Az elejétől követem a javarészt a kolozsvári értelmiség bizonyos köreiben zajló úgynevezett etnopolitika-vitát. Vannak bőven a vita írásai között érdekes gondolatfutamok vagy villanások, hiszen képzett, okos gondolkodásra szakosodott és abban szocializálódott szereplők vetették képernyőre (bár azért van közöttük magát megmosolyogtatóan fontosnak álmodó hablaty-huszár is – igaz, csak egy).

De be kell vallanom, néha hangosan felnevettem egyik-másik gondolatmeneten vagy attitűdön. Mert bizarr és groteszk hangulatot keltettek bennem, ez a hangulatom pedig visszaköszönt azon az eseményen is, amelyet a vita néhány szereplőjével és közönséggel rendeztek a múlt héten Kolozsváron.

Rengeteg gondolat megfogalmazódott bennem az írásokat olvasva és az élő vitát nézve. Mindegyik ilyen gondolatot módszeresen kifejtve, alátámasztva és árnyalva azonban igen hosszúra nyúlna az írás, és nem is akarok nehézkes értekezést írni. A kuszaság kockázatát is vállalva alább megpróbálok néhány észrevételt megfogalmazni, előrebocsátva, hogy a vita szinte mindegyik résztvevőjét személyesen ismerem és távol áll tőlem az a szándék, hogy bárki támadásként vagy sértésként értelmezze ezt az írást (Disclaimer: egy ideje erdélyi magyar körökben is azt érzem, hogy mintha kötelezően jelezni kellene a triggereket és hogy a puszta egyet nem értés kényelmetlenséget okozhat és megrökönyödést kelthet másokban).

Nos, szerintem egy ilyen vitát, amely az erdélyi magyar közképviseleti rendszer, az RMDSZ politikájáról, jó vagy rossz etnikai politizálásáról vagy az annak a helyére elképzelt irányról szól,

csak egyetlen szempontból lehet érdemes folytatni (vagy követni), az pedig maga a vita tárgyának a célja.

Az pedig gyakorlatközpontú. Vagyis nem arról van szó (legalábbis nem arról kellene, hogy szó legyen), hogy egy elméleti rendszerben a helyére kell tenni bizonyos fogalmi vagy koncepcionális elemeket, aztán a kiegészített, megreformált, megújított stb. elméleti rendszert pusztán a koherenciája vagy a szépsége okán szemlélni és abban gyönyörködni. Hanem inkább arról, hogy ennek az egész igyekezetnek a célja a gyakorlatba ültetés, a megvalósítás, különben steril és öncélú a vita. Mégiscsak egy párt (vagy pártként működő érdek-képviseleti szervezet) programjáról és annak alkalmazásáról lenne szó.

Márpedig ennek a vitának ilyen célját nem tudtam felfedezni.

Értem én a türelmetlenséget és a sürgető, néha emelt hangú kijelentéseket és számonkéréseket, de szerintem csak a kelet-európai, romániai, erdélyi és erdélyi magyar realitás szándékos vagy önkéntelen figyelmen kívül hagyásával, ideológiai szemellenzők hatására, illetve morális (és moralizáló) szentenciák hangoztatásával lehet komolyan gondolni, hogy egy ilyen vitának bármilyen gyakorlati következménye lehet az RMDSZ politizálásának, és tágabban az erdélyi magyar közgondolkodás megváltoztatása tekintetében.

Ennek pedig szerintem több oka is van.

1.
Tekintsünk csak vissza: létezésének több mint 35 éve alatt az RMDSZ politizálásának irányát semmiféle outsider helyzetből, akadémiai elefántcsonttoronyból, petíciózó vagy publicisztikai pozícióból, ideológiai vagy morális talapzatról nem lehetett módosítani. Az RMDSZ politikájának irányát ugyanis több mint három évtizeden át a szervezet csúcsán levő viszonylag szűk vezetői kör (a szövetségi elnök és a Szövetségi Állandó Tanács) szabta meg és alakította, akkor és abba az irányba, amikor és ahogy éppen jónak gondolták. Ezt meg tudják erősíteni az RMDSZ-ből lassanként kiszorult értelmiségiek, akik hittek a konstruktív deliberatív folyamatokban, a közös döntések létjogosultságában, de meg tudják erősíteni a lényegében eltűnt RMDSZ-platformok emberei és a néha erre-arra felkért külső szakértők is, akiknek aztán vagy figyelmen kívül hagyták a véleményét vagy kooptálták őket.

