Nemrég megjelent a helyi román sajtóban egy hír az úgynevezett dezméri „háborúról”. Dezmér dinamikusan fejlődő falu Kolozsvár tőszomszédságában. A 2002-es népszámlálás adatai szerint 1300 lakosa volt akkor, de ez bőven nem igaz ma már. A település rálépett arra az útra, amelyen Bács, Szászfenes vagy Apahida is halad, teljes gőzzel. Elképesztő ingatlanbefektetések dübörögnek Dezméren is, itt megtekinthető egy drónvideó a helyi luxusgettókról lakóparkokról.

A „háború” a telepesek (vagyis a máshonnan, főként Kolozsvárról odaköltözők) és az őslakosok (vagyis azok, akiknek a szülei, nagyszülei, dédszülei stb. is ott éltek) között tört ki,

mégpedig a füst miatt. Az történik ugyanis, hogy ősszel az őslakosok a kertjeikben égetik el a gazt. És a füst csípi a telepesek szemét. Akik, ugye, sok esetben ott laknak az őslakosok kertje végén. Mindenki mondta a magáét, az őslakosok a gyüttmentek arroganciáját sérelmezték, a telepesek a törvényre és az egyenlő jogokra hivatkoztak. A „háború” végül a „dezméri békével” zárult, a polgármester közbenjárására és nagy örömére.

Látkép a dezméri főutcáról: a bal oldalon egy régebbi ház, mellette pedig a mediterránosch, lapított tetejű új.

A múlt hét végén úgy döntöttem, kimegyek, megnézem, mi van Dezméren. Röstelkedve vallom be, hogy még sose jártam ott. Pedig nagyapám (a kommunista, aki jó szolgálataiért puskát is kapott a párttól) minden évben ott vadászott az egyesületi elvtársakkal, hozták haza az őzet, vaddisznót, ami csővégre került.

Az első benyomásom az volt, hogy nem igazán tudok eligazodni a faluban.

Nem tudtam, hol van a központ. Ami úgy nézett ki, nem az volt, mert hiányzott a templom. Aztán némi keresgélés után megtaláltam a település köldökét. Elindultam találomra, a szélrózsa egyik irányába. Az első dolog, ami feltűnt, hogy valaki vagy valakik nagyon szeretik a mediterrán építkezést. Ahol nem volt „hagyományos” ház, ott görögösch, spanyolosch lakóépületek meredtek az égnek. Aztán az is feltűnt, hogy helyenként egész egyenházsorok foglalják el az utca egyik felét, szemben a hagyományos(abb) épületekkel, ahol még van istálló, kukorica-tároló, tyúkól, háziállat.

A gémeskút ott áll ugyan a főutca mentén, de inkább látványelem, mint mindennapi használati tárgy.

Az egyik régi ház udvarán egy idősebb hölgy ült a napsütésben. Dohányzott és olvasott. Egy könyvet. Ráköszöntem, beszélgetni kezdtünk. Közben ránéztem a könyvre. Stendahl: Vörös és fekete, románul, persze. Magyar lakosa a hivatalos adatok szerint kevés van már Dezmérnek. Beszélgetés közben megemlítettem a hölgynek a dezméri „háborút”. A fejét fogta, ömleni kezdett belőle a szó. Ezek a telepesek egyszerűen nem értik, milyen az élet falun, fakadt ki. Nincs neki semmi baja a városiakkal, de hát… tessék, csak egy példát mondok. Nálunk

évszázadok óta minden gazda tudja, melyik fánál ér véget a telke, melyik kőnél kezdődik a szomszédé.

Ezért nem is emeltek kerítést a kertek végében. De a beköltöző telepesek nem tudják. És akkor nekem hetente meg kell magyarázzam a kertemben kutyát sétáltató városinak, hogy hahó, ez nem közterület! Értem én, hogy őket zavarja a füst, de egyesek nem értik, hogy engem az zavar, ha besétálnak a birtokomra. Nem tudom, mit szólnának, ha egy nap csak úgy bevonulnék a házukba…

Az utca bal oldalán sorjáznak az ingatlanbefektetők klónházai, szemben még ott állnak a régiek.

