Miklós Alpár antropológus tudja, hogy mitől döglik a légy és hol érdemes kutatni: Sóvidéken. Merthogy Sóvidék – mely kutatónk hazája is egyben – bizony igen gazdag fürdőkultúrában, amelynek a kialakulása maga sem volt zökkenőmentes. Ami pedig nem zökkenőmentes, ott egész biztosan felbukkannak érdekességek, netán érdekes ellentmondásosságok, ahogy az lenni szokott.

A Bölcsész+ előadássorozat meghívottjaként beszélt a BBTE bölcsészkarán Miklós Alpár kutató az egyikori Korondfürdő, Szováta és Parajd fürdőkultúrájának megteremtéséről – amit azért volt izgalmas megvizsgálni a korabeli fürdőirodalom (erről később) tükrében, mert ahhoz, aminek a jelenlétéhez és használatához hozzászoktunk, az eleinte „úri passziónak” számított, legalábbis a helyi székely lakosság szemszögéből. A 19. századtól errefele tartva láthattuk azt is, ahogy a fürdőzés és a hozzá kapcsolódó öltözködéskultúra hogyan kap etnikai színezetet (ahogy az szintén lenni szokott itt Erdélyben), és milyen társadalmi berendezkedést hozott maga után.

Korondfürdő, ami egyszerűen eltűnt

Korondról mindenki hallott, háztartásunkban nagy eséllyel van kerámiánk is onnan – na de Korondfürdőről? Pedig ez az első település, ahol fürdőkultúra kezd épülni a Sóvidéken. Az első osztrák katonai felmérés térképén is szerepel, amelyet az 1760-as, ’70-es évek fordulóján készítettek, és itt már megjelennek a savanyúvíz-jelzések két helyen is. Ez az az időszak, amikor a birodalom elkezd érdeklődni az erőforrások iránt, és felmérik többek között a gyógyvizeket, ásványvizeket is birodalom-szerte. Székelyföldről a legértékesebb adatok Kibédi Mátyus Istvántól érkeznek, aki már a felhívás előtt végez kutatásokat és publikál. A 19. század elejétől beszélhetünk olyan adatokról, amelyek szerint itt az első évtizedekben még az ásványos forrásokból kifolyó víz nagyobb tócsáiban fürdőztek családok.

A Korond falutól 15-20 percnyi sétára elhelyezkedő fürdőhelyet a hosszú 19. század során folyamatosan modernizálták, a telep gazdát cserélt többször is, de a visszajelzések alapján elég vontatott az a fejlődés, amin átesett: a szálláshelyeken átfújt a szél, dohosak-porosak, bogarak és egyebek bosszantják az embereket, nem volt kellőképpen felszerelve, emiatt sokáig csak lokális turizmusnak örvendett, csupán közelibbnek számító erdélyi városokból érkeztek vendégek.

Egy rövid időszak alatt tudott örvendeni nagyobb népszerűségnek egy vásárhelyi vállalkozó jóvoltából: ezalatt létesítették a szép fás fürdőparkot, kezdtek el pesti újságokat járatni a helyszínre, létesítettek teniszpályát (!). Csakhogy az első világháború előtt megtorpant ez a fellendülés: hiába kezdtek el megjelenni a fürdős képeslapok, prospektusok, az 1890-es évek végére csak Szovátáig és Sóváradig jut el a vasút, Korondra viszont nem, ez pedig döntő lehetett az elérhetőség szempontjából.

A két világháború között Korondfürdő magyarán teljesen lerobban, a korabeli (1938) sajtó is ír róla: „ma csak egy épülő ház az egyedüli épület az egész környéken. Egy roskadozó kis épület áll tovább […], itt van a hires korondi borvizforrás […] most csak szivattyuval lehet előcsalni s egy embernek állandóan pumpálni kell, ha inni akarunk belőle.” Az 1940-es évek fürdőkalauzaiban Korondfürdő utoljára bukkan fel: „fürdője elpusztult, ma csak a medencék vannak meg.” Sic transit gloria mundi, ahogy mondani szokás.

Szovátával és Parajddal már más volt a helyzet.

Szováta például szerepel az osztrák katonai térképen a 18. században, sőt, a tavak nagy része már megtalálható rajta. Ugyanakkor csak jóval később, a 19. század második felére épül ki itt fürdő, és az 1870-es évek első felében bizonyos Veres József az, aki megépíti az alsó fürdőt, innen kezdett kibomlani a fürdő története. Az 1870-es évek második felében keletkezik a Medve-tó, amelynek létrejöttével kapcsolatban a visszaemlékezések az 1890-es években nagy földindulásról számolnak be, 1894-ben pedig megépül az első villa is a Medve-tó partján.

A szovátai „felüdülés” egy ideig párhuzamosan zajlott a korondfürdőivel, mígnem a 20. század első évtizedében örvendhetett igazi népszerűségnek: például Jászai Mari színésznő is rendszeresen megfordult itt, hozzá köthető a Mária-forrás megépítése is, ami a közhiedelemmel ellentétben nem egyenesen róla kapta a nevét, hanem a színésznő szándéka szerint Szűz Máriáról. Trianon után azonban példátlan népszerűségnek kezdett örvendeni a fürdőhely: a történelmi trauma után egész Erdély felértékelődött, özönlöttek a turisták, és lassan-lassan felkerült a tömegturisztikai térképre.