Persze, lehet verni az asztalt a könyvtárban, a tanszéken, a dolgozószobában, a kocsmában vagy a közösségi médiában, hogy ez így nincs rendjén, de a valóság az, hogy ez így volt az elmúlt harminc évben és semmi jel nem utal arra, hogy a következőkben is változna.

Hogy ez miért alakult így, annak több oka is van. A legfőbb oka az, hogy míg az 1989-es romániai változásokkal a román politika plurális lett és máig is az,

a magyar közösség politikailag továbbra is egypártrendszerben maradt

– amit az RMDSZ-en belül egységnek és szövetségnek neveznek, de ez bizony valójában egypártrendszer. Ennek pedig a legsúlyosabb következménye az, hogy a lényegében politikai túszul ejtett erdélyi magyar közösség nem szokhatott hozzá a demokratikus, pluralista gondolkodáshoz és reflexekhez, mert nem tudja, hogy kell azt, hiszen soha nem is gyakorolta, mert nem is gyakorolhatta. Ebben a tekintetben az erdélyi magyar közösségben elmaradt a rendszerváltás. (Erről az alábbi szövegben írtam nyolc évvel ezelőtt – akkor is választási kampány volt…)

Belehalás a sikerbe

Az RMDSZ eddigi létezése során egyszerűen nem találkozott azzal a helyzettel, hogy bármilyen kívülről érkező bírálat vagy vélemény figyelembe vételére rá legyen kényszerítve. A szövetség csúcspozíciója az erdélyi magyar közösségben elválaszthatatlan a parlamenti jelenlététől, harmincöt év alatt pedig egyszer sem fordult elő, hogy ne legyen ott a parlamentben (de akár a kormányzást is említhetném), mert eddig mindig megszerezte a törvényhozásba jutáshoz szükséges szavazati arányt, ezt a pozíciót pedig az időközben megjelenő, majd lényegében eltűnő magyar kispártok sem tudták megtörni.

Azt hiszem, nem mondok újdonságot, hogy az RMDSZ kontrollálásának a leghatékonyabb eszköze az a bizonyos bejutási küszöb (hadd tekintsünk most el az alternatív küszöbtől, az ugyanis nem biztosít elegendő súlyt például a kormányzati szerephez). Ha a választóközönsége büntetni akarta volna az RMDSZ-t, akkor a szavazatával megtehette volna, de eddig nem tette és ezután már valószínűleg nem is fogja.

Úgy gondolom, hogy ez a fegyelmi szavazás tíz-tizenöt évvel ezelőtt lett volna működőképes,

akkor volt ugyanis a legerősebb az alternatívakeresés hevülete és akkor talán még valamennyire lett volna esélye, hogy négy éves parlamenti hiátus után egy megreformált, legitimebb RMDSZ vagy valami ahhoz hasonló struktúra a korábbiaknál jobb eredménnyel ismét bejut a parlamentbe. A kispártok kudarcával az RMDSZ lényegében behozhatatlan képviselet- és választáspszichológiai előnyre tett szert, amit értelmiségi viták, petíciózások és egyéb sehova nem vezető, szimbolikus pótcselekvések a legkisebb mértékben sem tudnak befolyásolni.

A másik oka az egyetlen RMDSZ állandóságának olyasmi, amiről nem nagyon esik szó, pedig elég jól látható, ha megfelelő szemszögből nézzük a dolgokat. Erről is írtam többször korábban, lásd az alábbi két szöveget:

Az Egyesült Államok és az erdélyi magyar autonómia

Csaba királyfi és Uncle Sam, az Egyesült Államok és a romániai (magyar) politika

Röviden: a romániai magyar közösség és Bukarest viszonyának geopolitikai jelentősége van,

