki pimaszul elnyúlva mélyen aludt a leghátsó széksoron.

Kelet-Európa sajátos köztes léte – ha úgy tetszik, bardója – mindig abban mutatkozik meg, hogy amit cipelünk, azt sose tudjuk letenni. Újra-és újraszületünk pungástól, hátizsákostól, és mikor lekerül rólunk, szinte hiányzik a nyomás a vállunkról.

Néha visszük a hátunkon az életünket, és ebből utolsó percben valami lemarad: ezért kell a punga, a megbízható lebomolhatatlanság, az élet kiszámítható fércműve. Nem elég a hátizsák, amellyel feltöröltük már fél Európát, és nem érdekel, hogy az ágyunkhoz kenjük az alját pakoláskor, amellyel azt pont feltöröltük.