Megkérdeztem a hölgyet, hol van az a híres lakópark. Mutatta, ott la, a dombtetőn. Az volt a grófi szőlős annak idején. Na, ott laknak most a gyüttmentek. Elköszöntem, tovább mentem. Bejártam a „régi” falut. Sok látnivaló nincs: az 1930-ban felszentelt ortodox templom, a néhány megmaradt (többnyire düledező) régi ház szép (vagy épp lehangoló) és kábé ennyi. Magyar templom nincs, a hívek az apahidai egyházközséghez tartoznak.

Megmásztam a dombot és… egy horrorfilm jutott eszembe.

A címe Vivarium, és egy ifjú, családi életet kezdő párról szól, akik lakást keresnek. És (vesztükre) megtalálják: az ingatlanközvetítő egy idilli lakóparkot ajánl nekik. Oda is mennek, meg is nézik… csak épp kimenni nem tudnak többé. Foglyul ejti őket a végtelen(ített) egyenkomfort, és persze valami más is, de hát a film fikció. A valóság viszont kedvesen rám köszönt a dezméri szőlődombon is. Egyenházak hosszú sora foglalta el az egész fennsíkot. Elindultam az egyik utcán, sárban, törmelék között (aszfalt még nincs). Sehol egy lélek. Minden ház udvarán (előtt) legalább két autó (érthető, be kell menni dolgozni a városba), itt-ott pompás fajkutyák rontottak a kerítésnek, egy helyen már ott volt az újrahasznosítható karácsonyfa, teljes díszben. (Ismerik ezeket az akvárium-lakásokat, a falak jelentős része üvegből vannak). A kutyaugatáson kívül egyetlen hang sem hallatszik.

Románia, Apahida község polgármesteri hivatala, dezméri iroda. Talán a háborús felek valamelyike törte be az ablakot. Talán nem.

És akkor eszembe jutott a domb tövében élő őslakos hölgy felháborodottsága. És eszembe jutottak

a Ceaușescu-aranyéra iparosítási migrációs hullámai (Erdélyben némi asszimilációs szándékkal dúsítva),

amikor falusiak tízezreit telepítették a városokba. És a városiak felháborodtak azon, hogy a gyüttmentek nem értik a városi kultúrát. (Ma sem értik sokan.) Dezméren (Bácsban, Fenesen, Apahidán, Kolozstótfaluban, Kajántón stb.) ma ugyanaz a folyamat zajlik, csak éppen fordítva. A különböző okokból kitelepülő, „gyüttment” városiak nem értik a falusi kultúrát. Jogokra, törvényre hivatkoznak, ugyanakkor meg zavartalanul besétálnak a szomszéd telkére, rosszabb esetben idegesíti őket a tehénbőgés meg a harangzúgás. Nem elszigetelt történetről van szó. Mindenütt ez van, ahol az urbanizáció rátelepszik a rurális (értsd, a 20 emeletes irodaházból vagy a körúti romkocsmából elmaradottnak, „középkorinak” nevezett) világra.

November 28-án már áll a kis karácsony, műkarácsony. Ilyen lett a valóság.

Van megoldás?

Ahol működik egy adminisztratív logika, amely igyekszik egyensúlyt találni a „dinamikus fejlődés” és a „hagyomány- és értékvédelem” között, talán van. Ahol viszont ilyen logikát lámpással sem találni, ott… persze, ott is van: a falu eltűnik, felzabálja az urbanizáció. Dezméren például ez történik. És ja, ott értettem meg, miért mondta jó tizenöt évvel ezelőtt Makovecz Imre építész, hogy Kalotaszeg halálra van ítélve. Akkor erősen felháborodtam a kijelentésen. Ma már nem háborgok. Igaza volt. Az idős hölgy előbb-utóbb meghal, a birtok meg vándorolni kezd. És ha minden a dinamikus fejlődés törvényei szerint zajlik, az ő utcájában is égnek szökkennek a sorházak. És akkor már nem lesz „háború” a telepesek és őslakosok között. Mert az őslakosok kihalnak. Az urbánus „gyarmatosítás” lesz az új valóság.