ami az 1990-es évek elejében gyökerezik, mivel a délszláv etnikai háborúk, a Balkán és Kelet-Európa stabilitásának fényében igen fontos volt az Egyesült Államok számára. A kelet-európai rendszerváltások, majd a Szovjetunió megszűnése után Washingtonnak igen fontos volt, hogy ebben a térségben megtartsa és megerősítse a befolyását. Ezt a törekvést fényesen igazolják az elmúlt három évtized fejleményei: Románia NATO-tagsága, a katonai támaszpontok fejlesztése és sorolhatnám. Kulcsfontosságú volt tehát és ma is az, hogy Romániában etnikai béke legyen, különben oda a stabilitás és a tervezhetőség. És az utóbbi évek történései, Putyin expanziós tervei, az orosz–ukrán háború csak fokozzák ezeknek a szempontoknak a fontosságát. Mert ezért voltak a Neptun-tárgyalások, ezért került folyamatosan kormányra az RMDSZ, ezért kellett domesztikálni a romániai magyar közösséget. Hogy legyen csend és nyugalom. Bármilyen törekvés, ami ezt a csendet és nyugalmat megzavarni akarja (és itt említhetjük az AUR-t is), ellentétes az Egyesült Államok (és a NATO) geopolitikai érdekeivel.

Az RMDSZ tehát azért gyakorol etnikai politikát, hogy a romániai magyarok nemzetiségi érdekeit képviselje (ami az elmúlt harminc év romániai valóságát nézve igenis indokolt), viszont a geopolitika felől nézve azért, hogy az ország, a térség etnikai stabilitásához is hozzájáruljon. Ehhez pedig közel harminc éve rendszeresen kormányzati szerepet is kap.

Apropó, kormányzati szerep. Nem tudom, hogy valóban így történt-e, de

egyáltalán nem tartom ördögtől való feltételezésnek, hogy geopolitikai dimenziója is van az RMDSZ kitúrásának a bukaresti kormánykoalícióból.

Amit Kelemen Hunor elmondása szerint Iohannis elnök kezdeményezett. A tíz évvel ezelőtt jelentős atlanti szimpátiával és támogatással tisztségbe kerülő elnök  pedig lényegében mintha csak az amerikai álláspontot tolmácsolta volna: figyelmeztetni kell az RMDSZ-t, hogy nem jó ötlet túlságosan jóban lenni Orbán Viktorral, akit a washingtoni vezetés enyhén szólva nem néz jó szemmel.

2.
Valahogy nem akarózik elhinnem (pedig a jelek szerint muszáj lesz), hogy a vitában részt vevő magasan képzett, tapasztalt társadalomtudósok úgy gondolják:

egy közösség, egy társadalom, egy kultúra, egy értékrend rövid idő alatt gyökeresen megváltoztatható

és átállítható olyan irányra, ami ellen maga a társadalom hevesen tiltakozik, ráadásul ami Nyugaton is csak alig pár éve vált divattá (és aminek a fogadtatása ott is igencsak felemás). Mondom, konkrétan mire gondolok: teljességgel képtelenség, hogy valamelyik székelyföldi településen holnaptól, a jövő héttől, a jövő évtől egyszer csak progresszív agenda szerint kezd működni a közösség, hogy emancipációs, egyenlőségi vagy gender-szempontok, netán (a kapitalizmuson belülről hirdetett) kapitalizmus-ellenes neomarxista elvek stb. szerint rendezi be mindennapjait. Én nem hiszem, hogy jó ötlet, ha valakinek ennek kapcsán az ideológiai átnevelés jut az eszébe Erdélyben, Romániában, egy kommunista-csausiszta ötven év után.

Még nagyobb naivitásnak tartom ugyanezen progresszív agenda számonkérését az RMDSZ-en,

amely nagyon is jól ismeri választói bázisának világnézeti-civilizációs-értékrendi-kulturális realitásait, és ennek alapján alakítja ki nyilvános diskurzusát. Vagy választási jelszavait, ha már kampány van. Egyetlen párt (vagy hatalom) sem képes akár rövid távon is fennmaradni (értsd: demokratikus körülmények között, vagyis nem diktatúrában), ha az általa hirdetettek túl éles szöget zárnak be a megcélzott választói bázisuk értékrendjével és világnézetével, ez evidencia.

A társadalom és a kollektív értékrend és világnézet ilyen mélyrétegi átalakulásai évtizedeken át zajló, inkább generációváltásokkal összefüggésben levő folyamatok, mintsem fentről levezényelt gyors (forradalmi!) átalakulások. Különösen érvényes ez a kelet-európai, a romániai és az erdélyi magyar társadalmakra, amelyek alapvetően tradicionalista jellegűek. Ha a közösség egészét nézzük, ma is a hagyományos értékrendszer, a hagyományos kulturális igazodás jellemző, ezen pedig sem a rendszerváltás utáni relatív szabadság, sem a 21. század beköszönte, sem az európai uniós tagság vagy a felgyorsult információáramlás sem volt képes eddig változtatni (majd a generációváltás).