Parajd is sokáig jelentéktelenül ácsorgott: az 1870-es, ’80-as években jelent meg róla ismertető itt-ott szórványosan, mint gyógyvízzel rendelkező hely. Ezek valószínűleg a bányatelep kis fürdőire utalnak, amelyek az első világháború előttig megmaradtak. A két világháború között megpróbálták kiépíteni, viszont a forrás elapadt. Az 1947-48-ban a sóhegy körül azonban geológiai fúrásokat végeztek, aminek a közelében furás nyomán felszabadult, és a hatalmas nyomás miatt felszínre tört a termálvíz. Ezen a helyen emeltek előbb egy elég primitív fürdőépületet meg egy külmedencét, ami az ötvenes évektől kezdett el működni, egészen addig, amíg ismét a termálvizet az ötvenes évek végén el nem vezették egy másfél kilométeres vasvezetéken a mai strand térségébe.

Mi fán terem a fürdőirodalom?

Miklós Alpár egy egészen szerteágazó szövegkorpuszt vázolt fel fürdőirodalom néven – ami értelemszerűen tematikus irodalom, és többműfajú. Ezek képezik azokat a forrásokat, amelyek ismertetnek, beszámolnak, véleményt formálnak a sóvidéki fürdőzés kultúrájáról. Mivel pontos definíciója nincs annak, hogy mi is a fürdőirodalom, Miklós az alábbiakat sorolta fel az általa megvizsgált szövegek alapján: balneológiai szakmunkák, fürdőkalauzok, fürdőismertető közlemények, prospektusok, a fürdők ügyeivel foglalkozó publicisztikák és tudósítások, levelek és még fürdőversek is (a szépirodalmi kánon részeként is – például Áprily Lajos –, de dilettáns költők munkái is).

A fürdőkről szóló tudományos publikációk mellett Miklós Alpár azonban arra tett kísérletet, hogy megvizsgálja a fürdőkultúra azon aspektusait, amelyek a helyi székely társadalomban csapódtak le – az öltözködéskultúrák és a szociotípiák mentén.

Hirdetés

„Ezekben a forrásszövegekben nagyon szépen letapogatható az, hogy a hagyományos paraszti székely társadalom mennyire zárkózott, és mennyire hosszú folyamat az, ami elkezdi a polgári világnak a vívmányait beengedni ebbe a zárt közegbe. Ennek nagyon szép mutatója az, hogy hogyan változik meg nagyon hosszú folyamatban az öltözködéskultúra a székelyföldi falvakban.”

– láthatjuk tehát, hogy az elsődleges kiindulópont, amikor a székely társadalmi berendezkedést vizsgáljuk, az az, hogy egy zárt társadalomban csak nagyon hosszú idő elteltével lehet valamit elérni. Még egy olyan aprónak tűnő dolgot is, hogy valaki székelyharisnyát visel napközben, vagy polgárias pantallót/szövetnadrágot.

Miklós Alpár egy sokatmondó, jelentéses képet hozott be: előtérben fürdőruhában lubickoló polgári népek a medencében, csoportképre beállva, a háttérben pedig székelyruhás helybéliek kissé bizalmatlan, sopánkodó testtartásban, kíváncsi gyerekekkel.

Az nadrágosokkal szembeni ellentét korábbra megy vissza, Kozma Ferenc például 1879-ben úgy jellemzi a székelyeket, mint akik öntudatosak és erős bennük „kasztszellem”, bizalmatlanok a „nadrágos osztállyal”, az idegenekkel szemben, valamint elszigeteltek és zárkózottak. Más források szerint az udvarhelyszéki Parajdon megjelenő más etnikumúak (például rácok, tótok, örmények, szászok, cigányok stb.) mellérendelődnek a nadrágosokkal, azaz a polgári öltözetet viselőkkel. Miklós Alpár viccesen jegyezte meg:

ha létezik ilyen, hogy inkluzív xenofóbia, akkor ez az.

A nacionalista felhangokat megütő odaszólogatások mellett fontos megjegyezni, hogy a székely értelmiségiek közül például Tamási Áron maga is 1915-ben hagyja abba a székelyharisnya viselését, azév húsvétján cseréli le öltözékét egy barna öltönyre. A nadrágosokról szóló sztereotípiák visszaköszönnek a prózaírónál is a székely szereplők viselkedésében, interakcióiban.

Fontos fordulópont az is, hogy a közeli Felsősófalvára a harmincas évektől érkezik meg Dobra János nevű szabómester, aki akkoriban húzott először a vidéken pantallónadrágot, hogy egy időre a lakosság körében a ruhadarab csak „dobra-nadrágként” terjedjen el, míg végre gyökeret tudott verni a viseletben.

Az öltözködés, mint társadalmi rétegek markere sokáig megmaradt a székelység tudatában. Az etnikai feszültségek (a sztereotipizálás oda-vissza működik, tehát román nyelvű források is vannak erre vonatkozóan) összefonódnak az osztályok közötti feszültségekkel, például a székelyek nem tudják megbocsájtani azt, hogy a falvakba betelepül a vállalkozói réteg, vagy azt, hogy a világháborúk után idegen elöljáróság veszi át a hatalmat – mintha csak összeesküdtek volna a fejük felett, legalábbis így érzékelik.

Emiatt a fürdőépítési kísérletek és a későbbi modernizációk is szkepszist idéztek elő bennük – ez vonatkozott a bányászmunka megítélésére is, ami elsősorban Parajdhoz köthető. A modern polgári fürdőkultúra megteremtése tehát konfliktusokkal terhelt volt – annak ellenére, a székelyek között is léteztek alternatív megoldások, népi „feredők”, rejtettebb zugok, ahova a helyiek jártak.