Sokan szomorúan sóhajtanak, amikor szóba kerül a gazdasági migráció, annak pedig az az aspektusa, hogy közülünk is milyen sokan dolgoznak külföldön, hogy valamivel több pénzt tudjanak hazaküldeni/-hozni, pedig a mai, globalizálódó világban egyáltalán nem a helyváltoztatás a meglepő, sokkal inkább a helyben maradás. Nagyjából ezzel a megállapítással ütötte fel kedd esti, kolozsvári előadását Horváth István szociológus a Vallásszabadság Házában, ezzel nyitva meg a Valláskutató Intézet Forrpont címre keresztelt, az erdélyi társadalom változásait, és az erdélyi egyházak változó szerepét körüljáró előadás-sorozatát.

Sokat hallottunk már a globalizációról, de talán azt kevesebben tudják, hogy jelenleg éppen a második globalizációs hullám hullámhegyén vagyunk. Ez azt jelenti, hogy jelenleg a gazdasági migráció egy újabb csúcsot ért el. 2021-ben például a felmérések szerint világszerte 28 millióan tervezték aktívan azt, hogy hamarosan egy másik országba mennek dolgozni. Aktívan – vagyis ők már elkezdtek tenni is az ügy érdekében, de a világ teljes populációjának mintegy 16 százaléka, vagyis mintegy 900 millió ember (!) tervezett előbb-utóbb egy ilyen lépést.

Ha ezt bekövetkezne, vagyis

ha valóban elmozdulna mindenki, aki játszik a gondolattal, Románia például elveszítené a lakossága 22 százalékát,

miközben Svédország lakossága csaknem megduplázódna, de Németországé vagy Ausztriáé is csaknem másfélszeresére nőne.

Maga a globalizációs folyamat már a 18. században elkezdődött, az első globalizációs hullám csúcsa pedig a 19. század végére, a 20. elejére tehető, amikor Európából rengeteg ember ment ki a jobb lehetőségek reményében elsősorban Amerikába. 1846 és 1924 között például Európa lakosságának 12,3 százaléka távozott, a Monarchia lakosságának 10 százaléka, a történelmi Magyarországénak körülbelül 18 százaléka – ez utóbbi mintegy 1,2–1,3 millió embert jelent.

Erdélyből 111,7 ezer ember „tántorgott ki” Amerikába, miközben 102,2 ezren az Ókirályságba, az akkori Romániába vándoroltak,

ott ugyanis rengeteg volt a megművelésre váró földterület, miközben Erdély jóval kevesebb embert tudott eltartani, mint amennyien ott éltek.

1918 és 1939 között például Európa lakosságából 7,4 millió ember cserélt országot. 1918–47 között csak Erdélyből 310 ezer magyar, 150 ezer szász és sváb és 110 ezer zsidó vándorolt ki, ami a történelmi díszletet tekintve nem meglepő.

A kommunizmus alatt aztán az ország és az egész keleti blokk levált a globalizációról, ennek megfelelően a migráció is jócskán alább hagyott, ám sokatmondó, hogy

az 1985–89 között Romániából kitelepedettek mintegy 20 százaléka volt magyar.

A rendszerváltás után aztán újra megélénkült a kivándorlás, 1990–94 között például csak a különféle nyugati országokban politikai menedékjogot kérő román állampolgárok száma 350 ezerre tehető, ezzel pedig a volt Jugoszlávia után Románia állt a második helyen a volt kommunista országok között. Válaszul a nyugati országok erős vízumrendszerekkel, és még erősebb adminisztratív korlátokkal próbálták lassítani a keletről feléjük áramló embertömeget,

ám ezzel csak a feketemunkát, és a bevándorlók találékonyságát erősítették.

Megjelent például az álturista fekete munkás fogalma: ők harmincnaponta visszajöttek Romániába, de csak azért, hogy újra lepecsételtessék az útlevelüket, sokan csak egy pacalcsorbát, és egy adag miccset ettek meg valamelyik határ menti településen, és már mentek is vissza dolgozni feketén. Ezzel párhuzamosan az ezredfordulóra a román munkahelyek mintegy fele eltűnik, miközben az aktív népesség (akkor még) nem csökken.

Aztán, ahogy a nyugati országok elkezdtek szembesülni a saját munkaerőhiányukkal, az ezredforduló környékén elkezdték kifehéríteni az addig feketemunkán alapuló migránstömegeket (ettől még ma is van feketemunkás bőven), hiszen rájöttek, hogy szükségük van az olyan nyilvántartható külföldi szezonmunkásokra, mint a németországi spárgaszedők, a spanyolországi eperszedők vagy éppen az olaszországi idősgondozók, hiszen akkoriban Japán után Olaszország volt a második leginkább elöregedett ország. Emlékezetes például, hogy 2020-ban, a pandémia kellős közepén a német állam kérésére Románia és más keleti országok mintegy 90 ezer spárgaszedő szezonmunkást toboroztak és küldtek ki az utazási korlátozások dacára.

És hogy hol tartunk jelenleg? A nyugaton élő romániai diaszpóra a legjobb becslések szerint valószínűleg 2,5–2,8 millióra tehető, ennek mintegy 7–8 százaléka lehet magyar.

Vagyis nem túlzás azt feltételezni, hogy az erdélyi magyarok közül 200–250 ezren dolgozhatnak és élhetnek külföldön.

Horváth István előadása után az erdélyi magyar egyházak képviselői egy rövid kerekasztal-beszélgetés keretében vázolták fel azt, hogy hogyan is néz ez ki az egyházak szemszögéből. Kiderült, nincs pontos kimutatásuk arról, hogy a híveik közül hányan dolgoznak külföldön, a legtöbben ugyanis nem tájékoztatják a távozásukról a gyülekezetük vezetőit. Az viszont igaz, hogy egyre nagyobb igény van az online közvetített istentiszteletekre, misékre, hiszen sok külföldön élő magyar csak így tud bekapcsolódni a hitéletbe, de az is igaz, hogy sok egyházfi nem nagyon van tisztában az egyháztagsággal járó formai kötelezettségeiről.

És ami talán a legfontosabb:

a folyamatos külföldi lét az identitásukat is megváltoztatja

egy idő után, hiszen hiába jönnek haza a nagyobb ünnepekre, és mennek el olyankor a régi templomukba, már sem a gyülekezetnek, sem a tágabb értelemben vett helyi közösségnek nem tudnak a rendes tagjai lenni. Őket a helyiek már csak úgy emlegetik, mint a „németek”, a „hollandok”, akik most épp hazajöttek. Az egyházak pedig ebben a megváltozott világban egyelőre csak keresik azokat a lehetőségeket, amelyekkel a távolban lévő híveiket is újra integrálhatják valamiképpen a közösségbe.