Ehhez kapcsolódik egy dolog, ami szerintem igen fontos: a Nyugathoz való felzárkózás hamis mítosza.

Csatlakozhatunk az EU-hoz, átvehetünk eszmeáramlatokat, világnézeti vagy ideológiai toposzokat, csak azt szoktuk elfelejteni, hogy ez itt Kelet-Európa, Románia, Erdély, amely távolról sem ugyanazokon az organikus történelmi, politikai, kulturális vagy civilizációs pályákon érkezett meg a 21. századba, mint a nyugat-európai országok. Teljesen értelmetlennek tartom mereven, sürgetően és maradéktalanul számon kérni Erdélyben ugyanazt a gondolkodást, ugyanazokat a reflexeket, ugyanazokat a világnézeti elemeket, mint Nyugat-Európában, mert ez itt egy másik világ, teljesen más meghatározottságokkal, hagyományokkal, mint amaz.

Példa: lehet felméréseket készíteni arról, hogy az erdélyi magyar ember hogyan viszonyul például a bevándorlókhoz, az egyházhoz vagy a politikához, majd az eredményeket jelentőségteljesen felmutatni, csak épp figyelembe kellene venni azt is, hogy az erdélyi magyar ember nem nagyon él együtt bevándorlókkal (mert szinte egyáltalán nincsenek bevándorlók, Románia ugyanis tranzitország mind a menekültek, mind a bevándorlók tekintetében), ezért a hozzájuk való viszonya is hipotetikus, és az erről levont szakértői következtetések is félrevisznek, ha nincsenek megfelelően árnyalva (és nincsenek).

Másrészt manapság anakronisztikusnak érzem azt az elvárást, hogy

a társadalom a „fentről” érkező világnézeti-ideológiai elvárásoknak engedelmeskedve készségesen megváltozzon a kívánt irányba.

Volt már ilyesmi ötven éven át, akkor a megyei pártszékházból jöttek az új emberrel kapcsolatos elvárások és ukázok. Ma ott tart a világ, hogy nem egy szűk értelmiségi elit fújja a passzátszelet – tetszik vagy sem, ezt a pozíciót átvették például a progresszivitást is piacosító (neoliberalizáló!) technooligarchák, a neo- (vagy poszt-?) entellektüel influenszerek, és persze a populista politikusok.

Külön kiemelném – a már jelzett bizarr és groteszk hangulat jegyében – hogy a vita (lásd még: dialógus, párbeszéd, eszmecsere) utóéletében megfogalmazódott az az – infantilis, de a safe space- és hópehely-logikába tökéletesen illeszkedő – igény is, hogy a hasonló megbeszéléseken mellőzzék bizonyos résztvevők (konkrétan politikusok) meghívását, közvetlen részvételét, mivel ők ellentmondanak, nem megfelelően reagálnak, amivel feldühítik a többi résztvevőt.

Ezzel ugyanis az exkluzivista értelmiségi buborék még inkább megvastagítja a falát és még nagyobb mértékben ideológiai visszhangkamrává változik,

amivel az úgynevezett „vita” remélt társadalmi hatása is még inkább tart a nullához. Pedig nem, (kell ezt hangsúlyozni?) a véleménykülönbség nem jelent traumatizálódást, én riasztónak tartom ezt a tendenciát.

Végezetül, következtetésképpen ezt a vitát én legfeljebb egy következmények nélküli, elitértelmiségi statement-ként tudom értelmezni. Volt, aki az élő vitaeseményen vitatkozott, de nem nagyon, mert az ellenvélemény feldühítette (Kiss Tamás), volt, aki megbánta, hogy részt vett benne, mert felületességgel találkozott és utólag értelmetlennek találta a vita menetét (Salat Levente), és volt, aki rezignáltan nyugtázta, hogy egymásnak magyarázták az evidenciákat, mivel a vita nem fog leszivárogni („le-”!) a társadalomba (Borbély András).

Fura volt számomra, hogy az élő vita végén mintha minden résztvevő kihátrált volna minden további folytatási lehetőségből, zavartan és kicsit kényelmetlenül nyugtázva, hogy ennyi volt, függöny, és mintegy elismerve, hogy lényegében tényleg csak egy statement az egész, értelmiségi ujjgyakorlat, nincs itt semmi különösebb látnivaló kéremszépen.